Rui Cardoso Martins
Kobaltzöld szív

Vádolom Pécset és megéneklem a magyar Pécset, mert tolvajt csinált belőlem.
Egy bevásárlóközponban járkáltam, és azon törtem a fejem, honnan ismerem én ezt a zöld színt, hol láttam én már a pécsi kerámiák kobaltzöldjét,
végiggondoltam a lehetőségeket, talán egy fügefa nedves levelének volt ilyen színe, egy káposztatorzsának a kiskertben, egy 20 éve nem látott lány szemének, nem, az ő szeme smaragdzöld volt, mégis merre láthattam, hol lelhető fel a természetben Pécs metálfényű zománca, melyet ha megérint a napfény, lecsúszik róla és elsötétül, mert megtréfálja őt saját ragyogása, merre láthattam én már ilyesmit?
Egy lisszaboni bevásárlóközpontban járkáltam egy Pécsről szóló, füzet alakú prospektussal a kezemben. Bementem egy könyvesboltba, de azonnal ki is fordultam, semmit se néztem meg, mert zöld dolgokon járt az eszem, talán a decemberi esőzések olajos mohája az, mely a falak északi oldalán tenyészik?
Szerintem elég gyanús arcot vághattam. Nemsokára valaki megérintette a vállamat, és maga felé fordított.
 Elnézést kérek, ne haragudjon, de megmutatná, mi van a kezében?
A biztonsági őr volt az a könyvesboltból. Azt hitte, elloptam egy könyvet. Jól megnézte a prospektust, elolvasta, hogy: „Pécs: A határtalan város”, aztán elvörösödött. Nem beszélt magyarul, sokan vannak ezzel így a Földön. Érezte, hogy az élet egyik tipikus megalázó helyzetébe keveredtünk, persze mindenki a maga oldalán. 
 Ön szerint úgy nézek én ki, mint egy tolvaj?
Ismerek egy férfit, akinek nem volt pénze, ezért úgy futott be akadémiai karriert, hogy lopta a könyveket. Módszeresen, könyvenként lopott el teljes életműveket, aztán szélsebesen el is fogyasztotta őket. Volt idő, amikor annyi lopott könyvet olvasott, hogy segítségre szorult. Segítői mindig egy parkban vártak rá egy padon, és míg ő jött és ment, cipelték a szatyrait.
Én viszont még sosem loptam könyvet, nem tartom helyesnek a dolgot.
 Tehát tolvajnak nézek ki?
A biztonsági őr majd elsüllyedt szégyenében, megnyílni látszott a lábai alatt a föld. Ezer bocsánat, kezdte, akkor indultam el az úr után, amikor kilépett a boltból, láttam a kezében a kötetet, és... kérem, értse meg, hisz én igyekeztem a lehető legdiszkrétebben... és hát, folytatta, próbálta úgy csinálni, hogy ne szégyenítsen meg a többi vevő előtt, hagyott kilépni a könyvesboltból, de...
...de amikor úgy döntött, utánam ered, ezt nagyon sajnálta, elég időt hagyott nekem, és engedte, hogy jópár métert megtegyek a bevásárlóközpont területén, emiatt aztán végül olyan helyen ért utol, amely már nem is tartozik a felügyelete alá, és ahol nincs is joga kérdéseket feltenni nekem, ahhoz meg még kevésbé, hogy átkutasson, ezt valóban rosszul tette, ráadásul minden ok nélkül, dadogta, mindezért őszintén bocsánatot kérek! Vastag gumitalpú cipőjében szomorúan csoszogott el.
Sose láttam még biztonsági őrt hivatástudat nélkül. Vannak szakmák, amelyekről azt gondoljuk, semmiféle elhivatottság nem kell hozzájuk, csak a fatális véletlen. Itt vannak például a sírásók. Létezik olyan ember, aki sírásó szeretne lenni? Egyszer a szülővárosomban mégis rájöttem, hogy az új sírásó az egyik régi osztálytársam, bátor, becsületes fiú volt, akit az egész iskola tisztelt. Azt mesélte nekem ott, a sírok között, miután nagy örömmel öleltük át egymást, hogy sírásó akart lenni, mert ezen az egész kerek világon csak az élőktől kell félni, a holtak már senkinek sem ártanak.
Ezért aztán sarkon fordultam, és most én érintettem meg a biztonsági őr vállát, és én fordítottam őt magam felé.
Drága uram, mondtam neki, csak a munkáját végezte, gratulálok... Tévedett, de ki nem téved néha, ha jól akarja végezni a dolgát? Köszönöm, sóhajtott fel kisfiús megelégedettséggel.
Ha már így alakult, folytattam, nézze meg jobban ezt a kis könyvet, amelyről azt hitte, elloptam: magyarul írták, Pécsről szól, Európa 2010-es kulturális fővárosáról. Egyszer jártam ott, érdekes egy város.
Él arrafelé egy hagyomány, a zöldzománcos csempe hagyománya, épp most próbálom megfejteni magamban, hol láttam már ezt a színt. Mindent elkészítenek ebben a színben, még elefántokat is csinának.
A hó miatt arrafelé nagyon meredek háztetőket építenek. Egy gimnázium oldalában van egy rács, melyet ellepnek a lakatok, ez is hagyomány itt: a szerelmesek összekapcsolt lakatokkal tesznek egymásnak örök fogadalmat, Gábor lakata Móni lakatába kapcsolva, valóságos szerelmi láncok ezek, DNS-láncok... elcsattant csókok, közös gyerekek a jövőben... a lakatokat aztán az eső miatt szép lassan kikezdi a rozsda, ahogy a szív is berozsdásodik a könnyektől. Ezek a lakatok, tudja, nem nagyon illenek bele abba képbe, amelyet az emberek manapság Pécsről formálnak magunknak. Nekem azt mesélték, a szellemiségéért szeretik Pécset, a nyitottságáért...
 Mennem kell... morogta a biztonsági őr.
 Mindjárt, csak még egy pillanat...
...élt egy magyar író, Miklós Mészöly, itt az egyik írása angol fordításban: „its artistic life and literature do everything to make all people aware of the inseparability of the native land proper and our broader homeland; that is Hungary and Europe”, vagyis a helyi és a globális egy olyan se túl nagy, se túl kicsi művészvárosban, mint Pécs, mely Európa sík mellkasán fekszik, elválaszthatatlan egymástól; a legérdekesebb mégis az...
...a legérdekesebb mégis az, tettem hozzá, hogy „A határtalan város” pár betűje se magának, se nekem nem mond semmit, furfangos nyelv a magyar, csak ők értik ezeket a betűket, melyek egy Európára nyitott városról beszélnek, olyan vidékről, ahol nincsenek határok, „a borderless city”...
...maga pedig pont akkor kapott el engem, amikor szabadon átléptem könyvesboltja határát, a riasztó sem szólalt meg, ártatlanul folytattam az utam, és közben a kobaltzöld szín járt az eszemben. Már csak azt hiányozna, hogy magához lakatoljon, drága barátom, és örökre egymáshoz láncolva maradjunk, esőben és napsütésben, most persze tréfáltam.
De hogy a végére érjek, egy csomó mindent eszembe juttatott ez a gesztus, az egyik az, hogy a nyilvános megalázás és igazságtalanság segíthet felnőni az embernek, ha tud élni a helyzettel, nem gondolja? Alapjában véve köszönöm magának, nagyon köszönöm, új világra nyíló mentális határokat nyitott meg előttem az úr!, üvöltöttem a szerencsétlennel, aki folyamatosan hátrált a tömbegben, rettenetesen szégyellte magát, és majdnem leesett egy nagyon magas kiugróról.
Újrakezdtem a kutatást: hol láttam én már a természetben a pécsi kerámia zöldjét? Talán egy halnak volt ilyen színe? Lisszabonban, ahol élek, van egy folyó, Tejonak hívják. És van egy tenger is, 500 évvel ezelőtt átkeltünk rajta, és elértük Indiát meg Brazíliát. Magyarországon nincs tenger, ott van viszont a Balaton. Egy érdekesség: Pécs Pannóniában, az Európai Unió dél-keleti határánál fekszik, Lisszabon pedig az ellenkező oldalon, a dél-nyugati végeknél. Két alapkő, egyazon hatalmas építmény két legtávolabbi oszlopa.
Ha elmegyek az Óceánáriumba, láthatom a világ összes halát, az Indiai-óceán, a Csendes-óceán, az Atlanti-óceán halait, tüskés halakat, rájákat, bikacpápkat satöbbi.
Megáll előttem egy óriássügér a víz félhomályában, és nem tudom eldönteni, én jöttem el hozzá, vagy ő kanyarodott ide séta közben, hogy jól megnézzen magának. Igaz, hogy zöld pikkelyei vannak, de ezek meglehetősen durvák.
Talán a galambok? A hímek tollazata zöldesen csillog a nyakuknál, amikor a napfényes kutakból isznak... Pécsett már megoldották a dolgot, csapot vernek az épületek falába, jó sok szálat kifeszítenek közéjük, és így a galamboknak nincs hová ülniük. Lisszabonban az emberek kukoricával és kenyérrel etetik őket a nap minden órájában, oda ülnek, ahová akarnak, ezért a szobrokat, a templomokat és a színházakat beborítja az ürülékük.
Gondoljuk csak át jobban!
Igen, egy állat lesz az, valami zöld állat, melyet nem Lisszabonban láttam.
Spanyolországtól 20 kilométerre, Portalegrében születtem. Kis város az, néha lemegyek oda egy kicsit. Ismerek egy férfit, aki akkoriban, amikor még léteztek határok, az Európai Unió előtt, csodálatos módon gazdagodott meg: megvett ezer pár cipőt Spanyolországban, de csak a ballábasakat hozta át a határon. Ezt nem tartották csempészárunak, hisz egy ballábas cipő a jobb nélkül nem ér semmit. Később aztán áthozta a jobblábas cipőket is, és gond nélkül mindet eladta a boltokban.
Megvan a válasz: szitakötők!
Ott nálunk, a hegyi patakokban kobaltzöld szitakötők élnek, és hajszál pontosan olyanok, úgy csillognak, mint a pécsi zománc.
Eszembe jutott, milyen volt, amikor utoljára jártam a folyóparton.
Mogyoróbokrok borítottak árnyékot a vízre, ahol a szitakötők a lábaikat rázogatták. Egy rigó figyelte őket, féllábon állt egy több mint háromméteres bürök tetjén. Szörnyű méreg az, de itt, emellett a vadrépa mellett jó minőségű volt a víz. Csak ott élnek meg a szitakötők, ahol tiszta a víz. Egy kéket meg egy kobaltzöldet láttam. Éppen, hogy is mondjam csak, szerelmeskedni készültek.
Olvastam egy könyvet Marc Giraud-tól „az embert körülvevő állatok rendkívüli életéről”. A zoológiára szakosodott francia újságíró sosem értette meg azokat az embereket, akik lemennek vidékre, és azt mondják, unatkoznak. A könyv pontos címe „Le Kama-sutra des Demoiselles” (Robert Laffont kiadványa). Két szaporodó szitakötő teste szív alakot formál.
Romantikus, de nem könnyű feladat. Ha a hím szerelmes állapotban találkozik a nősténnyel, egész könyvre való gyakorlatot kell elvégeznie. Először is neki kell támasztania a péniszét, mely a potroha második szakaszában található, oda, ahol a spermáját termeli, ami viszont a lehető legmesszebb helyezkedik el ettől, rendkívül hosszú teste kilencedik és legutolsó szakaszán.
Miután fölvezette a spermáját a péniszéig, megragadja a fejénél a nőstényt, és potrohfüggelékével erősen szorítja a nyakszirtjét (olvastam már ennél rosszabb riportokat is a párizsi és New York-i éjszakákról). A nőstény ettől úgy nekiszorul egy növény függőleges szárának, mint sztripper a rúdnak, ekkor jön az ő hajlékonysági tesztje, ugyanis az utolsó előtti szakaszban elhelyezkedő női ivarszervnek rá kell találnia a hím péniszére – mely a második szakaszban található, csak emlékeztetni szeretnék rá –, és ekkor történik meg az élet szívalakú csodája! Mi ez, ha nem szerelem?
A szitakötők nagyjából öt évet töltenek víz alatt szörnyűséges húsevő lárvák formájában. Véleményem szerint akkor is ők maradnak a naprendszer legrondább teremtményei, ha esetleg újabbakat is felfedeznének. 15 metamorfózison mennek keresztül, többször öltöznek át, mint néhány nő reggel, szöknek a varangyok elől, aztán egyszer csak kijönnek a vízből, megszárogatják szárnyaikat, és gyönyörű rovarokká válnak, melyek képesek ott lebegni a természetben kristálylemezkéiken. Itt, kinn aztán csak két hónapjuk van rá, hogy párt találjanak maguknak szívakrobata-mutatványukhoz. Aztán meghalnak.
Az egyik legszebb szerelmi történetre, melyet valaha hallottam, egy sátorban bukkantam, melyet nyugodtan hívhattak volna „Rovarok Poklá”-nak. Igazából „Élő Csúszómászók – piranhák, kígyók, gyíkfélék, skorpiók” volt a neve. Egészen rendkívüli, varázslatos portugál sátor volt. A tulajdonosát Luís Augustonak hívták, légtornász és bűvész volt, „Gigi, a Bohóc”, a híres „Sárkány, a Bűvész” fia. Belső-Portugália és -Spanyolország újtait járta egy piranhákkal teli akváriummal, egy indonéz óriáspitonnal, egy ghánai varánusszal stb. A legijesztőbb az afrikai skorpió fekete, súlyos nősténye és az ököl nagyságú chilei madárpók volt. Vörös szőr borította a testét, és emlékszem rá, ahogy hosszú lábain pihenve nyugodtan figyelt egy tücsköt, amelyet aztán beebédelt. Végignéztem azt is, ahogy a piton lenyelt egy élő egeret. Luís Augusto feleségét Quinitának hívták, alentejoi parasztlány volt, akiből később divatterező lett, még gyerekfejjel szeretett bele Gigibe az emésztés szüneteiben.
Mivel a két család ellenezte szerelmüket, azt a megoldást választották, hogy összeházasodnak, ezután Quinita csatlakozott a cirkuszhoz. Egy fiuk volt. Quinita, aki egyébként még egy meztelencsigától is félt, Spanyolországban teste köré csavart kígyókkal lépett föl. Egyszer egy tavaszi napon meghallottam, ahogy a pitonhoz beszél: „Menj odébb, drágaságom.” Quinita az ex-bohóc Gigi kezét megragadva biztosított róla (miközben a madárpók átszellemülten rágcsálta a szöcskét):
 Ez szerelem, elhiheti nekem. Rendkívüli szerelmi történet.
Szerintem ők is pannóniai lakattal voltak összekapcsolva.
Pécsett elmesélték nekem, hogy örökre elveszett a zöldnél is gyönyörőbb és értékesebb kék zománc gyártásának titkos receptje, nem tudni, talán balszerencse, makacsság vagy családi viszály okozta. Ezt a kobaltkéket látni a hímszitakötőkön, melyek kobaltzöld nőstényekkel párosodnak.
Tanulmányozzák nyugodtan a szerelmes szitakötőket.
Ha vannak szitakötők Pécsett, akkor nem lesz nehéz megpróbálni.
 

                  Bense Mónika fordítása
 



Lettre, 76. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu