Lisszabon felé nyugszik le a nap, és közben forró gyújtópontot vetít a dugógyár kéményeire. A kerek, körbe rakott téglákból készült kéményeket az angolok építették még a 19. században. Úgy nyúlnak fel az ég felé, mint két ujj, mely a győzelmet mutatja. Vagy mint két óriási, füstölgő szarv, attól függ, honnan nézzük, meg hogy abban a pillanatban, késő délután, épp mi jut az eszünkbe.
Ott volt az az űrtragédia.
 Texasban 65 kilométer magasból zuhant le egy karját és fejét vesztett emberi törzs. Az égből szállt alá a földre, miután ellenkező irányban meghalt. Az egyik rokonomat igazából a technológia kápráztatta el:
 - Titánlemezek. A kínaiaknak adnám el mindet, meg a szegecseket, a chipeket meg mindent, amit a szerencsétlenség után találnék, mondta a kanapén heverészve.
 Már a legelső eset óta nagyon izgatott az űrhajózás, mert a lakásunkból, a senfimi úton a harmadik emeletről jól lehetett látni a dugógyárat, ahonnan, biztos emlékszel rá, a Columbiához szállítottak anyagot!
 Nyáron pár osztálytársam olyan „I Love Cork!” feliratú pólóban szaladgált, melyen egy űrrepülőgép keringett a röppályáján, és nevetve kacsintott. A Carlotonak nem volt ilyen pólója, ő egész addig a bőségszarus inget hordta, amíg el nem vesztette a lábát. A Celestinot viszont láttam ilyen colombiás pólóban, jól állt neki az optimizmus, mielőtt megölte azt a férfit, aztán felakasztotta magát.
 Mindenki tudja, hogy az űrhajók a cockpitben a mi parafánkat hordozták, még az űrhajó irányítóközpontjában is volt belőle. Az amerikaiak számára továbbra is a mi parafánk adja a tökéletes szigetelést, és nem a szintetikus habjaik.
 - Meghódítjuk a világűrt!, kiabálta egy részeg a Directa utcán.
 Most már mindenki azt vallja, az űrsikló nem teljesítette a világűr felfedezésével kapcsolatos elvárásokat. Túl drága volt, alig néhányszor tudták bevetni, kétszer halálosan felrobbant, az első a Challenger volt felszállás közben, a másik pedig a Columbia leszálláskor. Egy angol úgy vélte, a kerámia szigetelőlemezeket, melyek az üzemanyagtartálynak ütődtek, és ezzel a szerkezet széthullását okozták, Keith Richards, a Rolling Stones gitárosának a májlebenyével kellett volna kicserélni, az biztos kibírta volna. Remek ötlet, csak azt nem értem, mért nem inkább a többszáz fokos gőzön kifőzött parafát használják? Garantálom, hogy a parafánkkal a magunk részéről a legteljesebb mértékben megfelelünk a szigetelés minőségi elvárásainak, nem kell mindenkit egy kalap alá venni.
 Megvan hozzá a tapasztalatunk, a Felfedezések során kidolgozott know-how, mert hogy Portugália is kiépített egy világbirodalmat, ahogy az amerikaiak, csak kár volt a végén úgy befejezni, kis feketék fejét a falhoz csapkodni.
 Az óriási kéményeiről híres dugógyár… Egészen közelről, alulról nézve ijesztő lehet egy gyereknek. Az egyik fekete füstöt ereget, a másik fehéret, égéstermék és vízgőz füstjét. Fekete, fehér, mintha nem tudnák eldönteni, milyen hírt is hozzanak Alentejoba, történjen-e még egy szerencsétlenség, vagy ne.
 Fekete füst: egyszer az egyik osztálytársam apja beleesett a parafagépbe, később aztán csak a fél ujját találták meg, akkora volt, mint egy dugó.
 Talán mindig is így ment ez, több volt a fekete füst, mint a fehér. 
 Egyszer a gyár belső utcáin járkáltam, a kémények árnyékában, a raktárral szemben, pont ott, ahol az a munkás megcsúszott. Csak egy kis mélyedés az egész. Jöttek a furgonok, és beledobálták a nyers parafaforgácsot, amiből a préselt parafa készül. Semmi ijesztő nincs ebben a kis mélyedésben, hacsak nem tudod, hogy ott lenn, a fémtölcsér bejáratánál nem egy mosodai lerakat vagy széntároló található, hanem egy többezer wattos daráló.
 Senki sem látott vagy hallott semmit. Darált hús lett belőle, miután belecsúszott a vagonba, és a kemencékhez vitték a sínek. Füstölgő főtt parafaleves.
 Csak akkor fedezték fel a szerencsétlenséget, amikor egy raklap préselt parafán, melyet másnap Japánba akartak küldeni, ahol ezt tartják a világ legjobb parafaborításának, melyet egy lakás falán el lehet képzelni, és ebben igazuk is van, barnásvörös foltok jelentek meg. Nem sokkal ezután megtalálták az ujját. A készlet tele volt az osztálytársam apjának a darabjaival.
 Nagy veszteség volt.
 Ismered a Zecát. Már rég történt, hogy a Zeca megborult, és a bajban kezdte keresni az értéket, a balszerencsében a szerencséjét, bonyolult dolog ez, de szerinte hatékony, és úgy döntött, ezentúl így fog élni. Róla jutott az eszembe, meg a gyagyábbnál gyagyább beszélgetéseinkről, a gyárkéményekről és a föld légkörébe belépő űrsikló széteséséről az a sötét éjszaka, amikor a szerelmi kíntól legjobban szenvedő szívet láttam magam előtt. Az az éjszaka az összes többit kenterbe vágta.
 Az egyik fiút a barátnője a karnevál előestéjén hagyta el. A lány lelépett, közben meg jött a karnevál, és volt jelmezbál is, ahová mindenki elment: a fiú barátai, akik a lánynak is a barátai voltak, meg a lány új pasija Lisszabonból. Az összes fiú női ruhát húzott az atlétatestére, parókát tett a fejére, és papagájhangon rikoltoztak, még a diszkó előtt találkozhattak valahol.
 A Végtelenben történt, fenn a hegyen. Kellett hozzá néhány baleset a kanyarban, a forrásnál, pár kemény habbá felvert agyvelő, a GNR igazoltató hadjárata és egy-két rossz vezetőségi húzás, hogy bezárjon a Végtelen.
 Éveken át hallgatták az idegenek, aki betévedtek hozzánk, hogy
 - Elmegyünk ma a végtelenbe?
Nagy volt a hatás, micsoda hülyék ezek itt, elmenni a végtelenbe?!, el kellett magyaráznunk ezeknek a nagyokosoknak, hogy a Végtelen az egy diszkó.
 Az épületben korábban teniszklub működött, merész egy betonépítmény hiperbolikus parabolikus tetőzettel, egy ég felé fordított négyzet, olyan, mint egy nagy, boltíves papírlap. Ha az ember nagyon betintázott, az egyik mélyen lenyúló pontjánál felmászott a tetőre, és szónokolni kezdett a Holdnak meg a Tejútnak, néha két Holdnak és két Tejútnak is egyszerre.
 Végtelen volt az őrületes szombat éjszakai diszkó, ahogy a neve is mondja. Mint tudod, semmit se haladunk, ha cél nélkül haladunk, vagy ami még ennél is rosszabb, amikor a cél maga a végtelen, akkor aztán tényleg nem haladunk semerre.
 Szombat volt, és ott volt az a fiú, akit a barátnője a karnevál előestéjén hagyott el. Minden rendben ment egész az éjszaka közepéig, amikor a lány a parkett szélén csókolózni kezdett az új fiújával.
 A lány tengerészsapkát viselt és bajuszt festett magának, az új fiújának foltos volt az arca a csókoktól, és rózsaszín paróka volt a fején. Én egy oszlopnak dőlve iszogattam, amikor megláttam a lány régi fiúját. Az egyik sarokban állt, nekidőlt egy másik fazonnak, aki szintén nőnek öltözött, óriásiak voltak, ahogy ott egyensúlyoztak a magassarkújukban. A fiú arcán a könnyek elmaszatolták a szempillafestéket, hihetetlen fájdalmában rongyosra sírta magát.
 Ismertem az érzést, olyan, mintha egy motor rángatna az ember mellkasában, melyből egy lyukon át forró olaj csöpög a gyomrunkba.
 Vagy mintha két darabba szelnék az embert.
 A villanyszerelő egyesével lekapcsolgatja a biztosítékokat, hogy megtalálja a rövidzárlatot, mely az egész házban kicsapja a villanyt, szép lassan halad előre. Sajnálom, Piszkafa úr, a hiba továbbra is fennáll, újra fel kell nyitnunk a mellkasát, a jövő héten visszanézek.
 A lány tengerészsapkát viselt, bajuszt festett magának, és észre sem vette a volt fiúját, annyira elmerült a csókolózásban, még a karneváli felvonulásról meg a szép szája fölé festett bajuszról is megfeledkezett az új szerelem hevében.
 Pár héttel később az elhagyott fiú autóvezetés közben meghalt, amikor megpróbálta megdönteni a lisszaboni rekordot, mely szerint 1 óra 25 perc alatt fel lehet innen érni (autóúton, nem a sztrádán).
 Azt mesélték, a kocsija előbb egy jó két méteres fatörzsnek ütközött, aztán repült tovább, a kilométerszámláló 190-nél ragadt be. Négyen ültek a kocsiban, négy diák, mindet ismertem, mind meghalt.
 A püspök temette őket, ott is előadta a szerencsétlen mondókáját. A következőket bírta mondani a duzzadt szemekkel telezsúfolt Székesegyházban: 
 - Talán furcsállják, hogy a püspökük áll itt maguk előtt, ritkán esik meg az ilyesmi temetéseken. Való igaz, egy hétköznapi esemény nem késztetné a püspöküket arra, hogy in praesentia celebráljon egy ilyen szertartást, de akkora tragédia érte a vidékünket, az életük virágában elhunyt négy fiatal, akiket a Miurunk hívott magához az ő végtelen… stb…
 Nem tudom, előre megírta-e a szónoklatát. Azt még hozzá kell tennem, ezen az átkozott temetésen kezdtem őt meggyűlölni.
 Miután kijöttünk a templomból, én vittem az egyik koporsót, és közben forrongott bennem a düh. Elhaladtunk a manuelin ablak előtt, a toronyban szóltak a harangok, négy nehéz koporsót cipeltünk a temető felé vezető úton, az utcákon háromezer gyászoló szaga terjengett, fiatal hús és falakk szaga úszott a levegőben, a koporsóban a hátamon egy olyan fiú feküdt, akit egy karneváli szombat éjszakán értettem meg, az a hülye püspök meg képes volt ezt mondani, mert azt hitte, négy kölyök temetésén a legfontosabb esemény az ő jelenléte, és mindezt a halott fiúk szülei, barátnői és ex-barátnői előtt tette.
 A Teo azt mondja, a 4-es tökéletes szám, minden nagy zenemű kvartett, ezek a legkiegyensúlyozottabbak, legharmonikusabbak és leginkább magukkal ragadók, ott vannak például Beethoven kvartettjei első hegedűre, második hegedűre, brácsára és csellóra. A legjobb ütem a két negyedes. A Beatlesben is hányan voltak? Négyen. A nagy festőknél továbbra is a négyszögletes „kép” a hordozó, amely vagy négyzetalakú, vagy téglalap, mindenesetre négy oldala van. Idem a fényképek, ibidem a filmvásznak, a Teo egész álló éjszaka képes a négyszögletesség témája körül pörögni.
 A 3-as szám ezzel ellentétben kiegyensúlyozatlan. Senki se szeret háromlábú székre ülni. A 3-as számot leginkább a mágiával, a féltékenységgel hozzák összefüggésbe, meg mindenféle kicsinyes érzelemmel, és olyan ellentmondásos tényezőkkel, mint a Szentháromság. Mint amikor visszajött azután a hétvége után.
 Amikor visszajöttél azután a hétvége után, és megkérdeztelek:
 - Van valami, amit meg szeretnék tőled kérdezni, de te nem akarnál rá válaszolni?
 - …igen.
 Akkor este már ott volt az a bizonyos 3-as szám. Később, amikor leírtad, mi történt veled teljesen váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül, viccesen felhúztad az orrod, és azt mondtad, van a csoportban egy félénk, kicsit bénázós fiú. Észre se vetted, mit művelsz azzal, aki itt maradt, és hogy a legjelentéktelenebb adat vagy információ, amit erről a pasasról mondtál, csak arra volt jó, hogy mint egy horog, szétszaggassa őt. Bár ha csak annyit mondtál volna
 - megismertem egy fiút Lisszabonban, aki nadrágot hord
már ez is túl sok lett volna, befogadhatatlanul sok információ lett volna, igazából egy igazi undorító inzultus.
 Akkoriban már csak úgy bántál velem, mint egy baráttal, nem voltam több, mint vékonyka lábaid, tiszta barna szemed és finom, szabályos fogacskáid jó barátja. Megtudtuk, hogy most hárman vannak, aztán nem sokra rá csak ketten maradtak fönn, Lisszabonban, azt meg, aki kívül rekedt, úgy hívták, hogy én.
 Senki sem hibás. Talán az sem egészséges, ha a szüleink életük első szerelmei voltak, és még mindig szeretik egymást, mert túl nagy elvárásokat támaszt bennünk, és megcsaljuk vele magunkat.
 A Teo azt javasolja, zenetörténeti remekművekkel lazítsak, természetesen kvartettekkel. Én viszont már régóta nem hallgatok zenét, és nem fogok pont most vidám zenét hallgatni. Szomorút meg képtelen lennék, világos, még rosszabb volna, ha feltolná bennem a decibeleket, és gondolkodni kezdenék.
 Talán a négyes szám rá a biztosíték, hogy harmonikusan tűnjünk el innen?
 Később, amikor bekapcsoltam a rádiót, hogy felébredjek a félelmemből, épp azt a hírt mondták be, amiről álmodtam:

Reggeli hírek
Egy öngyilkos merénylő 
és három, bombával felszerelt autó
robbant föl ma reggel Bagdadban
24 halott
114 súlyos sérült
504 könnyű sérült
2114 balesetben
a GNR Közlekedésrendészetének
Farsangi Művelete által
a portugál közutakon
készített legutolsó, tragikus felmérése
szerint

 Amikor a Zecával beszélgettem ezekről a dolgokról, tudott nekem újat mondani a négy fiú haláláról, főleg a sofőréről:
 - Kiugrott a szeme a helyéről. Annyi maradt az egész gyerekből, amennyi egy kis bőröndben is elférne, mondta, és közben kicsit eltartotta egymástól a két kezét.
 Bevallottam neki, hogy engem a legjobban a lopás akasztott ki.
 - Milyen lopás?
 - Azok, akik először értek oda, meg se próbáltak segíteni rajtuk. Ketten még éltek, de azok a fazonok ellopták a tárcájukat, és elhúztak onnan.
 A Zeca kiabálni kezdett, hogy örökre átkozott legyen az a föld, ahol ez történt, és mindnek a kurva anyját. De aztán eszébe jutott az egyik visszatérő álma, amelyik ébren szokta kísérteni.
 - Amikor fölérek Lisszabonba, és látom, ahogy a házak közt leszáll egy repülő, mindig az jut az eszembe, hogy ha egyszer lezuhan egy amerikai gép, odarohanok, és összeszedem a pénztárcáikat, mindegyikben van biztos legalább 2-300 dollár.
 - Nem szégyelled magad?
 - A „camone”-okkal nem zavartatnám magam.
 A Zecának kamaszkorában, amikor a fővárosban élt, volt egy barátja, aki arról álmodozott, hogy egyszer majd lesz egy nagy földrengés. Ki voltak készítve a zsákjai, hogy mehessen velük feltörni a széfeket a belvárosban, ahol az összes banknak helyi képviselete van. Minden héten elővette a zsákjait, és azért könyörgött, hogy kezdjen már remegni a talaj Pombal márki Baixájában, „most, most…”. Abban reménykedett, hogy a nagy, 1755-ös földrengés még a 250 éves megemlékezések előtt megismétlődik, ebben az ostoba reményben élt.
 - Haláláig a földrengésben reménykedett. Rákapott a drogra, akkor aztán megkapta a földrengését. Egyenesen az ereibe – zárta rövidre a témát a Zeca.
 Nem tudom pontosan, mit várnak az emberek az élettől. Viszont a gravitáció létezik, és valami mindig leesik.

 Egy óriási földrengés után, ha egészben maradnék, szerintem gyerekeket mentenék, kihúznám őket a törmelék alól, kimosnám a port a szemükből, azt mondanám nekik, minden rendben van, most már minden rendben van, ne sírj, megkeresem az anyukádat meg az apukádat, hozok neked tejecskét.
 Inkább ezt tenném, és nem bankokat rabolnék, szerintem igen, majdnem teljesen biztos vagyok benne, nem tudom. Várj csak! Először is valami magas helyre kellene fölfutnunk a cunamik miatt!
 Amikor egyszer még az elején, valami őrült reménytől vezérelve meglátogattalak Lisszabonban, és kivittél az Expóra, az Óceánáriumba… szép volt ott, a Tejo partján, ebbe ömlik az a patak, amelyik ott ered nálunk, a hegyekben… Nézd, milyen vicces a világítóhal, tök sok kövér embert ismerek, aki hasonlít rá… azok a gonosz cápák meg ott nevetnek, látszik az összes foguk, ahogy elsétálnak itt mellettem, és megnéznek az üvegen keresztül. Az állatok azonnal megérzik, ha valakinél nincs minden rendben, pont mint a kutyák, a Nemondom azonnal levette. Bikacápák, bikák, pont akkora marhák, mint én.
 [akarod látni, akarod látni!, lefejelem ezt a falat, két lyukat verek bele!]
 Meg az óriássügér, ahogy csókod dob nekem, a víz kék árnyékában több csókot nem is kaptam. És a homokba temetkezett érdes lepényhalak és közönséges lepényhalak pont úgy álcázzák magukat, ahogy én, mikor visszakísértél a buszhoz, és konkrétan csak annyit mondtál, jó lenne majd valamikor újra látni egymást, annyira örültem, hogy eljöttél, nagyon jól nézel ki, visszanéztem a tükörben, és már telefonon beszéltél valakivel, láttam, mennyire megkönnyebbültél.
 Hadd mondjak neked valamit, szépségem: sokféle hal élhet ebben az Óceánáriumban, a világ minden pontjáról hoztak ide halakat, de azért mégsincs itt mind, nincs se pisztrángsügér, se ponty, mint a Praia dos Tesos víztározónál, amit sütve, korianderszósszal eszik az ember, a szálkáit nem is érezni, egyetlen vágással meg lehet tőlük szabadulni, megemeli az ember előtte a kalapját, olyan finom. Még mindig vannak olyanok, akik titokban, robbantva fogják, aztán tele zsákkal viszik haza, annyi nálunk a hal.
 Mondok neked még valamit: egyszer tényleg végigsöpör majd ott egy földrengést kísérő óriási hullám, szét fogja robbantani az óriási akváriumot, és akkor a Restelotól az Expóig mindenki ott fog úszkálni a miazmás csatornák és cápák között, a Baixa bankrablói meg a félénk, kicsit bénázós fiúk, akik lányokat rabolnak.
 - Annyi helyes lány van a földön, őt meg pont az az egy érdekli, amelyik el akar menni.
 Bosszant, hogy akkora reménnyel vágtam neki ennek a lisszaboni útnak, túl sokat feccöltem bele… a nyakamon a Drakkar Noir utolsó cseppjei, hónapokig őrizgettem a hűtőben, nehogy elveszítse az illatát, mert már nem gyártják. Még az egyik utassal is meg kellett harcolnom. Reggel hétkor indult a menet, amikor a buszok kiállnak a garázsból, az ellenfelem potyautas volt: egy nagy légy, hat lába kívülről, az utasok fejmagasságában tapadt az üvegre.
Kiértünk az útra, fújt a szél, kanyarogtak a kanyarok, peregtek a percek, az a rohadt légy meg végig ott tapadt a hat lábán, hihetetlen felbontásban lehetett látni, csak a nagy szemei remegtek a fején, ezekkel a szemekkel hatszögletű részletekben lát minket, ha nem tévedek.
Százzal mentünk, a légy pedig ott ült végig a busz külső oldalán, kitartó volt, mint egy bevándorló, ha épp változtatni próbál az életén. Rajta kívül nem volt semmi, csak a táj, Portugália egyenlő Lisszabonnal.
Már eltelt három és fél óra, és a légy még mindig ott volt. A folyó mellett, az ártérnél jártuk, amikor a Vila Franca-i megálló előtt pár másodpercre elaludtam, és akkor vettem észre, hogy eltűnt. Talán leeshetett, feladta a harcot, hogy fölérjen a fővárosba, szegény rovar a végén bukott bele, talán segítségre lett volna szüksége, én meg nem segítettem rajta. Egyedül maradtunk az úton.
Nem hihetünk a legyeknek. Egyszer egy nő azt mondta az anyámnak:
- Jaj, ma valami szerencsétlenség fog történni. Láttam egy húslegyet.
- És aztán?
- Balszerencsét hoz. Egyszer reggel láttam egy húslegyet, és a férjem délután meghalt.
A férje azért halt meg délután, mert nem reggel halt meg, vagy az előtte lévő éjszakán, vagy egy héttel korábban, részeges volt, akkora lett a mája, mint egy gázpalack.
Bár mit lehet akkor tenni, ha a húslégy a hibás? Hány húslegyet láttál gyerekkorodban a szobád ablakából, amikor a kecskegidák fájánál a húslégyrajok a húsvétra levágott állatok vérében lakmároztak, az őrült legyek zuhatagát. Mennyi balszerencsét tudnának így együtt okozni.
 

       BENSE MÓNIKA FORDÍTÁSA