A 2007-es évet írjuk, nyár van, azon júliusok egyike, amelyeknél a dátumozás elveszítette értelmét. Az európai történelem legszenvedélyesebb időszakában élünk, láthatár nélkül, az időtlenségben. Az évszámok megadása anakronizmussá vált, szavatossági határidők, joghurtok és csirkecombok kiváltsága. Az élelmiszer-láncokon kívül a történési idő mindenütt az azonnal – s az azonnalhoz szükségtelen megadni az időt. Ezért beszélek szenvedélyről, az azonosságok ismétlődéséről, egy olyan létmódról, amelyet az azonnal jellemez, mely után azonnal a semmi jön. Vágy, tetőfok, visszatérés a kiindulópontba, mondhatjuk, hogy ciklikus időt élünk meg. Az automatából vett kávék számával mérik (I have measured out my life with coffee spoons, micsoda szép képe ez Eliotnak!), a megszenvedett, s mégis könnyen vehető irodákkal. Az emberi faj elég régóta él a fájdalomban ahhoz, hogy megtalálja benne a megkönnyebülést, Brüsszelt, a koktélokat és a dzsesszt, utánuk pedig, végre, a nyáridei utat az olasz partvidékre, a tengerhez, a sirályokhoz, a borhoz, más, de szintúgy könnyen vehető fájdalmakhoz. A nyár egyenlő az orgazmussal. S mindegy, hogy 2007 vagy 2006 nyaráról van-e szó.  
 Társadalmi, politikai szempontból a csúcson állunk, az európai unió hegyén, s nem mérjük se a métereket, se az időt. Várakozunk. Talán őszintébb ezt mondanunk: egyik orgazmustól a másikig élünk, valaki más pedig várakozik helyettünk. Talán még őszintébb így mondanunk: egyik orgazmustól a másikig élünk, és senki, semmi nem várakozik helyettünk. A politikus is úgy él, ahogy mi.
 Az időt, amelyet nem érzékelünk, a valóságban mások, más világokból való akárkik mérik, tartják a kezünkben helyettünk. A legutolsó, teljesen biztos dátum 2001. szeptember 11. A maradék időt, az egészen más minőségű időt (hogy a világból ne tűnjön el a nevetés) az Isten méri helyettünk. (Nevetés.) A természet. (Nevetés.) A világűr. (Nevetés.)
Terrorizmus és klímaváltozás, ez az a két idő, amelynek még mindig van horizontja. S talán azért, hogy a fentieknél is cinikusabb nevetés se tűnjön el a világból, e két idő is létéből fakadóan ciklikus. 
 Mindazonáltal szükségét érzem, hogy ezen a ponton rögzítsem az időt, korántsem a két város, Pécs és Prága, hanem inkább magam miatt. 2007 nyarát írjuk.
 Egy dél-csehországi faluban ülök (a nyugalom és a szépség oázisában, Dél-Csehország egy porcelántányér, minden héten csehek százezrei utaznak ide, hogy felfrissüljenek belőle, gömbölyded, fájdalmatlan, falusiasan barokk élei vannak, Csehország legtisztább, a földművesek munkáját dicsérő része, cseh tenger, cseh üdülőtábor, ahol csak a véletlenek egybeesése folytán vannak gyökereim, a szülők ajándékaként), holott Prágában születtem.  
 Kedvem volna azt mondani, hogy Prágát választottam születési helyül, mert nagysága nagyobb fájdalmat okozhat, s egyúttal halálunkig kereshetjük benne a végtelenül nagy boldogságot.
 De nem így áll a dolog…
 Rendben, Péccsel akartam kezdeni, de Prágával kezdem. Prága egy disztingvált kurva. Egy dévaj leányzó, aki tizenöt évesen megnyerte az Elite Model Look versenyét, átköltözött Párizsba, kis ideig New Yorkban élt, s amióta hazatért, válogathat. Dévaj leányzó, aki hozzászokott a férfiak pillantásaihoz, már rég nem mondható naivnak, s tudja, hogy mindenki használni akarja, vagy elpusztítani. A bárban meghívod két deci fehérre, lehet, hogy meg is issza veled, de biztosra vehető, hogy hamarosan az órájára néz. Dévaj leányzó, aki válogathat. Sok szomorúság van ebben – a szépség egydimenziós, lapos, s valójában nem is mások irigységét, hanem saját magányát cipeli magával. Olyan, mintha isteni játékszer volna, húsból és vérből való teremtmény, akiben mégsincs élet. Mint akit arra ítéltek, hogy haláláig mások eleven álma legyen, ő maga tehát maradjon láthatatlan, halott, élettelen. Nem tudom. Szívesen megkérdezném erről valamelyik modellt, de nem tudom, képes volna-e magyarázattal szolgálni.
 Azt viszont egészen biztosan tudom, mit mondana nekem a modell Pécsről. Egy lyuk, ahol nem akar élni.
 Emlékszem, ahogy pár hónappal ezelőtt Budapesten beültünk az autóbusz egyik miniváltozatába. Épp a nagysága, a nagysággá átváltoztatott kicsiség – hány hely lehetett benne? húsz? – adta meg nekünk önbizalmunk és bátorságunk hiányzó részét, ez volt a biztosíték a kishitűség támadása, önmagunk lebecsülése ellen. A demokratikus tömegesség korában mindig felemelően hat ránk az exkluzivitás, melynek szinte már nincs is más lehetősége a megnyilvánulásra, mint megjelenni a számokban, az ülések csökkentett számában s az elülső és hátsó kerekek közti távolság csökkentésében, a private jetben, ha ideális, álombeli eset forog fenn.
 Emlékszem, ahogy fél évvel ezelőtt Budapesten beültünk az autóbusz egyik miniváltozatába, s egytől egyig úgy éreztük magunkat, mintha modellek lennénk. 
  Modellek voltunk. Lelkeink, a szavak és a képek modelljei, írók (írók!, micsoda nevetséges szó, egy szó nevetséges tartalommal), s mindannyian párizsiak vagy New York-iak, még ha a legkisebb lyukból jöttünk is. Ahonnan jöttünk, ott volt a világ közepe,  mivelhogy egónk ott kapta a legtöbbet, ahonnan jöttünk. 
 (Minden turista úgy érzi magát, mint egy New Yorki-i modell, de mi – kezdő írók – dörzsöltebben csináltuk az egészet, merthogy – tegyük fel – valóban dörzsöltebbek vagyunk. Megértettük, hogy birtokba venni annyi, mint leírni, s bár az íróságot olyan embereknek találták ki, akik képtelenek a szemük révén ismerkedni és megfelelő szervükkel szeretkezni, mégis megragadtuk a világot, hátha ebben a pillanatban értjük is, megragadtuk az írásban.)
 Mindazonáltal: akkor úgy éreztem magam, mint egy ökör. Az írónak nem kellene más írókkal találkoznia. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Egyikünk se érezte jól magát, ebben biztos vagyok. Egy ökör, aki tizenöt másik ökör (a világűr közepe valamennyi) társaságában úton van egy város felé, melyről nem tud egy szót sem, s amelynek nincs mivel meglepnie őt.
 Turista vagy modell, talán nem is számít, így érezték magukat a lelkeink, de az Isten kisborjak csordáját látta, alighogy megszületett elsőkönyveseket, akiknek rogyadoztak a gyenge lábaik. Látó és öntelt lelkeink nem voltak egyebek a magzatburok és a méhlepény maradványainál, annak az eseménynek a külvilág számára közömbös járulékánál, hogy épp e külvilágba vettettünk. 
 Ebből az utazásból az autópálya és az üresség maradt meg az emlékezetemben. Paradoxon, de az autópálya, a szilárdsága, egyszerűsége és ismerős volta értelemmel bírt – s csak ami kívüle volt, az jelent meg fölösleges földként, fölösleges házakkal és fölösleges falvakkal. Meglep, hogy milyen intenzitással érzékeltem ezt az ürességet, mert a Keletről (Közép-Európából, a posztkommunista Közép-Európából, nevezzük, ahogy tetszik) való emberként megszoktam már a hasonló pusztaságokat (nicsak, ismét Eliot). Lehetséges, hogy a fentebb említett országok ekként definiálhatók: az egyik és a másik pont között, amelyek meg akarnak mutatkozni, puszta föld terül el. Mondhatjuk úgy is, hogy az egyik és a másik pont között, amelyek meg akarnak mutatkozni, amelyek tehát meghaladták a történelmet, a történelem leledzik.
 Biztosra veszem, hogy valamennyi faluban, amely mellett elhaladtunk, nyugodtan és elégedetten lehet élni, a vakolatlan házban, melyhez egy szőlőskert és kutya is tartozik, s ezek a falvak mégis a szomorúság hangján szóltak hozzám. In the middle of nowhere, mondják az amerikaiak. The Waste Land, mondja Eliot. A táj Budapest és Pécs között…  A tévedés, amelyet minden turista elkövet, melyben azonban, meglehet, több az igazság, mint ahogy általában gondolják, mert mi vagyunk az egyedüliek, akik a dimenziókat meghatározzák. A dolgok olyanok, amilyeneknek látjuk őket. 
 Pécsett meleg volt. Sütött a nap. Mediterráneum! Ez az a közhely, amely (a bor mellett) eladja ezt a várost.
 A városok azonban sohasem azok, amik szeretnének lenni, amivé a városatyák és turisztikai központok tenni akarják őket. Veríték öntött el és rosszul lettem az ütött-kopott kisvárosi parkoló láttán, a légkör miatt, melyet a dél-csehországi falumtól húsz kilométerre lévő város révén már ismerek. Az aszfalt. Lehet, hogy utcakő, de számomra abban a pillanatban átforrósodott aszfalt, és az üzletközpont harminc éves monstruma, majd ismét gyaloglás a pusztaságban, az esztelenül tűző napon, sehonnan sehová. Haláltól halálig? Nem, Pécs nem ilyen rémisztő. Csak épp fölöslegesnek tűnt, mint nem kis részben az életünk.
 Úgy tűnt, a pusztaság a város kataszterébe is bele-beleharap, amiben nincs semmi meglepő, a haladás mindkét módjának, a keletinek és nyugatinak is ez az eredménye, vessünk csak egy pillantást a harapásnyomokat viselő Velencére. Nem kívántam semmi többet, mint hogy egy budapesti szállodában visszaülhessek az ágyamra. Az a tény, hogy tizenöt ember baktat egy fölösleges városban, hátában az átkozott mediterrán napsütéssel, teljesen kifordított önmagamból. Ott történt ez valahol Dél-Magyarországon. Képtelen voltam megszabadulni attól az érzéstől, hogy magán a térképen lépdelek, az égő papíron, csak azért, hogy ott legyek egy ország déli csücskében, anélkül, hogy érintésre, érzésre, fellélegzésre, életre vágynék. Bizonyára nyugodtan és elégedetten élnek ott (sör!), de nem akartam, hogy az ottani életekhez bármi közöm is legyen.  – Nem tudtam, hogy Pécs kellemes is lehet, s elég erőt találok majd magamban ahhoz, hogy szépséggel ruházzam fel. Így történnek a dolgok, ez a sorrend: a külvilág lehetőséget nyújt (vannak helyek, ahol nem érezhetjük magunkat másképp, mint elviselhetetlenül), mi pedig szépnek mondunk valamit. A dolgok olyanok, amilyeneknek látjuk őket (amilyeneknek látni tudjuk őket), és Pécs gyönyörű… ez a csodálat és a hála legerősebb kifejezése.
 Vidéki városháza, kisvárosi tanácsos beszél, Prágának szüksége és kedve sincs, hogy ilyen kisszerűen kellesse magát. Pécs az Elite Model Look zsűrije előtt áll, és csupa igyekezet, nincs is mit írni erről, el tudjuk képzelni. Hát persze, kedves volt az egész. Hát persze, a tanácsos zavart volt, még mi, borjak is zavarba hoztuk. Kedvetlenségemnek talán az lehet az oka, hogy nem fejezte ki a kétségeit.
 Mennyi, ó, Istenem, mennyi Kelet. Mindkét város kurva. Prágát gyűlölöm, de nyugodtan mondhatnám, hogy szeretem is, ha ettől az igazságtól nem fosztottak volna meg azok, akik anélkül ismételgetik, hogy tudnák, miről beszélnek. Nem a forgalmi dugókkal és esztelen építkezésekkel van bajom, amelyek szennyükkel és zajukkal tönkreteszik a mai életet, hogy nyugodt és pormentes életet biztosítsanak valahol a távoli jövőben, a jövőben, amely nincs, mert az átépítések a halálig tartanak majd, egészen addig a pillanatig, amikor a félkész építményeket elsöpri egy (meglehet, nagyon gyors és csendes) hullám. Nem az élet tönkretételének ezzel az értelmetlen módjával van bajom, hanem a kurválkodással, a pipiskedéssel a zsűri előtt, amely úgyis csak egyet akar, elpusztítani a megriadt modellt. Igen, Prága is lábujjhegyen ágaskodik, noha másképp, mint Pécs. Prága az első osztályú bajnokságban játszik, minden épülete áll, elég megtölteni őket üveggel, kristállyal, s kezdődhet a fosztogatás. Prágának egy gonddal kevesebbje van, senkit sem kell csalogatnia.  
 Pécsnek viszont csábítania kell –  a rendbe hozott városközponttal (a parkolóból átballagtunk a főtérre vezető széles utcára, emlékszem a gyógyszertárak nyugalmat sugalló cégéreire, az egészségre, a biztonságra, a parkolónak nyoma sincs, amit az útikönyv említ, időközben megszépült, ami szép, benne van az útikönyvben, az első szakasznak vége, ami hátravan, évtizedekig fog tartani.) Történelmi emlékek, templom, csodaszép, állhatna bárhol, Isztriában, Toszkánában. Hogyha útikalauzt írnék, megkeresném a Google-ban a „Pécs” szót, s megállapítanám, melyik templomról van szó, de szándékosan nem teszek így, nem lustaságból, hanem mert nem akarok csalni. Ráadásul egész idő előtt a templom helyett egy fa felé tartok, a téren átvágva egy kastély (kastély?) felé, egy dombra, ahol, ha jól sejtem, régészeti leletek vannak. Ez mind megtalálható Pécsett, hosszú itt a történelem, akárcsak más, hosszú és halott történelmű városok tucatjaiban (s talán ez a megfelelő hely arra, hogy zárójelben felbukkanjon még néhány szó: Pécs gyönyörű történelmi város tatarozott városmaggal és közép-európai atmoszférával, ideális célpontja egy bárhonnan induló egynapos kirándulásnak, csalódástól nem kell tartani), de ott van ráadásnak egy lehetőség, a fám a kastély alatti parkban. Lélegezni tudtam az árnyékában, keresztbe rakhattam a lábamat, jól érezhettem magam.      
 De nem mindegy, hogy melyik ez a fa! A templom lehet bármelyik templom, de Pécsett ez volt az egyetlen fa, amely alatt összetalálkozott mindaz, amit az ember látott a városból, anélkül, hogy észlelte volna. Ott van alatta minden érdem, a törekvések minden eredménye, vagy inkább azoknak a bölcs megfontolásoknak az összes következtetése, melyek szerint fölösleges az izzadtságszagú erőlködés, s hagyni kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.   
 Ülök egy dél-csehországi faluban, és Pécsről írok. S kedvem támadt visszatérni oda, most rögtön, nem Prágába, hanem oda. A 2007-ben Pécsett töltött tavaszi nap számomra a dátum bizonyosságával bír. A pécsi emlékek kiszakítanak a lélektelen szenvedélyből, s lehetővé teszik, hogy megérezzem a lineáris és véges időt.              

                                         G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Bibliográfia

ZÁBRANSKÝ, David
„Mindig más strandra vágyik”
Magyar Lettre Internationale, 64 

„A múlt fölött hullatott könnyek”
Magyar Lettre Internationale, 66