A cseh társadalom beteg. És nemcsak erről van szó. De nem is hajlandó kezeltetni magát.  Évtizedek óta élünk egy meghamisított történelemképpel, és amíg ez nem tisztázódik, nem lehetünk igazán szabadok. Egy tragikus országban élünk, ahol az emberek a felejtésre áhítoznak, és ebben a vágyukban a kortárs művészet is segíti őket. Az igazság elhárításában az oroszokhoz hasonlítunk. Ha az 1989 óta eltelt két évtizedre gondolok, kénytelen vagyok azon gondolkodni, hogy a szabadság ellenére miért van az, hogy csak hidegséget érzek. Ezek a megfontolások érthető módon a múltba vezetnek, mert ami ma van, az abból következik. Burjánzó kicsinyesség, nagyhangúság és bosszúvágy, végeérhetetlen értekezletek, körlevél- és kérdőívtervezetek, a szovjet minta vak engedelmességgel való követése, inkompetensek önkényes döntései, permanens fecsegés évkönyvei, tönkrement munkamorál és szeparatista hajlandóságok a szlovákok részéről.
A közhangulat nálunk abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy végsősoron egyfajta ütköző vagyunk Nyugat és Kelet között. Ehhez nagyban hozzájárult első nagy tömeghisztériánk is: a németek kiűzése  1945-ben.Az iskolában nekem soha nem meséltek arról, hogy azelőtt itt évszázadokon át békésen éltek egymás mellett csehek és németek.
A müncheni egyezmény, a szudétanémetek hazahozása, vissza a birodalomba, a nürnbergi törvények alkalmazása/bevezetése a Cseh-Morva protektorátusban, a megszállás, a holokauszt és a zsidó kultúra elpusztítása és a nemzeti szocializmust követő kitelepítések a háború utáni időszakban erőszakkal számolták fel a cseh-német koegzisztenciát. 
A második világháború előtt Cseh- és Morvaországban közel három millió német élt. A második világháború után differenciálatlan, gyűlölködő németellenes hangulat kerekedett felül. A kollektív bűnösség elvéből kiindulva abszurd módon összekeveredett a hagyományos cseh antiszemitizmussal és a németek elűzésében hágott a tetőfokára. A zsidó és a német összetevőt a cseh korona alá tartozó országok történetéből nacionalista érvek segítségével vagy eltorzították/meghamisították, vagy teljesen figyelmen kívül hagyták, az elutasítás olykor osztályharcos alátámasztást is kapott. Az ily módon deklarált – látensen addig is meglevő – averzió jellemezte a német kultúra egészéhez való viszonyulást. A német lakosság többségének szervezett kiűzése Cseh- és Morvaországból (1945 decembere és 1946 decembere között), ami a nemzeti egységre való törekvésben találta meg igazolását, a győztes hatalmak jóváhagyásával történt ment végbe. Már 1945 nyarán sor került azonban az ún. vad kiűzésre, amit az államhatalom helyi szervei hajtottak végre, és ami a németek, a kollaboránsok és ártatlanul denunciált/megvádolt polgártársak terrorizálásával, tömeggyilkosságokkal járt együtt. Ezek a forradalmi túlkapások az 1948 februárját követő politikai tisztogatások előszelei voltak/azokat vetítették előre. 
Csehszlovákiában egészen a 20. század 90-es éveiig mélységesen tabuvá tett témának számítottak a cseh-német viszonyok. A németek elűzéséből következett egy revizionista és revansista törekvésektől áthatott Németország képe. A németeket elűzték, a zsidók meghaltak vagy emigráltak. Gyakorlatilag hosszú évtizedekre elhallgatták a németek vagy a zsidóság hozzájárulását a cseh kultúra történetéhez.
Az elfojtás doktrínája 
A történelmi elfojtások itteni légkörét a populista cseh politikusok mindmáig ijesztgetésre használják (Václav Klaus államelnök a „revansizmusra” való hivatkozással tagadta meg a lisszaboni szerződés aláírását). Ezen túlmenően a vad kiűzés más szörnyűségekhez is előkészítette a talajt. Ferdinand Peroutka, amerikai száműzetésben meghalt újságíró 1956-ban azt írta a Szabad Európának: „A németek kiűzésével olyan légkör alakult ki, amelyben megengedett minden nagyobb felhajtás nélkül a politikai ellenfél kiküszöbölése, olyan légkör, amely teret enged a jogtalanságok és törvénytelenségek közepette folyó életnek… Ezek a tömeges kiűzés morális következményei, amelyek már ma is érezhetőek: Ha meg lehet büntetni egy embert azért, mert egy bizonyos nemzetiséghez tartozik, akkor azért is meg lehet büntetni, hogy egy bizonyos társadalmi osztályhoz vagy politikai párthoz tartozik.” 
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel és az 1968-as szovjet megszállás után további százezrek érvényes jogállását szüntette meg. A sztálinizmus virágzott nálunk tekintet nélkül arra, hogy mi történt ugyanabban az időben a Szovjetunióban. Sztálin nálunk példaképnek számított – pedig akkor már tudták, hogy tömeggyilkos volt. Az a nemzedék, amelyik akkoriban rá hivatkozott/esküdött, egyetlen egy mondattal söpörte le 1968-ban a tetteit az asztalról. Kijelentették: „Fiatal korunkban elkövettünk némely hibákat és tévedéseket.” A többes szám első személy mögött sok arc rejlik. A „hibákat és tévedéseket” azonban el is lehetett volna kerülni.  Mindig lehet nem megtenni valamit. Az 50-es évek Csehszlovákiája züllött terror-rezsim volt, a tömeggyilkosságra való hajlandósággal, egy olyan állam, amely csúfot űzött a jogállamiságból. Mintha egykori SS-tisztek megnyugtathatták volna a világot egy olyan mondattal, hogy „fiatal korunkban hibákat követtünk el”, mintha ezzel feledhetővé tették volna, hogy támogatták a hitleri rendszert. Míg Németországban ezeket az embereket háborús bűnösöknek nyilvánították, nálunk hasonló tettekért senkit sem tiltottak el a közélettől, sem az 50-es években elkövetett bűnök miatt (letartóztatások és kirakatperek, Milada Horáková kivégzése, gyerekeknek a szüleiktől való erőszakos elszakítása, magántulajdon kisajátítása, nem kommunista diákok egész évfolyamainak erőszakos eltávolítása az egyetemekről, családok kitelepítése, kolostorok kifosztása, könyvtárak megsemmisítése), se a 60-70-80-as években elkövetett bűnökért (hogy nem engedték az osztályellenségnek nyilvánítottak gyerekeit továbbtanulni, hogy büntetlenül terjesztettek névtelen rágalmakat és hazugságokat. A gyilkosok hatalmon maradhattak a szovjet tankok fedezékében.) 
1989 után a bűnösök a parlamentbe és a vállalkozói körökbe menekültek. És mi lett az élhetetlen, tönkretett életekkel? Az áldozatoknak hallgatniuk kellett. Mindmáig nem kíváncsi senki a túlélők tanúvallomására. Az 1989 óta eltelt 20 hosszú évben egyetlen egyszer sem hozták fel, hogy egy embert a tettei, nem pedig a szavai alapján kell megítélni. A szavakon lehet változtatni aszerint, hogy éppen 1953-at, 1968-at ill. 1989-et vagy 2010-et írunk. Aki egyszer egy gyilkos rezsim oldalán állt, annak vállalnia kell a tetteit. Az elhallgatás sérti a halottak emlékét. És velük együtt azokat is, akik több éves bebörtönzést fizikailag túléltek ugyan, de lelkileg tönkre vannak téve. 
A kommunista bűnösök elleni perek elhúzódnak, nem büntettek meg senkit, és most mát valószínűleg nem is fognak, mert nem akarjuk a saját részünket magunkra vállalni a bűnösségből. Amivel egyértelmű üzenetet hagyunk a fiatalabb nemzedéknek: Az életben minden meg van engedve, mert minden aljasság félretolható azzal a mondattal, hogy „fitala korunkban követünk el hibákat és tévedéseket.”
A fiataljainkban nem lehet reménykedni, egy olyan légkörben nőnek fel, amelyben nemzedékek óta féligazságokat és előítéleteket adtak tovább. Vajon Václav Havel 1989-ben nem tudta, hogy az az elképzelése, hogy nulláról lehet kezdeni és le lehet zárni egy vonalat meghúzva a múltat, nem más, mint a múltat a szőnyeg alá söpörni, ahol mindmáig ott rohad? Az 1968-as tankok bevonulása az egykori párttagoknak, akik közül sokan az 50-es években Sztálin nevében segédkeztek a törvénytelenségekben, azt is jelentette, hogy nem szorul körülöttük tovább a hurok. És akik csalódottak voltak, amiért elhatárolták magukat „a tavaszi ébredéstől” azok, akik a megelőző éveket börtönben töltötték, amíg ők élhették az életüket, írhatták a könyveiket – hogy aztán ráébredjenek az igazságra, de már csak abban a pillanatban, amikor kikerültek a hatalomból.   
1989-ben mindezt lesöpörték az asztalról, mintha sosem is lett volna. Kínos módon folyton csak a Milan Kundera ügyön rágódnak, de azokról, akik ilyen helyzetekbe hozták a társadalmat, nem vesztegetnek szót. Mindig „ugyanazokat” az emlékeket hozzák elő, amelyeket az akkori idők kontextuséban és a hozzáférhető információk kontextusában eltérő módon fognak fel; ezzel csak a vakságunkat növelik. Privát emlékezetünket a kollektív emlékezet teszi teljessé. De vajon nem gyengül-e ezzel emlékezetünk hitelessége?
Aki Oroszország vazallusaként él egy szocialista országban és egy megszálló rezsimben, az úgy látszik, már nem képes egy másik világban élni. Az egykori „pártcimborák” ma egy „szocialista arcú” kapitalizmust igyekeznek Csehországban berendezni: a kiválasztottak versenytársak nélkül aratnak győzelmet, nincs szabad versengés (ahogy a szocializmusban bevett dolog volt a ellenfelet politikai üldözéssel kivonni a játékból). A régi mentalitás is átmentődött: nem a tehetségeseket és rátermetteket támogatják, hanem a kevésbé jó képességűeket, mert ezek a lojalitásukkal és a gátlástalanságukkal tűnnek ki. Általában azt lehetne mondani, hogy bár Csehország fizikailag túlélte a börtönt – hat évet a nemzeti szocialista és negyven évet a kommunista uralom alatt –, de pszichikailag roncsként tért vissza a szabad világba, és csak arra képes, hogy a saját igényeit próbálja kielégíteni. 
A Kelet bacilusa
Azok vannak hatalmon, akik semmilyen nyomásnak nem voltak kitéve, és most hatalmi pozíciójukból támadnak azokra az emberekre, akik börtönben ültek, nem publikálhattak, vagy emigrációba mentek, hogy onnan védelmezzék a véleményszabadsághoz való jogot. Az ilyen magatartás jelentőségét lekicsinylik, jelentéktelennek minősítik. Aki fél, hogy elveszítheti minden jóval megrakott szelet kenyerét, az mindent helyesel, közben azonban mindentől távol tartja magát. Az 1989 előtti tervszerűen űzött népbutítás korát a hétvégi házaikban nyugodtan kibekkelték egy pohár jól behűtött sörrel a kezükben. Velük együtt továbbél a pártos privilégiumok iránti előszeretetünk, az államelnök pozíciója egy uralkodóéval, egy cár  atyuskáéval ér fel, ez a Kelet bacilusa, ami megmaradt bennünk, a civil társadalomtól való félelem, a velünk született hajlandóság a másik kihasználására.
Úgy tenni, mintha nem volnánk Európa egy része, mintha Európa valahol rajtunk kívül volna, mintha büntetlenül lehetne nevetség tárgyává tenni, amint cseh politikusok ennek a cseh EU-elnökség évében, 2009-ben tanúbizonyságát is adták. A cseh kívülmaradás veszedelmes, az énközpontúság, ami semmi érdeklődést nem mutat az iránt, ami a saját ajtaja előtt történik.  Az emberek úgy tesznek, mintha mindent jobban tudnának, a világ közepének érzik magukat. Hiányzik belőlük az alázat, a kíváncsiság, az emberség. A lakájtempó, az Oroszországból importált ázsiai mentalitással dúsítva a bűnösöket önmagán kívül keresi, hogy kisebbrendűségi érzéseit másokon vezethesse le. Úgy teszünk, mintha nem látnánk sem a gyilkosok arcát, sem azokét, akik a megszálló rezsimmel kollaboráltak. Úgy teszünk, mintha valaki más volnánk. Egyesek számára ez még mindig a túlélési stratégiájuk része. Olyan ország ez, amelyben a lelkiek számára nem jut helye. A kapitalizmus cseh változatában a dzsungel törvényét hozza vissza: Az erősebb uralkodik a gyengébb felett.
 A cseh valóság figyelemreméltóan kísérteties, különös. De nem úgy, mint egy horrorfilmben vagy egy expresszionista festményen, az emberek itt nem veszítik el sem arcvonásaikat, sem a valóságra való vonatkozásukat. A helyzet megőrzi „normális” körvonalait. 
Az én regényeim a hazám történelmével való számvetésre szolgáló hasonlatok. Kísérletek a számvetésre valamivel, amivel errefelé nem lehet számot vetni. Rányitni a kaput a kendőzetlen történelemre, visszaadni a dráma erejét. „Kimondani, nemcsak ábrázolni az igazságot.” Erre csak az irodalom képes. Mintha a halál utáni életre készülnék, és a védőbeszédemet írnám. Ha azok elé kell lépnem, akik számára nem jött el az önreflexió ideje. Lehet, hogy egy grimasszal fognak nekem megbocsátani. De addig állnom kell a pofonokat. 
 

              KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA