„A mi városunkban megterem a füge”, hajtogatták a magyarok, és arról próbáltak bennünket meggyőzni, hogy Pécs tulajdonképpen mediterrán város.
Persze Pulában, a nagyapám kertjében is megterem a füge, bár nem tudom, hogy valaha is ettem-e belőle. Inkább felmásztam nagyapa fügefájára, és onnan élveztem a kilátást, a garázsokon  túl, a munkásszállás irányában. De csak akkor, ha nem volt termés a fán. Mert ha beérik a füge, elég kellemetlen megmászni ezt a mediterrán fát. Az ember csupa ragacs lesz, mielőtt még felkapaszkodna a tetejére, viszket az egész teste, ezért fogja magát és leugrik a fügefáról egyenesen a langyos Földközi-tengerbe. Már ha a tenger éppen kéznél van. Ljubljanában például a Földközi-tenger éppenséggel nincs kéznél, és ezért Ljubljanában sincsenek fügefák. 
Akkor kérdem én, hogy az ördögbe nőnének fügefák Pécsett.
A híres vajdasági énekes, Đorđe Balašević Pannon tengerész című dala szerint gyakran előfordul, hogy a tengerész hajó nélkül marad, és hatalmas pech, ha tengere sincs. Egynapos pécsi csavargásunk egész ideje alatt nem tudtam megszabadulni a mélabútól, amellyel a tágas síkon hajótörött pannon tengerészeket figyeltem, akik alól egy szép napon kiszáradt a tenger. Néztem e lobogó mediterrán lelkeket, foglyul esve oly messze a Mediterrántól, és arra gondoltam, ahogy a mediterrán embernek a tengerhez tartva át kell haladnia néhány leterített törölközőn, felborított nyugágyon vagy napernyőn, úgy a magyar mediterrán ember útjában is ott terpeszkedik például egész Szerbia, amit ajánlatos nagy ívben kikerülni.
Tényleg nem tudom, drága magyarjaim, érdemes volna-e mediterrán kikötőt építeni ilyen messze a tengertől. Triesztben, Splitben, Tangierban, Bariban és a többi Földközi-tenger parti város lakóinak nem kell szót vesztegetniük a Mediterránra meg a fügére. Ott vannak nekik a büdös kikötőik, a maguk piszkos kis darabja a Földközi-tengerből, az olajjal teli tankhajók, az izzadt kikötőmunkások, a hatalmas négyszögletű konténerek, az elhagyatott strandok, az agyafúrt kereskedők és a könnyűvérű lányok, akik ott sétafikálnak az óceánjárók előtt.
A pécsieknek viszont erőnek erejével el kell adniuk történetüket az arra járóknak, akiket rövid idő alatt újra meg újra meg kell győzniük Mediterránjuk létéről. Az arra járóknak, látogatóknak, egynapos turistáknak ritkán van fülük ezekre a történetekre. Már csak ilyen a turista természete. 
Ismerem őket, ismerem jól, kedves magyar mediterrán lelkeim. Az én Ljubljanám is tele van velük, és Ljubljana is mindhiába próbálja elmondani nekik a maga történetét, miközben a turisták fényképezőgéppel a kezükben rohangálnak a ljubljanai vártól a piacon keresztül sietve át a Háromhídon. Végigvágtatnak a Ljubljanica partján, és épp csak bekukkantanak a gyönyörű ljubljanai óvárosba.
Pécs, Ljubljana, Salzburg, Pozsony, Újvidék, Zágráb meg a történetekkel, történelemmel és lélekkel teli számtalan többi európai város is csak egynapos megálló az európai turisztikai útvonalakon. Modern japán fényképezőgépek objektívje előtt pózol mind a gyönyörű középkori homlokzataival. Mennyi meghallatlan, láthatatlan és mennyi észrevétlen maradt integetés minden egyes autóbusz után, amely reggel meghozza, este pedig elviszi városainkból azokat, akik bizonyos, hogy soha többé nem fognak hozzánk visszatérni. Mennyien vannak, akik minden nap átutaznak városunkon, és mi nem mondjuk el nekik a történetünket. Pécsett ezek az emberek sohasem ismerik meg a történetet a fügefákról és a Mediterránról, Ljubljanában nem ismerik meg a város hármas tagoltságát a szegényes középkor, az úgy ahogy hiteles balkáni melankólia és a megjátszott mediterrán könnyedség közötti. Nem éreznek rá a ljubljanai elveszettségre a világok és korok huzatában, a főváros káosza és a kellemes kispolgári rendezettség szorításában. Sohasem látják meg a város örök toporgását a metropolisz utáni sóvárgás és a kicsiny, provinciális fészek elfogadása között. A homlokzatok, folyók, terek és parkok képein, amelyeket Ljubljana egynapos szerelmesei készítenek, valójában nincs semmi Ljubljanához hasonló. Ezeken a képeken nincs rajta Ljubljana. 
Ezért a fényképezőgépet már jó ideje kihagytam az útipoggyászomból. Hamarosan sorra kerülnek a Lonely Planet útikönyvei is. Egy város sem ismerhető meg egy, kettő vagy akár több nap alatt, amit arra vetődő látogatóként átélünk benne. Bárhogy is rohanunk egyik nevezetességtől a másikig, bármilyen koncentráltan szívjuk is magunkba a város történetét, bárhogy is fotózzuk minden apró szegletét. 
A mediterrán Pécsről egy szépen rendezett város, szép házak és utcák, tavasziasan zöldellő terek képét vittem magammal. Magammal vittem a világ legmagasabb lakatlan házának furcsa történetét. Magammal vittem a történetet a templomról, amely valaha dzsámi volt, és annak előtte is templom. Magammal vittem az érzést a kávéházi termekből, a múzeum előcsarnokában, amit egy pillanatra lármás és mámoros művészekkel töltöttem meg, akik a füstös teremben, a csendbe borult éjszakai városban hevesen vitatkoznak az életről, a művészetről, vagy a legbanálisabb dolgokról, mindinkább botladozó nyelvvel, egyre kuszább gondolatokkal, feltartóztathatatlanul növekvő szenvedéllyel minden iránt. Ebben a helyiségben csak néhány kellemes órát töltöttünk mi is, és körben ülve olvastuk fel egymásnak érthetetlen mondatainkat, gondolatokat cseréltünk, és ismerkedtünk egymással a hideg sör meg az elmaradhatatlan magyar gulyás mellett. 
Azon a szép napon Pécsett mégis csak egyetlen egy történet volt számomra feljegyzésre érdemes, függetlenül az idegenforgalmi brosúráktól, éspedig három tizenéves története a főtér emlékművének talapzatán. Egy fiú és egy lány ölelkezett, csókolózott ott fiatalos hévvel, és olyan szenvedéllyel, ahogyan csak középiskolások esnek egymásnak a szünetekben, az iskolai folyosókon. A fiú katonai szerelése azt a bizonyára hamis képzetet keltette, hogy hétvégére jött haza a katonaságtól, és ezért annál drágább volt a kedvesével töltött minden pillanat. Ajkuk időnként azért elvált egymástól, s ők kissé körülnéztek, minden esetre ellenőrizték, hogy a világ még mindig ugyanott van-e, ahol hagyták. Távolról a még oly tapasztalatlan voyeur is észrevehette, milyen nehezen türtőztették magukat, nehogy tilos helyre nyúljanak. Mindez fényes nappal történt Pécs, a mediterrán város zsúfolt főterén.
Kövérkés srác ült mellettük, bizonyára a fiú legjobb barátja, aki türelmesen, jobban mondva, unottan várta, hogy a szerelmesek leváljanak egymásról, és neki is vessenek egy pillantást, szót vagy mosolyt. Ő is katonai nadrágot viselt, és nyugodtan ült mellettük, közömbösen várva a világ végét, mely egyedül várható volt az elválaszthatatlan csókolózók lobogó szenvedélye láttán. Lehorgasztott feje, közömbös tekintete annyira komikusnak hatott a nekihevült tizenéves pár mellett, hogy vezetőnknek a mellettük elmondott bevezetője egész ideje alatt én titkon az ő hármasukon mulattam. Hihetetlenül sikerült triót alkottak, mint egy szép, romantikus vígjáték film jelenetében.
Egy óra múlva kezünkbe nyomták Pécs, 2010 Európa kulturális fővárosa katalógusát. És e rokonszenves, oktatóan informatív publikáció címlapján ki mást pillantok meg, mint az én filmhős hármasomat, ugyanott, ahol az imént oly kitartóan figyeltem őket. Mindhárman mosolyognak, napba fordított arccal, mögöttük a város gyönyörű palotái.
Semmi kétség, ez volt látogatásunk legvidámabb mozzanata, amely sokkal jobban mulattatott annál, hogy valahol Magyarországon, a legközelebbi sós víztől távol megterem a füge, és érezni a Mediterrán szellemét. Pécset minden áron mediterrán városként akarták eladni nekem, de én a történetet az első alkalommal átírtam a két fiatalkorú szeretőre és az elefánt szerepét alakító kövér fiúra. Számomra Pécs a viharos ifjúság kénye-kedvére kiszolgáltatott, feledhetetlen hármas városa marad örökre.
Azt mondják, idegen városban az ember csak önmagát ismerheti meg. És valóban úgy érzem, nincs ember, aki ne ismerne magára e hármasban. Hisz valaha mind teljes erővel ragadtuk meg a boldogságunkat, a következő pillanatban pedig már kívülállók voltunk, és egy pillanat alatt elszállt minden szenvedélyünk. Aztán ismét szenvedélyesen megragadtuk a boldogságot, és egy idő múlva megint közömbös tekintettel meredtünk magunk elé. Újra meg újra mi voltunk egyetlen pillanatban a boldog szép fiú, aki szenvedélyesen öleli szerelmét, majd a csüggeteg dagi, aki csalódottan fő keserű levében. Ott voltunk egyszer mind az emlékmű talapzatán, Pécs, a mediterrán város főterén, a templom előtt, amely valaha dzsámi volt, előtte pedig szintén templom.
A Pécsett állítólag megtermő füge azon a napon rejtve maradt előttünk. A történet a Mediterránról a tágas pannon sík közepén így mondabeli mítosz maradt, amit én végül elhittem. Ha ugyanis a levonult Pannon-tenger partjain a pannon tengerészek valaha ilyen szép mediterrán kikötőt építettek, akkor elhárul minden kétség a pécsi mediterrán felől, és ez a legkevesebb, amit megtehetünk az ő emlékezetükre.
 

                  GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

VOJNOVIĆ, Goran
„Déliek, tűnés!”
Magyar Lettre Internationale, 68