(1978. április 18.)
Április 18-án délután, miután megebédeltem és megírtam a leckét, elmegyek otthonról. Az égbolt szürkén, álmosítón domborodik fölém: legszívesebben visszamennék. Előbb jobbra, majd balra fordulok, kiérek a Libert? utcára. Scarmiglia és Bocca már vár rám a sarkon. Némán, mintha hamut nyeltünk volna, elindulunk a szörny felé.
    Palermo belvárosa maga a pokol. Jobb, ha az ember be sem teszi oda a lábát. Különben nem is járunk arra, nincs miért. Néhányszor ugyan a Szikla bevitt autóval, de nem sokat láttam belőle. Málló vakolat, repedező falak. Hieroglifikus táj. A föld középpontja. Bocca számára úgyszintén. Scarmiglia viszont többször is járt odabenn a bátyjaival. Valahányszor mesél róla, mintha egy barlangkutató élménybeszámolóját hallanám.
   A Quattro Canti előtt letérünk balra, majd végigmegyünk a Róma utcán, s aztán megint balra. Bemegyünk a piacra, a hentesek, a szűk kis zsákutcák, a sikátorok labirintusába. Az áruspultok üresek, az üzletek rolóit lehúzták. Mint ahonnan mindenkit kitelepítettek. A levegő nyirkos, rothadásszagú. Az egyik szegletben mintegy ottfeledve, lilás-rózsaszínes állati májdarab. Elég nagy, diszkosz alakú. Domború felületén itt is, ott is vékony repedések, apró hasadékok futnak; kisebb alvadt csomók is átlátszanak az erek hálóján. A máj mellett felhasított szemeteszsák. Fekete állat. A lyukakból, mint holmi lábak, csupasz csontok fehérlenek elő. Az egyik hústalanul mered az égnek, akár egy ház falára felkapaszkodó görcsös végtag. Egy másik hasadékból, lentebb, mint valami végtermék, belső szervek buggyannak elő.
   A piac után a San Domenico téren kötünk ki. A Róma utca közepén egy döglött kutya fekszik. Boccával megállunk az út szélén, Scarmiglia odamegy. Jönnek-mennek az autók, de rá se hederít. Vet egy pillantást a kutyára, majd felénk fordul, int, odamegyünk.
    – Még él – mondja.
    – Nem úgy néz ki – szólal meg Bocca.
    – Mozog a szeme, hangot ad ki – ellenkezik Scarmiglia.
    – A végét járja – summázom.
    Az a szerencsétlen nyomorult jut eszembe, Krisztus a kereszten. Ha most egyedül volnék, fölé hajolnék, s a szögesdrótot a hasához nyomnám, belebökném.
    – Elvisszük? – kérdezi Bocca.
    Nézem a testet, az összegubancolódott, szétroncsolt hátsó lábakat, a háromszögletű fejet, a kitépődött szőr alól elővillanó fehér koponyát.
    – Mármint, hogy odébb tesszük? – pontosít Bocca.
    – Minek? – kérdi Scarmiglia. – Úgyis megdöglik – fűzi hozzá.
    – Igen, de nem itt.
    – Nem mindegy, hol döglik meg? – kérdi ismét Scarmiglia. És továbbmegy.
    Boccával még nézzük egy darabig a jövő-menő autók közt fekvő állatot, aztán mi is elindulunk Scarmiglia után. Már majdnem a piac bejáratánál vagyunk, amikor Bocca hátrafordul, megállít bennünket. Az út közepén, a kutya mellett ott ácsorog két kölyök. Idevalósiak, nem hallom ugyan, de biztos vagyok benne, hogy dialektusban beszélnek. Egyikük a test fölé hajol, a kutya egyik lábára madzagot köt és annál fogva a járdára húzza. A másik gyufát vesz elő, egyik szálat a másik után próbálja meggyújtani, a kutyára dobja. Nem történik semmi, az emberek mennek tovább. Aztán az egyik gyufa végre meggyullad, lángja belekap a szőrbe, továbbterjed. A kutya hasából szürke füstcsík száll fel, majd néhány pillanat múlva a lángok is felcsapnak.
    Menjünk innen – mondja Scramiglia.
    Visszamegyünk a félig üres piacra. Halk csobogást hallok, a kövezet mélyedéseiben vízereket fedezek fel. A kövezet valójában márványlapokból áll. Sírfedelekből készült a belváros kőpadlója. Sírokon járkálok, nézem a házak falán folydogáló vizet. Mar és harapdál, foga van. Ha ujjammal megkarcolom a falat, a ház szétmállik.
    A sikátorok mélyén laknak a palermóiak. Nem mozdulnak onnan. Torok- és gyomorhangon beszélnek, mintha reszelős hangjuk egyenesen a gégéjükből vagy a hasukból szólna. Szavuk csupa felkiáltás. A palermói felkiáltó nyelv. Történik valami, akármi, a palermói azonnal rázendít. Sokszor egyetlen ismétlődő mondat, csak a hanglejtés módosul, erőteljes kántálás, aztán újrakezdi, még rátesz egy lapáttal, mintha egy igazi, helyi kis botrányt kommentálna. De azért fenyegetőn, haragosan. Ugyanis a palermói dialektusban előadva minden esemény kész horror. 
    Leülünk a Szent Ferenc templom lépcsőjére, a nagy rózsaablak alá. Az ég beborult, hamarosan esni fog.
    – A francba! – mondom, s nem tudom, mit tehetnék még hozzá.
    – Mi van? – kérdezi Bocca.
    – Mindjárt esik – mondom.
    Furcsán néznek rám.
    – A francba! – mondom megint.
    Egy szót sem szólnak.
    – A francba – dünnyögöm halkan, szégyenkezve, mert tudom, hogy nekem nem megy a felkiáltás. Mazochista vagyok. Gyermekded, anakronisztikus kifejezéseket gyártok. A kezdeti érzelmi töltet még hiteles, de abban a pillanatban, amikor kimondott szóvá formálódik, átalakul, és valami olyasmi lesz abból, hogy A francba!, mint amikor egy képregényfigura azt mondja, hogy Hűha!, Ejha!, A manóba! Néhányszor a szégyentől könnyes szemmel felkiáltottam, hogy Arohadtéletbe!, meg hogy Arossebbettevolnameg!, mint egy hajótörött, aki az utolsó roncsba kapaszkodik, rettenetes. Főleg, ha ellenfelem azt mondja, hogy A faszomat!, ha képes azt mondani, hogy A faszomat! s mivel bárki – rajtam kívül – képes ezt kimondani, a lábam földbe gyökerezik, és csak állok ott szerencsétlenül az égből alázúduló sötét faszesőben. 
    Közben a Viktor Emánuel korzó felől egy mozgóárus kiabálása hallatszik, nyitott furgonján hordja körbe az árut. Lassan, lépésben halad. Sót árul. Az árut kínáló mondata tökéletes tizenegy szótagos verssort alkot, hipnotikus, már-már vallásos erejű reklámfelkiáltás: Sót vegyenek! Négy zacskó – ezer líra! Hallgatom. A líra neorealista, népi valuta. Katolikus. Polgári. Fekete-fehér pénz.
    Scarmiglia hirtelen felpattan, egy szót se szól, elindul a Viktor Emánuel korzó felé. Három perc múlva visszatér, kezében egy zacskó sóval.
    – Miért vettél sót? – kérdezi tőle Bocca.
    – Nem vettem, loptam.
    – Loptad?
    – Ja. Odakúsztam a furgonhoz, kinyújtottam a kezem és elloptam.
    – De minek neked a só?
    – Semminek.
    – Hát akkor?
    – Csak úgy.
    – Hogyhogy csak úgy?
    – Csak úgy.
    Scarmiglia elgondolkozik.
    – Kedvem támadt, hogy bűnös legyek – mondja.
    Tetszik nekem ez a szó. Bűnös. Bár sosem volt hozzá bátorságom, hogy az legyek. Irigylem Scarmigliát ezért a képességéért, hogy bűnös lehet. Mert képességről van szó: nem mindenki tud bűnös lenni; ez egy sors, egy feladat.
    – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi Bocca.
    – Azt, hogy kedvem szottyant valamihez, ami mások szerint rossz dolog, de számomra abban a pillanatban helyesnek tűnt. Nem, nem is helyes volt: egyszerűen késztetést éreztem rá. 
    – És miért pont arra, hogy sót lopj? – kérdem.
    – Mert utálom a mozgóárusokat.
    Scarmiglia az az ember, aki mellett még inkább egyedül érzem magam; de egyben az az ember is, aki mellett azt is érzem, hogy tartozom valakihez.
    – Nem féltél, hogy elkapnak? – kérdi Bocca.
    – Nem.
    Bocca végigméri. Hisz neki, nem tud nem hinni, hinnie kell, de nem tudja, hogyan.
    – Nem – ismétli Scarmiglia –, miért, kellett volna?
    – Hiszen látod, az itteniek... – feleli Bocca. – Látod, milyenek –, és vigyázva, nehogy észrevegyék, körbekémlel.
    Mintha egy házban volnánk, amelyiknek nincsen teteje, és a folyosók volnának a sikátorok. Itt mindenki rokon, mind összetartanak. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a hang. A gyerekek az öregek hangján beszélnek. Nincs semmi különbség a kövek és a bőr között; bőr vonja be a követ: ha meghasad egy kő, kilátszik alóla a hús.
    – Látom – feleli Scarmiglia. – Azt hiszed, bántanának?
    Bocca nem válaszol, megint az embereket figyeli. Ott ülnek a házak küszöbén, néznek bennünket. Onnan, ahol mi ülünk, belátok az egyik lakásba, a földszinti spaletták nyitva vannak. Szalmafonatos szék, kisrádió. Kerek asztal, sötét színű, de csak egy darabot látok belőle. Csupasz villanykörték langyos fényt árasztanak. Hagyma és fokhagyma az asztalon. Félbetört cipó. Városi kispolgári idill. Tévébe való képeslap.
    Scarmiglia odamegy egy idős asszonyhoz meg egy férfihoz, megszólítja őket. Innen, ahol ülünk, semmit sem hallunk, de Scarmiglia nyomja a szöveget, levegőt sem vesz, amazokat sem hagyja szóhoz jutni. Aztán elhallgat, vár. Az asszony ránéz a férfira, a férfi mond pár szót, inkább csak egy szótagosakat, aztán elhallgat. Scarmiglia egy intéssel elköszön, visszajön hozzánk.
    – Na, ez jó volt egynek – mosolyog.
    – Micsoda? – kérdi Bocca.
    – Beszéltem velük.
    Bocca idegesen elfintorodik, nem érti.
    – Nem félek tőlük – mondja Scarmiglia –, mert én olaszul beszélek. Én, vagyis mi hárman, olaszul beszélünk. 
    – Na és mit mondtál nekik? – érdeklődöm.
    – Kérdeztem tőlük valamit, de úgy, hogy végig kötőmódot használtam.
   Szája még szélesebb mosolyra húzódik, majd rövid szünet után folytatja.
    – Nekik a szavak szög és kalapács – magyarázza –, kanál és kés. Csak arra valók, hogy megnevezzenek valamit, semmi másra.
    – Csak a dialektust értik – teszem hozzá. 
    – Igen – helyesel Scarmiglia –, azt nem értik, amit olaszul mondunk.
    Most Bocca melegedett bele, sőt, nagyon tetszik neki a téma.
    – Mi tudjuk, mi az öröm a nyelvben – mondja. – Nemcsak a kötőmódét: ismerjük az összetett mondat örömét is.
    Miközben Bocca beszél, megérintem a dzsekim zsebében lapuló eleven szögesdrótot.
    – Olaszul beszélni – teszi hozzá Scarmiglia – annyi, mint bonyolultan beszélni; számunkra azt jelenti, hogy el kell tűnnünk.
    Eszembe jut, hogy pár éve, amikor vizsgáztunk, a tanítónő ironikus realizmussal azt mondta, hogy mitopoétikus alkat vagyok, és én boldog voltam, amikor rájöttem, ez mit jelent, micsoda öröm lehet abban, ha az ember a szavak között mozog, a nyelvben töltheti az idejét. Ha eltűnhet azzal, hogy összetett mondatokat alkot. Elszigetelődhet. Ugyanis a mi kifejezésmódunk – visszafogott tónusunk, halkságunk, hogy minden szavunk lapos, méretre szabott, nyugodt, mégis lázadó – következménye az lett, hogy osztálytársaink nem ismernek fel bennünket. Számukra anomáliák vagyunk. Idióták. Aztán, ha meghallják, miről is beszélgetünk – mondjuk nagyban elemezzük a jelen olasz politikai helyzetet, előítélet nélkül kritizáljuk a hatalmat – előbb csak odaszólnak, ugratnak, aztán végképp odébbállnak.
    – Itthagyjuk Palermót – folytatja Scarmglia teljesen magától értetődően.
    – A nyelvünk a bűnünk – kiált fel Bocca.
    – Úgy van – erősít rá Scarmiglia. – A nyelvünk a bűnünk.
    – Senki sem beszél úgy, mint mi – teszi hozzá Bocca önelégülten. – Vagyis itt és most.
    – Nem igaz – javítja ki Scarmiglia. – Valaki azért mégiscsak van rajtunk kívül is.
    Bocca kíváncsian várja a folytatást, már-már csalódott, hogy rajtunk kívül mások is vannak, akik legalább annyi jelentőséget tulajdonítanak a nyelvnek.
    – A Vörös Brigádok – mondja Scarmiglia. Ők pont úgy beszélnek, jobban mondva, írnak, mint mi. Közleményeik bonyolultak, hosszú körmondatokban fogalmaznak. Egész Olaszországban csak ők írnak így.
    Párás a levegő, már-már cseppfolyós, szürke csomókba sűrűsödik össze, melyek aztán szétrepednek és kiürülnek. A fejem fölötti felhőcumulus kovácsüllőhöz hasonló formát ölt. A felhőcumulus sötétszürke. A nimbusz viszont fénylik a fejem körül. A nyelv avat kiválasztottá. A statikus elektromosság érdes zümmögése. Az ionok. Lent a porban a falevelek örvénylő mozgásba kezdenek.
    Miközben a zivatar készülődik, megérkeznek a kutyák. Öten vannak. Vöröses bundájúak. Az egyiknek hiányzik az egyik első lába, sántít. Föl-le mászkálnak, esőt szimatolnak. Odamennek a sikátorokban lakó gyerekekhez meg az anyákhoz, akik világoskék meg piros vödröket cipelnek. Durva söprűkkel a kezükben jönnek-mennek. Mintha pár perc múlva az esővízzel akarnák felmosni az utcákat.
    Hullanak az első cseppek, a kutyák egymásnak esnek. A sánta a legféktelenebb, mar és harap. Odajön egy daganatok lepte galamb. Amikor elered az eső, a galambok eltűnnek: ez nyilván eltévedt. Lépeget egyet-kettőt, mereven-peckesen, fejét oldalt hajtja, s narancssárga fél szemével figyeli a küzdelmet. A sántát figyeli, amint az éppen támadni készül, de a csonka lábára esik, majd feláll és újra támad. A galamb lába is csonka. Egyik száraz-pikkelyes lábáról hiányzik egy karom. Közelebb szökdécsel a harc színhelyéhez. Én is fölállok, a galamb tovább szökdécsel; szeretném megállítani, de nem tudom. A galamb egy méternyire van a morgó-vicsorgó ebektől és a repkedő szőrcsomóktól. Még egy kis szökkenés, és máris az egymást tépők között találja magát. A kutyák abbahagyják; a nedves por mindent belepett. A sánta a galamb karom nélküli lábát nézi, majd a többi kutyára tekint. A düh valósággal árad irhájából, nehéz, ziháló, egész mellkasában vonagló lihegéséből. A sánta ismét a galambot nézi undorodva, tovább nyújtja ezt a dühtől terhes szünetet, majd hirtelen ráveti magát, agyarait a galamb testébe mélyeszti, foga között tartva felemeli, fejét vad dühvel rázza, majd széttépi, a legyezőszerűen szétterülő szárnyak kilógnak a szájából.
    Otthagyjuk a jelenetet; elindulunk a Loggia utcán, aztán Terra delle Moschén, és leülünk a kis Garraffello téren álló szökőkút medencéjének szélére, egy kőkorszaki betlehem kellős közepébe.
    A szökőkút márványból van. Sósavval tisztítják, érezni a szagát, szétmarta a fehér márványt. Scramiglia arról beszél, hogy valamelyik este a bátyjával itt jártak polipot venni, s miközben az eladó a pulton vagdosta az állat csápjait, az egyik félhomályos sikátorból előmászott a nőstényteknős, hátán a páncél legalább egy méter átmérőjű volt, feketészöld, iszamós. A piacon járó emberek oda se figyeltek. Valaki lehajolt, hogy egy húscafatot vessen oda neki, a nőstényteknős a foga közé vette, és egy darabig úgy mászkált vele, hogy a hús csüngött a szájából; végül megállt, és elkezdte enni.
    Ez már igazi eső. Ömlik, időnként dühödten nekilódul. Ahogy a Róma utcai buszmegállóba igyekszünk, az úttestről szennyes víz csap föl ránk. Beállunk a buszváró teteje alá, várunk. Bocca észreveszi, hogy az út másik oldalán ott hever a döglött kutya. Szénné égett, még füst száll fel a testből, az eső most oltja ki az utolsó lángokat.
    Felszállunk a buszra. Megint arcok a szürke fémcsőben a kulccsal összevissza karcolt mézszínű ülések között. A jármű végébe húzódunk, beállok az ablak alá, amelyet fölül nem húztak be teljesen, így kapok egy kis levegőt. A Róma utca macskaköves, a busznak nincs lengéscsillapítója, ráz. Odakint még jobban esik; idebenn egymásnak támaszkodnak az emberek, valószerűtlen szolidaritással. Én úgy egyensúlyozom, hogy karba tett kézzel és felsőtestemmel a busz ablakának támaszkodom, beesik rám az eső. A megállókban egyre többen szállnak fel, odébb taszítanak, s ekkor undorodva megragadom a kapaszkodót. Hogy eltereljem a figyelmem és ne érezzem a szagokat, ne halljam a hangokat, ne figyeljek a kezemre, az esőáztatta utcát bámulom, a végtelen pocsolyákat, a feketéllő kettős csatornanyílásokat, amelyekben ott örvénylik a víz, amelyet nem tudnak elnyelni, a sikátorokat, a házak udvarát elöntő sötét vizet, amely elárasztja a piac áruspultjait, szűk utcáit, az állati májat.
    Amikor a Sciuti utcánál, kétszáz méterre a házunktól elköszönök a többiektől és leszállok, még mindig zuhog, az utolsó szakaszt futva teszem meg. A kapu elé érve lihegek, ruhámról csurog a sáros víz, hajam a homlokomra tapadt. Gyalog megyek föl, s közben megszagolom a tenyerem. Édeskés, hűvös szagot érzek, valamennyi kéz szagának összegét, amely aznap megfogta a busz kapaszkodóját. Átöltözöm, s tudom, hogy tenyeremnek mindig ilyen szaga van. De a többiek jelentik a fertőzést, amelyet most újra megszagolok, ez az, ami hiányzik nekem.

Egyik nap természetrajz órán a tanárnő a csigákról beszél. A haslábúakról: ezekről a kicsiny, lágy hólyagokról, amelyek ilyenkor, eső után előmásznak a földből, és a növények leveleit rágcsálják. Vagy a virágágyások pépes-saras földjében húzzák meg magukat, vagy hassal rátapadnak a kőkerítések aljára. Majdnem mindegyiknek van háza, de némelyik meztelen, szürkés színű, masszív, vizenyős gyűrű. Legtöbbször széttaposom őket, anélkül hogy végeznék velük, így a lágy test és a csigaház-zúzalék közös péppé válik, s megfigyelhetem a mozgásban lévő agóniát.
    Iskolából jövet megállok a kőkerítéseknél, összeszedem a csigákat, óvatosan, egyenként választom le őket a falról. Felkaparom a virágágyások földjét az Alpok fasor bokrai alatt, a nyirkos avarban kutatok, és onnan is összegyűjtöm a csigákat. Tucatnyit találok. Néhány papírdobozban helyezem el őket egy kis fű, falevelek és salátalevél között; a Madzagnak azt mondom, hogy természetrajz órára ez a házi feladat. Délután előveszem a színes tollaimat, a dobozokat, s egyenként kiveszem belőlük a csigákat. Testük védekezőn behúzódik, mintha könnyű, finoman megmunkált kavicsot tartanék tenyeremen. Befestem a csigaházakat. Kékre, pirosra, zöldre, feketére. Némelyiken pár óra elteltével megfakul a festék, másokon viszont lakkrétegként ragyog. Elnézem, ahogy mászkálnak a csigák a dobozban, színes sávokat, zászlókat alkotva, melyek aztán elválnak egymástól, csomóba állnak össze. Másnap beteszem a csigákat a dzsekim zsebébe, s úgy megyek iskolába. Menet közben benyúlok, ellenőrzöm, megvannak-e, nedves, ragacsos kupacot tapintok. Ott várakozom, ahol reggelente megáll az autó, amellyel iskolába hozzák, előveszem a csigákat, és látványosan sorba rakom őket a járdán. Hátrébb megyek s várok. Miközben várakozom, múlnak a percek, és két csiga leesik a járda széléről, de másznak tovább, míg egy autógumi szétlapítja őket. A forgalom erőszakos zajában is meghallom a két egymás utáni roppanást. Belül hallom őket, a mellkasomban a szerelem összetört szavainak hirtelen, száraz roppanását. Másik két csigát a járókelők taposnak agyon. Egyetlen mozdulat hátrafelé: undorral, viszolyogva csüszkölik cipőjük talpát, hogy megszabaduljanak a szennyeződéstől. A többit – egy sötétkéket és egy narancssárgát – ismeretlen emberek meglátják és felszedik. Legszívesebben rájuk támadnék, hogy azonnal tegyék vissza őket, ehelyett csak bámulok utánuk, míg csodálkozva nézegetik a csigaházakat, a fény felé tartva őket, mint holmi drágaköveket. Amikor az autó megérkezik, és a kreol bőrű kislány kiszáll, a színskála-üzenet, amelynek értelmét magam sem ismerem, teljesen odalett. Egyetlen piros csigaház maradt belőle, amely lassan, magányosan mászik fel egy kőkerítésen, menekülő vércsík, de a kislány nem veszi észre, elmegy mellette.
    Hazafelé megint csigákat gyűjtök, megint kézzel ásom ki őket a földből. Szerencsére áprilisban gyakran esik, az időjárás kitesz magáért, mielőtt leszakad a hőség, a virágágyások teli vannak csigákkal. Ezeket is hazaviszem, ezeket is táplálom, vigyázok rájuk. Leckeírás után fogom a színeseket, és kiveszem őket a dobozból. Minden csigaházra az ábécé egy betűjét írom, a betűk szavakká, a szavak mondattá állnak össze. Végletesen egyszerű. Tragikus. Te ki vagy? Csak ennyi. Egyetlen betű a csigaház közepén, a csúcson. És külön a kérdőjel. Ez egy kérdés, de nem én teszem fel: a világ vallatja általam a másik lényt. 
    Figyelem, ahogy a csigaábécé összekeveredik a dobozban, és a kérdés szétrobban. VYT? KEGIA. TAKIGY? IE. ? VIKETAGY. Másnap reggel magammal viszem a kérdést az iskolába. Az utolsó pillanatig várok, míg egyszer csak meglátom az érkező autót. Ekkor oasztálytársaim szeme láttára előveszem a csigákat, és elhelyezem őket a járdán, úgy, hogy minden egyes kőkockára egy-egy csiga jusson. Aztán elhúzódom, a többiek közé vegyülök, figyelem, ahogy a kreol bőrű kislány elköszön szüleitől, kiszáll, megfordul, és elhalad a csigák között, anélkül hogy észrevenné őket, belép az iskola kapuján. Lesújtva odamegyek a mondatomhoz, föléje hajlok, és ekkor veszem észre, hogy rossz sorrendben raktam szét a csigákat, és kérdés helyett választ alkottam: Te vagy ki. A kérdőjel időközben elmászott: láttam, ahogy mit sem sejtve halad az úttest felé.
    Így telnek a következő napok is, csigákat ások elő a földből, megtisztítom őket, betűket írok rájuk, mondatokat alkotok. Igyekszem variálni a kifejezéseket, de a lényeg ugyanaz. És ugyanaz a gonosz varázslat ismétlődik meg minden reggel, azaz minden széthull darabokra. Betűim egy része az autókerekek alatt múlik ki fájdalmas reccsenéssel, másik részét idegenek begyűjtik, magukkal viszik, a többi ismeretlen célokat követve elmászik. A maradék észrevétlen.
    Vagy tíz napnyi kísérletezés után az történik, hogy a kreol bőrű kislány kiszáll az autóból, megfordul, lassabban lépked, végül megáll. Néz. Figyel valamit. A csigák által hátrahagyott különböző állagú, girbegurba, áttetsző, fehéres csíkokat nézi. A térben szanaszét heverő kiszáradt testek és csigaház-törmelékek elegyét. A napokig tartó, láthatatlan mészárlás nyomait, a szavak kétségbeesését.
    Lép egyet, lehajol, és egy ki-t figyel, egy túlélő ki-t, amely lassan elválik a többitől, és beletörődőn halad, amerre a sorsa viszi. Nem kérdez, nem válaszol: van. A kislány két ujjával fölemeli a betűket, tenyerére teszi. Leguggol, körbenéz. Mintha ezt mondaná: kell, hogy legyen a közelben egy feladó. Vagy valami magyarázat, ami felfedi az egész értelmét. Ekkor fedezékbe húzódom, a bokrokkal álcázom magam, és érzem, homlokom bőre alatt érzem a megmaradt, a sorsára hagyott üzenet okozta felindulást. Érzem az elismerést. Aztán látom, hogy a kreol bőrű kislány feláll, a csigák még mindig ott vannak a tenyerén, egy kicsit félrebillenti a fejét, miközben még mindig a magyarázaton töpreng. Olyan gyönyörű, olyan derűs, és érzem, hogy szavak falkája, hada, raja támad fel a világban, és árad felé, egész szótárakat nyel el a teste, fogalmak egész garmadája lényegül át mikroszkopikus anyaggá, és talál otthonra a testében.
    Miközben tekintetével még mindig kutat és nem talál, s a gyönyörűség ott villódzik a levegőben, mint virágpor a fénynyalábban, lesétálok a lépcsőn a belső udvarba. Lassan lépkedek, elgondolkodva, a nyakam behúzva, minden méteren egyre görbébben, akár egy sarló, akár egy kusza csipkebokor. 

          LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA