1
A világ legszebb városai azok, amelyeket alig láttam.
Azok, amelyekben épp csak annyi időt töltöttem, hogy körvonalukat kivehessem. Az árnyékot, melyet a legközelebbi dombra vetnek, a mellette lévő tavakra és tengerekre.
Egyszer az illatukat, délidőben.
Egy szellőt, mely megringatta a fákat.
Egy labdát, melynek nyomán záporként hullanak le egy bokor virágai.
A város, amelybe akkor érkezik az ember, amikor tavasz van és a fák virágoznak, olyan, mint egy ember, akivel véletlenül találkoztunk és érdekes dolgokat mondott, erős kézfogása volt és finom lehelete. Egy ember, aki mindent megígér nekem, mert nem tudok róla többet, mint amennyit látok, érzek és hallok; egy ember, aki még bárki lehet számomra. Valaki, akiről épp annyit tudok, hogy észrevegyem, kedvelem, de túl keveset ahhoz, hogy tudjam, szájszaga van és horkol, miután sört ivott. Valaki, aki a szeretőnk lehetne, ha ismét találkoznánk. Valaki, aki a szeretőm lett, mert többet nem találkoztam vele, nevét csak félig értettem, és nem mertem újra megkérdezni. Valaki, akinek olyan illata volt, mintha épp most mosdott volna, és napsugárral olajozta volna be magát. Valaki, akinek tetszett a karmozdulata, a mód, ahogy ingujját feltűrte. Ahogy a könyöke kibújt az anyagból, és a csuklóján a finom szőrszálak megváltoztatták növésirányukat. 
A délidő rövid árnyékaiban, az ég alatt, mely épp elég kék volt, hogy háttér lehessen azokhoz a képekhez, amelyek szememen keresztülúsztak, míg hátamon feküdtem és felfelé bámultam, Pécs, ez az ismeretlen város sejtetni hagyta titkait, de nem bízta rám őket. Annyit ígért, amennyit nem kellett megtartania. Egy város, amelyben csak rövid időt töltök, 

2
dicsősége a felületesség, múlékonyság bónusza. Múzeumok, amelyek csak homlokzatok maradnak, mert csak kívülről látom őket, sokat ígérő barlangokká válnak, tele csodálatos kinccsel. Éttermek, amelyeknek terített asztallal teli terasza mellett, kezemben almát majszolva csak elsiettem, a legpompásabb ételek mennyei templomává válnak, míg az üzletek kirakatában a színes anyagok és az érthetetlen feliratú extravagáns lemezborítók olyan tárgyaknak tűnnek, amelykre mindig is vágytam.
Mit írhatok egy városról, amelyben alig egy fél napot töltöttem? Pécs, ahonnan megérkezésem után máris elutazom, varázslatos város. Szülővárosomhoz hasonlíthatnám. Mintha egy idegent, akivel pár percig egy asztalnál ültem, a nővéremhez hasonlítanék, ami egyszerre lenne hazugság és lehetetlen is. De akármilyen lehetetlen és megengedhetetlen egy ilyen hasonlat, ugyanolyan nehéz megkerülni is. Az utazók, ha új helyre érkeznek, akaratlanul is olyan helyhez hasonlítják, ahol már jártak korábban, és elkerülhetetlenül ahhoz, amelyik a legnagyobb hatással volt rájuk: a helyhez, ahol felnőttek. Mindig, ha ismeretlen pályaudvarra érkezünk, megpróbálunk tájékozódni, gondolkodunk, hogy az, amit magunk előtt látunk, emberek és közlekedési eszközök látszólag átláthatatlan forgataga, az aszfaltcsíkok céltalan hálózata hogyan oldható fel oly módon, ami lehetővé teszi, hogy oda jussunk, ahova szeretnénk. Ahhoz, hogy az új környezetben kiigazodjunk, azt, amit most látunk először, összemérjük azokkal a házsorokkal, terekkel,  parkokkal, amelyeket olyan jól ismerünk, hogy már alig veszünk tudomást róluk. Otthon vakon is mindent megtalálunk. Gondolkodás nélkül szállunk fel a megfelelő buszra, szállunk ki a megfelelő megállónál, fordulunk be sarkokon, rövidítjük le az utat, ösztönösen megyünk végig utakon, melyeken már annyiszor jártunk, hogy már szinte ki se tudjuk számolni, hányszor tettük meg. Ha valaki egy utat átlagban egy héten egyszer tesz meg, akkor ez egy évben ötvenkettő, ötszázhúsz tíz év alatt, és ezek szerint talán ötezer-kettőszáz egy élet során. Ez sok vagy kevés? Hajlok arra, hogy kevésnek találjam. Kevés ahhoz a 

3
meghittséghez képest, amely a szülővárosom utcáira gondolva elfog. Világosan, tisztán látom őket magam előtt. Mintha nem ötezerszer, hanem több tízezerszer mentem volna végig rajtuk. Mintha az agyamban lennének, részemmé váltak volna, hogy bármikor végigmehessek rajtuk, amikor akarok, gödreiket, járdaszegélyeiket a talpam alatt érzem, amikor fekszem. A lábak emlékezete. Más városok utcáit is tisztán és világosan látom magam előtt, a legkülönbözőbb városok utcáit, ucákat, amelyeken nem jártam többször két-három alkalomnál.
A Pécsen töltött délutánra gondolva eszembe jutnak más városokban töltött délutánok. Talán ezen a délutánon fedeztem fel, hogy mi tesz modernné egy várost, mi az eltéveszthetetlen ismertetőjele: a sétálóutca – a központ járműmentes, vagy legalábbis kevés járművet látó zónája, ahol bizonyos, a klímától és népszokástól függő napszakokban a város összes járóképes lakosa összetalálkozik. Mivel ebben az utcában mindenki gyalogosan közlekedik (vagy legalábbis így kellene), ezért néhol gyalogos zónának nevezik. Városokról beszélek, ami persze nem azt jelenti, hogy vidéken nem sétálnak az emberek, hogy a falvakban mindig a házaikban ücsörögnek. Épp ellenkezőleg. Emlékszem Albániára, ahol Hani Hotinál, nem sokkal a határ után, a vámosok megtapsoltak, amikor áthaladtam a sorompón, melynél az én kocsimon kívül csak 10 fehér Mercedes márkájú autó suhant el. Autómmal egy első ránézésre lakatlannak tűnő vidéken hajtottam keresztül, amikor megláttam két embert vasárnapi ruhában. Kart karba öltve sétáltak az út mellett. A fehér Mercedesek nem fékeztek, ahogy elhaladtak mellettük.
A városokban nem történik ilyesmi. A városokban utcák vannak az autók számára, és utcák a gyalogosoknak. A sétálóutcák. Néha kétfelé vannak osztva, mindkettőjüknek szánva, járműveknek és sétálóknak. De ezek nem valódiak. A szülővárosomban is van egy. Amit persze bizonyítéknak lehetne tekinteni arra nézve, hogy ez egy város, habár a legtöbb látogató első ránézésre falunak nézi. Szülővárosom sétálóutcája egy kis

4
köz. A neve Plébánia köz, és a meghosszabbítása, ahova jobbra bekanyarodunk, az az Iskola köz. A Plébánia köz nyílegyenesen halad a templom felé, és az Iskola közben áll az iskola, ahova az anyám járt, és vele szemben van a hangszerüzlet, ahol az első gitáromat vettem, majd miután annak eltörtem a nyakát, a másodikat is. Mivel tizennyolc évesen elköltöztem onnan, és addig sem jártam minden nap ebben az utcácskában, ezért biztos, hogy nem mehettem rajta végig ötszáznál többször. Mégis, már az említése is üzleteket hoz elő a fejemben, dekorált kirakatokat, zajokat, hangokat a környék dialektusában, ahol mindenki mindenkit tegez, lábaim érzik a az utcakő egyenetlenségét, az enyhe kis megtörést félúton. Gyakran a sétálóutcában található a város legfontosabb cukrászdája. Mivel már az osztrák-magyar császár is ezzel a cukrásszal kényeztette magát, ezért az üzlet még mindig használja a K.u.K. udvari szállító címet – mintha a vendégeknek egy ilyen címmel jobban ízlenének a torták. Tény, még nem nagyon ettem sehol finomabbat, mint itt.
Pécsen egy ház, amelyen van egy feltűnő sárga M piros háttéren, képezi a sétálóutca elejét. Az M-en kívül a polgármesteri hivatalnak is ez a ház ad otthont. Üres gyomroknak semmi keresnivalójuk a sétálóutcában, ezért az M a McDonald’s jele, és így a városi képviselőknek se kell messzire menniük az ételért. A desszertről a száz méternyire található fagyiárus gondoskodik. Otthon a városháza a császári cukrászda közelében van, egy átjáró vezet a hátsó épülethez, ahol a képviselők üléseznek. A legfeltűnőbb hasonlóság szülővárosom és Pécs között a színük: sárga, épphogy nem világosbarna, császársárga. Itt is és ott is, a sétálóutca legtöbb háza ilyenre van festve; még mindig ilyenre van festve, pedig a K.u.K. monarchia óta épp elég alkalom lett volna rá, hogy a festék lehulljon, és másik kerüljön fel. Igaz, ez nem egy csúnya szín. Se kellemetlen, se kellemes érzéseket nem kelt. Az az otthonunk, ahol mindegy számunkra, hogy csúnya-e vagy szép, mondta egyszer valaki.

5
Pécsen a sétálóutca végén egy keskeny kis utcácskába kanyarodik be a sétáló, amelyik enyhén meredek. Egy sor háznál ér véget, melyek hátsó fala magasabb és régebbi, mint a többi. Sokkal magasabb és sokkal régebbi: ez a középkori városfal. Évszázadokon át elfelejtették a lakók, hogy mihez támaszkodott a lakásuk, a régi falakat teljesen eltakarta a sok ház, míg valaki véletlenül lebontott egy-egy házat, és így felszínre kerültek. Ott valahol egy hátsó kertben van állítólag egy tó, amelyikben vízi teknősök úsznak, hallottam valakitől, aki Pécsen született.
Szülővárosomban két folyó volt. Az egyikben tanultam meg úszni. A másikban pontyok úsztak. A parton volt egy pékség. A pék lánya a barátnőm volt. Különös: mindig napfényben látom magam előtt a várost. Olyan időben, amikor a fény belülről látszik sugározni, a dolgokból süt, délután négy és hat között. Vagy reggel, amikor a nap éppen előjön a hegyek mögül. Sose látom esőben a városomat. Pedig mindig sokat esett az eső. Soha. Pécsen kihajol egy zeneszerző egy erkély korlátján, amelyik egy házhoz tapad, amelyikről nem vezet át ajtó, ahol be lehetne lépni. Mindkettő bronzból van, a zeneszerző és az erkély is. A zeneszerző is abban a városban lakott egykor, ahol én születtem. Máskor meg Pécsen. Ennyit megjegyeztem. 
Pécsen egyszer valaki focizott.
A labda piros volt, fehér pöttyökkel.
Dubrovnikban egyszer valaki focizott.
A labda fehér volt, fekete hatszögekkel
Ez a város sétálóutcájának végében volt.
Fáradhatatlanul és mindig újra azt kiabálva, hogy „Ronaldinho, Ronaldinho“, belerúgott egy fiú a labdába. Az visszapattant. A fiú rúgott. Egyedül volt és

6
a fal ellen játszott. A fal a városi katedrálishoz tartozott. Vele szemben volt egy „Hemingway” nevű bár. Míg lassanként egyre több elegánsan öltözött ember lépett be az oldalajtón keresztül a templomba, más gyerekek csatlakoztak a fiúhoz. Elkezdtek egy meccset. A focipálya kapuja két szentekkel koronázott oszlop lett, melyeken legfelül egy arany glória, egy sas és egy halálfej lebegett. A Ronaldinho-rajongó mezítláb játszott, levette pólóját, újra és újra a brazil focista nevét kiáltotta. A kapuson sárga tornacipő volt. Ő, a mezítlábas „Ronaldinho“ és egy szőke kisfiú voltak a legjobb játékosok, és fanatikusak is. Egy arra járó turista elrúgta a szőke elől a labdát. A fiú megállt futás közben, mérgesen nézett, kezével mutatni akart valamit, aztán mégse mutatott semmit. Piros tornacipője volt. A turista egy középkorú férfi volt, már régen túl focista karrierje csúcsán, és talán azt gondolta, hogy így keveredik a helybeliekkel, hogy horvát legyen, joviális legyen, egy rúgással, mely a fiú büszkeségét találta telibe, és győzelmi esélyeit is tönkretette. Hirtelen sántítani kezdett a mezítlábas. Lassan odament a templom lépcsőjéhez, ahol a cipője volt, felvette, felemelt egy narancssárga pólót a lépcsőről, a fekete zoknit mellette, hosszú ugrásokkal elrohant a Palazzo Sponza felé, az összegyűrt zoknival a kezében, vállán a lebegő pólóval. Nem búcsúzott el játszótársaitól.
A Palazzo Reale körüli fal egy kiszögellésén ültem, a horvátországi osztrák-magyar uralom alatt ez az épület a város színháza is volt. Hét vagy nyolc idősebb nő ült mellettem ugyanazon a falacskán. Órákon át ültünk, az előttünk lévő sétálóutcát nézve, mely az este leszálltával egyre jobban benépesült. A város összes nyolc és tizenöt év közötti lánya itt görkorcsolyázott. „Ronaldinho“ is visszajött. Most fehér zokni volt rajta egy másik, fekete tornacipővel, amelyiken a „Puma” felirat volt olvasható. Megint rajta volt a pólója, de amint a katedrálishoz ért, megint levette és ledobta a lépcsőre. A

7
labda épp hogy elkerülte egy szőke turistanő fejét. Dühösen nézett, nem szólt egy szót sem. Egyre másra újabb emberek érkeztek törölközővel a vállukon a sarok felől. Alkonyodott, besötétedett. A katedrálisban fény gyúlt. Fecskék repültek át a tető felett.
Némely városokban, főleg olaszokban, a sétálóutcák nem túl hosszúak. Ott tereken, tágas, üres felületeken flangálnak és találkoznak az emberek, szigeteken a házak tengerében, melyek távolságot és kilátást biztosítanak. Bolognában ez például a piazza, és a névelő használatából már mindenki tudja, hogy melyikről van szó. Mégpedig arról, amelyiken a világ ötödik legnagyobb temploma áll, mely igazából egy nyerstégla falú épület, de nagyon régi, és ezért már tetszik. Márvánnyal kellett volna beburkolni, a legmagasabb tetőpárkányig, és tornyot is kellett volna kapnia. De az építtetők pénze elfogyott. A fele ezért burkolat nélküli, és a torony is elmaradt. Ma az ilyesmit szépnek találjuk. Ötszáz évvel ezelőtt talán még szégyelltük volna. A tér közepén van egy alacsony lábazat. A lábazat legfeljebb húsz centiméter magas, és majdnem az egész teret befedi. A szegélyein éjjel-nappal idősek és fiatalok ücsörögnek, diákok és hajléktalanok, vasárnapi apukák gyermekükkel, turisták piknikeznek borosüvegekkel. Mintha egy hatalmas lapos szék lenne, úgy ülnek mind főleg a széleken, lábukat letéve vagy kinyújtva. Egész ritkán ülnek néhányan középen. A közép ijesztő. Nincs hely, hogy egy másik szintre tegyük le a lábunkat.
A meleg hónapokban a tér különböző szögleteiben – főleg az oszlopok árnyékában, a körülötte lévő boltíves folyosókon – művészek lépnek fel, zenészek, színjátszók, marionettesek, énekesek. Kiállnak, teszik, amihez értenek, vagy épp nem, de azért csinálják, és alig kezdték el, máris kialakul körülöttük egy kör, melynek tagjai repülőváltásban cserélődnek folyamatosan, de sose szakítják félbe, amíg az előadó be nem fejezte. Ma egy bohóc van itt. Tiszta barna cipő van rajta és szép világos nadrág, és egy

8
fehér ing mellénnyel. Igazából nincs ok azt gondolni, hogy ő egy bohóc. Mégis mindenki tudja. Kialakult a kör. Elkezdte. Egyre több ember jön, lazán odaállnak, inkább hátrébb, mint előrébb. Várnak. Az oszlopok mögött feltartóztat két biciklist. Int a közönségnek, hogy jöjjenek közelebb. A kerékpárosok előjönnek az oszlopok mögül és tovább, míg ő integet. Újabb biciklistákat állít meg. Fütyül. Egy nézőtől elveszi a mobiltelefonját és belefütyül. Nem szól egy szót sem. Fütyül. Egy férfi fúvóshangszerrel a hátán keresztülbiciklizik a kör üres közepén, amelyet a bohóc óvatosan egy locsolókannával a földre öntött. Amikor a víz elpárolog, akkor az ő előadása is véget ér, és máshol önt egy kört a földre. A bohóc fel akarja őt tartóztatni. A férfi nevet, és továbbmegy. A közönség nevet. Nem történt semmi vicces. Egy nő sétál végig gyors léptekkel a körön. Pórázon vezet egy kutyát. A kutyát maga mögött vonszolja. Nem egy nagy kutya, de azért vonszolja maga után. Integet a közönségnek. Integet a bohócnak. Integet az égnek. A bohóc könnyedén belefésül hátulról a hajába. A nő integet. Olyan, mintha összebeszéltek volna. Tökéletesen játssza a nőt kutyával és ritkás sárgásfehér hajjal, aki az ég felé integet. A közönség tapsol. A bohóc fütyül. A kutyás nő belefésül a kezével a hajába, és visszarázza eredeti formájára, amilyen az előtt volt, hogy a bohóc összekócolta. Két biciklis áll meg a kör szélén és néz. Mindenki, aki a téren van, a kört nézi és benne a bohócot. A bohóc nem csinál semmit. Ide-oda járkál. Fütyül. És mégis, amit tett, az valami, amire nélküle az emberek képtelenek lettek volna. Megtanítja őket nézni és látni. Vízkörével, mely már akkor elpárolog, miközben felrajzolja, ad egy keretet a sétálóknak a téren, egy színpadot, amin azt látják, ami mindig is ott volt. Mivel mindez a körön belül történik, ezért feltűnő. Ha rajta kívül történne, akkor senki se venné észre.
A dél körüli rövid árnyékban Pécsen a hátamon feküdtem és aludtam. Úgy éreztem, mintha Dubrovnikba utaznék. Úgy éreztem, mintha létezne egy

9
vasútvonal Amszterdamból Albániába. Az egyik megálló Pécs volt.
A vasútállomáson esküvő volt épp. Vőlegény és menyasszony egymás mögött ültek a vonaton. Egy nő, akit jól ismertem, de a nevére már nem emlékeztem, velük szemben ült a folyosó másik oldalán. Hozott magával egy barátot, aki véletlenül sem volt szépnek mondható. A menyasszony mellett ült, és mindig a keze után nyúlt. Nem ismertem a menyasszonyt, de éreztem a kezét a férfi kezében, mintha a sajátom lett volna. A vőlegény megfordult, meglátta a nem szép férfi kezét a menyasszonya kezén és veszekedni kezdett. A menyasszony kicsit tehetetlenül nézett. Nem az én hibám volt, mintha ezt akarta volna mondani, én nem csináltam semmit. De nem szólt egy szót sem. A vőlegény vadul nézett a szemébe. Épp ezért, mintha ezt akarta volna mondani, valamit tenned kellett volna, hangosan fel kellett volna kiáltanod, a kezedet elhúzni, és megkocogtatni a vállamat. De nem szólt egy szót sem. Senki sem mondott semmit, és én felébredtem az ismeretlen emberek hallgatásától, akik leültek mellettem a fűbe. Másik, ez volt az egyetlen szó, amit megértettem magyar beszélgetésükből: kicsi. Egy fa alatt állt valaki, aki mintha várt volna valamire. Minden látható ok nélkül egyszer csak egész testével összerándult, bemutatta testének teljes mozgékonyságát, törzsét és csípőjét valami különös vad táncban forgatta, míg néhány másodperc után, mert ennél nem tartott tovább, megállt. A földön előtte hevert a telefonja. Nem sikerült megakadályoznia, hogy leessen.
Egyél egy kanál kávét, mondta valaki más nekem, amikor a buszban ültem, amelyik elvitt Pécsről. Egyél egy kanál kávét, mondta, és kinyitotta résnyire hátizsákját, hogy megmutassa az üveg Nescafét benne. A busz még a parkolóban állt. A motor már ment. Amikor ma reggel ideérkeztem, mondta, azt hittem, otthon vagyok megint Lengyelországban. Ugyanaz a parkoló. Az autóülések. Sunday Icecream a mellette lévő kávézóban. Te annyit költöztél már, mondta nekem. Ez a sok város, amit

10
ismersz, melyek tetszik a legjobban? Hol telepednél le? Hol – ha választhatnál? Talán mégis ott, ahonnan jöttél? Az otthonodban? Az osztrák Salzkammergut központjában?
Ez olyan kérdés volt, amelyikre nem tudtam válaszolni, mert minden válasz azt jelentené, hogy nem maradhatok minden városok legszebbikében. Egy városban letelepedni azt jelenti, hogy felfedezzük, hogy nem tudja megtartani, amit ígért. A világ legszebb városa tehát az lenne, annak kellene lennie, amelyikből állandóan elutazom. Minél tovább maradok, annál nyilvánvalóbbá válik: a szülőhelyem nem az otthonom. Az igazi otthonom egy olyan város, amelyiket csak én ismerek. Amiben más nem lakik, más nem tudna lakni, még ha meghívnám is. Ez egy olyan város, amelyik mindazokból a városokból áll össze, amelyekben jártam, amelyeket kedvelek, amelyeket hiányolok, amelyek semlegesek számomra. Városok, amelyekben csak egy kávézót ismerek, hét összecsukható faszéket kerek faasztalok körül, csészék százai által szétkarcolva. Nem tudok olyan várost elképzelni, amelyet egészen el akarnék kerülni. Mindegyikben van valahol valaki, aki kólát iszik; valaki, aki eszik, valaki, aki a fűben fekszik; valaki, aki megölt valakit; valaki, aki megkérdezi: hova utazol?

          BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

GRILL, Andrea
„A sárga nagybácsi”
Magyar Lettre Internationale, 60