(Antwerpen/ Pécs) Mi voltunk a “first novelists”. Kezdők, akiknek a nevéhez csupán egy regény fűződik. Rügyező írócskák, a taknyos kis prózájukkal. A szüleink aggódnak értünk, kérdezgetik: 
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy folytatni akarod? És mégis miből fogsz megélni?
Nos, ezt mi sem tudtuk pontosan. Egy könyvecske – nem valami sok. Ám ekkor, haha, meghívtak bennünket a budapesti “First Novel Festival”-ra, úgyhogy mindjárt válaszolhattunk szegény édesanyáinknak: 
- Ide nézz, mama, ugye megmondtam: egy nemzetközi, jó nevű, tekintélyes, és, igen, jól érted, külföldi fesztivál! Magyarország fővárosában! Európa minden országából egy író, és én lehetek az, aki Belgiumot képviseli, aki megvédi hazánk becsületét! Hogy? Nem, azért ez nem pont olyasmi, mint az Eurovíziós Dalfesztivál, mama. Nem, a tévé sem közvetíti. 
Úgy látom, nem sikerült meggyőznöm. 
- És azért visznek épp téged, mert még csak egyetlen könyvet írtál?
- Igen, és persze főként azért, mert azt az egyet jó könyvnek tartják. 
- De ha írtál volna még egy könyvet, nem is mehetnél?
- Nem, ez az elsőkönyvesek rendezvénye. 
- Hát akkor maradj szépen elsőkönyves, kisfiam, különben lehet, hogy soha többé nem mehetsz sehová. 

A magyar könyvfesztivál nyitófogadásán összeismerkedhettünk mi, a first novellisták, egyúttal alkalmunk volt megfigyelni, hogyan viszonyulnak egy ilyen eseményhez az olyan meganovellisták, mint Umberto Eco vagy Esterházy Péter. Egy kicsit évődnek egymással, bekapnak egy-két falatot, isznak egy pohárka jó bort – egészen úgy, mint az egyszerű halandók. Megtévesztően könnyűnek tűnik az egész. Ecónak és Esterházynak persze Pécsre sem kell jönnie. 

A budapesti Irodalmi Múzeum egyik pazar termében, a nyitófogadás helyszínén elmagyarázzák nekünk, mit várnak tőlünk. Másnap reggel fél kilenckor az elsőkönyvesekkel megpakolt busz elindul Pécs városába. Mindenki legyen ott időben, mondják, mert legalább háromórás az út. A nap programja a következőképpen alakul: három óra buszozás, fogadóünnepség, városnéző séta, egy tányér gulyás, aztán megint három óra a buszban. Ha szerencsénk van, éjfél körül visszaérhetünk Budapestre, ha viszont nincs, egy egész generációnyi európai irodalmi tehetség veszhet oda valahol a magyar tájban egy szörnyűséges buszbalesetben. Ezt nem hagyhatom ki! Észt kollégám is lelkes, legalábbis ez derül ki a kérdéséből: “Tomorrow morning, will bus stop along the way to buy wine?”
Április, reggel nyolc óra, és máris több mint húsz Celsius fok van. Budapest: ez az én városom! De előbb egy nap Pécs, mert 2010-ben, amikor az én első könyvem már rég nem lesz kapható a boltokban, ez a város egy egész éven át “Európa kulturális fővárosának” nevezheti magát. Ezt látnunk kell, az összes buszozónak! Fél óra buszozás után megállunk egy autópálya-vendéglőnél (úgy is, mint “Büfé”), és az észt vesz magának egy Bacardi Breezer Tropical Orange-t. Talán úgy gondolta, a borhoz még kicsit korán van. Még sohasem jártam Észtországban. Miután visszaszállunk a buszba, az idegenvezető közli, hogy a csodálatos Balaton felé robogunk, ám néhány kilométerrel azelőtt, hogy megpillanthatnánk, amint a fenséges víztükrön megcsillan a napfény, el fogunk kanyarodni balra, Pécs felé. Ezzel újabb tétellel bővült az általam nem látott kihagyhatatlan turisztikai attrakciók listája, és a puszta is az ország másik végében fekszik. A magam részéről máris sikeresnek ítéltem a napot. 
A magyar vidék csendben várja a huszadik század beköszöntét, legalábbis elsőre ez az ember érzése. Némileg kelletlen, de elégedetten nyújtozó falusiasság szegélyezi utunkat. Komoly kontraszt ez a főváros felgyorsult városiasságához képest. Kíváncsi vagyok, milyen lesz Pécs, melyben kevesebb mint tizedannyian élnek, mint Budapesten. Idegenvezetőnk munkanélküliségi adatokat sorol, beszél az elöregedésről, a földművelők sanyarú sorsáról, a növekvő antiszemitizmusról és a romákat érintő problémákról. Közben nem felejti el dicsérni a magyar bort: épp az ország legjobb borvidékén haladunk keresztül. Az észt a vészfék után kapkod, de nem állunk meg, míg meg nem érkezünk az egy az egyben trópusi éghajlattal bíró Pécs városába. 
A szívélyes, bár kissé feszélyezett köszöntőbeszéd és egy tányér meleg étel után készen állunk a körsétára. A város központi teréről, a Széchenyi térről indulunk, és a magam részéről nem is jutok tovább. Persze sétálok a csoporttal, és hallgatom az idegenvezető előadását, de a gondolataim ott ragadnak a tér felső részén álló, impozáns épületnél, amely egészen egyértelműen egy mecset. Az idegenvezető szinte mintegy mellékesen mesélte, hogy a mecsetet a XVI-XVII. században építették a török uralom idején, de a törökök kiűzése után egyszerűen ott maradt a helyén, és azóta keresztény templomként használják. Milyen értelmes és kulturált viselkedés, gondolom. Ahelyett, hogy az itt lakók az eufória és a bosszúvágy lihegésében ujjongva felégettek volna mindent, ami a gyűlölt megszállóhoz köthető, hogy aztán itt maradjanak egy halom haszontalan, üszkös és bűzölgő rommal, inkább kihasználták, amit lehetett. Miért kellene megölnünk az ellenség lovát, ha magunk is felülhetünk a hátára?
A grandiózus mecset tehát a helyén maradt, és keresztény templom lett belőle. Erről van szó, gondolom. Ezt kell tennünk az én városomban, Antwerpenben is. A város tele van gyönyörű templomokkal, melyek egyre haszontalanabbak, mivel az ifjú flamandok házasodni ugyan még templomba járnak, és a gyerekeiket is megkereszteltetik, de máskor be sem teszik a lábukat a szent épületbe. Kongó, kiüresedett hit az övék, és ezért konganak az ürességtől a katolikus templomok, miközben Antwerpen nagy muszlimközössége (nagyjából a lakosság egytizede muszlim) házak hátsó traktusaiban gyűlik össze imádkozni és közösségi életet élni, szürke homlokzatok rejtekében. Antwerpenben több mint hatvan mecset található, csak épp ezek nem láthatóak. Ha az ember nem tudja, hol keresse őket, sosem bukkan rájuk. 
Egyszerű: néhány használaton kívüli templomot a muszlim közösségnek kell adni, hogy mecsetként rendezzék be őket. Talán túl egyszerű is, főleg egy ateista szájából. A katolikusok nyilván hevesen elleneznék az ötletet, és talán a muszlimok közt is akadna olyan, aki nem akarna keresztény épületben imádkozni. Hangozzék bármilyen szépen és idealistán, ez egy kivitelezhetetlen álom, főként egy olyan városban, ahol a szélsőjobboldali, rasszista és kimondottan iszlamofób párnak még ma is 30 százalékos a támogatottsága. 2007 decemberében ez a párt olyan szórólapot terjesztett, melyen “Antwerpen anno 2050” fejléc alatt büszkén tör az ég felé az antwerpeni Miasszonyunk-székesegyház egyik tornya, míg a soha fel nem épült másik tornyot Photoshop-technikával egy minarettel helyettesítették. Hogy mennyire naiv elképzelés a keresztény templomban imádkozó muszlimközösség, azt az is jól bizonyítja, hogy ez még a szórólap kizárólag gyűlöletet és félelmet kelteni kívánó készítői szerint sem lesz aktuális negyven éven belül. Tehát ötletem nem maholnap valósul meg, az biztos. 
Annál jobban meglepődtem, amikor néhány hónappal később egy antwerpeni városatya előállt a javaslattal, hogy néhány alig használt templomnak adjanak új funkciót: lehetnének belőlük például mecsetek, vetette fel, hiszen a muszlim közösség köztudottan helyhiánnyal küszködik. Az ötlet előterjesztője, és ez már tényleg szinte hihetetlen, ráadásul egy kereszténydemokrata volt! A reakciók előre megjósolhatóan durvák voltak, némelyek felháborodtak, másokat valósággal letaglózott az indítvány, és persze azóta sem hallani az egészről semmit. 
Ez jó egy évvel az után történt, hogy Pécsett ugyanezeken a dolgokon töprengtem, és bár e pillanatban nem úgy néz ki, hogy egyhamar szükség lesz rá, változatlanul remélem, hogy Pécs, ez a horvát határtól húsz kilométerre fekvő város egyszer még példaként szolgálhat a városomnak. Amikor véget ért a városnéző séta, visszaballagtam a mecsethez, remélve, hogy esetleg még benézhetek az épületbe, de sajnos zárva volt. Így legalább hamarabb csatlakozhattam éberebb útitársaimhoz, akik az időt nem vesztegetve már rég egy napos teraszon söröztek. A legegyszerűbb ötletek mindig a legjobbak. Az észt viszkit ivott, de, mint mondta, emiatt igazán nem kell nyugtalankodnunk: “It is okay. I am an alcoholic.”
 

       WEKERLE SZABOLCS FORDÍTÁSA