2008. február 2. 
Na, ez is jól kezdődik, az első napot már elszalasztottam. Semmi testi fegyelem, mi? Semmi felelősségtudat? Hisz mi végre vagyok itt, Pécsett, ha nem azért, hogy írjak? És mit teszek rögtön az első napon? Nem írok. Ezért most tehát a minapiak is, s ezzel talán a magyarázat is arra, hogy tegnap miért nem folyt be semmi a billentyűzetbe.
február 1.: Megérkezés. Fölkelés. Másnap. Tegnap még elmentem a „Wir machen weiter mit Sex und Gewalt“ előadására, mert én is írtam bele, és persze hogy később lett, mint gondoltam, persze hogy több sör folyt, mint számoltam, persze hogy többet dohányoztam, mint amennyi jót tesz az egészségemnek. Reggeli. Kinyitom a hűtőszekrényt: nincs tej. Akkor nincs reggeli sem. Nem tudok reggelizni, ha nincs tej. A tej nekem olyan, mint másoknak a kávé, tej nélkül eleve nem kezdődhet jól a nap. Mármint tej és kakaó nélkül. Ha nem, hát nem. Igazában tudnom kellett volna, mert előző nap kiittam a tejet, és nem vettem másikat, végül is tudtam, hogy egy hónapig távol leszek, minek vegyek akkor még tejet? Jó, akkor majd a Westbahnhofon gyorsan bekapok még valamit, akkor most megnézem az e-mailjeimet, időm éppen van még, az az idő, amit igazában a reggelire szántam. A gondolatot tett követte, hö. E-mail Méhes Károlytól, remélem, most jól tettem ki az ékezeteket, benne az információ, hogy Magyarországon sztrájkolnak a mozdonyvezetők, lehet, hogy jobb volna busszal jönnöm. Busszal? Bécsből Pécsre? Nem tudok róla, hogy létezik ilyen. Budapestről Pécsre, igen, de én még Bécsben voltam. Nem volt más választásom, mint hogy elmenjek a Westbahnhofra, ahol majd megtudom, hogy egyáltalán eljutok-e Budapestre. Ott már majd meglátom, hogyan utazzak tovább.
Metróállomás, a villamosra várok, amikor megszólít egy tagtoborzó csaj a Global2000-től. Jól csinálja a munkáját, mert alig tudok szabadulni tőle. Hiába magyarázom, hogy már tag vagyok a Green Peace-ben, nem fogadja el, elvégre aki szociálisan elkötelezett, az ne csak egy szervezethez csatlakozzon. A beérkező villamos ment meg. Mint pillantásából kiolvasom, nem igazán hiszi el nekem, hogy az én villamosom, hogy egyszerűen csak menekülni akarok előle, és bármelyik villamosra hajlandó lennék fölszállni. Mindegy. A Westbahnhofon rájövök, hogy otthon felejtettem a cigarettámat. Én pedig erős dohányos vagyok, és ha belegondolok, hogy még egy kis Odüsszeia áll előttem, amelynek teljesen bizonytalan a kimenetele, akkor tuti, hogy szükségem lesz cigarettára. Mert a kijelző táblán már látom is, hogy a budapesti vonat kiesik. Sorba állok tehát a pénztárhoz, és várok. Várok, várok. A két órával későbbi vonat viszont menni fog, ha igaz. Rendben, kicseréltetem a helyfoglalást, legalább fizetnem nem kell érte. És várok. Várok. Két teljes órát. A mobilom szórakozik velem, először lefagy, aztán már be se tudom kapcsolni. Csak harmadjára sikerül. Épp ez hiányzott volna még.
A kalauz nem tudja megmondani, van-e vonat tovább Budapestről Pécsre. Elindulunk. Christian hív, hogy túl vagyok-e már a határon. Nem vagyok. Jó, mert Katrin, a „Sex und Gewalt“ egyik szereplője megbetegedett, le kell mondani az előadást. Szuper, pedig egész sok jegy elkelt. Reménykedjünk, hogy majd egy másik előadásra eljönnek a nézők. Most pedig: az első pozitívum a mai napon: Budapesten közvetlen csatlakozásom van Pécsre, ugyanarról a peronról, még a bőröndömet se kell ide-oda cipelnem, elszívok egy cigarettát, és felszállok. Valahonnan azonban arról értesülök, hogy a vonat helyjegyköteles. Nekem nincs helyjegyem. Honnan is volna? Bécsben nem akartak adni, mondván, nincs benne a rendszerükben. És akkor még azt se tudtam, ugye, hogy egyáltalán elérem-e ezt a vonatot, vagy egy másikat. Nyugi, majd adom a tudatlant, turista vagyok, nem értek egy szót se. Igaz, nem is nagyon van mit érteni, mert a vonaton nem mondják be az állomásokat. Az állomások peronján pedig nincsenek táblák, amelyek elárulnák az állomás nevét. Ez így egy kicsit lutri. Vagy egyszerűen csak én vagyok vak, és nem látom a sorsdöntő táblákat. A vonaton, még Ausztriában kiírtam azonban még néhány lehetséges vonatot Budapestről Pécsre, és most minden jel szerint ezek egyikét használom, szóval egyszerűen figyelem az időt, kiszállok, amikor a vonatnak Pécsett kellene lennie, és remélem, hogy betartják a menetrendet. Amint kiszállok, látom, hogy ez a végállomás, tehát vagy jó helyen vagyok, vagy túlmentem rajta.
Hogy tényleg Pécsett kötöttem ki, egy szálloda reklámtáblájáról ismerem fel, amelyen szerepel a Pécs szó. Különben? Sehol egy jelzés. A pályaudvaron is minden be van zárva. Előtte néhány részeg vagy más módon vidám és harsány mámorba került suhanc őgyeleg. Nehéz bőröndömmel ide-oda csalinkázok, és igyekszem némi tájékozódásra szert tenni. Az egyik suhanc megszólít, az első mondat, amit Magyarországon mondok, így hangzik: „I don’t speak…“. Tüzet kér, adok neki. Laszlonak hívják, így írják a nevet? és három szót tud németül, jó, talán többet is, nekem azonban ezt a hármat mondja: „Deutsch, Feuer, Dankeschön.“ Szőrszálhasogatók itt megjegyeznék, hogy úgy kell írni: „Danke schön“, nem pedig úgy: „Dankeschön“, vagyis nem három szó, hanem négy, jó, felőlem. Laszlonál nejlonzacskó van valami áttetsző folyadékkal, a haverjánál úgyszintén. Aha, nem hinném, hogy víz volna, vagy tévedek?
Egy eligazító tábla ellát a szükséges információkkal, hogy merre kell mennem: egyenesen. Nem igazán tudom, hogy milyen messze van, de pillanatnyilag semmi kedvem taxival menni, nem a pénz miatt, egyszerűen nincs kedvem. Így tehát vonszolom súlyos bőröndömet, remélhetőleg jó irányba. A főtérre kell mennem, a nevét elfelejtettem. Hegynek fölfelé, rossz járdákon, macskaköveken, sétálóutcán visz az út, mígnem megérkezem. Megérkeztem? Igen, úgy látszik, hogy megérkeztem...
Jó, mondjuk úgy: megérte volna taxival jönni, mert a karom már földig nyúlt a bőrönd súlyától, de azért nem volt hosszú az út. Most találnom kéne valamit, aminek Mü-vel kezdődik a neve, kinyomtattam egy e-mailből, de semmi ilyet nem látok. Azt se tudom, mi az, egy szálloda talán? Megkérdezek egy embert, aki magyarul mond nekem valamit, alighanem azt, hogy „nem értem“. A taxiállomásra mutat. Vagy arra gondol, hogy ők beszélnek angolul, vagy hogy teljesen eltévedtem, és csak taxival jutok el oda, ahová el akarok jutni. Úton a taxiállomás felé újabb eligazító táblára akadok, rajta a főtér alaprajza és néhány nevezetesség száma. Előveszem tehát a cédulámat, és összehasonlítom. És megtalálom! Már túljöhettem rajta. Egyfajta galéria, ha jól értem, elsőként legalábbis egy plakátot látok a 2006-os vagy 2007-es Sajtófotó Világkiállításról, melyik év volt is az, amelyik nekünk anno a „Wir machen weiter mit Sex und Gewalt“ főmotívumául szolgált? Ez jó. Úgy. Szűk lépcsőn vonszolom fel a bőröndömet. Odafent sok ember. Megállok hátul, és várok, amíg mind elfogynak. És csakugyan, abban a pillanatban, amikor mind elfogytak, meglát valaki, aki szól egy nőnek, rám mutat, a nő odajön hozzám, bemutatkozik: Anita Bozóky, vagy Bozóky Anita, a kapcsolattartóm. Megint lecipelem a bőröndömet, taxiba szállunk, nincs messze, de biztosan fáradt vagyok. Megmutatja nekem a lakást, valóban fáradt vagyok, és éhes. A lakásban semmi nincs. Vécépapír se, de azt csak akkor veszem észre, miután már szükségem lett volna rá. Van még két papírzsebkendőm.
Amikor távozom a lakásból, megállapítom, hogy a zár elromlott, nem lehet bezárni a bejárati ajtót. Na és? Leszarom. Éhes vagyok, megyek. 
Írni aznap nem írtam többet, enni viszont ettem, és vetettem egy első pillantást a városra, éjjel. Erről azonban később, mert fáj a nyakam, az íróasztalnak elég furcsa a magassága, lehet, hogy át kell nyergelnem az ebédlőasztalra, majd meglátom.

február 3. 
A nyelv. Persze, hogy számít a nyelv. Író vagyok, a nyelv nekem szerszám, nélkülözhetetlen kellék. És mi az ábra? Olyan országban vagyok, amelynek nem csak hogy nem értem a nyelvét, de a legcsekélyebb támpontom sincs, hogy mi mit jelenthetne. Nem utaztam sokat az életemben, és eddig még soha nem voltam olyan országban, amelynek nem beszéltem volna a nyelvét. Nem igaz, egy kivétel van, egyszer voltam Spanyolországban, de Spanyolországban tulajdonképpen mindenki beszél angolul vagy németül, a tengerparton volt, ahol nyáron szinte csak németekkel és angolokkal találkozni, de azért a helybeliek se felejtik el a nyelvet csupán azért, mert tél van, a strand kihalt, a fagylaltozók pedig zárva vannak. A spanyol nekem ettől eltekintve sem igazán idegen, mert mindig össze lehet kötni valahogyan az olasszal vagy a franciával. Itt viszont: járom az utcákat, és tényleg semmit nem értek. Nem, egészen persze ez sem igaz, mert mint minden nyelvben, az angol hatása itt is erősen érezhető, szóval mégis van egy-két dolog, amire rá lehet ismerni, de nem igazán sok. És mihelyt megszólalnak az emberek, teljes a csőd. Tényleg ilyen gyorsan beszélnek a magyarok, vagy csak nekem tűnik úgy?
Vettem egy szótárat. Már utána is néztem néhány szónak. Kettőnek-háromnak. A foglalkozásom neve magyarul, azt hiszem, író. Már ez is valami. Láthatólag különbség van a között, ha ¨ vagy ˝ van a betű fölött, mint az ü és az ű esetében. Hm. Hogy ez mit jelent, még nem egészen világos, de azt tudom, hogy az örökkévalóságig fog tartani, mire leírok egy ű-t, mert nincs rajta a billentyűzetemen, vagyis úgy kell majd üggyel-bajjal kikeresnem a szimbólumok közül. Benézek valamelyik nap egy ilyen üzletbe, ahol számítógépeket meg efféléket árulnak, és tanulmányozom a billentyűzeteket.
Másfelől meg: mire jó a nyelv? Jó, nem fogok bolti eladónőkkel szuperfilozófiai eszmecseréket folytatni, de ha képes volnék rá, magyarul tenném? Aligha. És eddig megkaptam, amit akartam. Miért van az embernek keze? Ujja? Mutogatni is lehet, ugye.
Hogy milyen egyéb helyzetek fognak adódni, amikor aztán tényleg hiányozni fog nekem a nyelv – majd elválik.
Ettől eltekintve: én még csak nem is az anyanyelvemen írok. Az anyanyelvem a luxemburgi, mégis németül írok. Egy kezemen meg tudom számolni, hány oldalnyi szöveget írtam eddig luxemburgiul. Miért? Ezt újra meg újra megkérdezik. Mert nagyon közel áll hozzám a német. Mindig is közel állt. Egyúttal távol is, éppen azért, mert nem az anyanyelvem, kívülről látom. És ezzel nem vagyok egyedül, hirtelenjében elég Horváth kollégát említenem, az is németül írt, pedig magyar volt az anyanyelve. Vagy tévedek? Aztán Ionesco, aki román létére franciául írt. Vagy Beckett. És bizonyára még sokan mások is. Ettől eltekintve, ez egy ilyen luxemburgi specialitás: luxemburgiak ritkán írnak luxemburgiul. És nemcsak az írók, de a normális mindennapi emberek is. Anyám a beszerzési listáit, amennyire tudom, nem luxemburgiul írja. Én viszont igen. Tessék, a mai: Drecksäck, Ziedelen, Scotch, Schéier, Ham, Kéis, Bréidercher, Botter, Eeer, Seef. Mindent megkaptam belőle, pedig ma vasárnap van. Ezt azért hangsúlyozom, mert Bécsben aligha volna lehetséges megkapni mindezt, ott ugyanis vasárnap zárva vannak az üzletek. Milyen cirkusz van most is amiatt, hogy a nyáron legalább a foci-eb idejére nyitva lehessenek, és ilymód az összes focirajongó az országban hagyhassa a pénzét. A bécsiek meg persze azt remélik, hogy a most elfogadott különrendelet állandó rendeletté fog átalakulni. Meglátjuk. De a konzumálást már úgyis fölírtam magamnak mint olyan témát, amelyről szívesen írnék, úgyhogy elteszem a következő napok valamelyikére. 
Ja úgy, hogy mit csináltam ma? Bevásárlás, írás. Elég, nem?

február 4. 
A betegség. Várható volt, igazában azon csodálkozom, hogy nem előbb következett be. Az a bizonyos színházi produkció, a „Wir machen weiter mit Sex und Gewalt“ Bécsben összes maradék energiámat fölemésztette. Tudatos döntés volt, és e helyt is köszönöm mindenkinek, aki nekem megköszönte. De világos volt, hogy a testem nem lesz képes sokáig védekezni az időjárás ellen. Úgy, és tegnap este óta beteg vagyok, ma reggel óta kifejezetten pocsékul érzem magam. Csak egy megfázás, de ha az ember ír, egy megfázás rosszabb, mint bármilyen más testi fájdalom, mert a megfázást nem csak a testében, a tagjaiban érzi az ember, a lázban és így tovább, de főleg a fejében. Nem tudok tisztán gondolkodni. Pedig éppen ez az, amit írnokként tudnom kellene. Szóval szedem vadul a gyógyszereket, de ahogyan a használati utasításokon szokott állni, hogy a gyógyszer beszedése után ne vezessünk autót, az én agyamat is csak még jobban elködösítik a pirulák.
Így aztán már egy ártatlan megfázás megkérdőjelezi itt-tartózkodásom értelmét. Jó, ez most túlzásnak hangzik, mert el fog múlni, de ma délután négy órát aludtam a díványon, ahelyett hogy írtam volna, ma tehát csak töredékrészét teljesítettem a feladatomnak. Annak a feladatnak, amelyet Pécs város szervezői róttak rám, meg annak is, amellyel én látom el saját magamat.
Emiatt pedig ez a mai bejegyzésem sem lesz túl hosszú.
Viszont, miután ma délelőtt röviden benéztem a művészetek és irodalom házába, találtam egy internetkávézót. És csakugyan, minden egyes jelre, amely a magyar nyelvben előfordul, külön billentyű van. Hogyan is lehetne különben számítógéppel gyorsan írni magyarul?
Ja igen, és a bejárati ajtót is be lehet zárni, van egy trükkje. Hurrá, tehát nincs elromolva.
És még valami: van egy térképem Pécsről. Mindig szívesen hagyatkozom a tájékozódási érzékemre, így az utóbbi napokban is egyszerűen csak mentem az orrom után, de most a térképen fölfedeztem, hogy egy helyen jobbra kellene mennem, nem pedig balra, szóval van itt még bőven fölfedeznivaló. Nem mintha eddig már olyan sok mindent fölfedeztem volna, mindannyiszor csak mentem gyorsan egy kört, de itt bizony még több látnivaló van, sokkal több. Szóval alig várom, hogy mikor gyógyulok meg, mert lesz itt még élményben részem, mi az hogy.

február 5. 
A betegség II. Noha egy huzamban tizenkét órát feküdtem az ágyban, összesen talán három órát sem aludtam. És amit aludtam, az is csak rövid, tízperces elbóbiskolásokból állt. Fáj a fejem, köhögök, és valahányszor köhögök, úgy érzem, hogy szétreped a fejem. Fáj a hátam, fáj a vesém, fájnak a végtagjaim, úgy közlekedem a lakásban, mint apám, aki 78 éves, és állandóan be vannak gyulladva az ízületei. Fáj a vállam, ha a billentyűzet fölé emelem a kezemet, elhomályosul a látásom, ha nem koncentrálok elég erősen, de ez csak kis ideig sikerül, aztán úgy érzem magam, mintha az egész költözést, amin Bécsben nem oly rég jutottam túl, éppen most abszolváltam volna egyetlen délután alatt: fölcipelni az összes dobozt a harmadik emeletre, egyedül, amíg teljesen ki nem purcansz. Szomjas vagyok. Legfőképp pedig sajnálom magam. Mindig ilyen voltam, ezúttal azonban, azt hiszem, jogosan.
Tegnap este kirázott a hideg. Nem vagyok az a fürdőkád-típus, inkább zuhanyozok, itt azonban van fürdőkád, és élveztem, hogy beülhetek a forró vízbe, és végre egyszer megint azt érezhetem, hogy melegem van. Már alig várom, hogy este megismételjem. Aztán irány az ágy. Csak azt remélem, hogy ma éjjel valamivel többet tudok majd aludni, különben az egészből nem lesz semmi, úgy értem, néhány sort még össze tudok szedni, de legyünk őszinték: érdekel ez itt bárkit is? Érdekli Önt, kedves olvasóm, amit az imént leírtam?
Nem szeretném szájába adni a választ, de mihelyt valamivel tisztábban tudok gondolkodni, szívesen veszem górcső alá a nyilvánosan hozzáférhető, irodalmilag értékes naplók jelenségét.
Addig dagonyázok lázvizenyőmben.

február 6. 
A tendencia. Jobban vagyok. Ezt mondja derűlátásra idomított természetem. Jobban vagyok. Éjszaka úgy-ahogy aludtam, a láz szinte elmúlt, és süt a nap. Újra tudtam írni, egy színdarabon dolgozom, és be kellett hoznom az elveszett napokat, aztán levegőztem egyet, miután tegnap egész nap nem hagytam el a lakást. Ideje volt. És jól esett. Nem mintha sokáig el lettem volna, nem mintha sokat láttam volna, de mégis, ez egyszer arra mentem, amerre korábban még nem. Jobbra, ami azt jelenti: északnak. Míg csak a városfalba ütköztem, amelyet balra követtem, el a dóm háta mögött, akkor leltem egy kis kaput, azon át a dóm mellett elhaladva a Dóm-térre jutottam, aztán megint délnek vettem az irányt, elmentem néhány nagyon érdekes épület vagy ezek maradványai mellett, majd a sétálóutcára, onnan a Főtérre jutottam, és megint vissza. Nem nagy út, nincs benne semmi szenzációs, de legalább valami, és amikor hazaértem, tudtam, hogy helyes döntés volt beérni ennyivel, mert a rövid sétát aztán mégis úgy éreztem a testemben, mintha hatórás hegyi túra lett volna. De mit is mondjak most, miután először láthattam valamicskét ebből a városból, Pécsből?
Milyen elragadó egy kisváros. És ezt abszolút pozitívan értem. Csak úgy hemzseg a történelmi épületektől, ásatási helyektől, múzeumoktól és városfal-maradványoktól, másfelől meg olyan bátorság lakik benne a modern iránt, amilyet ritkán láttam saját történelmüket ennyire ápoló városokban. Főleg, ami az építészetet illeti. Már napokkal ezelőtt feltűnt, hogy sok homlokzat régi, mögöttük azonban új épületek bújnak meg. Ez általánosan elterjedt és fölöttébb értelmes kompromisszum, sok város él vele. Az öreg házakat sokszor egyszerűen lehetetlen a mai elvárásokhoz igazítani. Ám az egységes képet megőrzendő, meghagyják a homlokzatot, gondosan restaurálják, és mindenki elégedett. De mi a teendő, ha már nem lehet megmenteni egy homlokzatot? Vagy ha az egész házat rég lebontották, és, uram bocsá, a hetvenes években egy betontömbbel pótolták? Ez valamikor olcsó volt és praktikus, ilyen böhöncöket rakni a tájba, de csúnyának mindig is csúnyák voltak. És mi a teendő, ha egyszerűen csak egy üres hézag, egy foghíj tátong egy házsoron? Itt elképesztően sok új, szép, színes homlokzat van, amelyek ugyan teljesen elütnek a történelmi épületektől, mégis képesek tökéletesen beilleszkedni. Méghozzá minden pöffeszkedés nélkül. Ha Bécsben modern épületeket építenek, akkor olyanra építik őket, hogy kiszúrják az ember szemét. Ez néha bejön, néha nem. A jelszó mindig ugyanaz: csak azért sem bújunk el! Bújócskát itt sem játszanak, de olyan visszafogottan csinálják! A téglahomlokzat hirtelen lendületet kap, faoromzatban folytatódik, és színes csempék egészítik ki. Ezek a házak, az a benyomásom, azt az örömöt fejezik ki, amit a házak építtetői éreztek, amikor megtudták, hogy mindezt szabad nekik. Engem teljesen lenyűgözött például egy kapu, amely nem négyszögletes volt, hanem aszimmetrikus. Ennyi: egy sima fakapu, csak éppen aszimmetrikus. Milyen szép! Élvezet volt nézegetni ezeket a homlokzatokat. És annál impozánsabban hatottak aztán az olyan épületek, mint a dóm vagy a többi templom. És mennyi tér! Folyton azt éreztem, itt nincs olyan nyomás, hogy mindent szabatosan és jól kell csinálni, mindent illően kell kialakítani. Megvan a szabadság, hogy itt-ott beiktassanak egy teret, ahol vannak padok, van egy kis fasor, amelyben szobrok sorakoznak. Ez a város általában szereti a szobrokat. A múzeumi kalauzban első olvasásra viccesnek találtam, hogy a Kőkertet, ezt a szoborparkot Lapidáriumnak nevezik. Tudom persze, hogy a szó a kő latin megfelelőjéből származik, nekem mégis a „lapidáris“-ra kellett gondolnom, mintha nem volna jelentősége, hogy egy ilyen lapidáriumban mi látható. És csakugyan kifejez valamit abból, hogyan bánnak itt a köztéri művészettel, mert szinte minden sarkon akad egy szobor, mintha egyszerűen csak elhintették volna őket, lapidárisan, és én éppen ezt találtam olyan felszabadultnak. Hogy hozzátartoznak a városhoz, nem idegen testek, nem olyasvalamik, amit akárhogyan is, de külön hangsúlyozni kellene. Tessék, nézzétek őket. Milyen remek!
Mindent összevéve tehát eufórikus egy nap volt. Remélem, hogy ez az érzés a továbbiakban is megmarad. Mindenesetre izgatottan várom, hogy még többet ismerhessek meg, többet láthassak, többet is felfedezhessek.

február 7. 
A napló. A naplóírás soha nem volt az én esetem. Soha. Ez az első napló, amit vezetek. Soha nem láttam értelmét naplót vezetni. Ezt csak magamra értem. A magam számára nem láttam soha értelmét annak, hogy naplót vezessek. Ha mások naplót vezetnek, hát jó, tegyék. Ha használ nekik valamit, az több, mint amit várni lehet. használjon bármilyen tekintetben is, hogy rendezzék a gondolataikat, megörökítsenek valamit, kiírják magukból az érzelmeiket… Nyilván sok más ok van még, amiről én nem is tudok, mivelhogy nem vagyok naplóíró alkat, és soha nem is voltam az.
És nagyon jól tudom, hogy e sorokat éppen egy naplóba írtam.
Írni már mindig is írtam. Nem, ez a „már mindig is“ üres frázis, természetesen nem írtam „már mindig is“. Viszont emlékszem rá, hogy arra kértem anyámat: tanítsa meg nekem a betűket, még mielőtt az iskolában megtanultam őket, szóval valami csak lehetett benne, a nyelvben, a betűvetésben, hogy ez izgatott engem. És olvasni is már jóval azelőtt olvastam, hogy olvasni tudtam. Bújtam a képregényeket, és ha a szóbuborékok tartalmát nem értettem, addig nézegettem a képeket, míg csak valamilyen értelmet ki nem hámoztam belőlük. Gyerekkoromban, amikor beteg voltam, erre tényleg nagyon jól emlékszem, mégpedig alighanem azért, mert ezeket a sorokat még mindig köhécselve írom, más beteg gyerekekhez hasonlóan én is ágyban töltöttem a napot. És olvastam. Egyszer egy délelőtt alatt kiolvastam egy egész könyvet. Kinyitottam, és csak akkor tettem le, miután az utolsó sort is elolvastam. Nyilván nem James Joyce volt vagy ehhez hasonló, sajnos már nem tudom, mi volt, lényegében ugyanazokat a könyveket olvastam, amiket a bátyám, aki két évvel idősebb nálam. Egyszerűen szerettem olvasni. És azt szoktam mondani, hogy én egy könyvtárban nőttem fel, mert a szülői ház zsúfolásig tele volt és van könyvekkel. Nincs szoba, amelyikben ne volnának könyvek. És itt ne három-négy könyvre tessenek gondolni, ne is valamelyik lexikon húszkötetes díszkiadására, ami csak azért áll ott, mert jól mutat, ha vendégek jönnek. Nálunk otthon olvastuk a könyveket, méghozzá újra meg újra. Sok könyvet én olvastam utolsóként az öt gyerek közül, előtte pedig apa vagy anya könyvei voltak, akik persze már maguk is olvasták őket. Mai lakásom is ennek megfelelően néz ki: könyv, könyv és könyv mindenütt. A könyvek voltak az elsők, amik legutóbbi költözésemkor az új lakásba megérkeztek, és ők voltak az elsők, amik a helyükre kerültek, míg sok minden más még dobozokban pihent.
Írni tizenöt vagy tizenhat évesen kezdtem, miután az iskolapad alatt titokban magamba szippantottam Ödön von Horváth összes műveit. Szándékosan használom a „magamba szippantottam“ kifejezést, mert így volt, olyan gyorsan olvastam, mintha egy versenyt akartam volna megnyerni, miközben a tanár néhány méterre tőlem Faustról, Moli?re-ről vagy Shakespeare-ről magyarázott. Miután ezt a hármat már mind kiolvastam, soha nem jöttem annyira zavarba, hogy ne tudtam volna válaszolni, ha a tanárok azt hitték, hogy rajta kaptak, amint éppen mással foglalkozom. A legnagyobb hatást a „Sportmesék“ tették rám, az a kis könyvecske, amelyikben Horváth korai műve, a „Táncok könyve“ is található – ennek példányain Horváth később apja pénzét sem kímélve igyekezett túladni, mindhiába –, és első saját prózakísérleteim alapjában véve nem voltak egyebek, mint csodálatom tárgyának parafrázisai. De megszabadultam a hatásától. Számomra továbbra is Horváth minden idők legnagyobb drámaírója, Shakespeare mellett persze, hisz hogyan lehetne Shakespeare-t egy ilyen listának nem az élére tenni, szép lassan azonban megtaláltam az utat a saját dolgaimhoz. És, és ez fontos, én soha nem akartam a fióknak írni. Ezt unalmasnak találtam volna. Én mindig a közönségnek akartam írni. Alighogy összegyűlt néhány szöveg, beküldtem őket, és megjelentek. Pénzt egyelőre még nem kerestem velük, de voltak, akik elolvasták őket, akik véleményt alkottak róluk. Ez volt a lényeg.
És ez az oka annak is, hogy miért nem írtam soha naplót.
Mindenki, aki ismeri a szövegeimet, tudja, hogy sokszor mennyire személyesek. Aki pedig ismeri az utolsó regényemet, s hozzá még engem is, el tudja képzelni, milyen nehéz volt meggyőznöm az embereket arról, hogy ez a könyvem nem önéletrajzi. Még jó, hogy egy gyilkosról szól, mindig ez volt a végső érvem, ha semmiképp nem akarták elhinni, hogy a főszereplő nem azonos velem. Eddig ugyanis még senkit nem öltem meg.
Van azonban a naplókkal még egy másik gond is, amely engem épp mostanában foglalkoztat, sőt: kell hogy foglalkoztasson. A nyilvános naplókra gondolok. Tudom, tudom, sok száz olyan napló van, amit ez meg az az író írt, miután valahol külhonban töltött egy kevés időt. Van például egy görög sziget, amelyet nagyon szívesen használnak erre a célra, Kósznak hívják, ha nem tévedek. És olvastam is néhányat ezekből a naplókból, ám soha nem lelkesedtem értük. Soha nem érdekelt igazán a dolog. Annyira nem tudott fölizgatni! Ebben a műfajban személy szerint csak egyetlen valóban izgalmas könyvet ismerek, ez pedig Böll „Írországi napló“-ja. Zsebkönyvkiadása most éppen a fürdőkád mellett hever. Szívesen tanulok másoktól, és nem kétlem, hogy vannak még más, valóban jó naplók is, amelyek tudnak valamit, és szívesen el is olvasnám őket, mert minden ösztönzésért hálás vagyok.
Csak: csakhogy most itt ülök, és naplót írok. Én, aki soha nem vezettem naplót. Én, aki éppen az efféle naplókat nem tartom sokra. És most mégis megteszem. Miért? 
Egész egyszerűen: mert felkértek rá.
Nem tanakodtam sokáig, azt gondoltam, oké, még soha nem csináltad, hát most csináld. Talán sikerül meggyőznöd magadat arról, hogy véleményeddel, amit az effajta irodalomról alkottál, mindeddig tévedésben voltál.
Csak aztán meg azon kezdtem tűnődni, hogy mit is akarok majd írni. Vagy mit illene írnom. Vagy mit kellene.
Fogalmam sincs. Így hát írom azt, ami éppen foglalkoztat. Semmi kedvem listát vezetni: ma ezt láttam, ma ezt és ezt csodáltam meg, ma ezt és ezt tettem. Nem tudom elképzelni, hogy ez bárki mást kicsit is jobban érdekeljen, mint saját magamat. Mármint a följegyzés, nem a cselekvés maga. Különben meg azt írom, ami különben foglalkoztat. Egyebek között, hogy miként viszonyulok egy ilyen naplóhoz.
És az, hogy Ön, kedves olvasó, most olvassa ezt, annak az egyetlen kikötésnek a jele és kifejezése, amit jómagam ezzel a naplóval szemben szabtam: bármit írok, az őszinte lesz.
Ez pedig az.
És talán azért olvassa szívesen, mert nem az, amit egy naplótól várt volna.
Talán.

február 8. 
A napirend.
Felkelés. 
M.K. hív.
M. K. benéz hozzám. 
Reggeli (későn).
Gyorsan átfutom a mai nap teendőit.
Séta a városban.
Internetkávézó, e-mailek megválaszolása, rádió (a vezetékes számomat kérik), Theater Linz (a határidőt kérik), CNL (egy darabot kérnek), anyagkeresés a „Pest“-hez: Hogyan állítok elő egyszerűen és olcsón robbanóanyagot, sikertelen kísérlet egy hangjáték letöltésére.
Vissza: telefonbeszélgetés P. A.-val: gyártásvezetői posztot ajánl nyárra.
Telefonbeszélgetés A.W.-vel: holnap elküldi e-mailban a Riviera-fájlt, utolsó korrektúrára.
„Pest“: 7. ill. 8. átkötő jelenet Christiannak ill. Elisabethnek és 8-9. jelenet Michinek a főtéri fináléhoz. Időben vagyok.
Telefonbeszélgetés S.S.-el.
Főzés.
Lazítás.
Naplóírás.
Teendő még: tegnapi húzásokat a „Norway.Today“-ból bevinni a gépbe.
Napzárta.

Ki akartam próbálni, ennyi.

február 9. 
A tulajdonképpen. Tulajdonképpen ma megint jó sokat akartam írni.
Tulajdonképpen.
A tulajdonképpen magában foglalja, kimondatlanul és leíratlanul, hogy nem történt meg. Ehelyett elmentem a Király utcába, ahol az internetkávézó található, amelyikben már voltam néhányszor. A hagyomány kötelez. A kávézó azonban zárva volt. Várakozásom ellenére, mint be kell vallanom, mert azt hittem, hogy legutóbb helyesen fejtettem meg a táblát az ajtón, és emiatt abból indultam ki, hogy szombaton is nyitva van. De nem így volt. Na jó, a hagyományokkal néha szakítani is kell, van itt még egy másik internetkávézó is, alig néhány lépésnyire visszafelé a másik oldalon. És: nyitva van. Mindenképp meg kellett néznem az emiljeimet, mert vártam egy fájlt, amit még egyszer korrektúráznom kell.
A visszaúton tehát, és valóban nem volt ötszáz méter sem, megszólított egy koldus. Nem, nem szólított meg igazán, elém tartotta a sapkáját és motyogott pár szót, amit nem csak azért nem értettem, mert magyarul beszélt, de azért sem, mert annyira motyogott, hogy akkor sem értettem volna, ha németül vagy angolul mondja, vagy ha értek magyarul. De amúgy is világos volt, hogy mit akar: pénzt. Kotorászni kezdtem hát a pénztárcámban némi aprópénz után, amikor a szemem sarkából érzékeltem, hogy a koldus faképnél hagy.
Faképnél hagyott.
Csak úgy.
Miért?
Hiszen pénzt akartam adni neki.
Ő pedig faképnél hagyott.
Természetesen visszatehettem volna a pénzemet a pénztárcámba, a pénztárcámat pedig visszacsúsztathattam volna a kabátom zsebébe, de ezt valahogy idétlennek éreztem.
Mi ez a marhaság?
Bécsben soha nem adok koldusnak pénzt, itt megteszem, és akkor nem kell neki? Nem, kisapám, velem ezt nem játszod el. Szóval irány utána.
Ahhoz képest, hogy olyan gyengének és betegnek látszott, egész gyors volt.
Szóval gyorsan utána.
Emberem ment utcáról utcára, nem nézett hátra, pedig biztos voltam benne, hogy pontosan tudja: a nyomában vagyok, szedte a lábát, átment a túloldalra, előbb jobbra, aztán balra kanyarodott be, megint átment a túloldalra, egyszer erre, egyszer arra, nem tudom, meddig követtem, és a kis hajtóvadászat egyre gyorsabbá vált.
Én persze legkésőbb a harmadik kereszteződés után meglehetősen idétlenül éreztem magam, úgy értem, ki a fene lohol egy koldus után? Én, oké, én, én loholtam egy koldus után, most pedig, hogy már benne voltam a loholásban, persze hogy nem akartam feladni!
Szóval gyerünk tovább, tovább és tovább…
És akkor eltűnt a szemem elől.
Egyszeriben eltűnt a szemem elől.
Mintha a föld nyelte volna el.
De nem nyelte el, a föld tulajdonképpen csak nagyon ritkán nyel el valamit, embereket meg végképp nem, hacsak nem olyankor, amikor meghaltak, fekszenek egy ládában és leeresztik őket a földbe, de még ilyenkor sem feltétlenül a föld nyeli el őket, inkább földdel temettetnek be. Nyelésről tehát nem beszélhetünk. Ebben az esetben sem, mert alaposabban körülnézve megláttam, hogy emberem egy két ház közötti keskeny folyosón tűnt el egy hátsóudvar felé. Szóval megint utána. Be az udvarba. És…
Szeretem a krimiket, szeretem a thrillereket, szeretem a hátsóudvarokat, ahol különféle bűnös üzelmek folynak, de amit most láttam magam előtt, az nem történeteim egyikéből fakadt, ahhoz mégis csak túl banális volt, másfelől viszont túl valóságos is, mert három férfi állt szemben velem, egyikük a koldus, a második vasrúddal fölfegyverkezve, a harmadik egy kővel a kezében. Egy kővel? Igen, egy kővel. Ha valaki kővel, valaki más meg vasrúddal a kezében áll velem szemben, tudom, mi a teendő: hátraarc, és futás.
Ez most azonban nem volt lehetséges. A hátraarc igen, a futás viszont nem, mert közben már mögöttem is ott állt két férfi, akik elzárták az utat, egyik egy faléccel, amelyet hanyagul a cipőjéhez ütögetett, a másik pedig bőrkesztyűvel az ujjain. És annyit mondhatok, nem az az időjárás volt, ami e bőrkesztyűk használatát indokolhatta volna.
Nem szóltak egy szót sem.
Erre szükség sem volt, úgy értem, egy ilyen szitu tökéletesen egyértelmű szitu, és nem mintha attól az öt úriembertől el akartam volna vitatni a képességet, hogy beszélnek angolul, németül vagy más idegen nyelven, de inkább arra voltam felkészülve, hogy ha mondanak valamit, azt magyarul mondják.
De mint mondottam, egyáltalán nem volt szükség rá, hogy bárki bármilyen nyelven is mondjon valamit.
Mit tehettem hát?
Már nyúltam a pénztárcámért, amit nem a kabát-, hanem a nadrágzsebemben találtam meg, úgy sejtem, a hajtóvadászat közben, praktikus okokból csúsztathattam oda vissza a kabátom helyett, amikor észrevettem, hogy az öt úriember már nem engem néz, hanem jobbra fölfelé figyel. Szóval nekem és a mögöttem álló két alaknak, mert közben visszafordultak a három másik felé, jobbra, emezeknek meg balra. Mi lehet ott? Én is fölnéztem. A fészer tetejét nézték, amely egyik oldalról lezárta az udvart, ott pedig…

Na jó, mielőtt még teljesen belemelegedek és csupa olyan dolgot hordok össze, ami még kevésbé realisztikus, mint az eddig írottak, abbahagyom.
Na igen, ki akartam próbálni, ennyi.

február 10. 
A félelem. Ma befejeztem színdarabomat. A címe: „Pest“. Ez persze nem azt jelenti, hogy készen van, csak azt, hogy megírtam. Most viszont azon van a sor, hogy jó darabot csináljak belőle. Az első változat leadási határideje február 14., holnap tehát még van egy kis időm, hogy az eddig írottakat átolvassam, kijavítsam, csiszoljak rajta, és annyira kész legyen, hogy el tudjam küldeni. Mégpedig a linzi megrendelőnek, meg a rendezőnőnek. Aztán, ha ők elolvasták és elmondták a véleményüket, kezdődik a második nagy szakasz, tudniillik a második változat elkészítése. Meglehetősen bonyolult projektről van szó, úgyhogy biztosan lesz néhány változtatnivaló. Egész biztosan. Szóval: készen még messze nincs az anyag. Mégis jó érzés, hogy egyszer már eljutottam a végéig, mert ez sem volt mindig biztos. Három színdarab, amelyeknek párhuzamos a cselekményük, és párhuzamosan játsszák őket, egy szereplővel, aki mindhárom darabban szerepel, vagyis a másik kettőben nem szerepelhet akkor, amikor a harmadikban éppen jelenete van. S mindez nem is párhuzamos színpadokon zajlik, hanem igazi terekben, ebben az esetben a linzi főtéren, a főtér egyik kávézójában és szállodájában, valamint egy lakásban ugyanezen a főtéren. És nem is csak technikailag kell működnie, de tartalmat is közvetítenie kell, izgalmasnak kell lennie, a fiatal közönséget megszólítania és így tovább. Ritkán vagyok biztos benne, hogy egy darab tényleg működni fog-e, amikor éppen befejeztem, pedig előfordul azért, újra meg újra, de nem tudom, voltam-e már valaha olyan bizonytalan, mint éppen ezzel a projekttel. Nem tudom, elég hosszú-e, nem tudom, valamennyire is izgalmas-e, nem tudom, vidám-e (nem akar vígjáték lenni, de mindig jó, ha van min nevetni néha, nekem ez a véleményem), nem tudom, hogy azt a témát tárgyalja-e, illetve abban a formában tárgyalja-e, amit elvárnak, még azt se tudom, hogy igazában mi a téma, ami színdaraboknál, különösen a megrendelésre írottaknál tulajdonképpen mindig probléma, másfelől az olyan színdarabok, ahol pontosan meg lehet mondani, hogy ez meg ez a téma, többnyire egyszerűen csak unalmasak, de talán ez a darab is túl erősen kötődik egy ilyen témához, talán nincs benne elég talány, talán minden túl gyorsan halad egyetlen pont felé, amely amúgy is kezdettől fogva előre látható, talán egy helyben jár, túl sokszor ismétlem magam, lehet, hogy az egész forma nem működik, lévén olyan forma, amilyet így még soha nem írtam, nem igazán történik a darabban semmi, mindig csak beszélnek, ráadásul azt is legtöbbször egy valaki, egy számítógép előtt ülve, a képernyőre meredve, a billentyűzetbe gépelve, csupa olyan dolog, amire tulajdonképpen azt kellene mondanom: unalmas. És mégis remélem, hogy nem az. Aztán vannak olyan dolgok is, amelyek nyilvánvalóan problémásak, mert a darabban el kellene telnie valamennyi időnek, ezért van jelenetekre osztva, s itt persze rögtön felmerül a kérdés, hogy miként tegyem láthatóvá e felosztásokat a néző számára, mert pontosan itt kellene x időnek elmúlnia. Nincs színpadunk, ahol egyszerűen lekapcsolja az ember a világítást, vagy bejátszik valami zenét vagy más színházi trükköt vet be, amely tudatja a nézővel: jelenetnek vége, jön a következő, elmúlt x idő. Ülünk egy hotelszobában, egy lakásban, egy kávézóban, ott nincsenek trükkök, a nézők egyszerűen csak körbeállnak, hogy érhet itt véget egy jelenet? Itt nem ér véget jelenet, itt minden megy tovább. Ez például egy olyan probléma, amellyel kezdettől fogva számoltam, abban a reményben, hogy a rendező meg a díszlettervező majd kitalál valamit, s ez a döntés éppen most könnyen visszahárulhat rám, mert tény, hogy nem jutott eszembe megoldás. Jó, én olyasvalaki vagyok, aki rendszerint épp az ilyesmibe nem megy bele, mindig színházpraktikusan írok, hogy így mondjam, és lehet, hogy egyszer inkább szarnom kellene a szöveg praktikus átültethetőségére, mondván, törjék csak a fejüket mások, hisz végeredményben a legtöbb szerző így csinálja, hogy a rendezők csak ülnek és méláznak: hogy  a bánatba fogom én ezt megcsinálni? De ki tudja, talán éppen emiatt aggodalmaskodom fölöslegesen, és valami egész máson fog múlni a történet. Nevezetesen a minőségen. S ezzel újra a már említett pontoknál volnék: izgalmas? Elmesél valamilyen történetet? Egyáltalán, akarják ezt látni az emberek? Kétszer egymás után?, mert így tervezzük, hogy az egészet egymás után kétszer adjuk elő, és mivel három darabról van szó, azt reméljük, hogy a nézők, akik megnézték az egyiket, utána a másik kettő közül is látni akarják valamelyiket. Működik ez egyáltalán? Úgy értem, a darab szemszögéből? Megtud-e valamit a néző, amikor másodszor látja, még ha új perspektívából is, amit még nem tudott?
Legszívesebben már holnap elküldeném a darabot, mert rég voltam annyira kíváncsi rá, hogy mások mit szólnak a darabomhoz, mint most.
De természetesen nem küldöm el.
Azok pedig, akik megkapják, fizetnek nekem azért, hogy megírom, vagyis, ha kifogásolnivalójuk van, komolyan kell vennem, nem csak az én ügyem, együtt agyaltuk ki az ötletet. És a többiek nem is akárkik, ott van mindenekelőtt az U-Hof igazgatója, az U-Hof ugye a linzi tartományi színházhoz tartozik, akinek rengeteg tapasztalata van. És ahogy ismerem, jóllehet valóban kedves ember, tutira nem lesz szívbajos, ha úgy látja, hogy szar. Akkor meg fogja mondani, hogy az. Én pedig alapvetően csak úgy tudom megírni a dolgot, ahogy megírtam. Változtassak rajta itt-ott: oké. Mást, újat: nem.
Tulajdonképpen szívesen küldeném el előbb a rendezőnőnek, mert ő már ismer engem és a munkáimat is, hogy először ő mondhassa el a véleményét, de ez sem használna semmit, mert csak két napot nyernék, két nap alatt pedig már nincs mit megmenteni. Ha két hét volna, akkor igen, akkor elküldeném neki a szöveget, ő megmondaná a véleményét, ő tudja, hogyan mondhatja meg nekem úgy a véleményét, hogy el is fogadjam és profitáljak belőle, és tudja, hol kell hozzákezdenem a változtatásokhoz, és akkor elküldhetném Linzbe.
Ez azonban most nem megy.
Szóval várok vele még két napig, aztán elküldöm, és reménykedem, hogy jobb, mint ahogy az aggályaim sugallják.
A saját munka megítélése az egyik legnehezebb dolog, amit író embernek újra meg újra meg kell tennie.
Ma tulajdonképpen a dómról akartam írni, amelyet meglátogattam, meg a városfalról, amit megnéztem, meg lakatokról, amik egymáson lógnak, aztán mégis valami másról írtam.
A dómról és a többiről tehát majd máskor.
Csak azt remélem, hogy gyorsan fog menni a dolog, és mielőbb hallok véleményeket a darabról.

február 11. 
Az alkohol. Tegnap találkoztam Szalay Károllyal és Tamással. És ez az oka annak is, hogy a február 11-i bejegyzést miért ma, február 12-én írom. Ugyanis nem bírom az alkoholt. Nemnem, nem voltunk részegek, délben találkoztunk, és beszélgettünk. És megittunk hozzá egy sört. És beszélgettünk tovább, és akkor megittunk hozzá még egy sört. És beszélgettünk tovább, és megittunk hozzá még egy harmadik sört is. Három sör, ennyi volt, erre azért senki nem mondhatja, hogy sok volna, három pohár sör, az tényleg nem sok. Csak hogy én egyszerűen nem bírom az alkoholt. Nem voltam részeg, de utána olyan végtelenül fáradt voltam, hogy számomra vége volt a napnak, különösen, ami az írást illeti. Egyetlen sort se tudtam többet papírra vetni, de gépbe írni se. Ami egyszersmind bizonyság arra, hogy nem minden író alkoholista. Kétségtelen, hogy sok író iszik. Sok közülük sokat iszik. Sok betegesen sokat iszik. Sokan nem is tudnak írni, ha nem ittak. Nálam ez azonban éppen fordítva van, ha csak egy csepp alkoholt iszom, nekem már semmi nem megy, az írás végképp nem. Szóval most azt írom, amit tegnap kellett volna megírnom.
Beszélgetésünk ugyanis nagyon érdekes volt. Különben nem tartott volna három sörig.
Sokat beszélgettünk Magyarországról, meg arról, hogyan látják mások kívülről Magyarországot, és hogyan látja magát, és hogyan látja ő a kívült. Megszállt országokról a kommunizmus alatt, a Nyugat ígérgetéseiről, amelyek Jugoszlávián át jutottak el Magyarországra, meg a bombázókról, amelyek Magyarországon át repültek be Jugoszláviába, felriasztva álmukból a pécsieket. Sebesültekről, akiket a pécsi utcákon szedtek össze reggelente, meg a kísérletről, hogy végre Európának ahhoz a részéhez tartozzanak, amelyikhez érzésük szerint már mindig is tartoztak. A Balkánról, és hogy tulajdonképpen mi a Balkán, és ki tartja magát a Balkánhoz tartozónak. Magyarország semmiképp. Horvátország? Szerbia? Hol kezdődik a Balkán, úgy értem, nem az emberek fejében. (Nekem sokáig már Bécs is Balkán volt, és néha még mindig az.) 
És nyitva tartási időkről beszéltünk meg dohányzási tilalomról meg alkoholtilalomról meg a nyugati sógorokról. Porcelánról beszéltünk és csempékről, amelyek Pécs tarka házait díszítik, meg kommunista struktúrákról, amelyek még mindig sok mindent meghatároznak, meg Luxemburgról, erről a nyitott országról Európa közepén, ha-ha, a legkonzervatívabb konzervatívok országáról, a szemellenzőkéről és… És már megint szidni kezdem Luxemburgot, ezt soha nem tanulom meg. De mit szidjon az ember? Szidom én Bécset is (Keletnek ezt a legnyugatibb, nem pedig a Nyugat legkeletibb városát), és azt szidom, amit ismerek, mert az összes többit nem szidhatom, és a másik kertje mindig zöldebb, és amúgy is örülök annak, hogy Luxemburgból származom, szóval ne szidjatok, ha szitkozódok, nemde szitkozódtok ti is.
Szégyellje magát, aki a saját fészkébe piszkít.
Hol is tartottam? Ja igen, Luxemburg.
Miért hallottam én, aki luxemburgi volnék, tavaly olyan keveset Luxemburgról, elvégre mégiscsak Luxemburg volt 2007 kulturális fővárosa. És? Hát ez az. Nyáron interjút csinált velem a Standard Luxemburgról, és igencsak bajban voltam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak, mivel rukkol elő Luxemburg olyan világraszólóval, amit egy osztrák napilapban meg kéne említeni. Semmi nem jutott az eszembe. Pedig nagyon erőlködtem, mert álmomban sem jutott volna eszembe azt mondani: Ja, hogy Luxemburg? Gőzöm sincs. Kérdezzenek meg egy luxemburgit. Hívjanak fel valakit, aki ott él. Ennyire se magamat, se Luxemburgot nem akartam volna leégetni, semmiképpen. Tehát megemlítettem Edward Steichent meg a szobrokat a víztározónál. S mikor aztán ősszel Luxemburgban jártam, hallottam, hogy tényleg újra észbe kaptak, hogy hát ott van Luxemburgban a Family of Men Gyűjtemény, amire büszke lehet az ország, miért nem indítanak egy hatalmas reklámkampányt csak ezekkel a fotókkal, nem tudom, nem értem, soha nem fogom megérteni.
Beszéltünk erről is: hogy mit lehet kezdeni ezzel a „kulturális főváros“ címmel. És mit kezdenek vele. És mi marad meg belőle.
És teljesen igazat adok Tamásnak, ha azt mondja, hogy csak annak lehet értelme, hogy egy ilyen évet, mint amilyen Pécsnek 2010, kiindulási alapként képzeljenek el a következő évekre és évtizedekre, különben adtunk egy pofont a szarnak, hogy így mondjam, különben csak szórtuk egy évig a pénzt, aztán folytatjuk ott, ahol abbahagytuk.

           ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA