(NAGYSZEBEN/PÉCS) Miért is beszélnék egy olyan városról, ahol alig töltöttem pár órát?

Nagyszebenben születtem. De hamarosan elkerültem onnan. Huszonhárom évig Bukarestben éltem. Tizenhét voltam, amikor egy nyáron megint ellátogattam a szülővárosomba. Ezt az élményt elég nehéz szavakba foglalnom. Talán azt mondhatnám, hogy ekkor néztem először szembe a szülővárosommal. Szemtől-szemben álltunk. És a szülővárosom nem csak egy szempárral tekintett rám. Szebennek több szeme van, sokkal-sokkal több. A régi házak magas tetején több rés-, azaz szemalakú szellőzőablak nyílik). Ezeket úgy is hívják, hogy Nagyszeben szemei. A szüleim házának a tetején is volt egy ilyen, mindig nyitott szemként nézelődő ablak. A bukaresti garzonlakásom ablaka nyugatra nyílik. Nyári estéken, amikor az ablakomból merengek az égre, néha sikerül elcsípnem az alkonyat lélegzetállítóan varázslatos pillanatát, amit a német romantikusok kék órának neveztek. 
Ez a fény felidézi bennem Szebennek – és annak a nyárnak az emlékét, amikor kamaszként először megláttam, pontosabban viszontláttam a várost. Amikor megfogott a varázsa, vagy – nem akarnék nagy szavakat használni – a hely szelleme. Amikor először rácsodálkoztam a világra. Még az is meglehet, hogy egy olyan, Nagyszeben – Bukarest tér-idő kontinuumban élek, amit térképen hiába is keresnénk. Mint ahogyan az én Szebenem, az én Bukarestem sem található a térképen. 
Ez pedig eszembe juttatja az egyik legszebb könyvcímet, amit valaha is olvastam: Hunyd be a szemed, és meglátod a várost. Ó, mit nem adnék, ha én találtam volna ki! De a szerző sajnos nem én vagyok, hanem Iordan Chimet. Lehetséges, hogy többen is vagyunk olyanok, akik a térképeken fellelhetetlen városokban élnek…

Pécsett még egy napot sem töltöttem. Nem volt elég időm rá. Éppen csak végigsétáltam néhány kis utcáján. Éppen csak vetettem néhány pillantást római kori emlékeire, vagy a híres-nevezetes Elefántos házra. Csak egy kávéra, egy korsó sörre volt időm. Egy vacsorára egy pincevendéglőben, ahol a falakról a legkülönfélébb zománcozott cégtáblák és feliratok néztek huncutul le rám. Az egyikre például, mint megtudtam, amikor lefordították a szövegét, az volt írva: Orvosi rendelő. 
Nem értem rá, hogy a város szemébe nézzek, és igazán megismerhessem. Nem tehetek mást, minthogy behunyjam a szemem, és így próbáljam magam elé idézni. És így, behunyt szemmel emlékezzem arra, amit útközben Pécs felé mondott Csuhai István. Hogy ebben a városban sokféle ember él, mindenféle nációjú meg vallású. Az évszázadok során kultúrák, civilizációk találkoztak, keveredtek itt egymással. 
Az érintkezések, találkozások helyének említése az országhatárokat juttatta eszembe. Amikor először utaztam vonattal külföldre, elképedve láttam, hogy a határ egyáltalán nem egy festékkel meghúzott választóvonal, mint ahogyan én addig képzeltem, hanem egy földsáv. Ami egyik szomszédos országhoz sem tartozik: igazi senki földje, pedig elég széles ahhoz, hogy akár házak is állhatnának rajta. Amikor a határhoz érünk, egy bizonyos helyen vagyunk, de ugyanakkor – sehol sem. A határon mindenki külföldi, mindenki idegen. A határ elválaszt, de ugyanakkor össze is köt. Egy olyan város, ahol több nemzet él, sok „külföldi”, szintén határzónának tekinthető. Egy ilyen tranzit-, vagyis átjáró-zónában lakni… Az az életed, az az otthonod, hogy idegen vagy, külföldi. 
Erről pedig Gilles Deleuze és Félix Guattari esszéjének – a „Kafka: a kisebbségi irodalomért” című tanulmányukról van szó –, egyik gondolata ugrik be: „Úgy élj az anyanyelvedben, mintha idegen nyelvként tanultad volna”. A két filozófus szerint csakis ebből születhet irodalmi alkotás. Tehát egy olyan kisebbségi létben, amelyet önszántából, szíves-örömest vállal az író, és otthonosan érzi magát benne. Ez a kérdéskör nagyon régen foglalkoztat, talán éppen, mert valahányszor ez jár az eszemben, mindig az az érzésem, mintha valami fontos vonatkozása elkerülné a figyelmemet. Pécs is olyan helynek tűnik, amelyre igencsak illik az idegenség fogalma. Éppen emiatt szeretnék írni róla. Mindez végül is csak spekuláció, afféle agyalás, de mégis segít abban, hogy behunyt szemmel bejárhassam az egész várost. Persze, jobb lett volna érezni az utcák, terek illatát, megízlelni az ivóvizét, látni, hogyan szűrődik be a fény egy nyugatra nyíló ablakon, egy nyári estén. 
És hogy egy kicsit kevésbé irodalmias meg emelkedett legyek: Pécs felé megálltunk egy kis útmenti vendéglőben, hogy megkóstoljuk – Karádi Éva szerint – a létező legfinomabb pogácsát. De ki kell igazítanom. Mert a világ legfinomabb pogácsáját az én édesanyám süti, otthon, Nagyszebenben. Csak nálunk nem pogácsa, hanem pogăcele a neve.
 

      NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

*Ford.: Ezek a szellőzőablakok nem összetévesztendőek az építészetben ismert „ökörszemablakkal”. Nem kerek, nem ovális, hanem tényleg szemalakú. Talán Saint-Exupéry Kis hercegében a kalapnak kinéző, de valójában elefántot egészben lenyelt óriáskígyójához lehetne hasonlítani. Kár, h nem rajzolhatom ide. 

A régi szász kereskedőházaknak igen-igen magas padlása volt, mert ez gyakran raktárként is szolgált. Az egymás feletti sorokban (de nem pontosan egymás fölött!) nyíló szellőzőablakok tényleg úgy néztek a külvilágra, mint valami mesebeli építmény szemei. A mi családunknak – amikor Marosvásárhelyen laktunk, a szomszédos városban, a gyönyörű Szászrégenben volt egy ilyen kedvenc háza, amit úgy is hívtunk/hívtak, hogy a „százszemű ház”.