(AMSZTERDAM) – Van-e Hollandiának olyan nagy irodalma, amivel büszkélkedhet? Külföldön gyakran fölteszik nekem ezt a kérdést. Kik is hát a holland irodalom doyenjei? Az emberek, akikkel találkozom, sokszor egyetlen írót sem tudnak mondani a holland nyelvterületről. Erasmus, Spinoza, Anne Frank – úgy tűnik még közülük sem kapcsolnak senkit közvetlenül Hollandiához, bár Erasmus Rotterdamban élt, Spinoza Amszterdamban született, és Het achterhuis [Egy fiatal lány naplója] az egyik csatornára néző amszterdami házban íródott. 
Ha bárki képet akar felvázolni az elmúlt ötven év holland irodalmáról, az öt legnagyobb írót kell szem előtt tartania. Ezek: Willem Frederik Hermans, Gerard Reve (ők már nincsenek az élők sorában), Harry Mulisch, Cees Nooteboom és Hella S. Haasse. 

Willem Frederik Hermans (1921) szerette Hollandia elsőszámú írójának tekinteni magát – és talán tényleg az volt. 1995-ben bekövetkezett halála után a kiadója, a De Bezige Bij nekifogott, hogy összegyűjtse Összes Műveit: 24 kötet nagy kötet tartalmazza a regényeit, leveleit, esszéit, verseit és drámáit. Hermans legfőbb témája az arra irányuló hiábavaló emberi erőfeszítés, hogy valami rendet fedezzen fel abban a káoszban, amit valóságnak hívnak. Hősei olyan helyzetekben találják magukat, amelyeket nem képesek kezelni, és kudarcot vall az identitáskeresésük is. Hermans négy legnagyobb regénye a II. világháború alatt játszódik, ehhez a háttérhez jól illik filozofikus és valamelyest nihilisztikus hangvétele. A közelmúltban a Le Monde des Livres hasábjain Milan Kundera csodálatának és elragadtatásának adott kifejezést a De donkere kamer van Damocles (Damoklész sötétkamrája, 1958) c. regény kapcsán, amely megjelent ugyan francia fordításban, de mindaddig nem keltett figyelmet. A regény egy dohánygyárosról szól, aki részt vesz az ellenállásban, és hősies tetteket hajt végre macsó alteregója nevében. Az ország felszabadulása után olyan helyzetbe kerül, hogy kollaborálással gyanúsítják. 

Kundera úgy jellemzi a könyvet, mint ami egyszerre megszállottja a valóságnak és rabja a még sohasem próbált és különös dolgoknak. Dicséri Hermans világának sötét líraiságát és morális kétértelműségét, és megjegyzi, kissé hitetlenkedve, hogy ez a nagy regény egyúttal izgalmas thriller is. Hermans megmutatja, hogy egy egyéni élet a második világháború alatt hogyan szakíthat teljesen mindazzal, ami az adott korszak kollektív emlékezeteként ismert. 

Gerard Reve, aki 1923-ban született, meghalt 2006 áprilisában. Vitatható életvitele ellenére népszerű író volt a háború utáni Hollandiában, aki mindig igyekezett tágítani a kereteket a munkáiban. Nyelve ötvözi a komolyságot és az iróniát a hétköznapisággal, ami úttörő szerzővé teszi. Első műve, De avonden (Az esték, 1947), teljesen új hangot hozott a holland irodalomba, stílusa a következő nemzedékekre is rányomta bélyegét. Regényeket, verseket és 
levél formában keletkezett szövegeket írt, egy olyan hagyományba illeszkedett saját bevallása szerint, amely a romantikát a dekadenciával kapcsolja össze, és valami magasabb entitást keresett a „létezés” számos megnyilvánulása mögött. Következésképpen a stílusa sokszor tanúskodik valami biblikus egzaltáltságról. Isten, szerelem és halál, ezek Reve legfőbb irodalmi témái. Sem életében, sem a műveiben nem riadt vissza tabu témák felvetésétől, legyenek ezek vallási, szexuális, emocionális vagy éppen irodalmi természetűek. 

Sokáig a második világháború számított a legtermékenyebb témának a holland irodalomban. Az 1940 és 1945 közötti időszakból származik számos megrendítő tanúságtétel és önéletrajzi regény – zsidó áldozatoktól, amilyen Marga Minco és G.L. Durlacher például – és írók tucatjai foglalkoznak második generációs témákkal (Leon de Winter, Adriaan van Dis). 

A második világháborúról szóló legismertebb regény kétségtelenül De aanslag (A merénylet,  1982)  Harry Mulischtól (1927), aki a ma élő legjelentősebb írók egyike. Művét számos más nyelvre lefordították. De aanslag tökéletesen felépített, izgalmas regény egy kollaboráns elleni merényletről. A családot, amelyiknek a házábanelkövetik, kivégzik egy 11 éves fiú kivételével, akit élete végéig megszállottan foglalkoztat a bűnösség kérdése. Mulisch, aki egy osztrák kollaboráns apa és egy zsidó anya gyermeke, 1992-ben jelentette meg főművét De ontdekking van de hemel [A menny felfedezése], egy mítikus-realista „totális regényt” egy kiválasztottról, akit azzal bíznak meg, hogy adja vissza a kőtáblákat az égnek. Mulisch a szerzője a Siegfried, een zwarte idylle (Siegfried: egy fekete idill, 2001) c. regények is, amelyben az elbeszélő Hitler fiktív fiának tragikus történetét mondja el. A legjobb európai regény címét nyerte el európai iskolások szavazatai alapján.

De Hollandián kívüli olvasók a par excellence európai írónak az 1933-ban született Cees Nooteboomot tekintik. És ahogy mondani szokták, senki sem lehet próféta a saját hazájában, az ő regényei és esszéi sem találnak olyan kedvező fogadtatásra odahaza, mint külföldön. A szerző maga katolikus hátterének vagy kozmopolita beállítottságának tulajdonítja ezt, de ennél valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, hogy nem-realista prózát ír, amivel a holland olvasók nehezebben tudnak megbírkózni. Visszatérő témái, a múlandóság és az emlékezet megbízhatatlansága megjelennek például a Het volgende verhaal (A következő történet, 1991) c. könyvében. A hazai visszhangja nem volt nagyon jó, de sikerrel fordították sok más nyelvre. 

Az egyetlen az öt nagy író közül, aki új könyvvel jelentkezett mostanában, az 1918-as születésű Hella S. Haasse. 1948-ban indult a pályája az Oeroeg [Urug] c. könyvével, amelynek a története a szülőföldjén, Holland Kelet-Indiában, a volt holland gyarmaton játszódik, ottani emlékein alapul. Egy holland és egy szundanéz fiú barátságának megromlásán keresztül a történet sok olyan holland ember traumáját ábrázolja, akik a Holland Kelet-Indiákon éltek mindaddig, amíg a függetlenségi háború el nem vezetett a gyarmat önállósodásához.
 
Haasse az indulása óta tetemes életművet hozott létre, számos regényt, színdarabot, verset és esszét írt. A kiadója, Querido sajtó alá rendezi különleges kiadásban Összes Műveit. Könyveit számos nyelvre lefordították, franciául majdnem az összes könyve olvasható. Az 50-es években történelmi regényeket írt – Het woud der verwachting (A bolyongás erdeje, 1949) és a De scharlaken stad (A skarlát város, 1952) – később pedig rafináltan felépített regényeket, amelyekben összekapcsolt olyan témákat, mint a gonosz, a labirintus, szerelem és házasság mitológiai és egzisztenciális kérdésekkel. A rejtély és ennek lehetséges feltárása egy másik visszatérő tárgya a könyveinek. Írt „dokumentumregényeket” is, levéltárakban talált igazi levelek és egyéb források alapján. Ide tartozik a Mevrouw Bentinck of Onverenigbaarheid van karakter (Mrs. Bentinck avagy az összeférhetetlen jellem, 1978) and Schaduwbeeld of Het geheim van Appeltern (Árnyék, avagy Appeltern titka, 1989).  

Az ún. „Kelet-India regények” (amelyek közül Oeroeg [Urug]volt az első) szintén előkelő helyet foglalnak el a életművében. Részben a szülőföldjén játszódnak, és koloniális témákat vizsgálnak különböző nézőpontokból, menet közben alakítva, igazítva rajtuk. Heren van de thee (Teamágnások, 1992) dokumentumregény egy ambíciózus, úttörő holland ültetvényesről, aki a családját is feláldozza teaültetvényének sikeréért, hatalmas könyvsiker, bestseller lett. Sleuteloog (Kulcslyuk, 2002) azokhoz a témákhoz nyúl vissza, amelyekkel először az Oeroeg[Urug] c. könyvében foglalkozott, de most egy másik megközelítésben, egy idős hölgy emlékszik vissza gyerekkori barátságokra a Holland Kelet-Indiákon. 

A mostanában megjelent elbeszéléskötet Het tuinhuis (A kerti ház, 2006) kiváló tárháza Haasse stílusbeli és tematikus erényeinek. Ahogy ez Haasse műveire általában jellemző, az emberi kapcsolatok lényegét soha nem tárja fel, csak utalásokkal jelzi. A világból csak töredéknyit láthatunk, ezt sugallja az író, és soha nem is fogjuk megismerni igazi természetét. Haasse munkáinak bevett metaforája az indiai batikolt minta, amelyben különböző alakok sokasága formál egy amorf mozaikot, csupa furcsa minta finom színekben.
 
Het tuinhuis magában foglal régi, eddig nem közölt elbeszéléseket és újakat is. Hangvételük, tárgyuk és stílusuk szempontjából nincs eltérés egy 1948-ban és egy 2000-ben írott történet között. Éles megfogalmazások, fondorlatos jellemek, és rengeteg rejtély, ez mindig megtalálható nála. „De kor?” például egy olyan párról szól, akik egy görög szigeten időznek, a férj szenvedélyes érdeklődést tanúsít egy régészeti ásatás iránt. Rabul ejti egy fiatal lány, aki búcsúzóul virágot hoz a feleségnek – a halál virágait, mint kiderül, mert a nő éppen most tudta meg, hogy gyógyíthatatlan beteg. 
A mitológiai szimbólumok visszatérő szerepet jászanak Haasse elbeszéléseiben. Ez vonatkozik az „Een kruik uit Arelate” (Kőkorsó Arelate-ból) c. kötet egy másik darabjára, amely Nîmes közelében játszódik az i.sz. első században. Egy pásztorlány elindul a szomszédos városba, hogy visszaengedje a sógorát a feleségéhez és újszülött gyermekükhöz. A férfi egy üres kőkorsót ad neki, hogy vigye vissza a faluba. Az olvasó nem tud meg részleteket, de érzi, hogy hamarosan valami szörnyűség fog bekövetkezni. Hasonlóképpen drámai egy japán nőnek a sorsa a „Lidy Boeaja” c. elbeszélésben, amely szintén Haasse Indiákról szóló művei közé sorolható. Egy látástól vakulásig dolgozó asszony önkényeskedő, önző férjének áldozata lesz, akivel egy összehozott házasságban élt, és aki most el akarja őt hagyni. Ebben az elbeszéléskötetben Haasse ismét tanúbizonyságát adja rendkívüli irodalmi képességeinek, ahogyan egy véletlen eseményből vagy jelentéktelen történelmi tényből megrendítő történetet formál, gyönyörű, sokatmondó elbeszélést, amely mindig mozgósítja az olvasó képzletét és találékonyságát. 

Hella S. Haasse mellett Adriaan van Dis (1946) is egyike annak a néhány írónak, aki érinti írásaiban Holland Kelet-Indiát. Néhány regénye azoknak a számára meghatározó éveknek az élményeiből merít ihletet, amelyeket a Holland Kelet-Indiából hazatelepített családja körében töltött. A Nathan Sid, 1984-es első könyve, az Indische duinen (Az apám háborúja, 1994), és a Familieziek [Családi csetepaté, 2002] egy szellemes trilógiát adnak ki, tele fekete humorral, amely leírja egy fiú szeretetettel és gyűlölettel átitatott viszonyát az apjához, és ifjúságát egy részben indonéz, részben holland családban. Van Dis írt útirajzokat is, főleg Afrikáról, ahol sokszor járt. 
Párizs, ahová pár éve költözött, volt az ihletője legújabb regényének De wandelaar (A vándor, 2007). Van Dis alter egója itt egy szívbeteg holland, aki Párizsban él egy kis lakásban. Egyik nap elsétál egy szálló mellett, ahol illegális bevándolók laknak, és ahol tűz ütött ki. Hirtelen egy kutya ugrik a karjába, és attól a perctől kezdve nem is tágít mellőle. A címben szereplő vándorról kiderül, hogy Afrikából érkezett ebbe a városba egy végeérhetetlenül hosszú utazás után. A kutya révén a főhős megismeri a peremen élő párizsiakat, a papírok nélkülieket és a levest osztó konyhákat, a szegénységet és a kartondobozokban alvó csöveseket. 

Van Dis így mutatja meg a gazdag nyugatiak bűntudatát a kevésbé privilegizáltakkal szemben. A főhős nem hunyhatja be többé a szemét a nyomorúság, a gazdagok és a szegények közötti szakadék előtt, ami hozzátartozik a párizsi élet jellemzőihez. Elszántan igekszik „jót tenni”, vagy „kiállni” valamiért, de hogyan fogjon hozzá? Van Dis regénye rendkívül aktuális, utal a párizsi külvárosokban kialakult robbanékony helyzetre és a Párizs központjában bekövetkezett legújabb tűzesetekre.

Ez a kérdés – az aktuális problémák felmerülése, de még inkább az állítólagos hiányzása a holland irodalomból – gyakori vitatéma Hollandiában. Azt mondják, hogy a holland irodalom nem fordít kellő figyelmet a fontos aktuális ügyekre. Hol vannak, kérdik, a regények szeptember 11-ről, vagy a politikus Pim Fortuyn és a filmrendező Theo van Gogh meggyilkolásáról? Miért nézik le ennyire az aktuális témákat? Miért mindig ilyen köldöknézők a holland írók – szemben például amerikai kollégáikkal –, ahelyett hogy nyitva állnának a külső befolyások előtt? 
De ha az aktuális társadalmi témák iránti nagyobb elkötelezettséget várunk el az íróktól, akkor az újságíráshoz tesszük hasonlatossá az irodalmat. Az aktuális nézeteltérések iránti érdeklődés, a napirenden lévő témákkal való tisztában levés és az ezekről való tudósítás nem következik abból, ami az irodalom lehet, és aminek lennie kellene. Az újságokat, a televíziót és a rádiót főleg az érdekli, ami új és fiatal: az utolsó film, a legújabb könyv, a most megnyílt kiállítás. A regénynek, és ezzel a legtöbb holland író egyetérteni látszik, minden joga megvan arra, hogy ezzel szakítson. Sőt, a létjogosultsága ezzel teljességgel ellentétes elveken alapul: ezek pedig az időtállóság, folytonosság, kifejtés és kohézió. Más a feladata. Egy regényíró sosem kell hogy úgy érezze, kötelessége kommentálni a reális élet történéseit. Egy regénynek nem kell a napi hírekre reagálnia. Az irodalom a privát megszállottságokra és érdeklődésre való, és függetlenséget igényel. A regény szembeszegül a korral. A kor szellemével, a múlandósággal és az egyformasággal szemben a regénynek egyszeri és egyéni hangot kell megszólaltania, amely párbeszédbe lép az elődeivel, történelmi, irodalmi kontextust teremt az irodalom területére tartozó egzisztenciális kérdések számára. Teret kell adnia a bizonytalanságnak, a kétely őszinte kifejezésének, olyan teret, ahol senki nem monopolizálja az igazságot. Ez a független szellem menedéke. 

Másfelől az irodalom, bárhonnan nézzük is, mindig megmutat valami sajátosat abból a korból, amelyben keletkezett. Megvilágítja a változásnak azokat a folyamatait, amelyek kihatnak a gondolkodásra és az érzésvilágra. Megmutatja, mi foglalkoztatja a társadalmat a felszín felett és alatt egyaránt. Valami nagyon sajátosat árul el a mai Hollandiáról Jan Siebelink (1938) regénye, a Knielen op een bed violen (Ibolyaágyon térdelni, 2005). Óriási siker volt, több mint 300 000 példányt adtak el belőle egy éven belül – ami példátlan mennyiség a holland irodalom történetében. Siebelinktől már megjelent 30 könyvet, mielőtt visszatért volna 1975-ös pályakezdő regényének témájához, egy obskúrus vallási fanatizmusba esett apa alakjához. Az eredmény egy olyan könyv, amit átjár a korszellem.  Knielen op een bed violen egy kertész figyelemreméltó története, aki egy ortodox kálvinista szekta befolyása alá kerül, és a végén nemcsak a vállalkozása megy tönkre, de teljesen elidegeníti magától a feleségét és a két fiát, egészen a halála napjáig. A könyv a gonoszsággal foglalkozik a mélyen vallásos emberek alakjában, akik tönkretesznek egy házasságot, egy földi paradicsomot, egy családot. A szelíd, határozatlan és elveszett főhős egyre jobban elszigetelődik, ahogy a szekta minél inkább a befolyása alá vonja. De nem képes kétségbe vonni az igazságként tálalt ősi szövegeket és ellenállni nekik. A feleség kitartó, húséges szeretete a férje iránt ugyanolyan fontos téma. A főhős felesége minden tőle telhetőt megtesz, hogy megértse a férjét, és együttérzést tanúsítson a vallásos szenvedélye iránt, bár a vallási fanatikusok csődbe juttatják. A férfi végül elveszít mindent, és felad mindent, ami boldoggá tette valamikor: szerelmet, házasságot, kertészetet, családot és az apaságot. 
Nem is kell mondani, hogy a legutóbbi időkig a legtöbb huszadik századi író ateista volt Hollandiában. A vallásos hit tabunak számított intellektuális körükben. A vallás kihalni látszott a 80-as években az összes többi nagy ideológiával együtt. Csak a kissé különc vidéki regényírók írtak továbbra is keresztény regényeket. De a szellemi klíma megváltozott mára Hollandiában, és az istenhit már nem számít elmaradottságnak sem az irodalomban, sem a politikában. A vallás újból napirendre került. Figyelemreméltóan zajos volt a visszatérése a holland kultúrába, ahogy ezt egy olyan regény sikere tanúsítja, mint a Knielen op een bed violen. Ez a könyv egy mélyen gyökerező sőt istenfélő hit továbbra is ható befolyását bizonyítja Hollandiában. Az olyan divatos fogalmak, mint a „szekularizáció”, „globalizáció” és a „világfalu” távolesnek ennek a regénynek a világától. Ebből a kivételesen sikeres regényből hiányzik minden, a modernitásra utaló jel: az Internet és az e-mail, a számítógép és televízió, a hűtlenség és a szex, nem esik említés benne távoli üdülőhelyekről vagy bármiféle egzotizmusról. Siebelink könyvének világát „a mély Hollandiához” hasonlította, a régi Németalföldhöz és a régi kor istenéhez. Ez a „mély Hollandia” azt a múltat jelképezi, amely a 60-as évektől, és annak balos, ateista filozófiájával háttérbe szorult, de láthatóan sosem szűnt meg létezni. Az a vallási mánia, amely magával ragadja Siebelink hősét, egy teljesen más mai témával is érintkezni látszik, amely mostanában a dzsihád formájában nyilvánul meg. Az óhitű protestánsok, akik a főhőst behálózzák, hasonlóképpen új lelkeket keresnek a hitük számára, és hasonlóképen súlyosan tönkreteszik a célba vett emberek életét. 

Sok ember érzi úgy, hogy elveszett valami a Nyugat mindent átfogó szekularizálásával és dekrisztianizálásával. Az emberek most vissza akarják szerezni azt a biztonságérzetet, és a hazai talajból táplálkozó értékek tiszteletét, igyekeznek egy eltérő identitást megerősíteni a globalizációra adott válaszképpen. Több stabilitásra van igény, valami újra, amihez tarthatja maát az ember, egy új ideológiára. Vannak, akik kimondottan egy egészséges fajta provincializmus mellett állnak ki. Sokaknak lett elegük a földhöz ragadt materializmusból és a fogyasztói társadalom felszínességéből, és egy újfajta vallásban keresnek valami mélységet.

       (eurozine 2007-06-29)
               KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA