Kinyitottam a csatolt fájlt, a felső sávban megjelent a Dokumentum1 ikonja. Jobbra a webcam négyszöge. Ha rákattintok, megjelenik egy közepes méretű képkocka, ebben Pécset látom. Széchenyi Square – ez van ráírva, refreshing every two minutes. És kétpercenként frissül a kocka, vagyis azt látom, hogy emberek kerülnek a kamera látóterébe, aztán egyszer csak eltűnnek, autók állnak a parkolóban egyforma sorokban, aztán hirtelen egy sem marad. Vagy egy zöld autó helyén most egy fekete áll. Pécs fölött ma, ezen a július eleji napon sokkal felhősebb az ég, mint itt, ahol Varsót látom az ablakból. A pécsi főtéren emberek járkálnak a szemem láttára, a nevük olyan magánhangzókat rejt, amilyenekről itt, az internetkamera innenső oldalán nem is álmodtunk. Le akartam írni őket, de a lengyel billentyűzeten értelmüket vesztik a hosszú A-t, az U-nak hangzó hosszú O-t és a kimondhatatlan, furcsa E-t tartalmazó nevek. Ha Pécsre indul az ember, olyan útra lép, amelyen senki sem akart végigmenni, amikor Jugoszláviában elkezdődött a háború, hacsak nem akadt fontos dolga a városban – hiszen ez az út csak délre vezet. A Budapest–Pécs út a horvát határnál ér véget. Egy pillanattal később szinte már érzem is a sirokkó leheletét, érzem a tenger cseppjeit és a hal ízét a számban.
Az utolsó kilométereken hallani lehetett a lövések hangját, és aki megállt az úton, érezte, ahogy megremeg a föld a Háború, a Halál és a Pusztulás táján masírozó súlyos léptek alatt. Látni lehetett, hogy árnyék vetül a napra.
Sietősen építették a hadiutat a kommunizmus idején, amikor Josif Broz Tito büszkén felvetette a fejét, és kétséges volt, mi lesz azután, le kell-e rohanni az engedetlen Jugoszláviát. A hadiúton érkeztem Pécsre, korábban viszont vonat hozott a Habsburgok vasútján. Budapesten, a Keleti pályaudvaron arra vágytam mindenáron, hogy fényképezzen le valaki, mert úgy éreztem, ez az a pályaudvar, ahonnan mindörökre elmegyünk, magunk mögött hagyva a múltat, mert a Történelem gyorsabban száguld a vasúti síneken, mint az összes hajtány vagy gőzmozdony.
Pécsen irdatlan hőség volt áprilisban. Egymás után, rétegenként vetették le magukról divatos ruháikat az északi országok írónői és a Berlin–Varsó vonalon túlról érkezett írók. Valószínűleg azért jöttünk mindannyian, mert más esetben egyikünk se keveredett volna ide. Vajon az a jó kiállású nyugat-európai író, aki megkérdezte, vagyunk-e kellőképpen westernized to have McDonalds, eljött volna önszántából Pécsre? Vagy Varsóba?   
Vajon létezik-e különbség Sandomierz, Timişoara és Székesfehérvár között bármelyikük szerint?
Vajon van-e ember Nyugat-Európában, akit őszintén érdekel Pécs? Vagy Novi Sad? Vajon egy francia vagy amerikai turista, aki isten tudja, hogyan keveredett egyszer csak Novi Sad környékére, megérti-e, miért hívják ezt a várost jobb ügyhöz méltó konoksággal Újvidéknek, Timişoarát pedig Temesvárnak? Fütyül rá az a világ, ahol eldőlnek a fajsúlyos ügyek, ahol elegáns fogadásokat adnak a jelentős országok nagykövetei, és ugyanúgy fütyül a világszerte Bratislavaként ismert Pozsony város kérdésére. Az Oderán túl van-e ember, akit érdekel, hogy Márai Sándor a Naplóiban élete végéig egyszer sem nevezte a mai Košicét másnak, mint Kassának? Úgy nevezte, ahogy nevezte. Who cares? Elcsodálkoznak azon az anekdotán, hogy a szlovákok megelégelték, hogy állandóan összekeverik őket a szlovénekkel, ezért elhatározták, hogy megváltoztatják a nemzeti zászlót, amely valami furcsa véletlen folytán megint csak hasonlít a szlovén zászlóra – szlovákok, szlovének, nem mindegy? A Hölgyek levendulában című angol filmben a három főhős közül az egyik, Judi Dench fiatal lengyel. Napjaink legdivatosabb német színésze alakítja, és amikor azt kéne mondania lengyelül: „hagyd abba”!, az úgy hangzik: „hadama!”, pedig annak a égvilágon semmi értelme. A film készítői közül senki sem vette a fáradságot, hogy utánanézzen, mond-e ilyet az a nép, amelynek fővárosa Varsó, és amelynek reneszánsz poétája megírta, hogy ennek a népnek saját jó nyelve van, a lengyel nem kacsa-liba tájszó. Legyen, de kit érdekel, ilyen apróságokra nem adunk. 
Vajon a holland turisták, akik Romániát járják mesés terepjáróikkal – egy-egy autó árából három családnak lehetne házat venni az első rendesebb faluban –, másnak látják az utat, mint egy sajátos Central European Safarinak? Aztán hazatérnek maastrichti házaikba, körbemutogatják a képeket, amelyeket az elhagyatottan omladozó, szétrohadt, romos gyárakról készítettek, és azt mondogatják – tiszta vadkelet, túl a civilizáción!
A webkamera képére pillantok – nagyon beborult az ég Pécs fölött, senki sem jár a főtéren, biztos mindenki menedéket keres a Horvátország felől érkező égiháború elől. Talán bementek a Dante Caféba – esténként, villányi bor mellett ott próbáltak egyezségre jutni a vasfüggöny mindkét oldaláról érkező írók, ott teremtődött volna meg az európai közösség, egység, egész, de nem biztos, hogy sikerült – lengyel és magyar mégis két jó barát, az írek és az angolok annak idején csapolt sör mellett jelentették be a fegyverszünetet, a csehek nem akartak szlovákok mellé ülni, a németek viszont főleg egymással és a jó öreg Unióból való írókkal társalogtak, akik már akkor oda tartoztak, amikor az Uniót Európai Szén- és Acélközösségnek és Euratomnak hívták, és álmában sem gondolta volna egyikük sem, hogy egy Litvánia vagy Lettország vagy valami ilyesmi is a tagja lesz, és ahhoz a gondolathoz is hozzá kell szokniuk, hogy Törökország a kapujuk előtt toporog. 
Dubravka Ugrešić Amerikai fikciógyűjtemény című könyvében ír arról, hogy megkérte egy nyugat-európai ismerősét, rajzolja le neki saját belső Európa-térképét: „Itt vagyok én. Körülöttem Németország, Belgium, itt van Franciaország, ott Anglia, lent Olaszország, aztán van még Spanyolország és Portugália, itt pedig… egy vonal. A vonalon túl a Nagy Semmi…” Ez a semmi Berlintől nagyjából száz kilométerre keletre kezdődött. És valószínűleg még mindig sokan vannak, akik számára ott kezdődik a gondolatban üres hely a világ térképén. Ha nem így lenne, megkérdezte volna-e tőlem egy nyugat-európai író, hogy teljes jogú tagok vagyunk-e az EU-ban?
A Nagy Semmi Nyugat-Európa és Oroszország-Anyácska között, amelytől mindenki fél, és amelyet mindenki szeret. A többi néma csend. A halaknak, a gyerekeknek és a reménytelen országoknak nem osztottak lapot. Egyébként így sem rossz abban a Varsóban, amely például nemcsak a McDonaldhez enough westernized, hanem a KFC-hez is.
A nyugat-európai átlépi a határt Cottbusnál, és légüres térbe, vad világba csöppen, olyan helyre, amelyet meg kell szelídíteni, meg kell nyugtatni, be kell sorolni valahova, megírni róluk A vadak nemi élete új kiadását.
Ugyanakkor a vonal túlsó felén, ahol a Nagy Semmi kezdődik, egyfolytában a vonzó összehasonlításokat keresik izgatottan: Paczków – a lengyel Carcassone, Pécs – you can easily feeel yourself in Italy, Moszkva – Észak Párizsa, Međugorje – a balkáni Fatima. És így tovább, van még bőven. De minek nekik ott, Nyugaton még egy Carcassone, ha megvan a sajátjuk, nem elég, hogy az övék, ami már önmagában nagy előny, de még eredeti is, ami megint csak nem jelentéktelen kérdés. Miért nem működik ez fordítva is? Velence – Dél Pétervárja? Azoknak a sziléziai emigránsoknak a gyerekei, akik 1981-ben, percekkel a hadiállapot előtt menekültek el Sziléziából Németországba, és legalább azzal próbálták dokumentálni a németségüket, hogy német juhász kutyát tartottak, ma teljes mértékben német németek. Nem akarnak lengyelül beszélni, csak a Viva Zweit nézik, és utálják a törököket, azt hangoztatva, hogy Deutschland nur für Deutsche. A közép-kelet-európai származás stigma, vagy legalábbis fájdalmas fekély az ülepen.
Megnézem, mi van Pécsen. Pont most hajtott át a főtéren egy Coca-Cola emblémás teherautó, és, azt hiszem, eleredt az eső. Varsóban kánikula van, az ablakot is becsuktam, nehogy benyomuljon a forró levegő a tetőtéri lakásba. Próbálkozzunk: Varsó – Észak Pompejije. Tegnap a Qfajka bárban söröztem, ott láttam egy amerikai fiatalokból álló társaságot – a varsói házak falán látott sebhelyekről, a sírokról és a lépten-nyomon megtalálható vesztőhelyekről beszélgettek – But wait ’til you see Auschwitz – mondta a legidősebb. 
Haverokkal mentünk át tegnap Praga – Varsó minden értelemben keleti kerülete – déli részén, a Carrefour bevásárlóközpont mellett melltartókat, kalózlemezeket, förtelmes cipőket és gyömölcsöt árultak. Szemben a pravoszláv templom kupolája csillog aranyfényben, galambok ülnek a Vörös Hadsereg emlékműve körül, a tér közepén. – Uramisten, milyen ronda ez a Varsó, nem először vesszük észre, és nem is utoljára. Berlin meg milyen szép, milyen elegánsan, jó ízléssel emelkedett ki a háborús romokból. Talán ha mégis elfogadták volna a Marshall-segélyt a szocialista barakkban, akkor Varsót is a háborút túlélő legjobb építészek építették volna föl?
Nem fogadták el, és egész Lengyelország építette újjá a fővárosát. És hiába tett meg minden tőle telhetőt, a város olyan, amilyen. Vagy Pécsre is pusztulás várt – az Uránvárosra? Az urán városára? A Kárpátok erdőinek legmélyén koromgyárat építő románok fantáziája kellett ahhoz, hogy a magyar döntéshozók annak idején nagyhatalmat akarjanak teremteni az országukból, amikor felfedezték, hogy a Pécs környéki dombok valahol uránércet rejtenek. Adjon hálát Pécs a püspöki palota melletti templomban, hogy füstbe ment ez a terv. 
Mert ebben a térségben, amelyet Nyugat-Európa a Nagy Semminek nevez, a rengeteg félig-meddig behegedt seb köt össze bennünket valamiképpen. Nem egy sebünk öncsonkításból származik. Olyanok okozták, akik önmagukat gyújtották fel nyilvános helyeken, leugrottak nagy magasságból, ablakokból, lekapart gyufafejek mérgét itták, akik tét nélkülinek érezték az létet, akik túladagolták a csokoládéutánzatokat, akik szent háborút folytattak valakiért, akinek aktája van a Nemzeti Emlékezet Intézetében, akik sorban álltak, akiket halálra ítélték a hús-afférban. De kinek fontos ez tulajdonképpen? Milan Kundera úgy próbálta definiálni Közép-Európát, hogy ez az a hely, ahol a lehető legkisebb területen a lehető legtöbb kultúra él együtt. Talán pont ezért, a világ különbözőségével telített oldat miatt, ahol még a banánnak is megvan a maga euronormája, nem tudja elfogadni a Nagy Semmit olyannak, amilyen. 
A Dante Caféban tartott összejövetel végén, amikor az európai írók úgy döntöttek, hogy szedelőzködnek, és visszatérnek Budapestre a hadiúton, két regény nyugat-európai szerzője rám mosolygott az ajtóban állva.
– More wine? – kérdeztem.
– No, thank you, I have enough – felelte.
Enough of Pécs?

               MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA