Fenyvesi Kristóf: 
Látszattani Leckék

A művészet és a tudomány pécsi ünnepe, a Pécs Ars GEometrica 2007 nyarán került először megrendezésre. 2007-ben Ideák és Formák, 2008-ban Szerkezet és Környezet, 2009-ben pedig Kreativitás és Innováció címmel, összesen csaknem százötven tudós és művész hívta fel a figyelmet a közös gondolkodás változatos lehetőségeire, és mutatta be a művészetek és a tudományok képviselői között zajló interakció elméleti és tárgyi eredményeit. A különféle tudásformákat, eltérő gyökerű kulturális mintázatokat összekapcsoló gondolkodásmód, a Kepes György-i „interthinking” szemléletének megfelelő pécsi példáit keresve a Zsolnayak, a pécsi „bauhäuslerek”, Victor Vasarely, Keserü Ilona, Vidovszky László és Lantos Ferenc munkássága juthatnak elsőként az eszünkbe.
Az elmúlt évek pécsi eseményei közül a következőkben kettőt szeretnék felidézni:
2007–2008-ban Erdély Dániel spidron-szobra, az eseménysorozatot vizuálisan is megjelenítendő került a pécsi Sétatér gesztenyefáinak árnyékában ideiglenes kiállításra. Az egymásnak feszülő háromszögekből konstruált titokzatos örvényforma, akár egy tárgyiasult köztéri Timaiosz-idézet, rövid időn belül városi találkozóhellyé vált.

Első lecke:  „Mire jó; mire jó még...” a spidron?

„Emeljen minket mágikus jelképek
Titka, formuláik igézetén
A parttalan, a viharzó, az élet
Hasonlat lett, gyémántkemény.

Csillagzatként kristályos hangot adnak,
Szolgálatukban teljesül a lét,
És köreikből senki sem zuhanhat
Máshova, mint a szent Közép.”

Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték. (Fordította: Vajda Endre)
 
 Azt a távoli köztársaságot, ahol az emberi szellem és műveltség papjai a tudomány, a művészet és bizonyos értelemben a vallás ősegységét a lehető legmagasabb szinten hirdető üveggyöngyjátékot játszák, Kasztáliának hívják, és egyáltalán nem biztos, hogy csak Hermann Hesse képzeletében létezett. Erdély Dániel, mindenesetre inkább tűnik valóságosnak, mintsem fikciónak, ám Hesse figurájához, Josef Knecht játékmesterhez hasonlóan üveggyöngyjátékos ő is: kiugrott magister ludi, aki bizonyos, hogy megjárta Kasztáliát. A humánum maximumát megtestesítő átható derűt, az örök újrakezdő szellem komoly és mély kasztáliai derűjét sugallja mindaz, amit Onnan magával hozott. 

 A mintát, mint mondja, „belül”, talán ideaként csempészte át a határon, hogy végül az üveggyöngyjáték gyakorlata szerint a tudomány, a szépség tisztelete és a meditáció hármasa révén adjon a transzgresszív formának új életet. A lenyomat a Spidron nevet kapta a létrejövetelben, s ez a név találó, hisz aki először hallja, az semmit sem talál, legfeljebb csak találni vél. Akárcsak az, aki először lát, tapint, érzékel spidront, mert annak számára is idegen, de mégis közelinek tűnik, olyan Valaminek, amivel már találkozott. És ez így is van minden bizonnyal. Hisz aligha létezik emberi kultúra, amely a spidron-rendszer alapelemét, a háromszöget – legalább mint ornamenst – ne ismerné. Erdély Dániel azonban megtanít nekünk ezzel az alapelemmel, ezzel a háromszöggel még valamit, ami alapján a részekből, melyeket tudatra eszmélésünktől fogva oly jól ismerünk, új, eleddig ismeretlen mintázatokat képezni. Olyanokat, amelyeket emberi szem – úgy, ahogy mi tapasztaljuk – nem tapasztalt előttünk soha.

 A látás a megismerés eszköze. Ez így van akkor is, amikor felejthetetlen látványok, emlékezetes formák és hasznos dolgok pattannak ki a gépi és emberi agyakból, mindazonáltal a kérdést, ami a spidronból pattant ki, egyik sem válaszolja meg. Mert mi is a spidron? Ezzel tán úgy vagyunk, ahogy Szent Ágoston volt az idővel, Wittgenstein pedig a logikával: ha nem kérdezik, tudjuk, de ha kérdezik, nem tudjuk. Talán „valami olyan, amire rá kell eszmélnünk. (És nyilvánvalóan valami olyan, amire valamilyen oknál fogva nehezen eszmélünk rá.)” Kivéve Erdély Dánielt. Bár ő sem eszmélt könnyedén, neki is kellett egy Szókratész.

 Nekem például Erdély Dániel mondta azt, hogy egy spidron-rendszerben konstruált forma-kombinációval hézagmentesen lehet kitölteni bármilyen teret, legyen az egy alakzat tere, vagy két alakzatot határoló térrész. Minthogy moduláris egységekből áll, kristályos szerkezetet hoz létre, amelyről pedig már Kepes Györgytől tudom azt, hogy a legkisebb energiafelhasználással képes a növekedésre, és „az összekapcsolás legkevésbé bonyolult módját teszi szükségessé, és mégis maximális szilárdsággal és teherbíró képességgel rendelkezik.” Engem ez örömmel tölt el, mert nemcsak a fizikai és geometriai világ alakzatainak spidron általi kitölthetőségét és illeszthetőségét látom ezáltal elgondolhatónak, hanem mintha a művészetek és a tudomány terének nagy alakzatai is felismernék a spidron-rendszer kínálta lényegi és ettől rendkívül izgalmas harmóniát. Konceptuális és perceptuális, intellektuális és affektuális – a spidronban mindez összefügg, kereszteződik. Aspektusvak, aki nem látja meg a spidronban vibráló komplementer dinamikát. Vagy nem látja a statikus spidron-alakzatokat is „akcióformákká” telítő idő-dimenziót, amely mögött a spidron-ritmus fokozódó turbulenciája áll. Aki egy spidront néz, örvénybe tekint. Aki értelmesen néz egy spidronra, azt a spidron értelme magába rántja.
 Helmuth Plessner az „érzékek antropológusa” ugyan soha nem láthatott spidront, de biztos nem a spidron „némaságát” tenné ma szóvá, ha velünk lehetne. Ahogy írja: „A kézműves olyan anyagokkal találja magát szemben, amelyek az elillanó hangtól eltérően maradni akarnak, vagy maradniuk kell, függetlenül attól, hogy színekről, síkokon megjelenő vonalakról vagy térbeli testekről van-e szó. A térben rögzítve arra törekszenek, hogy a beléjük fagyott zenét mozgásban oldják fel”. Már-már törvényszerű, hogy erre a belső zenére ügyelve a sok-sok animáció után Erdély Dániel is eljutott a mobil szoborig, ami a projektum művészi kifejtésének új állomását jelentheti. És a praktikus alkalmazások terén is mennyi meglepetés várhat, ha az innováció határokat nem ismerő szabadsága biztosítja a hajtóerőt!
 Charles Sanders Peirce a „pragmatizmus” névadója, a modern szemiotika megalapítója beszél arról, hogy a gondolatok értéke annyi, „amennyi belőlük a jövő felé mutat. […] Az eszmék élete attól függ, mivé válnak a későbbiekben. Kezdetben csak az emberi közösség eljövendő ideáinak lehetőségei.” Márpedig a spidron-rendszer nem kizárólag művészi alkotások, eszmei tartalmak kidolgozására, geometriai problémák megoldására kínál lehetőséget, hanem számos közvetlen és nagyon is mindennapi problémát képes megoldani. A csomagolás-technológiától kezdve lehet belőle szélmalom, víztisztító, hajócsavar, szűrő, csempe, vagy az elektronikus képfelbontás új eljárásai dolgozhatók ki általa. 
 Amikor a spidron-rendszeren mint megvalósulási lehetőségek multidimenzionális „bokrán” gondolkozom, akkor Erdély Dániel apjának, Erdély Miklósnak a híres Időutazás című sorozata jut az eszembe. Mégpedig a sorozat egy nemlétező darabja. Amelyen az apa, fejét vakarva áll meg fiának műve, egy spidron-szobor előtt. A kép címe: „Mire jó; mire jó még...” a spidron?

Második lecke:  A küklópsz szeme
Orosz István Látszattani Leckék  című kiállítása alkalmából 
Sokféle szem van. Filippo Brunelleschi szeme, Galileo Galilei szeme, René Descartes szeme, Orosz István szeme... de még a küklópsznak is van szeme! Egyetlen kerek szem a homloka közepén, amellyel a világra tekint, s amely egyben világának középpontja is. Ez a szem egyértelműen meghatározott, pontosan mérhető, azaz geometrizálható világot teremt. Olyan világot, amelyben világosan láthatóak (lat.: perspicere) a viszonyok, és ahol az egymásutániság szigorú hierarchiája, a megkérdőjelezhetetlen rangsor uralkodik. A küklópsz egyetlen szemével egyféle igazságot lát. Egyetlen pillantásával a középpontos perspektíva rendjében képezi le mindazt, ami a látómezejébe kerül. Talán ez az oka annak, hogy megáll a jelenségnél, hogy „csak tények vannak”, s talán ez az oka annak is, hogy hajlamos a jeleket mint egyértelmű hozzárendeléseket tekinteni. Hiszen a látás minden egyes módozata, már önmagában véve egy-egy értelmezés. Ezért a küklópsz a neveket mint dolgokat, s a dolgokat mint neveket érti. Hatalmának kulcsa, pontosan ez az egyértelműség. A küklópsz erőssége, azonban ekként a gyengesége is. Hiszen, ha egyszer csak Valaki megjelenik, aki kitanulta, aki ért hozzá, akinek immáron az ujjában van, hogy átállítsa a perspektívákat, akkor Ő a küklópszok világában bármire képes. Számára elegendő egyetlen gondosan kiszámított vonatkoztatási pont, akár úgy is, mint egyetlen leleményesen megválasztott Név, hogy az egyszeműek egész serege előtt láthatatlanná váljon, és úgy vigye végbe mindazt, amit eltervezett. De ki is lehetne az, aki olyan tekintettel méri a világot, ahogy a küklópszok világában Senkise? Ki is lehetne kellőképpen leleményes ahhoz, hogy felismerje, hogy kiszúrja ezt a gyengeséget? Aki tudja, hogy hova kell bökni: legyen a kezében írópálca, kard vagy izzó fahasáb. A gigászi küklópsz ellenpontja, a tulajdonképpeni nem-küklópsz, csakis az embertermetű, embertekintetű Odüsszeusz lehet. Amikor elkezdődik a játék, felbomlik a látvány és összekeverednek egymással a dolgok és a nevek, akkor a jóslat beteljesül. A mindenhatónak és öröknek hitt „küklópszi én” a vizuális piramis csúcsáról az örvénylő mélységbe zuhan, és a Senkise (gör.: Útisz) labirintusának közepén találja magát. A bolyongás és időlegesség végtelen értelemmel bíró rajzolatába rejtve, azonban még a küklópsz is csak Odüsszeusz tekintetével nézve lelheti meg a labirintus kijáratát. 
A kijáratot, amely – és ez felfoghatatlan – ugyanazon útvesztő középpontjába vezet. Mert, mint azt megtanultuk: sokféle szem van. Filippo Brunelleschi szeme, Galileo Galilei szeme, René Descartes szeme, Orosz István szeme... de még a küklópsznak is van szeme!



Lettre, 76. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu