Az utolsó életjel, amit Franktól kapott, a képeslap volt Madeiráról. Ennek is már négy éve, és igazából mintha az sem neki szólt volna. Olvashatatlan aláírás állt a szokványos szöveg alatt (szeretettel üdvözöllek, sokat gondolok rád, és ti hogy vagytok, pár hasonló kérdés), jobboldalt a címe, Elena címe, ám a címzett mégsem ő vagy a férje, Carlos volt, hanem egy Pajarito vezetéknevű család. Az irodából hazajövet Carlos vette ki a lapot a levélszekrényből, s miközben mutatta, nem állhatta meg, hogy ne tegyen egy vicces megjegyzést: „Hogy élhet valaki Pajarito névvel, hogy hívhatnak valakit madárkának? Én a helyében megváltoztatnám, inkább Pajarraco lennék, az legalább nagyobb méretet sugall.” Elena egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, és Frankra gondolt. Madárkám, kicsi madárkám. Amikor édes kettesben voltak, Frank mindig így szólította, és most biztos volt benne, hogy régi szerelme azért folyamodott e rejtjeles megoldáshoz, hogy tudassa vele, még azon a távoli portugál szigeten is gondol rá.
Csakhogy azóta már négy év eltelt, és Elena most a Tap portugál légitársaság Airbus 319-esén ül éppen Carlosszal, mely leszálláshoz készülődik Funchal repülőterén. Az utazás Carlos ötlete volt. Már régen nem utaztak el így kettesben, Carlos két nappal az indulás előtt jelent meg Elenánál a régiségboltban, és lobogtatta az orra előtt a két repülőjegyet, mint valami legyezőt: „Kezdhetsz is csomagolni. Utazunk.” Észrevette egy utazási iroda kirakatában a hirdetést, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, elkövette ezt az őrültséget. Így mondta, szó szerint, hogy elkövette ezt az őrültséget, Elena pedig belátta, hogy neki is nagy szüksége volt rá, mert már a puszta gondolat is felvillanyozta, hogy végre kiszakadhat a megszokott kerékvágásból, néhány napra elfelejtheti a vevőket és a rengeteg megbízást. Csak Lisszabon repülőterére érve érzett némi csalódást, ahol át kellett szállniuk a szigetre tartó járatra: tipikus szervezett út, a csoport egytől-egyig nyugdíjas házaspárokból meg özvegykinézetű vénasszonyokból áll. Talán jelentéktelen apróságnak tekinti mindezt, hogyha a házasságuk nem olyan, amilyen, nem ez a némiképp egyensúlyát vesztett házasság. Nemrég töltötte be a negyvenedik évét, még fiatal, csinos nőnek tartja magát, Carlos pedig tizennégy évvel és két hónappal idősebb nála, úgyhogy korban vitathatatlanul közelebb áll útitársaikhoz, akiknek mintha nem lenne más témájuk, egyfolytában orvosokról, műtétekről meg a korral járó nyavalyákról beszélgettek.
Az autóbuszon, mely a repülőtéren várta őket, egyértelműen kiderült számára, hogy útitársaik nem egyformán viszonyulnak hozzájuk. Carloshoz furcsa közvetlenséggel fordultak, mintha kezdettől fogva biztosra vennék, hogy beleillik a csoportba, őt meg nyájas óvatossággal, kissé távolságtartóan kezelték. Később, a szálloda előcsarnokában (a Carltonban, a sziget egyik legjobb szállodájában) az egyik öregúr odalépett hozzá, és cinkos kacsintással újságolta neki, hogy a búcsúestre karaoke-bulit terveznek, ezért aztán minden, ami addig csak bosszantotta, attól fogva kellő undort váltott ki belőle. Harminc ilyen vén krampusz nekiáll majd részegen gajdolni a mikrofon előtt! Hát ez tényleg őrültség!
A szobában, kettesben immár, kisebb vitába bonyolódtak. „Anyukám, ne legyél ilyen savanyú. Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat” – mondta neki a férje, ő meg nem is igyekezett palástolni felháborodottságát: „Te tényleg azt hiszed, hogy ezek között az emberek között jól érzem majd magam? Carlos már megszokta, hogy mérgében időnként felcsattan, türelmesen várt hát, amíg kidühöngi magát, s végül csak annyit válaszolt: „Nem kell mindenhová együtt menni.”
És így is történt, másnap a reggelinél találkoztak a többiekkel, az amúgy is elkerülhetetlen, meg persze a vacsoránál. A nap fennmaradó részét kettesben töltötték. Megnézték a székesegyházat, a kikötőt, a Városháza teret, azt az egy-két érdektelen múzeumot, meg  azt a három-négy, nemrégiben felújított palotát. Sétáltak egy park egzotikus fái közt, ahol kis táblácskákon még a fák származási helye is fel van tűntetve, meg a hajdan nyilván  a kormányzói palotához tartozó díszkertben, amely látványos szökőkutakkal, helybéli előkelőségek mellszobraival, meg az Atlanti-óceánra tekintő kilátókkal van tele. A városközpontot is bebarangolták, sétálgattak a ruhás butikok és ajándékboltok, a teraszos kávéházak, a turistacsalogató éttermek között, és Elena magában végig Frankra gondolt, aki négy évvel azelőtt biztosan megfordult ezeken a helyeken, talán ő is megállt ezek előtt a kirakatok előtt, és megcsodálta ezeket a hatalmas törzsű fákat, melyeken szalámiszerű gyümölcs terem. Képzeletben el-eljátszott a gondolattal, hogy Frank még itt van a szigeten, és jön vele szemben az egyik díszkertben vagy az egyik utcán. Frank, a megrögzött utazó, aki csak Bruce Chatwint olvas, az örökifjú, aki úgy él, mintha a jövő nem is létezne, ő az életerőtől duzzadó férfi, aki csupán a saját késztetéseinek engedelmeskedik, az otthontalan, családtalan kalandor…Frank. Vajon egy hozzá hasonló férfi képes lenne valaha is megtelepedni egy ilyen szigeten, mint Madeira, amely úgy áll itt az Atlanti-óceán kellős közepén, akár egy óriási geriátriai intézet? Képtelenség, és ezt Elena is tudta. Az a legvalószínűbb, hogy Frank, aki foglalkozását tekintve zenész, valamelyik zenekarral került ide, merthogy alkalmi jelleggel szokták szerződtetni, és legfeljebb két-három hetet, vagy még annyit sem tölthetett ezen a szigeten. Vajon hol járhat most? A bolygó melyik szegletében? Bárhol legyen is, bizonyára már rég elfelejtette a szigetet, meg hogy egy rejtjelezett képeslapon keresztül onnan próbált kapcsolatba lépni volt szerelmével. Elena számára azonban attól fogva Frank neve örökre egybefonódott Madeirával, és a puszta ténytől, hogy ő most itt van, Frankot is óhatatlanul közelebb érezte magához. Vajon milyen lenne viszontlátni? Hogyan üdvözölnék egymást? Úgy, hogy „szervusz, madárkám”, „szervusz, kismadárkám”, mint annakidején? Kellemes érzéssel töltötte el, hogy így szabadjára engedi az ábrándjait, csak az volt a baj velük, hogy mihelyt egy pillanatra is érintkezésbe kellett lépnie a valósággal, rögvest szertefoszlottak. A valóság pedig Carlos személyében öltött testet abban a pillanatban, hiszen Carlos volt a betolakodó, a hívatlan vendég az ábrándjaiban. Hirtelen feléje fordult, és azon kapta magát, hogy gyűlöli, teljes szívéből gyűlöli, és ez a gyűlölet nem is pillanatnyi vagy helyzet szülte gyűlölet, hanem a lelke mélyéig hatolnak a gyökerei, és attól fogva tart, amikor azon a bizonyos reggelen, több mint négy évvel ezelőtt, választani kényszerült a szerelmi lángolást nélkülöző biztonság és a jövőtlen boldogság között.
A harmadik napra hegyvidéki kirándulást terveztek a Santa Maria do Monte-templomhoz, és Carlos, nagyon ésszerűen, mint mindig, ezúttal is azt mondta, hogy nincs értelme külön menniük, hiszen benne van a programban a kirándulás, különben is, az az egyetlen hely, amit még érdemes megnézniük Funchalban. „Úgyis csak menet közben kell velük találkoznunk” – jegyezte meg az útitársakat illetően.
Az autóbusz Sisi császárné szobra előtt várta őket, s miután az öregurak szigorúan lefényképezkedtek vele, végigmentek a város már ismert utcáin, majd megálltak a felvonó előtt várakozó sornál. Minden kabinban hat személy fért el. Ők négy öregasszonnyal kerültek egy kabinba. Az egyik, a legbeszédesebb, jó darabig azt hajtogatta, hogy Carlos pont olyan, de szakasztott olyan, mint az egyik öccse, aki épp most nősült harmadszor. Carlos dicséretnek vette a hasonlóságot, vagy úgy tett, mintha annak venné, és miközben az asszony az öccse esetét mesélte, aki a semmiről kezdte, most meg van neki egy galvanizáló műhelye, ahol több mint harminc embert foglalkoztat, Elena a város háztetőinek légi látványában keresett felüdülést.
Néhány percnyi társalgás és a bizonyosság, hogy van valami közös vonás bennük, még ha mindössze csak annyi is, hogy külsőre állítólag hasonlít arra a ki tudja, kicsodára, adott esetben elég, hogy időlegesen létrejöjjön a sorsközösség. Elena szerint ez történt éppen a férje meg a négy asszony között, akik a felvonóbeli utazást követően szinte elválaszthatatlanok lettek egymástól. Együtt nézték meg a botanikus kertet, együtt vásároltak hímzett terítőt a Quinta do Montében, együtt fényképezkedtek a székesegyház lépcsőjén, és Elena egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jobban ínyére volna-e a férje kizárólagos társasága. A csoport csak akkor széledt szét, amikor be kellett ülniük a carro do monte nevet viselő járműbe, de ott is csak azért, mert a szemre sem utolsó közlekedési alkalmatosságokban csak két utas fért el. Az idegenvezető Hemingway-t idézve a kirándulás legizgalmasabb részeként harangozta be: négy kilométeres út, lejtőn lefelé a szánszerű, talpatlan vékában, amint suhan lefelé a meredek és tekervényes úton. A kocsisor a templomlépcső előtt várta a turistákat. Amikor rájuk került a sor, Elena az ülés kopottas kárpitját vizsgálgatta, aztán beült a férje mellé. Bármit mondhatott rá az ember, csak azt nem, hogy biztonságos. A leereszkedési manőver azzal vette kezdetét, hogy a két aszténiás kinézetű, fehér inget, fehér nadrágot és szalmakalapot viselő carreiro hátulról meglökte a kocsit. Alig néhány másodperc múltán már tekintélyes sebességgel haladtak. A két carreiro hátul, a hágcsón állt, és a hajtűkanyarokban meg az útkereszteződésekben leugráltak az úttestre, és a csuklójukra tekert kötél segítségével fordítottak vagy fékeztek a kocsin. Helyenként megálltak, és szakadt ronggyal megolajozták a kocsi alját, s az utánuk haladó gyér számú autó ilyenkor kihasználta az alkalmat, és megelőzte őket. Elena egészen addig nem érezte a veszélyt, amíg a kereszteződéshez nem értek, és balról fel nem bukkant a motorkerékpár. Az egyik carreiro későn ugrott le, és csak akkor tudott fékezni, amikor ők már kiáltottak, hogy vigyázz! Végül nem történt baleset, a kocsi teljes körben megpördült a tengelye körül, a motor oldalra billenve csúszott a végtelenségig, annyira igyekezett kikerülni őket, de Elena ennek ellenére nagyon megijedt, és akadozó hangon, fuldokolva a férje arcába vágta: „Én ezt nem bírom tovább! El akarok válni!” Carlos csak nézett rá, egy szót sem szólt. A motoros folytatta útját, ők is mentek tovább lefelé. Mikor végre kiszálltak a kocsiból, Carlos csak ennyit mondott: „Ideges voltál.” Mire ő elismételte: „El akarok válni!”
A nap hátralévő részét a szállodában töltötték. Carlos végig mogorvának, hallgatagnak mutatta magát. Elenának sem volt sok kedve beszélgetni. Egy asztalnál vacsoráztak a felvonóbeli négy útitársukkal. Aztán visszamentek a szobájukba, és Carlos mindössze ennyit mondott: „Ezt nem teheted meg velem. Én nem tudok nélküled élni. Akkor inkább végzek magammal.” Elena nem válaszolt. Gondolkodás nélkül kimondta, amit kimondott, de most úgy érezte, hogy hirtelenjében tett kijelentésével a legmélyebb, legőszintébb vágyait fedte föl. „Mondd, hogy nem hagysz el” – nyakaskodott, „hallani akarom”. Elena leszegte a fejét, és bevonult a fürdőszobába.
Másnap a hazautazás előtti utolsó nap volt. A program úgy szólt, hogy ellátogatnak a Calheta nevű halászfalucskába, Paúl da Serrán keresztül bejárják a sziget északi részét, megállnak a régi fővárosban, Sao Vicentében, és egyéb, idegenforgalmi nevezetességet kínáló helyeken. Elena mégis azt mondta, nem érzi jól magát, inkább pihenne a szállodában. Carlos nem erőszakoskodott. Futólag elbúcsúzott tőle, aztán kisietett a szobából.
Elena még tíz óra után is az ágyban feküdt. Mire leért a kávézóba, már befejeződött a reggeliztetés, de nem bánta. Kiment a szállodából, hogy keres egy teraszt, ahol megiszik egy kávét, aztán azon kapta magát, hogy ugyanazokon az utcákon sétál, ugyanazokban a díszkertekben és parkokban, ahol két nappal azelőtt, csak ezúttal a férje nélkül. Szabadon átengedhette hát magát a képzeletének, a merengésnek, és egy mosollyal az arcán felidézte magában azt az éjszakát, amikor megismerkedett Frankkal, abban a szállodában, ahol a Régiség-kiállítás záróünnepségét rendezték. Frank a zenekar egyik tagja volt, és Elena attól fogva, hogy összefutottak a forgóajtónál, képtelen volt levenni róla a szemét. Utána minden egyszerűen ment, megittak egy italt, közös taxiba szálltak, megadták egymásnak a telefonszámukat, s miközben búcsúzkodtak, Elenát az a különös érzés fogta el, hogy nem akar lemondani erről a férfiről. Meg hogy másnap reggel is Frankra fog gondolni, meg azután is, meg még azután is. Igen, valódi szerelmi fellángolás volt, amit Frank iránt érzett, nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor tapasztalta meg ezt az érzést, hiszen azt hitte, ahogy múlnak az évek, már nem is lesz képes ilyesmire. Vajon most is ugyanúgy érezne, ha összefutnának? A férje ekkor már a képzeletében sem jelent meg. Elena már elvált, független asszonynak tekintette magát, és egyszeriben eltűnődött, vajon milyen lépéseket kellene tennie, hogy megtalálja Frankot. Vajon kapcsolatban lehet még azzal a barátjával, a bár tulajdonosával, ahol találkozni szoktak? És azoknak a zenészeknek, akikkel néhányszor együtt játszott, vajon lehet fogalma arról, hogy most éppen merre jár? Visszaképzelte magát Frank erős karjaiba, s ettől ugyanolyan kellemes bizsergés járta át a bensőjét, mint amikor először találkoztak testközelben.
A szálloda éttermében ebédelt, és a desszert után nem ellenkezett, megkóstolta a puncha nevű likőrt, amivel a pincér megkínálta. Az első hírek valamivel később érkeztek: a csoport egyik tagja lezuhant egy szikláról a sziget belsejében fekvő szakadéknál. Még nem tudni, hogy férfi vagy nő-e az illető, sem azt, hogy életben maradt-e vagy meghalt, de Elenának azonnal eszébe jutott a férje kijelentése („Én nem tudok nélküled élni. Akkor inkább végzek magammal.”), és elfogta a félelem, hogy hátha a férje, hátha Carlos az. A szálloda igazgatója több helyre is telefonálgatott, s közben szép lassan igazolódni látszott Elena félelme. Igen, egy férfi volt. És igen, állítólag meg is halt. „Carlos!” – kiáltotta, és arcát a kezébe temette. Az igazgató igyekezett megnyugtatni, azt próbálván megértetni vele, hogy talán tévedés történt, meg hogy még nem tudni pontosan, kicsoda a szerencsétlenül járt illető. Elena csak a fejét rázta, és azt mondta: „A férjem. Én biztos vagyok benne.” Nem tudta, milyen lehet Madeira szigetének azon a felén a hegyvidéki táj, mégis tisztán látta maga előtt, amint Carlos eltávolodik az autóbusztól meg a többi kirándulótól, és mint aki fejest ugrani készül az uszodában, leveti magát a meredély széléről, mintha épp e pillanatban vetítenék a filmet az orra előtt. „Jobb lesz, ha most fölmegy a szobájába. Mihelyt megtudok valamit, azonnal szólok” – mondta neki az igazgató lesújtott ábrázattal, ám ő inkább odalent maradt, nem mozdult az irodából, hiszen a rendőrségtől megígérték, hogy odatelefonálnak, mihelyt újabb részlet áll rendelkezésükre. „Vizet, egy kis vizet szeretnék” – szólalt meg nem sokkal ezután. A férfi egy pillanatra magára hagyta, ekkor Elena kétségbeesett, visszatarthatatlan zokogásban tört ki. Mikor annyira szerették egymást, most pedig halott! Eszébe jutott Carlos széles mosolya, derűs pillantása. És eszébe jutott, ahogy akkor, tizenöt évvel ezelőtt, amikor ő még fiatal lányka volt, Carlos pedig már meglett férfi, elfúló, szinte gyermeki hangon szerelmet vallott neki. Egymás után törtek rá az emlékek, és csakis a boldogság, a meghitt béke esztendeiből, abból az időszakból, amikor nem tudták volna elképzelni az életüket egymás nélkül. A rövid ideig tartó jegyesség, az egyiptomi utazás, a lakás rendbe tétele, amelyet mind a ketten életre szólónak tekintettek, a nyaralások abban a kis mallorcai szállodában, amelynek szinte különálló tengerparti strandja volt… Úgy érezte, Carlos halálával most minden olyan emlék, amelynek ő is része, már nem is emlék, hanem a képzelet puszta szüleménye, mintha azok a felhőtlenül boldog idők soha nem is létezhettek volna. És Frank? Őrá nem is gondolt, mióta meghallotta a hírt, amikor meg eszébe jutott, már semmi sem volt ugyanolyan. Most ő, a volt szerelme lett a betolakodó, a hívatlan vendég az érzéseiben. Milyen igazságtalan volt, amikor a férjét Frank megfoghatatlan alakjához hasonlította, aki inkább a vágy, semmint a valóság síkján létezik, inkább idealizált, semmit ideális lény, s csupán önnön képzeletében öltött testet, ezért Carlos számára aligha lehetett legyőzhetetlen ellenfél. Ó, hogy milyen bűntudatot érzett, amiért hagyta, hogy csalóka ábrándjai magukkal sodorják! „Kér még egy pohár vizet?” – kérdezte időnként az igazgató, mindahányszor tisztelettel viseltetvén özvegysége felett érzett bánata iránt.
Aztán egyszer csak valaki beszólt, hogy megérkezett az autóbusz, Elena hirtelen az előcsarnokban találta magát, és nézte, ahogy könnyes szemmel, eltorzult arccal jönnek befelé a kirándulók. Az egyik kabintársuk a karjaiba omlott, és zokogva felkiáltott: „Rettenetes volt! Rettenetes” – hajtogatta. Az asszony válla fölött elnézve Elena megpillantotta Carlos alakját. Egy kardhalat ábrázoló sapka volt a fején, az orráról kezdett hámlani a bőr, mint mindig, valahányszor tűző napon sétált. Arcon csókolták egymást, és Carlos azt mondta: „Pedig olyan rokonszenves ember volt… egyfolytában a ma esti karaokét tervezgette.” Elena lassan bólogatni kezdett, s közben érezte, ahogy megint előtör belőle az az ősi, kiújuló, változatlan gyűlölet.
 

          Pávai Patak Márta fordítása