VÁCLAV HAVEL
„Győztünk!”
(budapesti beszéd)

Rektor úr, hölgyeim és uraim,
a Cseh Köztársaság csapata néhány héttel ezelőtt megnyerte a jégkorong-világbajnokságot. Az eseményt országunkban hatalmas utcai ünneplések követték. Figyelemmel kísértem az ünneplésekről szóló híradásokat, és bevallom, hogy mint hasonló alkalmakkor oly sokszor, most is meglehetősen vegyes érzelmek töltöttek el. 
 Egyfelől örültem, hogy a mai, meglehetősen apatikus és szkeptikus cseh társadalom képes rá, hogy ilyen lelkesen azonosuljon országa válogatottjával, és ezáltal az országával mint olyannal; hogy az emberekben még fellelhető valamiféle elemi erejű hazafiasság; hogy egyáltalán képesek valamiért lelkesedni és utcára vonulni egy jó hír megünneplése miatt, holott a hír tartalmából bizonyíthatóan nincs közvetlen és személyes hasznuk. 
 Másfelől azonban különböző kellemetlen kérdéseket kellett föltennem magamnak. Például ezt: a mindenütt felhangzó „Győztünk!” kiáltás nem azt jelenti-e, hogy azok az emberek kisajátítják másvalaki jó teljesítményét, s hogy a győzelemben nem keresik-e jogosulatlanul saját kivételességük igazolását? Valójában ki győzött – „mi” mindannyian, s közülünk is elsősorban azok, akik az utcákon ünnepelnek, vagy a Cseh Köztársaságot képviselő játékosok? Valóban az országunknak dicsőséget szerző polgártársaink sikere fölötti örömről van-e szó, avagy arról, hogy ez a győzelem sok ember számára csak alkalom az önmagával kapcsolatos illúziók erősítésére? Nem csupán a világért való személyes felelősség elhárítása nyilvánul meg ezekben a tömeges ünneplésekben, s annak szükséglete, hogy jobb felolvadni a falka kollektivitásában, kollektív gőgjében és kollektív felelőtlenségében? Nem csupán a saját törzs iránti archetipikus szeretet kiáradása ez, mely törzs úgy tűnik fel előttünk – pusztán azért, mert mindenfajta érdem nélkül hozzá tartozunk –, mint a legjobb az összes közül? A fiúk, akik a jégkorongban aratott győzelem össznemzeti megünneplésének keretében azzal szilárdították meg nemzetünk kivételességének érzetét, hogy eldöngettek néhány más bőrszínű embert, nem láthatóbb vadhajtásai-e csupán valamilyen kevésbé látható, de annál veszedelmesebb jelenségnek, amely az eufória mélyén szunnyad?  
 Lehetséges, hogy a nyílt társadalom és ellenségei közötti popperi harc a hokiban aratott győzelmet ünneplő tömegen belül és bizonyos értelemben az ünneplők mindegyikének lelkében is zajlik.
 Nincs mit tenni, Hegelnek ugyanis – aki Popper szerint a filozófia szélhámosa volt – valamiben alighanem igaza van: a valóság kétértelmű. S valóban nagyon nehéz meghatározni azt a határvonalat, amely egy bizonyos, mondjuk nemzeti közösségen belüli megható, felemelő, rokonszenves és kétségkívül természetes szolidaritás és a falka mentalitása között húzódik, melynek a jegyében sok ezernyi és milliónyi gyáva és nem önjogú „én” lapul meg valamiféle „mi” mögött, amely automatikusan felmenti őket minden alól. Voltaképpen hol végződik a hazafiság, s hol kezdődik a nacionalizmus és a sovinizmus? Hol végződik a polgárok közötti szolidaritás, s hol kezdődik a törzsi szenvedély? Hol végződik a felebarátaink csodálatos sikere által kiváltott spontán öröm és a maradéktalanul méltányolható sportélmény, s hol kezdődik a mások teljesítményének eltulajdonítása a gondolattalan és személyes felelősség nélküli tömeg által?     
 De nem csupán erről van szó. Más, a nyílt társadalommal így vagy úgy összefüggő jelenségek is vannak, amelyek között nagyon nehéz megtalálni a határokat. 
 Miképp ismerhető fel például az a pillanat, amikor eleven ideálok összessége ideológiaként hal el? Miképp ismerhető fel, hogy a princípiumok, nézetek és remények kövesedésnek indultak, és tézisek, dogmák, tantételek, eszmei sztereotípiák mozdulatlan kolosszusává kezdenek összeállni? Miképp ismerhető fel, hogy a világ igazsága iránti érdeklődést mikor kezdi kiszorítani a puszta presztízs és a gőg, melyek az egyszer kimondott vélemény mégoly csekély módosításában is megakadályozzák az embert? Miképp ismerhető fel a pillanat, amikor a koncepciózus gondolkodás, minden jó politika magától értetődő előfeltétele társadalmi mérnökséggé kezd átalakulni, az egyéni értelemnek a társadalom megtervezésére irányuló gőgös kísérletévé?      
 A nyílt társadalom, tehát a szabad és egymással szabadon társuló emberi lények társadalma, amely nincs alávetve semmilyen ideológiának, meghatározott történelemszemléletnek és a történelem vélt törvényszerűségeinek, hanem csakis és kizárólag az emberi ítélőképesség és az erkölcsi alapelvek irányítják, nyílt és nyitott szellemű embert feltételez. Feltételezi a meglétét, és egyúttal formálja, alakítja is őt. 
 De kérdezzük meg újra: miként ismerhető fel, hogy az az ember, aki az egyik pillanatban még szabadon osztályoz és fogad magába mindent, ami a világát alkotja, egy másikban már a szabadságáról való lemondás útjára lép, hogy kényelmesen alávesse magát önmaga sötét szenvedélyeinek, előítéleteinek, leegyszerűsítő, de hatásos ideológiai paradigmáinak, s hogy eltompultan engedelmeskedjen a demagógok és populisták csábító szavának? Miként ismerhető fel a perc, amikor egy politikus már nem valamelyik természetes érzelmünkre vagy érzésünkre reflektál, hanem arcátlanul kihasználja és visszaél vele a maga javára?     
 Ismeretes, hogy valahol a balkáni borzalmak mai körének elején a szerb és horvát futballszurkolók agresszív lelkesedése is jelen volt.    
 Miként ismerhető fel, hogy egy olyan rokonszenves és magától értetődő dolog, mint a helyi sportklubbal való azonosulás, fokozatosan és észrevétlenül az etnikai gyűlölet, az etnikai tisztogatás, az etnikai háborúk és etnikai kegyetlenkedések sötét előjátékává kezd átalakulni?  

 Úgy gondolom, Európa képtelen volt időben felismerni a megfelelő pillanatot, és emiatt – tíz évet késve – fölöttébb népszerűtlen módon kellett kikényszerítenie valamit, amit minden valószínűség szerint jóval könnyebben kikényszeríthetett volna, hogyha bizonyos figyelmeztető jeleket időben megért, és időben levonja belőlük a megfelelő következtetéseket.  
 Nem így történt, s ez bizonyos fokig érthető. A valóság kétértelmű, s rendkívül nehéz folyamatosan különbséget tenni sokféle arca között és mindig azonnal felismerni, mikor változik át a szurkoló jó szándékot tükröző öröme a csüggedt és gátlásos lélek őrjöngésévé.  
 Eközben pedig egy olyan korba lépünk be, amikor épp az effajta különbségtételek válnak majd egyre fontosabbakká, mert a jelenkori civilizáció globális jellegének következményeként bármelyik, még csak csírázó gyűlölet világméretű katasztrófává nőhet. 
 Akkor hát mihez tartsuk magunkat? Hogyan tegyünk különbséget?
 Nincs semmiféle egzakt útmutató. Talán egyáltalán nincs útmutató. Személy szerint ebben a pillanatban egyetlen dolgot ajánlhatok: a humorérzéket. Annak képességét, hogy látni tudjuk a jelenségek nevetséges és abszurd dimenzióját. Annak képességét, hogy másokon és magunkon is nevetni tudjunk. Érzéket az iróniához és minden máshoz, ami önmaga parodizálását követeli. Más szavakkal élve: felülnézetet vagy távolságtartást. Érzéket ahhoz, hogy másoknál és magunknál is érzékelni tudjuk a hiúság összes veszedelmesebb fajtájának rejtett jelenlétét. Jó kedélyt. Hivalkodás nélküli bizonyosságot a dolgok értelméről. Hálát az életért mint ajándékért és bátorságot az érte viselt felelősséghez. A szellem éberségét.      
 Aki nem vesztette el önnön nevetségessége vagy jelentéktelensége tudatosításának képességét, nem gőgös és nem ellensége a nyílt társadalomnak. Az az ember az ellensége, akinek konokul komoly az arca és lángol a tekintete. 
 Azt kívánom mindannyiunknak és elsősorban a Közép-európai Egyetem fiatal diákjainak, hogy őrizzék meg elméjük vidámságát, az őrület és a gonoszság elleni védekezés egyik legfőbb eszközét. 
 Köszönöm a díjat, amelyet ma átvehetek, s melyet a hozzá kapcsolódó eszmények miatt természetesen rendkívül sokra becsülök. Egyúttal pedig ígérem önöknek, hogy a díj kitüntetettjeként nem válok gőgössé, és a kételyek, melyeket önmagammal szemben egész életemben táplálok, semmivel se lesznek kisebbek.  

 Köszönöm a figyelmüket.
 
                                                                           G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
 

(Az Open Society-díjat a budapesti székhelyű Közép-európai Egyetem ítélte oda Václav Havelnek a nyílt társadalom kialakítása érdekében végzett munkájáért. A cseh köztársasági elnök Karl Raimund Popper brit filozófus után másodikként részesült ebben az elismerésben; a díjat az egyetem alapítójától, Soros Györgytől vette át. A beszéd 1999. június 24-én hangzott el a pesti Vigadóban.)  
 



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu