Iskoláskoromban így szólt az egyik leggyakoribb kérdés: miért nő évről évre a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentősége? Különösen akkor volt jó az ember, ha arra az alapjában véve hamis válaszra is kitért, amely szerint ezt a forradalmi változást, egy elmaradott országban a század elején végbement fordulatot más események már régen háttérbe szorították, vagy hogy már semmilyen szerepe nincs. Ma azt kérdezem magamtól: miért tűnik úgy nekem, hogy az 1989/90-es fordulat jelentősége évről évre nő?
 Persze kézenfekvő azt mondani, hogy aki nemcsak egy rendszerben élt, az másféle és bizonyos értelemben több tapasztalattal is rendelkezik, mint aki csak egyetlen rendszert ismer, ahogy csak egy vagy több idegen nyelv elsajátításával ismerjük fel anyanyelvünk lehetőségeit és korlátait is.
 Nyugaton azonban különösen égető szükség volna a történelmi emlékezetre, hogy segítsen a tájékozódásban, mert a jelenben nem kell összehasonlítástól tartanunk, és nincs olyan utópia, amely valamiféle nyomást gyakorolna ránk. Mert a pozíciónk meghatározása nélkül könnyen úgy járhatunk, mint az a tudós a Godzilla c. film első jelenetében, aki a legjobb szándéka ellenére sem tudja a szörny nyomait fellelni, mivel – ahogy ezt a kamera mozgásának köszönhetően megtudjuk –, éppen abban a gödörben áll, amely a Godzilla lábnyomától keletkezett.
 Talán csak az ellenérzéseimet és az idioszinkráziámat működtetem, amikor – kiváltképpen az NDK-élményekkel nem rendelkező – barátaimat idegesítem azokkal a két korszak közötti hasonlatokkal és analógiákkal, amelyek felmerültek bennem.
 A következő spekulációimnak is az 1989/90-es év változásai adják a kiindulási és vonatkoztatási pontját. 

Néhány éve felkértek, hogy írjak valamit egy antológiába egy olyan fogalomról, amelynek más a jelentése 1989 előtt és után. 
 A „bankrabló” főnevet választottam.  A Polizeiruf 110 c. keletnémet krimisorozat adta hozzá az ösztönzést. Újra megnézve lenyűgözőnek találtam a közkeletűnek feltételezett „pozitív emberképet”. A nyomozókat minden alkalommal megdöbbentette az a tény, hogy „ilyen emberek”, azaz bűnözők még mindig előfordulnak a mi társadalmunkban. Nem kevésbé figyelemreméltónak találtam az elkövetett bűncselekményeknek mai szemmel többnyire nevetséges, mesterkélt voltát. Arról akartam írni, hogy egy bankrabló az NDK-ban, aki a hivatalos nézőpont szerint egy kiküszöbölhetetlen anakronizmus megtestesítőjének számított, miért volt ostoba és komikus figura. Mert mondják meg: mihez akart a pofa kezdeni azzal a sok keletnémet pénzzel? Hiszen abban a pillanatban, amikor kipakol ennyi pénzt az asztalra, már úgyszólván el is van csípve, mert előbb-utóbb felteszik neki a kérdést, hogy hol és mi módon kereste ezt a sok pénzt. Még inkább tanácstalanná kellett, hogy váljon attól a kérdéstől, hogy mit akar belőle venni? Talán egy használt autót? Vagy egy villát? Még egy villánál sem ment volna sokra a pénzével. Egy adásvételi szerződésnél fontosabb volt, hogy valakinek alkalma és engedélye legyen arra, hogy hozzájusson egy ilyen házhoz. Mivel egy ilyen villa lakbérét is egy átlagos jövedelmű családnak kellett volna állni, jobb lett volna lefizetni az illetékest a lakáshivatalban – esetleg egy utazási lehetőség átjátszásával (nem megvásárlásával) vagy egy 12 éves Trabant- vagy Wartburg-igénylés átadásával. 
 Nem a különbség ecsetelésénél mondtam csődöt, hanem akikor, amikor rájöttem: teljesen mindegy, milyen szót választok, mindegyik mást jelent, lett légyen szó a bankrabló fegyveréről, az autójáról, de ugyanígy állt a dolog a menekülés, az elrejtőzés, a külföld, a rendőrség vagy a börtön esetében, ahogy pompásan lehetett a pénz szó kapcsán is spekulálni arról, mennyire mást jelentett keleten és nyugaton. De nemcsak a szavak jelentése lett más. Az egész nyelvi szituáció teljesen megváltozott.
 Amikor megpróbáltam előszót írni egy könyvhöz, amelynek szerzője, egy fiatal magyar író az 1996/97-es belgrádi diáktüntetésekkel a háttérben egy magyar gyermeklexikon kapcsán betűzi végig a saját életét, belelapoztam a mi Von Anton bis Zylinder c. keletnémet gyermeklexikonunkba.
 Ha a mi gyermeklexikonunkról beszélek, ez nem jelenti azt, hogy az én gyermeklexikonom.
 Megkérdeztem a mamámat, aki mindig boldog volt, ha olvastam valamit, miért nem vette meg nekem sose a mi gyermeklexikonunkat. Először szóhoz se jutott, végül azt mondta: „Biztos valami vörös szemét volt”. A gyermeklexikon festett képei mind nagyon látványosak voltak, pl. az űrállomás vagy a különböző hajók hosszmetszeti képei;  ábrándozni a (háromsávos!) autópályamatricás (???) kereszteződésnél kezdtem, egymáshoz közeli benzinkutakkal (három darab!), szerelőműhelyekkel, garázsokkal és szállodaépületekkel. Kelet-Berlin egyértelműen a tenger partján feküdt, és a Rotes Rathaus, a Walter Ulbricht-stadion és a Brandenburgi kapu közötti háromszög megtévesztésig hasonlított a Krímre. Nyugat-Berlin eltűnt a papír ragyogó fehérségében.
 A szövegek nagyon tárgyilagosak voltak: „A cserebogár – káros rovar.”  A baromfiudvaron „úgy táplálnak és tartanak” minden állatot, hogy magas hús- és tojáshozamot érjenek el. A „kommunizmus” címszónál egy nyíl mutat a „termelési módok”-ra. 
 A mamámnak mégsem volt igaza. Mert a keleti blokkban kiadott egyetlen könyv sem volt olyan felforgató hatású, mint ez a lexikon. A botrány a címszavak elhelyezésében rejlett. Nem volt-e szentségtörés Marxot a Mars és a masina közé rakni? Ráadásul a masinákhoz készült illusztrációk háromszor annyi helyet foglaltak el, mint a Marx-portré. Hiába írták oda, hogy Marx a sok gondja mellett nem sajnálta az időt arra, hogy szeretetteljesen foglalkozzék a családjával, és a gyerekei nálánál jobb apát nem is kívánhattak volna maguknak. Nem büntettek-e volna meg minden gyereket, aki úgy definiálja a KPD-t [a német kommunista pártot], mint ami a Komet és a Kompass [az üstökös és az iránytű] közé illik a legjobban?  Nagyon jól éreztük a tiltott dolgok feletti borzongást, amikor Lenint a Leipziger Messe [a lipcsei vásár] és Leonardo elegyeként képzeltük el. 
 Ulbricht pedig félig UKW volt [ultrarövidhullám], félig Ultraschall  [ultrahang], Engels ezzel szemben az Endmoräne [végmoréna] és az Entenvogel [réce] között van a helyén. Brecht a Braunkohle [barnaszén] és a Bremse [fék] közé volt biggyesztve. Csak a lexikonban maradhatott büntetlen az ilyen méltatlan bánásmód , a reálisan létező szocializmus csak ott nem tűnt szentséges testnek, kinyilatkoztatásnak, a teremtés megkoronázásának, csupán egy tárgynak, amely a lényegétől idegen hierarchizáló princípiumnak volt itt alávetve, és lett ezáltal más dolgokkal egybevethető. (Talán jobban érthetővé válik a betűrend szerinti besorolás profanizáló hatása, ha tekintetbe vesszük, hogy a latin betűk alakja és sorrendje évszázadokon át majdnem változatlan volt, de a betűrendet mint rendezési elvet csak a 12. században vezették be. Azelőtt az alfabetikus sorrendet önkényesnek kellett hogy tekintsék Európában, mint aminek semmi köze ahhoz, ami az emberi élet lényege. Sejthetjük, micsoda hatalmas átalakulásokra volt szükség, hogy ezt a hátrányt döntő előnynek lehessen érezni. 
 A fal leomlásával elpárolgott az ideát és az odaát politikai metafizikája. A kétpólusúnak megélt világból pár hónap alatt egypólusú világ lett.
 A feszültség, ami egy szó jelentése és alfabetikus profanizálása között vibrált, alábbhagyott. Abban a pillanatban, amikor az ábécé elvesztette szentségtörő erejét, megnőtt a szavak szabad tere és tetszőlegessége.

A nyugatnémet márka bevezetése az NDK-ban 1990. július elsején több szempontból is sokkhatású volt.  Bármilyen elkerülhetetlen volt is ez a lépés, nemcsak a keletnémet gazdaságra nézve volt végzetes, hanem a nyelvünkre is. 
 Megpróbálom megmagyarázni, mire is gondolok. 
 Július elsejéig beszélni annyit jelentett, vajon megkérdőjelezem vagy igazolom-e a fennállót. A kapitalizmust hivatalosan rothadónak, bűzlőnek és halódónak írták le, a Fal alapjain épült saját rendszer pedigvitathatatlannak minősült, vagy legfeljebb megreformálásra szorulónak tekintették. Még ha valaki nem is akart megkérdőjelezni vagy igazolni semmit, akkor is ezt tette minden egyes szó használatával. unausgesetzte Bezugnahme (?)
Másrészt soha azelőtt a német történelemben nem kérdőjeleztek meg és tekintettek ugyanakkor mégis lehetségesnek annyi mindent, mint 1989 ősze óta. 
 Az  NDK eltűnésével egyszeriben meg lettünk fosztva a megkérdőjelezés tárgyától, másrészt értelmetlennek és abszurdnak tűnt megkérdőjelezni az egyetlen megmaradt rendszert. 
 Még ha éltünk is egy másik életet, amely heteken és hónapokon át a hivatásos forradalmárokéhoz hasonlított, egyik napról a másikra szó szerint nem volt miről beszélni.
 Kipihentük az elmúlt hónapok izgalmait, terveztük az első nyugati nyaralást, és élveztük a hallgatást (Boris Groys). A beszéd a múlt felé fordult, a jelenben pedig számoltuk, mint gyerekek a zsebpénzüket, a nyugatnémet  bankjegyeinket, hogy rájöjjünk, melyik vágyunkat lehet máris beteljesíteni, és melyikhez kell még spórolnunk. Minden lehetséges volt, ha megérte, és ha megengedhette magának az ember. Éppen mi, akiket utópiák illúzióinak kergetésével gyanúsítottak, mi tettük immunissá a Nyugatot az utópiákra a jelszavunkkal: „Csak semmi kísérletezés!”. Ha a Nyugat nem lett volna már azelőtt is minden létező világok legjobbika, azzá vált a mi csatlakozásunkkal. 
 A fizetőeszközök egységesítése után a talpon maradásunkhoz már nem volt szükség szavakra. A napi bevásárlásnál, a lakáskeresésnél, a betegpénztárnál, az autó vagy a nyaralás kiválasztásánál a számok lettek fontosak – a jövedelemkimutatás, a bankszámla, az életkód(?), a megfelelő pinkód számai. 
 A politikusoktól is számokat várnak. Ha tudják a megfelelő számokat, például a gazdasági növekedés, a munkanélküliségi arány, vagy az újra eladósodás terén, akkor nem kell sokat beszélniük. Ha nem tudják a megfelelő számokat, mondhatnak akármit. Kelet-Németországban azonban szóba sem kerültek ezek a számok – legalábbis nem a valódiak – , ezért múlt a szavakon minden. 
 Ha nem ment el valaki szavazni, vagy túl későn ment, akkor vagy magától is beszélt erről, hogy megmutassa, milyen igazságszerető és bátor, vagy arra kényszerítették, hogy vég nélkül próbáljon magyarázkodni. Hogy a saját szavazatát figyelembe veszik a szavazati eredmények összeszámlálásánál, azt csak a hülyék hitték el. Ma viszont csak a százalékarány számít: hogy ki mire szavaz, megtartja magának, és nincs annál unalmasabb, mint a politikusok ezt követő fecsegése. 
 Mindezt odáig tágíthatjuk, hogy elképzeljük, hogyan élhet valaki, aki nem akar beszélni, az 1989 előtti és utáni világban keleten és nyugaton. 
 Nyugaton egy ilyen személy biztosan idegenkedést váltana ki, de ettől még dolgozhatna, tanulhatna, bérelhetne lakást, mehetne nyaralni, és így tovább. Keleten nagyon gyorsan arra kényszerítenék, hogy mutasson erről egy orvosi igazolást, vagy végre kinyissa a száját. 

Ma a gyereklexikon új kiadásában Marx ott van a mártír és a masina között, anélkül hogy bármelyik gyerekben rosszmájú gondolatokat ébresztene. A bankrabló viszont egy jómódú ember immár, mert keleti valutáját egy az egyben nyugatnémetre váltotta át, és az év hidegebb felét Tenerifében és Madagaszkáron tölti a saját villájában.
 Az NDK-ban, amely gazdag nyugati rokonaival együtt Moszkva legstréberebb tanítványa volt, azon az 1990. július elsején olyan éles ellentétként ütközött össze egymással a szavak világa és a számok világa, mint sehol másutt, és sehol másutt nem kapcsoltak át ilyen elszántan a szavak világáról a számok világára, sehol másutt nem ment végbe ilyen gyorsan és maradéktalanul az átállás „a reálisan létező szocializmusról” „a reálisan létező kapitalizmusra”. 
 Egyértelműen jobb és kellemesebb volt a történelem lezárulása után élni, mint a kommunizmusra várni. Visszatértünk egy olyan állapotba, amely az ember számára nyilvánvalóan természetesebb. 
 Akiben ezen túlmenően még maradtak ambíciók, annak elég volt, ha mindazt, amit „a munkásosztály történelmi küldetéséről” és a kapitalizmusról, valamint a szocializmusba és a kommunizmusba való átmenet törvényszerűségéről megtanult, kreatívan alkalmazni kezdi: a piacgazdaság és a demokrácia olyan szívóhatást fejtett ki, aminek senki nem tudott ellenállni. (Azt lehetett hinni hogy) Most, hogy már nem teszi tönkre a fegyverkezési verseny az országokat, a kelet-nyugati konfliktus már nem nyújt ürügyet pótháborúkra, és nem bénítja meg az ENSZ-et, a szegénység és a zsarnokok napjai meg vannak számlálva. (Hogy) Míg azelőtt a termelőerők és a termelési viszonyok közötti antagonisztikus ellentét volt a fejlődés motorja, most a rendkívüli teljesítő erejű és áldásos piacgazdaság lett az. 
 A tettek számítottak. Ezért ezt hallottuk: „Most neki kell gyürkőzni!” 
 Ebben az értelemben látom a németországi helyzetet 1990 nyarán tér- és időbeli nullpontnak.
 Nekünk, németeknek nem adatott meg az átmenet megtapasztalása, ahogy ezt sok keleti blokkbeli ország az elmúlt húsz évben végigcsinálta. 
Az átkapcsolás a szavakról a számokra, az ideológiáról a piacra ott előbb megkezdődött, mint az NDK-ban, és tovább tartott, mint nálunk, de a fejlődés célja és iránya nemigen volt kérdéses. 
A Szovjetunió utódállamaiban azonban nehéz volna átmentről beszélni (a balti országokat leszámítva). Ők mintha egy köztes állapotban rekedtek volna meg, és abban is kezdenének berendezkedni. 
Amikor például hét éve Vlagyimir Szorokin orosz írót egy, a kormányhoz közel álló ifjúsági szervezet megtámadta, és a könyveit nyilvánosan egy hatalmas vécécsészében megsemmisítette, a hozzá hasonló íróknak bíróság előtt kellett védekezniük, és negatív ítélet esetén börtön várt rájuk. Ugyanakkor a könyveik sosem látott példányszámokban fogytak, s az írók és a kiadóik komoly nyereséghez jutottak. Ami Szolzsenyicin esetében még két rendszerre vált szét: ideát az elnyomatás, odaát a siker, most egybeesett. Az „irányított demokrácia” neologizmusának értelmetlensége jól szemlélteti ezt az ellentmondást. 
Ez a köztes állapot Kínára éppúgy vonatkozik, mint Ázsia majd minden országára, beleértve az arab világot, ahogy Afrikára, illetve Közép- és Dél-Amerikára is. 
Ha az ilyen köztes tapasztalatok a németeket különösen irritálják, az olaszországi és az amerikai fejlődéstendenciák nem kevésbé. Hogy mindebben egy világos fejlődéstendenciát vélünk felismerni, vagy különböző tendenciákat látunk benne, vagy inkább semmiféle prognózist nem merünk megkockáztatni (?), a világ előnyére vagy hátrányára rezisztensebbek lettünk a nyugati modellel szemben, mint ahogy 1990-ben feltételeztük. Ezzel szemben egy olyan változást lehet megállapítani, ami a saját magunkról alkotott és a világnak mutatni akart képünkre is egyre kevésbé hasonlít. És ezzel nemcsak Berlusconi Olaszországára és Bush Amerikájára gondolok.
Ha 1990-ben még csak az ingujjunkat kellett feltűrni és nekigyürkőzni, most azt halljuk a szövetségi kancellár szájából, hogy mindenki tegyen valamit a fellendülés érdekében, és költsön végre többet! Ez az ultima ratio a számok világában: a polgár eltűnik a fogyasztóban, a többi néma csend. 
Ha az a jó polgár, aki sokat fogyaszt, akkor még jobb polgár az lehet, aki a keresményéből minél többet, minél gyorsabban újra és újra elkölt, a legjobb pedig – a teljesítmény és hatékonyság elve szerint – végső soron az, aki maximális mennyiségű pénzt költ el minimális idő alatt, ami nem mást jelent, mint hogy a playboy válik társadalmi példaképpé. A playboyról beszélni ma annyit jelent: hogyan tudnánk a legjobban minél több és minél gazdagabb playboyt előteremteni. Az érvelés gyengéd kényszerítő erejével (Tegyük a kezünket a szívünkre, ki ne szeretne úgy élni, mint egy playboy?), és előnyökkel és hátrányokkal olyan feltételeket teremtünk, amelyek közepette érdemes playboynak lenni. Ha valaki nem akar playboy lenni, mert úgy gondolja, hogy az nem tesz jót sem neki, sem a családjának, rendszerint megértésre és jó tanácsokra talál, egészen addig, amíg kivételként erősíti a szabályt. Csak akkor lesz belőlük probléma, ha – bármilyen okból – hirtelen túl sokan lesznek. De még ekkor is inkább megbízást adnak egy kutatás elvégzésére, amely megvizsgálja annak lehetőségét, nem lehetne-e lottó vagy rulett segítségével gyorsabban playboyokat előállítani, mintsem hogy arról beszéljenek, nem volna-e az utcaseprő, a játszó gyerek, az orvosnő, a bádogos, a csavargó, a fagylaltárus, a turista vagy a flanőr értelmesebb példakép.
Vitáinkban, amelyek arról szólnak, amit egyesek reformoknak, mások szociális leépítésnek vagy átrétegződésnek neveznek, csakis számok szerepelnek. Különböző számításokkal és prognózisokkal hozakodnak elő, saját modelljük működését képletekkel ábrázolják, és a vita nem lép ki a számok keretei közül. 
Beszédre, amely az előfeltevéseket, a játékszabályokat is bevonná, és adott esetben megkérdőjelezné ezeket, már nem kerül sor. Az eredmény kezdettől adva van. A politika nyelvén úgy jelenik meg, mint növekedés, a tőzsde pedig nyereségnek nevezi, részvényhozamnak. Ezért van az, hogy többé nem beszélünk, csak számolunk, számomra ez a posztkommunista állapot legtömörebb képlete.
Egy példa volna erre az ún. „egészségügyi reform”. Vannak különböző javaslatok és modellek. De egyetlen egyszer sem tették fel a kérdést, miért kell az orvosoknak üzletemberré válniuk. Ezért páciensként nem tudhatom soha, hogy a legszükségesebbet végzik-e el rajtam, vagy a legjövedelmezőbbet, és csak reménykedni tudok, és abban bízni, hogy az orvos az esküjének megfelelően fog eljárni. De miért kell őt kísértésbe vinni? És kimondottan a nagyobb nyereség csábításával, ami különben a társadalom hajtóerejének számít? Egy lelkész jövedelme se az adott lelki tanácsok alapegységéhez vagy a temetések számához igazodik.
(Egy másik példa volna a növekedés és a munkanélküliek számának összekapcsolása. A Süddeutsche Zeitung egyik tavalyi cikkében találtam azt a megfontolást, hogy a rövidített munkaidő kevesebb bérért egyáltalán nem a jövő útja. Idézem: „Ha a munkavállalók lemondanak a szabadidő javára egy egyébként lehetséges magasabb bérről, ezt a kereslet és a növekedés sínyli meg”. Ennek a növekedésnek a cikkíró szerint nem a luxusfogyasztást kellene szolgálnia , hanem az egészségügyi rendszert és az oktatást. De előbb – hogy is lehetne másként – éppenséggel több terméket kell eladni, tehát fogyasztani kell, miközben mindegy, hogy ez ránctalanító krém-e vagy krumpli, amivel a spirál csak tovább csavarodik. Egyes üzemekben és intézetekben azonban mintha már kezdenék belátni, hogy a növekedés a legjobb esetben is csak a modernizálás és a globalizáció következményeit enyhíti, tehát a meglévő munkát ott, ahol lehet, egyszerűen másképp kell elosztani.) 
De az iraki háborúra mondott „nem” az elmúlt évek majd minden döntésénél jobban megmutatta a szavak Németországban már-már anakronisztikusnak tűnő erejét. Sor került a legnagyobb tüntetésre 1989 óta, és páratlan nyilvános vitákra. Úgy látszott, az emberek kimondottan hálások azért, hogy végre beszélhetnek valamiről, aminek van relevanciája, és amit nem lehet a számokra való hivatkozással elhallgattatni. (Bár persze voltak ilyen irányú próbálkozások is.) Háborúkról láthatólag lehet beszélni, arról, hogy régen jobb napokat láttunk, nyilvánvalóan nem.
A művészetben és az irodalomban, valamint a hozzájuk tartozó diskurzusokban mindig megpróbáltak rákérdezni a saját előfeltételeinkre és határainkra. A fogalmak lebontása és újbóli összerakása annak felel meg, amit a szó legszélesebb értelmében tudományelméletnek lehet nevezni. Ennek felvirágzása az elmúlt két-három évtizedben annak a jele, milyen nagy szükség van természetesnek látszó összefüggések, folyamatok és fejlődéstendenciák megkérdőjelezésére. A tudományelmélet éppen arra irányul, hogy a tudományt mint olyat relativizálja, határait, tehát konstruáltságát  kimutassa, és ne fogja fel úgy, mint ismerettől ismeretig haladó, autonóm, mindentől független folyamatot, vagy bennünk lakozó késztetést. Ez az állandó re-konstruálás, akárcsak a mindennapokban, nem a rezignáltság, a pánik vagy a hiányzó önbizalom jele, inkább kísérlet arra, hogy megint eljussunk a beszédhez, ne merüljünk ki a puszta számolásban.
A kérdés persze nem az, hogy aki már látott eltűnni egy világot, annak könnyebb a tényeket nem természet adta dolgoknak látni, azaz olyasvalamiként, amit beszédünkkel és tapasztalatainkkal jelölünk ki – tehát tevőlegesen létrehozott faktumokként –, és rákérdezni, hogy jól vagy rosszul lettek-e létrehozva (Bruno Latour). Az a kérdés, hogy milyen körülmények között kezdjük el újra használni a szavainkat, a nyelvünket. 
Az egyik legismertebb tragédia főalakja egy krónikusan türelmetlen tudós, akinek kebelében két lélek lakik, és akinek elhamarkodott törekvése elkerülni az élet örömeit. Az egyik jelenetben, amely döntő a cselekmény további alakulása szempontjából, a dolgozószobájában látjuk gubbasztani. Elégedetlenkedik az Újtestamentum fordításával: „Kezdetben vala az ige!” – ezzel nincs megelégedve. A logoszt ő maga először „értelemnek” aztán „erőnek” fordítja, és végül ezt írja megnyugodva: „Kezdetben vala a tett!” De nemcsak a rákövetkező tettek miatt fér hozzá kétség, hogy szerencsés volt-e ez az értelmezés. A fordítás a végszó Mefisztó megjelenéséhez is. És ezzel beindul a tragédia. 
 

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA