**

„… és ha tegnap fütyültél rá, hogy haza gyere, ahogy mondtam, akkor ma várd meg csak szépen, amíg mi haza nem jövünk. És meg ne próbálj bejutni!’
Mielőtt elmentünk volna Marekkel, bezártuk a házat, hogy Lukáš ne jusson be egyedül – csak az előszobába. Bezártuk a belső ajtót, amihez nincs kulcsa. Hogy a tegnap történtek után a saját bőrén érezze -  nálunk ez nem járja. (Aludt, míg el nem mentem sétálni a kutyával, és mire visszaértem, felszívódott.)
Éjjel tizenegykor értünk haza. Lukáš az előszobában ült, a belső ajtónak vetett háttal. Az ajtó szétbarmolva, a zár félig felfeszítve, de kinyitni nem sikerült. A földön szerszámok hányódtak. Csavarhúzók, drótok, és egy sebtében eszkábált sperhakni. Honnan szedte ezeket, amikor bezártuk a műhelyt? Az ablak be volt törve. A földön üvegcserepek.
Minden szétverve és felfeszítve.
Hát így élünk.

Ma reggel már fél hattól nem hagyott aludni a gerle egyhangú, ostoba turbékolásával, pedig amúgy is pocsék éjszakám volt. Az istennek sem akart elhallgatni. Csak forgolódtam az ágyban, nem bírtam aludni, nem akaródzott fekve maradnom, nem akaródzott felkelnem, semmihez sem volt kedvem.
Felkeltem, lementem, és nekiláttam reggelit csinálni. Marek kisvártatva lejött utánam. Asztalhoz ültünk és némán ettünk. Beszélni azt jelentette volna, hogy újra végeérhetetlenül boncolgathatjuk mindazt, ami tegnap történt, meg az utóbbi években, ami minden áldott nap ugyanolyan volt, vagy rosszabb. Hallgattunk az erdőben is, kutyasétáltatás közben.  Dobáltuk neki a botot, és szerettük volna, ha átragad ránk rendíthetetlen kutyaboldogsága.
Visszamentünk, Lukáš még aludt. Ennek örültünk. Ha majd előkerül a szobájából, megint nem fogjuk tudni, hogyan viselkedjünk vele. Ha próbáljuk lerendezni az ügyet, már reggel felhúzzuk magunkat. Katarzist úgysem hoz – akkor már régen másképp állna a dolog. Ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, Lukáš szentül meg lesz győződve, hogy nem történt semmi. Hogy sorozatos lopásait és betöréseit normális dolognak tartjuk, hogy a betört ablak normális dolog, hogy a csavarhúzók és sperhaknik és a félig felfeszített ajtózár meg a kallantyúk, riglik környékén össze-vissza karistolt földszinti ablakok, mind-mind rendjén való…

**
 

Hogy ne gondoljak semmire!
Átrendeztem Matěj szobáját – úgy megnőtt, hogy nem fér be az ágyba, átnéztem az összes szekrényt, átrendeztem Lukáš szobáját, kiválogattam a szakadt cuccait (mind el van szakadva), a felét kidobtam, és Patrik szobájának is nekiestem. Még mindig itt az ágya, a szekrénye, az íróasztala, a holmija. Takarítottam és közben híreket hallgattam a rádióban. 

Felidéztem magamban, és még eleven volt az emlék, miben éltünk mi 1989-ig: a reménytelenség zsibbasztó érzése. A múlni nem akaró idő, mozdulatlanság. Kihalt utcák, sötétség.
De a szoros barátságok és az összetartozás ideje is volt ez.

Augusztus 21-e van, a megszállás évfordulója, ha véletlenül nem tudná valaki. A megszállással kezdődik a forgatókönyvem, ha véletlenül nem tudná valaki. Tizenöt éve halt meg a nagypapám.

Marek elutazott Lukášsal és Matějjel. Nekem is velük kellett volna mennem első és egyetlen közös szabadságunkra, csakhogy: Otthon maradtam, hogy őrködjem művészi elképzeléseim fölött. Az utolsó pillanatig fennállt  a veszély, hogy csak Marek meg Matěj utazik el, és nekem Lukáš fölött is őrködnöm kell, aki hazajött a mamától, és a szokásai is visszatértek vele.
Lukáš nem akart menni, a (kölcsön) bicikli nem érdekli. Mi pedig nem hagyhatjuk egyedül, még ha normális körülmények között az ő korában ennek működnie kellene. (Egyszer megpróbáltuk, többé nem fogjuk megismételni.)
Ha kényszerítjük, hogy elmenjen a hegyekbe az egyhetes biciklitúrára, amit Marek talált ki és szervezett meg az Allergiások klubja számára, akkor borítékolható, hogy végig kibírhatatlanul undok lesz – és ezzel mindenkinek elrontja a kedvét, a vezetőknek és az (allergiás) gyerekeknek is. Hajthatatlan tud lenni, ha valamit nem akar. Attól is tartottunk, hogy ha mégis elmegy, nehéz lesz rászoktatnunk a másik negyven résztvevőt, hogy dugják el a pénzüket, a mobiljukat, meg minden mást. 
Különben is hová, egy panzióban? A párna alá?
 

Matěj ma tizennégy éves!
1991. 09. 11-én született, pontban 9:15-kor. Csupa páratlan szám, még a személyi számában lévő törtvonal is az. Amikor kétszeresen terméketlen testemben (másodlagos meddőség) valamilyen csoda folytán megfogant, a fejecskéjével felfelé kellett elhelyezkednie, hogy azért ne legyen minden olyan csodálatos. Az orvos nem akarta megkockáztatni a komplikált farfekvéses szülést, és azt, hogy a gyerek netán oxigénhiányos lesz, ezért aztán a szülészeten – ahogy a négyéves Patrik mondta – császárt csináltak belőlem.
Matěj…
Közben meg úgy vagyunk vele, mint az olyan családban, ahol a többi gyerek fogyatékos. Az egészségesre nem marad sem idő, sem energia, az egészségesről az elcsigázott szülők szinte tudomást sem vesznek. 
Születésnapján a tévében reggeltől estig a New York-i ikertornyok elleni támadást mutatják. Szeptember tizenegyedikét az újkori történelem legborzalmasabb napjaként tartják számon. Tavaly még bőgött emiatt: Miért kellett nekem pont tizenegyedikén születnem?  Miért ez a legborzalmasabb nap?
Örülj, hogy megszülettél.
Nekem mindig ez lesz a legeslegszebb nap.

Szeptember huszonnegyedikén csatlakoztam az Autómentes nap támogatóihoz. Épp előző nap intéztem el a városban az új – mobil – internet szolgáltatást. Nem működött. Kénytelen voltam a notebookkal és a csatlakozáshoz szükséges kütyükkel elkutyagolni a buszhoz, bebumlizni a városba, aztán elmetrózni a központba, megkeresni a mobil márkaboltot, és megállapítani, hogy minden működik.
Tiszta hülyének éreztem mag, annál is inkább, mert Marek ilyen területen dolgozik, ért a hálózati technikákhoz, a mobilhoz is, de otthon rám hagyja a dolgokat, oldjam meg én.
Vissza a buszhoz és haza, kilométereket kutyagolni, mindent előírás szerint csatlakoztatni és… semmi. Semmi sem működött!
Megint fogtam a (most már jóval nehezebb) notebookot, és talpig becsületes idiótaként megint rohantam a buszhoz, megint bebumliztam a városba, ugyanabba a márkaboltba, megint végigálltam a sort, és ugyanaz a fickó mindent kipróbált és minden működött.
Ez nem lehet igaz! De hát mindent ugyanúgy csinálok, mint maga!
És bedugja a pótantennát is?
Ezt eddig miért nem mondta?
Most mondom.
Hosszú-hosszú kilométerek hazáig az irdatlanul nehéz, tonnás notebookkal a vállamon. De eközben a rohangálás közben legalább eltöprenghettem, hogy vajon képes lennék-e megrendezni a forgatókönyvemet.
Egy csudát.
Nincs hozzá merszem.
De igen, belevágnék.
Nem.
De.
Nem.
Nem…?
Az én 1989 előtti karrierem a takarítónői állástól a postai kézbesítésen át a házmesterségig ívelt. Aztán egyszer csak három fiúgyermek anyja lettem. Szóba sem jöhetett semmi. Semmilyen más tapasztalat, mint a konyha, a nappali, a gyerekszoba, a betegségek, az érzelmek…
Hogyan is csinálhatnék én filmet?

Biciklizni mentünk Marekkel, szokás szerint a folyóhoz. A folyó felett vendéglőben ittunk egy sört. Úgy terveztük, hogy visszafelé ellenőrizzük Lukášt, focizik-e. Meccse volt. Szép zsebpénzt ígértünk neki – ha ott lesz.
Lukáš olyan tehetséges a sportban! Jó felépítésű, ruganyos, gyors. Szívesen látták volna az atlétikán és a futballklubban is. De ő megragadott minden alkalmat, hogy lóghasson az edzésekről. Az atlétikáról már lemondtunk, oda az utóbbi két évben minden igyekezetünk ellenére egyszer sem ment el, de a fociról nem teszünk le. Jutalmazással próbáljuk rávenni, hogy sportoljon: Ha eljár az edzésekre meg a meccsekre, több zsebpénzt kap – és fordítva. 
Mielőtt elindultunk volna, e-mailt írtam fenn a szobámban.  A földszinten kikészítettem az asztalra a zsebpénzt Lukášnak. Hogy lássa, jutalom vár rá – csak muszáj teljesíteni egy feltételt, ma fociznia kell! 
Mivel nem voltak százasaim, egy füst alatt a heti vonatbérlete árát is kitettem az asztalra. Ezúttal próbaképpen odaadom neki az egész heti pénzt, és majd meglátom, mit csinál. Amikor a szekrényben őrizgettem az ötvenkoronásokat – hogy mindennap tudjak neki pénzt adni az útra a suliba meg a tízóraira (amikor két napra kapott pénzt, az utolsó fillérig elverte, és másnap megint adhattam) – elcsórta. A pénz felét emelte el.
Azoknak a tolvajoknak az okulására, akik folyamatosan lopnak: soha ne nyúld le az összes zsozsót!
A meglopott sokáig nem veszi észre, hogy hiányzik a pénzből – csak nem győz csodálkozni, hogy milyen gyorsan fogy a pénz, hogy egyre drágább minden, hogy a pénztárcájában, a zsebében, az övtáskájában, a hátizsákjában, a retiküljében mindig olyan kevés pénz van, a hülyéje.
Lukáš ellopta a pénz felét, mert nem volt elzárva. (Már nem bírtam elviselni, hogy örökké mindent el kell zárni. ) Meglopott, pedig előre figyelmeztettem: nem zárom be a szobát, viszont megszámoltam a pénzt!
A hülyék okulására: a megszámolt pénzt is el kell zárni!
Már most kikészítettem a pénzt Lukášnak. Az otthoni pénzügyeket én intézem – én indítok útnak mindenkit, az én gondom a mindennapos üzemeltetés. Vasárnap volt, tudtam, hogy késő délután bemegyek a városba (zsidó) kóruspróbára, és talán moziba is, ha már egyszer ott vagyok. Ha Lukáš látja, hogy jutalom várja a focimeccsért, ha látja, hogy megéri játszani, megéri betartani a megállapodásokat…
Normális körülmények között az volt nálunk a szokás, hogy elmenetelkor az ember odakurjant egy „sziát”. Csakhogy nálunk már rég nincsenek normális körülmények. Nem is vettük észre, hogy Lukáš elment. Csodálkoztam, hogy miért nem indul még el, és akkor láttam, hogy szép csendben lelépett.
Az ötszáz korona eltűnt az asztalról.
Focizni nem volt.
**

Későn értem haza a városból. Marektől megtudtam, hogy Lukášnak estére egy árva fityingje sem maradt az ötszáz koronából. És ha azt akarják, kedves szülők, hogy másnap elmenjen suliba, akkor adjanak neki megint pénzt. És a kedves szülők kénytelenek lesznek megint adni, adnak neki, mert azt akarják, hogy a fiacskájuk szakmát tanuljon, hogy legyen belőle valami. 
Vajon ebben az esetben miért nem segít az éneklés közbeni légzésmód? Miért vagyok totál magamon kívül a dühtől? Hogy járjon az agyam a filmen és a rendezésen, amikor ez van itthon? 
Éjszakára bevettem egy nyugtatót.
(Minden éjszakára nyugtatót veszek be.)

             V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA