köszönettel Györe Balázsnak
 

Mint egy bűvös kockát, forgatom magam előtt a ’88-as évet. 
Két éves vagyok és semmit nem tudok a világról. Nem tudom, anyám mennyire szeretett volna kinézni  ’88 ablakán. Elképzelem a rendszerváltást megelőző években, tolja a babakocsit keresztül a Városliget füvén, a játszóterek hintái mellett. Apámtól még jönnek a levelek, még nem dőlt el minden, ami azóta kétségtelenül. 
  ’88-at fehér homokozók és játékok között töltöm. Van napsütés, ég a homok, fáj tőle a lábam. Nem a Balaton partján felöntött, könnyű és puha, nem. Az elvált, egygyermekes anyák játszótere. 
  Azóta az Amerikai úti lakás halottak háza. ’95-ben anyám, idén a nagyanyám és a nagybátyám. Gondolkodom anyám utolsó hét évén. Élete utolsó hét mondatán. Apám abbahagyja a levelek küldését, ő továbbra is a Ráskay Lea utcai gyermekorvos intézet asszisztense. Gyerekkorom óta ki tudom a szót ejteni. Feltárulhat egy korszak az anyám életén keresztül? Nem őrződött meg, nem volt átörökítés. Hullanak a fényképek a kilencvenes évekből, a paplan alatt a sötétség hosszú és megnyugtató. Együtt nézzük a rendszerváltást követő néhány év karácsonyfáját. Ugyanaz az ágy és padló, ugyanaz az ablaküveg. Nem én nézek át rajta először. 
  Gyalogolok a jól ismert utcán, huszonhárom évem utcáján. A környék változásának tudható be a házak előtt sorakozó fák eltűnése, a felújítások, kihalt szomszédok. Nemzedékváltás. Új gyerekek ássák a játszótér homokját. 
  Mi történt a zuglói lakásban ’88 decemberében? Húsz évvel ezelőttre nincs visszatérés, nincs odáig tartó emlékezetem. Az akkori tapétát idén leszedtük és kifestettük a falat. Az akkori mondatok helyére új mondatok kerültek. Éveken át hőmérséklet – és mondatváltozások. A ’88-as nap süt be az ablakomon? Borok dugói, testek fáradtsága minden év végében. Számadás. Mit gondolt anyám ’88 szilveszterén? Ült az azóta kidobált fotelek egyikén, a zöld huzatot kapargatta a körmeivel. Anyám körmei éles támpontként szolgálhatnának a történet megfejtéséhez.  Szeretném rekonstruálni anyám mondatait. Ivott e pezsgőt, és ha ivott, mennyire befolyásolta őt az aznapi  történetben? Mit gondolt apámról, a törökről, aki cserbenhagyta őt? Anyám elmosogat, rendet csinál, kinéz az ablakon az azóta sem változott szemközt magasodó, emeletes házra, bámulja a havat a tetőn, az ablakpárkányokon. Ugyanazt a világítást, amit esténként én. Ő meghalt, és én megmaradtam a bámulásban. A konyhám az ő konyhája, a nagybátyámé, akivel a rossz viszonyt a haláláig nem sikerült rendeznem. A halálával, a hajnali szívmegállásával a helyrehozhatatlan állapot megmerevedett és én nem találom a kiutat ebből a lehetetlen bizonytalanságból. Mindkettejük cigarettafüstje kiszellőzött a lakásból, semmi hamut nem hagytak maguk után. A történet elakad, persze, nincs az a családtörténet, ami előbb-utóbb nem akad el. 
  Zuglóban mintha alacsonyabb lenne az ég, mintha itt nem lehetne mást, csak kivétel nélkül árva gyerekeket szülni. Torontál és Thököly úti barátaim anyátlan, apátlan férfiak. A 2008-as év szentestéjén Vilivel ittuk az ünnepi konyakot a lakásban, a feldíszített fenyőfa közelében. Mondtunk e olyat, anyám ’88-as karácsonyán kimondott mondataihoz hasonlót? Miről beszélgettünk a barátommal? Mondtam olyat, amit anyám biztos nem mondhatott, mondjuk azt, ’95 karácsonyán halt meg anyám. Ez a vele kapcsolatos mondat hozzám tartozik, és hát a születésemmel vállaltam a kockázatát. Mellébeszélések, évekig hordott mellébeszélések. És a temető, karácsonykor ki kell menni a temetőbe! 
  A hideg utcán szaladok, hull a hó és maszatos, sötét sár keletkezik a lábam körül, a csizmámra tapad. Karácsonyokra látok, a lakásból kiszűrődő fény abban a pillanatban a legnagyobb öröm, a zuglói télbe hajló ág egytől-egyig szép és megnyerő látványt nyújt, de nem nyúl át a 2009-es télbe. Rajzolatok, halványra sikeredett vonalkák a múlt karácsonyában. A hó íze a számban, hidege az ujjaim felületén, mennyire az érzéseimhez van kötve a gondolkodásom. És a teljesen eltűnt, ’95-ös tél, az anyám halála napján nagybátyámmal tett hosszú séta az utcán. Eszembe jut, az úttest közepén a séta. A nagybátyám a bal oldalamon, én centiméterekkel arrébb tőle. Jobban emlékszem az ilyenen, nem egészen fontos dolgokra, mint a mondataira. Elvitt valakihez, utána napokig nem láttuk. Sírva verte a falat a kocsmában, a mama mesélte ezt később. Elképzelem, az asztaltól részegen feláll, a falhoz megy és ököllel veri a cigarettafüsttől lehetetlen, homályos helyiségben. Talán egy kislámpa a feje fölött imbolyogva szórta rá a fényt, megvilágítva a fekete haját, sötét bajuszát. Talán, és én már csak a talánokra hagyatkozhatom. Nem beszéltük meg a dolgot, az anyám és az ő dolgát sem. 
  Kilenc évesen nem akartam hozzá bemenni a kórházba. Játékot ígértek, bementem. Lehetne e ennél rosszabb, lehetne e ennél bűnösebb? A nagybátyám elvállalt, nem rakott be az intézetbe. Megérdemeltem volna?
  Anyám kórháza előtt, az Uzsoki utcában Vilivel nyarakat ültünk végig esténként. Néztük a szülőszobák ablakait, a kórházzal szemközt épült kollégiumból kijövő diákokat. Később, a halotti bizonyítványa kikérésekor tudtam meg, az volt anyám kórháza. Régen hosszú útnak tűnt a lakástól. A kilencvenes években mi nem tűnt annak? 
  Vili apja ugyanabban az évben és kórházban halt meg, mint anyám, ugyanaz a betegség vitte el. Összeköthet e két embert ilyenféle azonosság? Tizennégy éve keresem a választ a kérdésre.
  Anyám nem értett sok mindenhez, nem tudott főzni, a sok könyv ellenére nem foglalkozott művészettel, egy feljegyzés szerint a halála előtt szeretett volna angolul megtanulni, kicsit érteni a számítógéphez. A nagybátyám vele szemben tudott mindent, egy valamin kívül, jó életet nem tudott biztosítani magának. A festményei, megszáradt tubusai a konyhában szétszórva álltak évekig, amíg itt lakott és nevelt engem. Értett a régiséghez, vasárnaponként a Petőfi Csarnokba járt, és néha kivitt magával; nagydarab, kedves arcú cigányok közé, akik az ölükbe vettek, azt állítva, ők a rokonaim. Elhittem nekik, mi mást tehettem volna? A barátjával ültek egy kocsmában és órákon keresztül ittak, én a biliárdgolyók gurításában kerestem szórakozást. Utóbbi emlék évekre van a nagybátyám halálától. Szerette a bútorokat, a cigarettát és a játéktermet, a mama ezt nehezen viselte, pénzt viszont sose felejtett el adni. Egy karácsonyon, a konyhában megígértette velem, jó leszek, semmi rosszat nem csinálok többé, és ehhez a Jézuskát és Istent hívta segítségül, mint tanuk, mellé álltak, aláírni nem kellett semmit, az ígéret szóban hangzott el és az emlékezetben rögzült. Közben a mama bent ült a szobában, nézte a tévét. Ünnepelt. Nem tartottam be a fogadalmat. Nem, nem, és nem, képtelen lettem volna betartani. Hazudtam? Nem szeretnék ilyen erőszakos fogalmazást. 
  ’88 bűvös kockája gurul a lépcsőházban, megakad az ajtón túl rá váró hótorlasz miatt. Anyám elvesztett, soha meg nem ismert mondatai mellett. Festékszag, a nagybátyám festményeié. A mama elhervadt, soha el nem adott virágai. 
  Rendezem az emlékeim, a helyére szeretném tenni őket. Rakosgatom, kihúzom belőlük a fájdalmas, megbocsáthatatlan mondatokat. Idén is ki kell menni a temetőbe, több sírra kerül virág és gyertya, mint azelőtt. Behavazott sírok lesznek? Fekete fák közé befutó úton a lépéseink után milyen nyom marad? Nem találok mondatot magamra.
  Itthon visszatértem a nagybátyám korábban használt kávétartójához. ’88 levegője eltűnt, nem tudom beszívni. 
  Meghaltak, a nagybátyám, aki a cigánysága rossz oldalára állt, és anyám, aki férj nélkül tolta a babakocsit a játszótér homokján. ’88 kamerája forog velük szemben, a végén én, 2009-es oldalárnyékkal az arcomon. Nézem őket, forgatom a történetük. A jelenidejűség nyelvén szeretném a megszólítást, a közeledést hozzájuk. De nem megy tovább. S elfogy az év, már csend öleli által.