A megújuló pécsi közterekről
(Az átváltozás összetevői)
 

Amikor egy város rövid idő alatt meghatározó változásokon megy keresztül, az átalakulás gyakran traumatikus élmény. A nagy építkezések hatása alól senki sem tudja magát kivonni. Van, aki szívesen veti alá magát a változásoknak, és megelőlegezve magában a megújult város ígéretének valóságát, kíváncsian kisétál minden reggel a sarokra, hogy lefotózza, meddig jutottak este a díszköveket nagy halomba rendező munkások. Mások óvatosan szemlélik az egymásra rakódó új rétegeket, kritikus szemmel vetik össze azokat a tervekkel, hibákat találnak, és felhívják a figyelmet e hibákra, állandó telefonos kapcsolatot tartva fenn a városházával. Megint mások szó nélkül belevetik magukat az átmeneti életbe, megtanulják annak ideiglenes szabályait, elfogadják az útvonal-módosulásokat, és csak nagyritkán csodálkoznak rá a megszokott átjárókat egyik napról a másikra lezáró, új geológiai képződményekre. 
Akárhogy is, az építkezés fázisa a normális rend felfüggesztésének időszaka, olyan köztes állapot, amely a városiak emlékezetében elválasztja majd az öreg várost a megújulttól, a reménytelit a kiábrándulttól, az éretlent az érettől. A pesti vonaton megoszlanak a vélemények: az eltévedés, az otthontalanság, a sértődöttség, a bosszúság, a büszkeség, a várakozás és a felfedezés élménybeszámolói váltogatják egymást. Kétségtelen, hogy Pécs metamorfózisának értékelését majd csak hónapok, évek múltán végezhetjük el. Amiről azonban már most számot lehet adni, az az építkezések első hullámának ereje, az átalakuló közterek átmeneti esztétikája, a tereket elárasztó munkatevékenységek állandó jelenléte, a föld alatti világ és az infrastruktúra feltárulása, a város új topográfiájának érzete, a kiszámíthatatlanná váló közlekedés tapasztalata és a terepasztallá változó város élménye. A következő oldalakon ezeket a benyomásokat próbálom leltárba szedni. 

Építmények 
Az építkezések megkezdésének egyik jele az ideiglenes építmények megjelenése a köztereken. Egyik napról a másikra bódék, sátrak, kerítések, lépcsők bújnak ki a föld alól, új városrészeket létrehozva ott, ahol korábban csak föld, kő, beton vagy fű volt. A város egyik hétről a másikra megszállott településhez, katonai bevetés helyszínéhez válik hasonlatossá. Vagy talán méginkább táborhoz, mintha Pécs belvárosában egy átvonuló nép vert volna tanyát. A villámgyorsan felállított struktúrák térközeiben néhol asztalok, székek jelennek meg, a kerítéseken és a földbe szúrt szerszámok nyelén ruhák: egy-egy melegebb őszi délutánon annyira idilli a látvány, hogy az embernek kedve volna bebocsájtást kérni ezekbe az ideiglenes nappalikba, elnyújtózni az ülőalkalmatosságokon, megmártózni kicsit a nap utolsó sugaraiban, mielőtt beköszönt a tél. 
Az átmenet anyaga a fa. A fa ezekben a napokban minden lehetséges méretben, formában, funkcióban és szerkezeti kapcsolatban megjelenik a tereken. A faépítmények részben menedéket adnak az átvonuló népnek, a munkásoknak, másrészt rekonstruálják a földfelszín folytonosságát: az emelvények, lépcsőfokok, hidak mind a föld megváltozó alakjának egyenlőtlenségeit, az új gödröket, árkokat, mélyedéseket és dombokat hivatottak kiegyenlíteni, összekötni egymással. 
Mintha az egész város költözőben lenne: egy nap óriási farostlemez dobozok kerülnek a Széchenyi térre, magukba csomagolva minden tereptárgyat; mintha a tér évtizedes tartozékai mind elszállításra ítéltettek volna, és egy távoli külvárosban őrződnének meg a felújított térre való visszaszállítás előtt. A lovasszobor posztamensét is farost borítja, csak a ló marad szabadon. (Christo és Jeanne-Claude párizsi installációja jut eszembe, ahol a Pont Neuf minden élét, görbületét és díszét selyem fedte be, csak V. Henrik lovasszobra menekült meg a becsomagolás elől.) Kicsit lejjebb, a tér alján kör alakú faszerkezet. Vakon találgatunk: mi lehet a rendeltetése a tér egyetlen formájának, ami nem szögletes? 

Munkafolyamatok
Az utcákat megszálló munkások megerősítik az építkezések katonai manőver-jellegét:  csoportok, speciális egységek dolgoznak egy-egy helyszínen, és küldetésük teljesítésével indulnak a következő bevetési helyre. A csapatáthelyezés minden lépését megelőzi a földmérők gondos terepfelmérése: távcsöveiken figyelmesen tanulmányozzák a várost keresztül-kasul szelő frontvonalakat. Tudjuk, hogy a megszállás ideiglenes, de néha úgy tűnik, mintha az állomásozó csapatok letelepedőben lennének: az utcánkban feltűnő munkások másnap is ott vannak, és a következő hónapokban is minden reggel ők az elsők, akiket megpillantunk a ház kapuján kilépve. Egyikük-másikuk ismerőssé válik: köszönünk egymásnak, fokozatosan egymás szomszédaivá válunk. 
A munkások az elsők, akik belakják az új köztereket, még elkészültük előtt. Ők az első használói a bódék, kerítések, lépcsők, emelvények, asztalok és székek által ideiglenesen életre hívott tereknek. A bódék között gépek: a betonkeverő, a markoló, a traktor mintha legelésző háziállatok lennének ebben a táborban, az átvonuló katonanép nomád életmódjának támaszai. A táborra veszélyek is leselkednek: a nagyobb építkezési területeket az elejtett áldozat fölött köröző ragadozómadarakként veszik körül a daruk. A gépek természetes élőhelyüket találják meg az építkezésben: betonkockák, rácsok erdeiben, vasrudak nádasaiban. 
A munka folyamata minden nap változik, a kövek faragása, csiszolása, éleinek levágása, helyre illesztése; mind egymásra épülő munkafázisok. A munkafolyamattal összhangban változik a munkások testtartása: álló, ülő, fekvő munkások a téren. Néhol a föld alól kinyúló kezekbe botlunk: mintha a város párhuzamos, föld alatti lakossága bújt volna elő, hogy megmutassa magát. Az építkezések nemcsak a hétköznapi rend felfüggesztését hozzák el; bizonyos értelemben társadalmi tudatosságra ébredésünk színhelyei is, hiszen az építőmunkások emléke garantált, szobrukat már egy másik kor megelőlegezte: az EKF-hadsereg közlegényének prototípusa a telefongyári munkás szobra a Verseny utcában, aki úgy hordja kezében a méretes telefonkábelt, mintha az fegyver lenne. 
A téli hideggel a tábor jellege is megváltozik: sátrak épülnek, a munka folytatása csak ezekben a furcsa, ide nem illő építményekben lehetséges. A sátrak vásárokat, látványosságokat idéznek: így válik performansszá a megfagyott talaj hegesztőpisztollyal való felmelegítése vagy a feltárt gödrökbe való vakmerő alászállás. 

Föld
Az alászállás a küldetés lényege. Az évtizedek óta először megbolygatott felszín alatt megnyílik a föld belseje: talajrétegeket, tárgyakat, romokat okád ki magából, amelyeket fel kell tárni, meg kell vizsgálni, osztályozni kell. Az ásatások látványa minden városlakóban felébreszti a régészt: a tekintet jelekre és nyomokra való érzékenységét. 
A Széchenyi téren építkezők lépten-nyomon leletekbe ütköznek, a tér különböző pontjain romok bukkanak ki a föld alól: a Dzsámi mellett talált temető a város részévé válik, a tér oldalán a földből kifordult romok azonban hamar visszakerülnek a föld alá. A félbehagyott ásatásokat fekete ponyva jelzi, temetési lepel, amely alól előbukkannak a föld csontjai.
Nem mindenki örül egyformán annak, hogy a múlt újabb és újabb rétegeit, titkait veti ki magából a föld; a város történetének minden egyes megtalált epizódja feltartja, késlelteti a város arcát újraszabó nagy plasztikai műtétet, és a romok csak tovább szaporítják az akadályok számát a kulturális főváros-évad akadálypályáján. 

Infrastruktúra
A pécsi építkezések során azonban nemcsak romok, különböző színű talajrétegek és elveszettnek hitt tárgyak kerülnek napvilágra. Mintha a város kiokádta volna belső szerveit, az utcákon felhalmozva hevernek a csövek, drótok, kábelek, huzalok, vezetékek, és az ezeket összefogó és megvédő csatlakozások, szigetelőanyagok. A város falak mögötti és földfelszín alatti infrastruktúrája, technológiai összeköttetései valóban belső szervekként funkcionálnak: láthatatlanságukkal a tőlük való függőségünket leplezik és mélyítik el. Amikor a város hétköznapi rendje felfüggesztődik, rutinja megakad, és az utcákon munkások jelennek meg, akik lehántják a városról a bőrt, a feltáruló sebeken keresztül egy bonyolult, finoman rétegzett földalatti város mutatkozik meg, amely a különböző szobák, épületek, háztömbök, városnegyedek, kerületek közötti kapcsolatokra, az egymásra utaltság erőviszonyaira derít fényt. Egy valós méretű Tesz-vesz-város tárul a szemünk elé, ahol a várost életben tartó energiák hirtelen lokalizálhatóvá válnak, egy település-méretű puzzle elemeivé. 
Mint amikor a felső szomszéd fürdővizétől származó beázás kirajzolja az épület anatómiáját, a föld alatt húzódó kábelek azt az összeköttetés-rendszert teszik láthatóvá, amely összeköti hozzáféréseinket az áramhoz, gázhoz, telefonhoz, internethez, ivó- és szennyvízhez. Felfedi törékenységünket is: az utcán sétálva néhol feltűnik, hogy az éppen a földbe süllyesztett pvc-csöveket semmi sem fogja védeni, csak a föld pora. Az építkezések spontán kiállítássá változtatják Pécset. A sokszor emlegetett építészeti központ helyett a pécsi utca válik a város ideiglenes építészeti kiállítóterévé, amelynek megtekintése közelebb vezethet a város rétegeinek, hálózatainak, és politikai  működésmódjának megértéséhez. 
Nem véletlen, hogy annyi szó esik ma az infrastruktúrákról. Az infrastruktúra az épített környezet és a természet közötti kapocs: megszervezi a természetes erőforrásokhoz való hozzáférést, hogy kielégítse a modern társadalom energiaéhségét. A   “jó városi forma” körül zajló évtizedes viták mellé az utóbbi években felzárkóztak a “jó városi infrastruktúra” kérdését megválaszolni próbáló hangok. Az infrastruktúra nem értéksemleges és politika-független rendszer; anatómiájának megértéséhez a láthatóság a kulcs. A város olvashatóságának növekedése, a hálózatok láthatóvá válása politikai folyamat, ahogyan arra Bruno Latour is emlékeztet minket: “A politika nem a forradalomról szól, hanem a tisztázásról, a mesterséges elemek lelepleződéséről, amelyekről nem volt tudomásunk, és amelyektől létünk függ. A politika más szavakkal a légkondicionálás kérdése, a fokozatos felismerése annak, hogy olyan környezetekben élünk együtt, amelyek annyira kevéssé természetesek, mint a melegházak, és amelyek mechanizmusai csak lépésről lépésre válnak világossá számunkra.“ (Paris, ville invisible, 2007)

Topográfia
Ha már az építkezések szükségállapotának antropológusává váltunk, hogy egy  átmeneti kulturális rendet ismerjünk meg és elsajátítsuk annak szabályait, most eljött az ideje, hogy térképészekké is váljunk, akik a megállás nélkül átszerveződő útvonalak mentén rajzolják meg az átalakuló város képét. A város topográfiája napról-napra, óráról-órára átrendeződik, az utcákat új hegységek, dombságok, völgyek és szakadékok lepik el. És tavak: az esős napokon az esővíz összegyűlik az építkezési gödrökben, ásatási üregekben és a ponyvák réseiben, átalakítva a város limnológiáját, és mocsárrá változtatva egész utcákat és tereket. Az esőtlen napokon a felszínre kiforduló földet felkapja a szél és körbehordja a városban; mintha egy hirtelen klímaváltozás eredményeképpen Pécs elsivatagosodásának lennénk tanúi: az utcákat beteríti a föld, a por, a homok. 
Pécs néhány napra elveszti városiasságát, természetté válik, a sivatag színeit ölti magára. A város bőre, az épületek között feszülő burkolat néhol eltűnik a homokdűnék alatt, máshol felnyílik, felpattogzik a rá nehezedő nyomás alatt. Mintha egy ideig csak lebegnének az épületek, egymással szemben, de egymástól függetlenül, amíg a lefektetett díszkő folyama, terjeszkedése, hullámai újra össze nem kötik őket. 
Ezek a sivatagok lélegezni engednek: mint az urbanisztikai vetésforgó pihenő területei, az ásatások, mocsarak, homokdűnék a természet zárványaiként szereznek érvényt maguknak a belvárosban, rövidéletű gazokat növesztve a kő és a beton alatt szunnyadó termőföld ellenálló regenerációjában. Másfelől, az átmeneti városi sivatagok szokatlanul szabad perspektívát kínálnak a szemnek. A sivatag egyszerre helye az elmélyülő befelé fordulásnak és a rombolás-ösztön entrópikus kifulladásának. A sivatagok ebben az értelemben teleportációs fülkék; a városi szövettel éles kontrasztban állva a városi kontextuson való kívül kerülést teszik lehetővé: a „máshol”, a „kint” megvalósulásai a város kellős közepén. A városba beszivárgó természet új látványokat kínál, ismeretlenné és kiszámíthatatlanná változtatja a megszokottan ismerőst. 
A homokdűnék pécsi jelenléte nem tarthat sokáig. Egyik este a fákat hiányoljuk a megújított Széchenyi téren, másnap délben már fák állnak az addig csupasz utcasarkon. Az utcák fokozatosan elkezdik visszanyerni életerejüket, egészen, amíg a hó meg nem érkezik; a hóesés első fázisa kiemeli a különbségeket, plasztikussá teszi a domborzatot: a tárgyakat, a halmokat, a munkagépeket, a homlokzatokat. Ahogy azonban gyűlik a hó, a különbségek lassan újra eltűnnek, és alárendelődnek egy mindent lefedő, hangokat elnyelő, város-méretű fehér sivatagnak. 

Raktár
Az építkezések idején a város önmaga raktárává válik. Minden utcasarkon halmok nőnek, kavicsok, díszkövek, burkolóanyagok, csövek, korlátok halmai, mintha az égből vagy egy megrepedt ereszből csordogálnának a szabályos dombformákba rendeződő  építési kellékek. Anyagok egész tárháza kerül a sétáló szeme elé, megszámlálhatatlan színnel, mintával, textúrával: halmokban, csomagokban, egységekben ismétlődő soraik építőipari kiállításra emlékeztetnek, lám, a mindenütt felbukkanó piros-fehér szalagokkal körülvett szabadtéri kiálíltóterekben megtekinthetőek a város eljövendő anyagai. Az anyagok felsorakoztatása néhol performanszba vált: a széchenyi téri Dzsámi régi lépcsőinek sorba rendezése és látszólag céltalan oda-vissza rakosgatása az anyagok teherbírását és forma-lehetőségeit szemléltető bemutató benyomását kelti. 

Közlekedés
A városban általános akadálymentesítés zajlik. Áthidalják a szintkülönbségeket, rámpákkal váltják ki a lépcsőket, és új összeköttetéseket hoznak létre a városi közterek eleddig elszigetelt csoportjai között. A város áramvonalasabb lesz: ha egy labdát  elgurítunk Uránvárosban, lehet, hogy csak Kertvárosban áll majd meg. 
Az akadálymentesítés azonban paradox módon akadályosításként jelenik meg az építkezések tanúi számára. A városban mindenütt elterpeszkedő mocsarak, sivatagok, halmok, raktárak, átmeneti építmények összezavarják a megszokott útvonalaikon közlekedőket. Lépten-nyomon új akadályok képződnek, keresztül vágva az utcákat, tereket, néhol egész környékeket téve megközelíthetetlenné. Máshol fémkerítések zárják el az utat, napról-napra áthelyeződve, újabb és újabb útvonal-variációkat kényszerítve rá a járókelőre. És az autósra: a sajátos logikát követő lezárások miatt néha a fél várost körbe kell autózni célunk eléréséhez. 
Néhány utca az átalakítások során beszűkül, sikátorrá változik a fémkerítések és a halmokban álló hó szorításában. A Széchenyi tér maga is közlekedőcsatornák hálózata lesz, ahol egymás sarkára taposva próbálnak továbbjutni a munkájukba sietők. A pécsi utca váratlanul szűknek bizonyul, amikor megjelenik benne a tömeg, bár nem az eltervezett módon: a turisták még váratnak magukra a melegebb hónapokig. 

Terep
A helyeket felszámoló nem-helyek térhódításáról évtizedes vita folyik, egy ezzel párhuzamos folyamat azonban gyakran észrevétlenül marad: annak folyamata, ahogyan a tereket felfalják a tájak. A cselekvés lehetőségének hatóköréből kimozdított környezet nem más, mint táj; vizualizált, eltávolított, kétdimenziós kép. Ahol a szemlélő pozíciója egyszerre marginális és központi: miközben saját tekintete szervezi számára a látványt, természetszerűleg ki van zárva belőle. Ezzel szemben a terep a cselekvés színhelye. Olyan tér, amely feladatot ad, kihívást intéz, küldetéssel ruház fel: a terep ellenállást fejt ki mozgásunkkal szemben, a terepen túl kell élni, kutatva a beavatkozás felületeit, be kell avatkozni. 
Az építkezéseken keresztül történő mozgás útvonalait meghatározó fémkerítések és hidak egy akadálypálya izgalmait kölcsönzik a városnak; mintha az alkalmazkodókészségünket vizsgáló kísérlet résztvevői lennénk, ahol az a feladatunk, hogy a leggyorsabban és legtisztábban érkezzünk meg A pontból B pontba. Az akadálypálya terepe fokozott erőfeszítésre kényszeríti a testet. Amint fejünket lehajtva, a lábunk elé figyelve botorkálunk át az akadályokon, eltűnik előlünk a város látványa, az utca perspektíva helyett tapintható, érezhető tárgyként vezeti a lépteinket. 

Metamorfózis
“A vén Párizs oda! (hajh, változik a város, és olyan gyorsan, ahogy halandók szíve sem!)” - így írt Baudelaire a nagy építkezések során átalakuló Párizsról. A vers a város változásának az emberi élet ritmusát meghaladó tempóját mutatja be: a bizonytalanná és ideiglenessé váló fizikai teret, amelynek csak az emlékezet képes értelmet adni. 
Az évtizedek óta érintetlen pécsi utcák és terek hirtelen átváltozását még aligha sikerült  megemésztenünk. A város igazi metamorfózisa nem csak itt fog végbemenni, ha tényleg végbemegy. Míg a daruk szimbolikus tánca a visszaszámlálás kezdetét jelezte, és a kulturális évad megnyitója félkész tereket avatott, Pécs valódi megújulása nem a promóciós gesztusok, hanem a birtokbavétel sikerétől függ. A birtokbavétel pedig az új terek és új energiák kompatibilitásának függvénye; ehhez Pécs átmeneti, építkezésektől sújtott állapota számos tanulságot kínál. Az igazi kérdés nemcsak az, hogy mi épül meg és mikor, hanem az is, hogy ki fogja használni a megépült tereket és hogyan? Megtelnek-e majd újra élettel a télen elárvult utcák, és segítik-e majd a megkésett kulturális helyszínek használatát? 
(Ez a szöveg számos inspirációt merített Allan Siegel ötleteiből és pécsi tartózkodásának tapasztalataiból.)