NEMES CSABA: Bevezetőnek egy 1992-ből származó élményemet szeretném elmondani, azt, amikor itt a Knoll Galériában csoportos kiállításon szerepeltem. Erre a kiállításra kijött egy televíziós csatorna, pontosan nem emlékszem, hogy az állami tévé, vagy valamelyik magántévé képviselője. A művészekkel riportot készítettek, és az adás később a tévében egyrészt nagyon megkurtítva ment le, másrészt az egész beszélgetés ideje alatt az egyik művész által készített műtárgynak az ára volt insertben a képen. Ez azért volt elég furcsa számomra, mert akkor szembesültem először azzal, hogy manipulatív lehetőség médiában szerepelni, és nem várt fordulatok is történhetnek.  A másik, hogy régi berögződések is működnek – előítéletek, amik a képzőművészettel szemben megfogalmazódnak, illetve, hogy valójában képtelenek leszünk a médiát alakítani. Tehát hiába tűntek el a rendszerváltással a korábban a nyilvánosságot jellemező akadályok. Itt utalnék arra is, hogy a Knoll Galéria megjelentetett egy könyvet „A második nyilvánosság” címmel, ami arra utalt, hogy az előző rendszerben nem lehetett feltétlenül nyilvános módon megfogalmazni a véleményeket, a pozíciókat, ezért tulajdonképpen egy tiltott, vagy titokban tartott második nyilvánosságra volt szükség. 
Tehát megszűntek a rendszerváltással ezek az akadályok, elgördültek, és a kérdés az, hogy az azóta eltelt 20 évben hogyan alakult ez a helyzet. Hova fejlődött a képzőművészetnek például a média-jelenléte, milyen pozíciókat sikerült kiharcolni, milyen csatornák vannak? Még egy élményről beszélnék, s utána átadom a szót a résztvevőknek. 
A ´90-es évek végén olvastam egy riportot Jakupcsek Gabriellával az egyik újságban, ahol a riporter – mivel Gabriella művészettörténetet tanult – azt a kérdést tette fel, hogy nem gondolja–e, hogy a képzőművészet nagyobb teret kaphatna a médiában. Azt válaszolta, hogy nem, s gyakorlatilag nagyon hasonlóan nyilatkozott, mint Kepes András, aki konkrétán ezt a mondatot használta, hogy „a képzőművészet nem médiaképes”. Ez a ´90-es évek elején-közepén hangzott el. Úgyhogy az első kérdésem is ez: vajon ma médiaképes lett-e már a képzőművészet?

MÁLNAI B. LEVENTE: Ha nem lenne az a meggyőződésem, hogy igenis médiaképes, akkor nem indított volna az elmúlt két évben két műsort egy-egy olyan televízió, amelynek a csapatát én vezetem. Két évvel ezelőtt a Viva Tv indított műsort Kép a képben címmel, és egy éve pedig a magyar Music Television – Pixel címen egy olyan műsort, amelyik fiatal magyar képzőművészeket mutatott be. Igenis médiaképes, egyfelől ez a véleményem, másfelől pedig az 1992-es példádra utalva, azt gondolom, hogy a televíziós ipar is sokat fejlődött azóta, szakmailag is, s a rétegződését és tematizálódását tekintve is. Ám azt is tudnunk kell, hogy ha ma Magyarországon egy piacvezető televízió, például az RTL, ha nem ér el közel 30%-os nézettséget, akkor nagyon kellemetlen pillanatokat él át az ottani program-igazgató. Szerencsére az elmúlt években úgy alakult a magyar médiapiac, hogy 84 magyar nyelvű televíziós csatorna van, így többeknek ezek között lehetősége van arra, hogy szűkebb réteget megszólítva olyan értéket tudjon – kereskedelmi értéket is – felmutatni, amivel – ha felelőssége tudatában irányítja egy vezető csapat a televíziót – akkor valamelyest ezt a felelősséget arra is használja, hogy ne csak kereskedelmi értéket, hanem kulturális értéket is közvetítsen.
Sajnos éppen ez a pillanat – a világgazdasági válság – a legrosszabb helyzet erre.
Látszik, hogy mindenki betegesen próbál nézettséget elérni, és  igyekszik a költségeit optimalizálni, de normál helyzetben igenis jelentkeztek olyan médiumok, sőt, az egész televíziózás olyan irányba fejlődött, hogy a szó hagyományos értelmében vett magas kultúrát be tudja mutatni, be is kell mutatnia, és szerencsére a magas kultúra sem olyan fogyaszthatatlan lila – öncélú – már, amilyennek bélyegezték a ´90-es években. Akkor még lehet, hogy egy szakmailag nem túl magas szinten álló szerkesztő-riporternek az volt az érdekes, hogy az árat mutassa. Szerintem ez mára már megváltozott. Kell egyfajta belső indíttatás, kell egyfajta kockázatvállalás is, és kellenek hozzá olyan művészek, akik a saját művészetüket képesek piacképesen is képviselni, azáltal, hogy lényeges dolgokat tudnak mondani, s mindezt épkézláb mondatokban, értik, mi az a média kontextus, ahol ők megjelenve – röviden és tömören megszólalva – el tudják adni a saját művüket, és érdekessé tudják tenni.

ERDŐS IBOLYA: Hadd kapcsolódjak ehhez, konkrétan a „médiaképes” kifejezéshez. Médiaképessé kell és lehet lenni, ez egy szemléleti kérdés, és amit említettél, hogy a művész úgy tudjon válaszolni a kérdésre, hogy el tudja adni magát, s hogy az élvezhető legyen, de ahhoz úgy is kell kérdezni! A másik oldal hozzájárulása is szükséges: hogy jó kérdéseket tegyen fel a kérdező, illetve legyen olyan ismeret-anyaga, ami alapján utat talál a művészhez. Én a Képmutató című internetes műsort csináltam Fekete Gáborral 2007 év elejétől év végéig, s pont ez volt a célunk: tágítani a szakmán kívüli közönség körét, és szórakoztatóan, ám egyben színvonalas formában bemutatni a kortárs képzőművészetet. Én egyébként a kortárs képzőművészeti színtéren dolgoztam az azt megelőző évtized során, tehát teljesen hazai pályán mozogtam, nem volt nehéz a kérdezés, sem a stílus, sem a művészekből a maximumot kihozni. Az internet adott egy olyan jó lehetőséget a tévézéssel szemben, hogy bármikor meg lehet és lehetett nézni a műsorainkat. Míg egy televíziós műsort akkoriban egyszer láthatott az ember – vagy esetleg még egy ismétlést is –, de ezt vagy elkaptad, vagy nem. Bár most vannak már hasonló tendenciák a televíziózásban, a tévécsatornáknak is van honlapjuk, ahová a műsorok egy része felkerül, de nem tudni meddig marad fent. Nekünk mindegyik adásunk látható most is, csak le kell ülni a gép elé, s ez egy nagy előny.

ILLÉS ROLAND: Én a célmeghatározás kifejezésébe szeretnék belekapaszkodni, úgy gondolom, hogy a feje tetejére kellene állítani ezt az egész dolgot, s a szakmai szempontok után a közönség szempontjából megközelíteni. Sokkal kritikusabb vagyok nálatok, s bár nem szeretném letörni az optimizmusotokat, de igazából legtöbbször nem értem ezeknek a műsoroknak a valódi célját. A feleségemmel közel egy évtizede járunk kiállításokra, és együtt gyűjtünk is, s problémaként észleljük, hogy a médiában a képeknek, műveknek csak a részei jelennek meg, s nem látjuk a képek egészét. Apró dolog ez, mégis sok múlik rajta. Ez egy hiba, ami azt mutatja, hogy a média nem találta meg azt a módszert, amivel úgymond kommunikálhat a képzőművészetről. De nem derül ki egyrészt az sem, hogy társadalmi szinten mi a művészet szerepe, s hogyan kapcsolódnak hozzá az emberek, hogyan tudnának rá reflektálni. Ha működnének azok a metódusok is, amiről az előbb beszéltetek, és ez megtörténne, akkor nem csak hisztérizált mega-kiállításokon látnánk sokkal több embert, ahova divat elmenni, hanem kis helyeken, ahol vannak remek kortárs kiállítások, mint például a Tony Cragg is, s nem mindig ugyanazokkal az emberekkel találkoznánk.
Vagy nézzük meg, hogy az Új Művészetet vagy a Műértőt hányan veszik meg. Egy belterjes piacról van szó, ami önmagát fenn tudja tartani, de igazából – s én itt az elmúlt 10 évről vannak tapasztalataim hellyel, közzel – felmerül a kérdés, hogy hol van a tömeg, ami siker garanciája a médiában vagy bármi másban?

ERDŐS IBOLYA: Pont itt jelenik meg az, hogy mire kell törekedni, s pont egy közös beszélgetésünk során merült fel korábban, hogy annyira kevés kell sokszor ez embereknek, hogy nyissanak a kortárs képzőművészetre. Nekem a Képmutató készítése során volt pozitív tapasztalatom ezzel kapcsolatban…

PERENYEI MÓNIKA: Igen, valószínűleg sokan érezzük úgy, hogy nem elég nagy a kortárs művészet közönsége. De az is igaz lehet, hogy a fiatal generáció más csatornákon keresztül fogyasztja a kortárs művészetet, s ezt azért gondolom – s nyilván majd tovább kell gondolni ezt a folyamatot –  mert van egy személyes élményem:  egyszer egy 17 éves lánnyal beszélgettem, és mivel pályaválasztás előtt állt, felmerült a téma, hogy hol tanuljon tovább, mit válasszon, s ő szociológia felé irányulna, de közben az is szóba került, hogy én mit csinálok, amire ö úgy reagált, hogy az nagyon klassz, s az ő osztálytársainak a fele is kortárs művészettel akar foglalkozni! Ez persze ellentmondásnak tűnik, s egy pillanat alatt lefutott előttem, hogy mi mindig panaszkodunk, hogy a kortárs képzőművészetet senki nem ismeri, belterjes, ugyanazokat az arcokat látjuk a megnyitókon, s akkor egy 17 éves lány, akinek az osztálytársai, ahol mondjuk ha húszan vannak, akkor abból tízen ezzel foglalkoznának. Rögtön vissza is kérdeztem, hogy miért, s a válasz rettentő kiábrándító volt, idézem, azt mondta: „Hát senki nem akar belehalni a munkába.” Hát ez rémes volt... 

MÁLNAI B. LEVENTE: Szeretném egy kicsit árnyalni a képet. Tehát egyfelől az internet kérdésére reflektálni, másfelől, hogy egy képet egészében-részében mennyi ideig, és milyen szempontból lehet megmutatni, és arra is, hány embert ér mindez el.
Szilárd meggyőződésem, hogy az internetnek ebben óriási szerepe van. Azok a műsorok, amiket mi készítettünk, azokat ugyan –- mint a tematikus tévéken általában szokták – megismételtük hatszor-nyolcszor, a nézőink többsége mégis az internet honlapunkon találkozott ezekkel a kisfilmekkel.  Egész egyszerűen azért, mert ha csak odakapcsoltak, meglátták egy pillanatig, és felkeltette az érdeklődésüket, akkor a honlapon tudták letölteni a 3 perces filmecskéket. Ami a nézettséget illeti, volt egy kis szavazásunk az internet-site-on, és ha jól emlékszem, Hídvégi Áron nyerte 8000 szavazattal. Ha az a 8000 fiatal urambocsᒠelmenne megnézni a kiállítását, az csodálatos lenne! És nem állítom, hogy mind a 8000 elmegy, de így kezdődik. Az volt a célunk a műsorral, azon kívül, hogy ha –  ez a fixa ideám – egy televíziós csatorna-arculatot megnézünk, akkor az, ha nem is egy, de mondjuk két-három lépésre van a video-művészettől. Szerencsés esetben úgy kellene alakulnia ennek az iparágnak, hogy olyan szakembereket kérnek fel a video-grafikai stúdiók – például ahogy az egyik magyar animációs stúdió, a Viva, a Kép a képben-nyertes Magyarósi Évát –, akik ténylegesen már bizonyított művészek, és az ő művészetük utána megjelenhet egy-egy televíziós műsorban. Magyarósi Éva tervezte egyébként az MTV egyik műsorának díszletét. És persze tudatos volt a részünkről az, hogy amennyiben az anyacég egy csatornája ilyen típusú műsort hoz létre, és ott díjazunk művészeket, akkor ők kapjanak olyan feladatokat, olyan megbízásokat munkákra, amiken aztán egy generáció felnő! A másik célunk az volt, hogy azok után, hogy például egy 17 éves fiatal moziba már vitte a párját, már sétálgattak is, már bejárták a Budapest környéki erdőket, akkor előbb-utóbb vakarják a fejüket, hogy mi az, amivel villanthatnak egymásnál, s esetleg elviszik egymást egy kiállításra.
 

ERDŐS IBOLYA: Nekem egy ilyen tapasztalatom volt a Képmutatónál, hogy az első randin elgondolkozott a srác, hogy a Képmutatóban ajánlott kiállításra, egy galériába vigye-e el a frissen szerzett barátnőjét, majd így is döntött! Ez a srác utána már vásárláson is gondolkodott, bár azt hiszem, nem lett belőle semmi, de mégis... Egyébként a műsor úgy épült fel, hogy egy kiállítás ajánló klip – amit a kiállításon forgattunk –, utána jött egy művészriport, majd megint egy kiállítás ajánló klip.
 

MÁLNAI B. LEVENTE: Ez egyébként tényleg így indul, és ha ebben többen hisznek a média-business-ben, akkor ez valósággá is válhat. Arra a kérdésre viszont, hogy hogyan érdemes mutatni egy műtárgyat, úgy válaszolhatok, hogy nem lehet céljuk ezeknek a műsoroknak, hogy ténylegesen, művészettörténeti hűséget nyújtsanak. Létezik ugyanis az ún. media constructed reality, ami azt hiszem, Marshall McLuhan által kialakított definíció, és aminek az a lényege, hogy a média csak egy pici szegmensét (azt is csak megkonstruálva) mutatja meg a valóságnak, s nem is lehet egy televíziós szerkesztőtől elvárni, hogy egy művészettörténész szakértelmével álljon egy műtárgyhoz. Ő egy reklámfényképet készít, egy hangulatot próbál meg megragadni és átadni. A cél az, hogy figyelmet keltsen fel, és azt gondolom, hogy a művészeti szcéna ezzel már nyer.

ILLÉS ROLAND: Egyébként a Pixel-műsorokra reflektálva: remélem, hogy tényleg áttörik azt a határt, ami miatt nekünk a kezdet-kezdetén probléma volt megszólítani a művészt, odamenni hozzá, és beszélgetni vele. Eleinte számunkra egy művész megközelíthetetlennek tűnt. A lendületességgel és közvetlenséggel a téma és a személy is közel hozható a fiatalokhoz.

NEMES CSABA:A másik oldalról is nézzük meg ezt a kérdést: Ibolya és Levente, mi a tapasztalatotok, hogy a művészek, az intézményi szakemberei hogyan szerepelnek, mennyire hitelesek ezekben a műsorokban? Akár jó és rossz példákat is említhetnétek. A „médiaképesség” fogalma annak idején még többnyire a műtárgyakra vonatkozott, amelyek esetleg nem feltétlenül jól bemutathatók, vagy nem váltanak ki olyan jellegű izgalmat, amire a nagyközönség kíváncsi, de ma már arra is, hogy a művészeknek, intézményi szakembereknek, akik beszélnek a művekről, hogyan teszik ezt, s milyen a megjelenésük, fellépésük.
 

ERDŐS IBOLYA: Nekem jó volt a tapasztalatom. A szakmai múltam miatt, akiket megkerestem, azoknak eleve élveztem a bizalmát, s mivel bíztak bennem, nyitottabbak is voltak. Ez az első adás elkészítéséig volt nagyon fontos, mert attól fogva meg lehetett nézni ezt a műsort, és látták, mire is kérem őket, miben szerepelnének. Egyébként nagyon hálás vagyok Kapitány Andrásnak, hogy bele mert velem vágni az első adásba, s később is csak pozitív tapasztalataim voltak.
 

NEMES CSABA: Vannak klisék mindkét oldalról, hogy a művészek úgy gondolják, hogy a riporterek csak buta kérdést tudnak feltenni, és arra nem lehet normálisan válaszolni. A média részről pedig, hogy egy szót sem lehet kihúzni a művészekből.

ERDŐS IBOLYA: Én ezt úgy oldottam meg, hogy ha kellett, 25 perces anyagot vettünk fel, és a riport maga aztán 4 perces volt. Addig beszélgettünk, amíg elhangzottak a lényegi dolgok és feloldódtunk.

NEMES CSABA: Milyen ez élő adásban?

MÁLNAI B. LEVENTE: Életveszélyes, őszintén mondom, élő adásban ez a legveszélyesebb. Ahogy az angol mondja: Don’t go there! Nem tart ott sem a televíziós fogyasztás, sem a szakmai szcéna, hogy élő adásban kelljen ezt erőltetni.
Elmondom, hogy miért. Mindenkinek, aki ebben a játékban szerepel, tudnia kell, hogy mi a szerepe. Amit mi tettünk, az volt, hogy a műsor előkészítése során felállítottunk egy kuratóriumot, és a szerkesztővel világosan közöltük, hogy a kuratórium feladata megtalálni azokat a művészeket, akik érdekesek, letettek valamit már az asztalra. Tulajdonképpen a jelenlétükkel legitimálják a műsort. A szerkesztőnek pedig az a feladata, hogy a legérdekesebbet mutassa meg közülük. Persze volt közöttük olyan, akinél ez nehezebb volt, de szerencsére az előszűrő, a kuratórium, már sokat segített ebben. A művészettörténészekre és intézményekre vonatkozó másik kérdésedre válaszolva pedig: a műsor készítése során mindkét intézményről, amellyel együttműködtünk, a  Ludwig Múzeumról és a Műcsarnokról is csak a legjobbakat tudom mondani! A Ludwig Múzeum részéről Bálványos Anna, a Műcsarnok részéről Petrányi Zsolt, és a kurátorok, illetve Spengler Katalin mindkét munkánál. 
Nagyon jó munkát végeztek abban a tekintetben, hogy azok a művészek, ahova a stáb kilátogatott, érdekesek voltak, médiaképesek. Ténylegesen csak a Viva Kép a képben esetében volt egy fődíj, és 3 különdíj, akikről a Kuratórium és a Viva csapat döntött, és az MTV esetében a nézők szavaztak. A Viva esetében azt kértük a szerkesztőtől, hogy 3 művészt adjon meg, akik a legnehezebben nyíltak meg, de szerencsére egyik sem tartozott azok közé, akit a kuratórium a különböző díjakra jelölt. Nyilván kellett egy úgynevezett disaster check-et futnunk, nehogy az történjen, hogy az illető nehezebben nyilatkozik, nem médiaképes más médiumokban. Pontosan azért, mert mi tudtuk, hogy utólag megvágjuk az anyagot, de az volt a cél, hogy később különböző művészeti lapok, rádiók, esetleg más televíziós műsorok is beszámoljanak, és megszólaltassák őket. Végül nem következett be semmi ilyen jelegű kellemetlen helyzet, úgyhogy ez egy igenis kellemes tapasztalat volt. 

ILLÉS ROLAND: Tehát ebben a rendszerben van egy szűrő.

MÁLNAI B. LEVENTE: Mindenképpen kell, hogy szűrő legyen. Mert nem szabad elfelejteni, hogy egy médium azáltal, hogy felvállal olyasmit, ami általában nem a szokványos működési modellje, kockáztat! Nyilván azért kockáztat, mert hisz abban, hogy ez a szcéna érdekes lehet a néző számára. Óvatosan megteszi azokat a lépéseket, amivel a saját esélyeit a sikerre maximalizálja.

ILLÉS ROLAND: De ugye nem akarjuk leszögezni, hogy a médiaképesség egyenlő a kvalitással? Amit mondasz, abból ugyanis az következik, hogy bizonyos művészek, akik zárkózottabbak, introvertáltak, soha nem fognak bekerülni a médiába, mert nem médiaképesek, és nem lehet őket eladni, mert nem fognak a néző elvárásai szerint nyilatkozni...

MÁLNAI B. LEVENTE: Imádom a témát, lehet végre vitázni! Sajnos ebben sok igazság van. És csak, hogy egy másik művészetről beszéljek: Miért van az, hogy a lényegesen szerényebb hangú olasz operaénekes sokkal több nézőt vonz, adott esetben, egy olasz operában, mint a sokkal tehetségesebb, átütőbb finn ugyanabban az operában? Ne csapjuk be magunkat, sajnos a művészeti szcénában elég kevesen vannak, a műgyűjtők közt is, akik szemmel és olyan értékítélettel rendelkeznek, ahol ők pontosan egy utat követve, nagyon sok művet megnézve szofisztikáltan vásárolnak. Sőt továbbmegyek! Az az ideális, ha azok, akik nem rendelkeznek kifinomult látással, de van bennük vágy és igény, s anyagi helyzetük is megengedi, hogy elinduljanak ebbe az irányba – ők támogatást, segítséget igényelnek! S a kereskedelmi galériák, akik művész-karriereket építenek fel, éppen ezt nyújtják. Ha annyira egyszerű lenne, hogy a tehetség átviláglana mindenkin, és csak a legtehetségesebbek értékesítenének, akkor egyfelől egy nagyon más világban élnénk, Van Gogh nem halt volna meg szegényen, és nem lenne szükség arra az egyébként nagyon fontos, komoly pénzbe, időbe és energiába kerülő munkákba, amit a galériák invesztálnak egy-egy művészbe. Ne legyünk naivak, fontos dolog ez!

NEMES CSABA: Hozzátennék annyit, hogy sokfajta hiteles szereplés létezik. Zárkózott művész is tud úgy megszólalni, hogy a képernyőn mégis érdekessé tegye a munkáját. Például két ellentétes példa: más pozíciót jelent a Nagy Kriszta és a Kis Varsó szereplése.

ILLÉS ROLAND: Nyilván, de hol van a nagy szűrő ebben a rendszerben? Belefutunk esetleg, most 2009-ben, egy ’70-es évekbeli képcsarnokos korszakba. Abba, hogy majd 10 év múlva derül ki, hogy a háttérből irányítók nem jól döntöttek. Régen rossz, ha egy műgyűjtőt ennyire lehet befolyásolni, hogy a saját döntését ne merje felvállalni.

MÁLNAI B. LEVENTE: Ellent kell, hogy mondjak! Először: sok szintje van annak, hogy a média felnagyít valamit. Csak a média önmagában nem tud egy művészt felépíteni. Eszköz erre, s a különböző szintjei – a szaksajtó, a tematikus tv vagy az országos tv – más és mást láttatnak egy-egy művész munkájából. Nem megvezetés ez, arról szól az egész, hogy egy bizonyos réteg egy egészséges társadalomban, a létfenntartáson túl anyagi forrással rendelkezik erre a hobbira. Tehát valamit kezdeni akar a pénzével. Még mindig jobb, ha valaki a műgyűjtői pályája elején követ el hibákat, és vásárol olyat, amit később nem vásárolna, és nem egy második jachtra, BMW-re költi, hanem inkább a művészetre.
Az első lépés az, hogy legyen elég számú olyan tehetős ember, akiben igény formálódik arra, hogy a művészetek felé forduljon. Második lépés, hogy milyen ízléssel teszi, mely galériákra, szakértőkre, művészettörténészekre hallgat. Naivitás azt gondolni, hogy a műtárgyvásárlók nagy tömege egy televíziós adásból fog orientálódni. Biztos van ilyen is, de nem ez a jellemző. Ez egy szemfelnyitó dolog, és esetleg megágyaz annak, hogy utána több időt ráfordítva és valóságos hozzáértőkkel konzultálva a saját ízlését alakítsa.

NEMES CSABA: Van fogalmunk arról, hogy a nagyközönség számára a képzőművészet milyen képet mutat?

ILLÉS ROLAND: Én azt gondolom, hogy Munkácsynál álltunk meg. Onnan tovább nem tudunk beszélni arról, hogy milyen a képzőművészet az átlagember szintjén. A klasszikus művek döntőek, talán befogadnak korai Barcsayt, esetleg egy Czóbelt. Saját tapasztalat alapján mondom, akiknek jelentős része értelmiségi, itt állt meg a tudomány. Teljesen biztos, hogy egy jó száz éves lemaradásunk van. Ez úgy működik, mint a kortárs zenében, ha valaki betesz egy kortárs cd-t, és előtte nem hallgatott soha klasszikust, nem fogja tudni értelmezni. És vannak ilyen extrémitásba hajló események, amik bevonnak akár kétszázezer embert, de nem vagyok meggyőzve arról, hogy egy Klimt kiállítást az első fogyasztó a művészettörténetbe tökéletesen tud pozícionálni.

PERENYEI MÓNIKA: Az új csatornák, médiumok visszahatnak az alkotók mentalitására. A ’80-as évek elején született alkotók nem érzik nyűgnek, és belemennek a média pörgésébe. Nyilván visszahat, ha lehet ezt általánosítani, de nekem vannak ilyen tapasztalataim, és ekkor megszűnik az igazságtalan szűrő szerepe. Alulreprezentáltnak mondtuk, de a kortárs művészeti színtér hol kapcsolódik be ebbe a körbe? Például a Pixel műsorok szerkesztésénél?

MÁLNAI B. LEVENTE: Egyfelől a kuratórium, másfelől az összes tematikus csatorna műsormodellje. Ezeket jelentős kutatómunka előzi meg a közönség tűréshatárának megismerésére.
Érdekes jelenség, hogy a ’90-es évek végén a Z+ csatornával videoklippeket mutattunk és teszteltünk. A nézők akkor kapcsoltak el a csatornáról, amikor az a videoklipp jött, ami nem tetszett. Körülbelül 10 évvel később ez megváltozott, akkor kapcsolnak el, amikor egymás után 2 olyan klipp következik, ami nem tetszik. Tehát 3 perc esélyt adtak a számukra, kicsit idegen dolognak is, de a kíváncsiság vitte előre a tizenéveseket. 
Ezért nem véletlenül született mindkét műsornál az az elgondolás, hogy a művészekről 3 percnyi – videoklippnyi – blokk lesz. A generáció lényegesen nyitottabbá vált, mint 10 évvel korábban, van egy rés, amin be kell és érdemes nyomulni, más a fogyasztói attitűd, és ez bátorságot ad a műsor elindítására. Az internetes szavazás ezt igazolta – a műsorfolyam nem szakadt meg, nem kapcsoltak el, továbbra is ugyanazok nézték, tovább nézték.

ERDŐS IBOLYA: Ténylegesen a 3 perces időtartam, ami emészthető és nem kapcsolnak el. A Képmutatóban is 3 perces volt a kiállítás ajánló, 3-4 perc a riport, 3 perc a másik kiállítás-ajánló, így volt összesen 8 perc a műsor. Kozma Zsolt a Műértőben később igazolta, hogy 8 perc, amit eltöltenek az emberek a képernyő előtt, hozzá kell szokni, hogy változik a tempó. Nem lehet ma unalmas műsorokkal képernyő előtt tartani az embereket. Ha egy kép előtt egy teoretikus mesél, akkor elkapcsolnak. Nem ez a jó megközelítés. Izgalmasan kell bemutatni a témát, hogy ne kapcsoljanak el a nézők. Nem alacsonyrendű kiszolgálása ez egy középszerű ízlésnek, hanem jó reklám a kortárs képzőművészetnek: ott tartani, megmutatni, beindítani náluk valamit. Ez hozzá tartozik a szemléletváltáshoz.

ILLÉS ROLAND: A kortárs művészeti prezentációnak jelentős része nagyon teoretikus - kevéssé érthető. 

MÁLNAI B. LEVENTE: Az egyiktől vezet az út a másikig. Különbséget kell tenni a tömegmédiumok, és a szakmai sajtó között is. A szakmai sajtónál kellemetlen lenne, ha egy kis flash jelenne meg valakiről. 

ILLÉS ROLAND: Nyilván egymásra épülnek, nem zárják ki egymást.

MÁLNAI B. LEVENTE: Ki is kell, hogy egészítsék egymást, azzal a különbséggel, hogy némely szakmai sajtóterméket van szerencsénk hosszú évek óta olvasni, míg a tömegmédiumok világából sokáig hiányzott a képzőművészetek bemutatása. 

NEMES CSABA: Honnan szerzitek be az információitokat? Szakmai szempontból, félretéve a nagyközönséget, vannak-e újabb alternatívák? Persze van - amit Szoboszlai János az első előadásában említett - néhány fórum, ahol diskurzusok folynak. Ezekben az új médiumokban nem tapasztalható egyfajta változás? Mert te azt vetetted fel, hogy túlságosan tudományos a megközelítés.

ILLÉS ROLAND: De, igen. Azt kérdezed, hogy hogyan változott az elmúlt 10 évben az információszerzésünk. Az meghatározó módon az internet felé tolódott. Főleg aukciós házaknak az anyagai. Olyan internetes oldalak, amik nagy tömegekben adnak gyorsan fogyasztható információkat. Nem a fogyaszthatóságot kell erőltetni, nem a művészetet fogyasztjuk. Korábban személyes kapcsolatokból, galériás kapcsolatokból fakadt, és mivel Szentendrén laktunk, ott ezt a fajta művészeti létet a bőrén tapasztalta az ember. Korábban, mint említettem személyes kapcsolatokból merítettük, galéristákon keresztül.

NEMES CSABA: És a művészetkritika?

ILLÉS ROLAND: Nem hiszem, hogy sokat adott nekünk. Nem akarok senkit megbántani, de soha egy műtárgyat nem vettünk meg azért, mert valaki azt írta róla, amit.

NEMES CSABA: Mónika, te honnan tájékozódsz?

PERENYEI MÓNIKA: Rengeteget olvasok, és interneten is, például blogokat mindenfelé.

NEMES CSABA : Gondolom, te a tranzitot olvasod (hu.tranzit.org), vagy az exindexet (www.exindex.hu) 

PERENYEI MÓNIKA: Persze blogokat, művészek, galériák honlapjait.

MÁLNAI B. LEVENTE: Azt gondolom, hogy a kritika mellett létezik egy olyan véleménybefolyásoló erő, még a média mellett is, amit szájpropagandának hívunk. Nem szabad alábecsülni azt, hogy műgyűjtők egymás között milyen véleményt cserélnek. Abból indulok ki, hogy amikor én vásároltam magamnak műveket, milyen hatást gyakoroltak rám más műgyűjtők.  Nem is abban, hogy A művész, vagy B művész szimpatikus-e, hanem, hogy milyen szisztéma szerint válogatnak bizonyos műgyűjtők. És mire alapozzák vásárlási döntéseiket, milyen kérdéseket tesznek fel maguknak. Ezek óvhatatlanul gondolatébresztő dolgok, és azt gondolom, hogy a jó műgyűjtő egy ponton túl öntörvényű, és szeret kérdéseket feltenni. Szemfelnyitó, amikor egymás között beszélgetünk, és olyan kérdéseket tesz fel egy műgyűjtő társunk, ami esetleg nem jutott eszünkbe. 

NEMES CSABA: Lehet, hogy a média nagyobb érdeklődése is részben annak köszönhető, hogy az utóbbi évtizedben egyre több gyűjtő jelent meg, egyre professzionálisabb, nagyobb, komolyabb gyűjtemények jöttek létre?

MÁLNAI B. LEVENTE: Nem, szerintem a média érdeklődése sajnos – elsősorban a tömegmédiáról beszélek – gyakran megragad ott, hogy milyen áron ment el egy műtárgy, és ennek abszolút hírértéke van. Az, hogy Ciccolina-nak Jeff Koons-tól van gyereke, ez a tömegmédium. Ezek megszórnak néhány milliárd embert a földön. Szűkebb réteg távolabb lát ezen, és ténylegesen érdekli maga a művészet. Nekik szüksége van az olyan típusú műsorokra, mint például a Pixelre, amik azt mondják, hogy „Itt vagyok, művész vagyok. Érdekes, csodálatos dolgot hoztam létre. Tessék megnézni!” Következő szint, amit a jó műkereskedő tesz. Vagyis megismertet, beszél róla, ezen egy lépéssel túlmutató szint, ha ezek a műgyűjtők összejönnek és beszélgetnek egymás között.

NEMES CSABA: A műgyűjtők mindenképpen aktívak az utóbbi időszakban, ez abszolút érzékelhető. Mind a nagy intézmények támogatásában is, mind a kisebb projektekben is. Ebben milyen lehetőségek vannak? Azért kérdezem, mert ez részben megosztja a szakmát. Szoboszlai Jánostól az hangzott el, hogy van egy antikapitalista szemléletű csoport, amelyik támadja az aktív projekteket, mint pl. Aviva díj. Ők azt mondják, hogy itt manipuláció zajlik.

MÁLNAI B. LEVENTE: Persze minden mellett, és minden ellen lehet érvelni. Ma a magyar képzőművészet érdeke, hogy minél többet megmutasson magából. Nem hiszem, hogy az ilyen díjaknak, mind például az Aviva díj, nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani, mint hogy felhívja a figyelmet, és olyan fiatalok tízezreit vonja be a magyar kulturális életbe, akik ezzel korábban nem foglalkoztak. Nyilván abban a pillanatban, amikor egy kereskedelmi aspektus felmerül, akkor azok, akik kívül rekedtek, irigyek és ellenérzéseket fognak közvetíteni, kommunikálni. Ez nem baj, szíve joga ellenvéleményt képviselni, hangoztassa is. És ettől függetlenül jó az, ha minél többet foglalkoznak olyanok a magyar képzőművészettel, akik eddig nem.
Egyébként még pár szót arról, milyen érdekes helyzeteket hoz egy ilyen műsor létrehozása. Én személyesen kórosan ügyeltem arra, ha voltak olyan művészek, akik ezekben a műsorokban feltűntek, és valamely művük megtetszett, és úgy döntöttem, hogy azt a művüket szeretném megvásárolni, akkor bementem a kereskedelmi galériába, és a galeristával – a művész teljes kihagyásával – elkezdtem úgy beszélgetni, mint aki, ahogyan én is, az utcáról jött be. Mert meg kell adni a tiszteletet ennek a – valljuk be – iparágnak, a művészeti iparágnak, hogy az ember, ha hisz benne, akkor még a látszatát is elkerüli bármi manipulatív helyzet lehetőségének. Mert az a cél sérül, hogy próbáljunk valami olyanon segíteni, támogassuk azt, amiben hiszünk.
 Visszatérve az alapkérdésedre, úgy vélem, mindent lehet támadni, és mindenben lehet valami hibát keresni, különösen akkor, ha valahol pénz és érdekek jönnek a képbe. 
De elsősorban annak a szakmának, iparágnak, aminek az a célja, hogy magyar művészeket bemutasson, felfuttasson, és egy vásárló réteg számára piacképessé tegyen, az a célja, ami a közintézmények célja kellene, hogy legyen. Erre van jó néhány pozitív példa: ítészeknek, kritikusoknak, hogy támogassák, közös nevezőket próbáljanak találni.
Ne az történjen, hogy egy galéria felépít egy művészkarriert, és esetleg sikere van egy külföldi vásáron, külföldi kiállításokra meghívják, akkor rögtön 3 kritika húzza le a művészt, és 3 másik galéria súgja a műgyűjtő fülébe, hogy ez egy szemét és pár év múlva nem fog ennyit érni. Lássanak túl a pillanatnyi rövid távú érdekeken, és próbáljanak kicsit drukkerként viselkedni.

NEMES CSABA: Ez egy kicsit félreérthető, olyan, mintha meg szeretnéd mondani, hogy milyen kritikák szülessenek. A ’90-es évekhez képest annyiban mindenképpen fejlődött a helyzet, hogy akkoriban két típusú kritika létezett nagyjából – tisztelet a kivételnek. Az első felkérésre, megrendelésre készültek el, és alapvetően támogatták a művészt. A másik pedig le akarta húzni. A mostaniak cizelláltabban fogalmaznak, érvelnek és a tudományos oldalról közelítik meg a dolgot. Mindenképpen meg kell, hogy maradjon a szabadsága. Gondolom nem pontosan erre értetted.
 

MÁLNAI B. LEVENTE: Azt mondom, hogy ne felejtsük el, hogy a cél az, hogy egyre több olyan ember legyen Magyarországon, akik tehetősek, és abban a pillanatban, amint a pénzüket egy műalkotás megvásárlására fordítják, akkor boldogság töltse el őket, és ebből más emberek – elsősorban remélhetőleg a művészek valami fajta egzisztenciával bírjanak. Persze lehet azt boncolgatni, hogy ő most ténylegesen hosszútávon maradandó értéket képviselő művésztől vásárolt, de azt majd az idő eldönti! Szerintem mindenkinek jó, ha egyre több embert tölt el örömmel az, ha műtárgyat vásárol, és bármi, ami ezt az irányt segíti az jó, még akkor is, ha vannak apróbb vadhajtások.

PERENYEI MÓNIKA: Nyilván az határozta meg a műsort, és azt kellett szem előtt tartani, hogy fiatalok legyenek. És lehet, hogy 36 vagy 40 éves művészek sokkal flottabbul, frappánsabban érdekesebb dolgokat tudnak mondani.  Tehát kimarad egy réteg, aki lehet, hogy nagyon szemfelnyitóan tudna mesélni arról, amit csinál.

NEMES CSABA: Talán egy másik csatorna. 
Lezárásként annyit szeretnék kérdezni, elsősorban tőletek Ibolya, és Levente
mert ti részt vettetek ilyen projektekben, hogy ezek a műsorok továbbra is működni fognak-e, van-e új terv? Lehet-e tudni valamit?

E.I.: Igen, én nagyon szeretném, hogy a Kép-mutató tovább működjön. Sajnos most nagy szünet van, nagyon hiányzik nekünk, és remélem másoknak is. Ott tartunk, hogy most sok változás van, és nem tudjuk, hogy milyen formában folytatódjunk, mert lényegesen több van, mint pár évvel korábban. És most áll át a televíziózás is egy másik módra. 
Persze mind a két oldalnak van előnye és hátránya: mi az interneten nem tudunk olyan nézettséget produkálni, mint egy televíziós csatorna. 
De az internetnek is megvan az előnye, mert egy archívum van kialakulóban, és évekre visszanézhetők az anyagok. A művészportrék tulajdonképpen – bár nem akarok patetikus lenni –a nemzeti kultúrkincset is gyarapíthatják. Ezért az internetes lehetőségről nem mondanék le. Jó lenne bekerülni valamelyik televíziós csatornába, de akkor is megtartanánk az internetes lehetőséget. Ezt biztos, hogy össze lehet hozni valahogy. Van saját oldalunk már, de még nincs rajta tartalom. Próbaszövegek vannak, nem vagyunk benne biztosak, hogy saját oldalunk legyen, vagy egy meglevő kultúrportálnak egy blog vonulatába gyártsuk tovább a műsorokat. Reméljük, hogy valamilyen formában hamarosan újra tudunk jelentkezni! 
 

MÁLNAI B. LEVENTE: A gazdasági világválság miatt, ebben a pillanatban sajnos ilyen jellegű műsor nincs. Oka a magyar reklámpiacból az elmúlt évben eltűnt 25-30 milliárd. Sajnos ez egy elég rossz pillanat, de mélyponton vagyunk, kár szépíteni. Ám ez nem lesz mindig így, annak ellenére sem, hogy azon médiumok tulajdonosai, akik képesek arra, hogy finanszírozzanak ilyen műsorokat, most megszorítanak. De arra számítunk, hogy egy éven belül ez megváltozik. Műsorötletek és lelkes alkotók pedig természetesen vannak. 

          Lejegyezte: Czibóka Gabriella