A Magyar Nemzet méltatlan támadássorozatot indított a magyar filozófia, esztétika és klasszika-filológia kiváló képviselői ellen. A célba vett személyek, többek között Bacsó Béla, Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Steiger Kornél, Vajda Mihály és Weiss János a kortárs magyar bölcsészet legjelentősebb alakjai közé tartoznak. Ezt tanulmányok és kötetek sokasága támasztja alá és tanítványaik, kollégáik, vitapartnereik személyes tanúsága igazolja. Aki őket politikai kegyenceknek, sikkasztóknak, rablóbandának állítja be, az nemcsak e filozófusokat sérti meg, hanem a magyar tudományos életet. Tudomány és társadalom szembeállítása komoly károkat okozhat a mai magyar kultúrának.
Természetesen mindenkinek joga, a sajtónak pedig egyenesen feladata, hogy pályázaton elnyert közpénzek felhasználását firtassa. Csakhogy itt nem erről van szó. A támadásban semmiféle komolyan vehető tudományos vagy szakmai érv nem hangzott el, a cikkek tele vannak csúsztatásokkal, ártó szándékuk nyilvánvaló. Hangnemük, logikájuk egyes elemeiben emlékeztet a huszadik században már megélt értelmiség-ellenes kampányok stílusára.
A megtámadott filozófusok anyagi felelősségét vizsgálják meg az erre hivatottak, ha ennek szükségét látják. Mi azonban, azok a szerkesztők és kiadók, akik tanulmányaikat, könyveiket olvassuk, akik írásaikat gondozzuk és kiadjuk, akik műveiket tanítjuk, vagy épp vitatkozunk velük, akik meg vagyunk győződve a megtámadott filozófusok szellemi rangjáról, tudományos felkészültségéről, akik nem vonjuk kétségbe az érintettek szakmai és etikai megbízhatóságát, akik olvasóik, kollégáik, tanítványaik, szerkesztőik, barátaik vagy csak távoli tisztelőik vagyunk,