S?ren Lundb?kről az a hír járta, hogy paraszti háttere megakadályozza a korszellem követésében, mely végérvényesen leszámolt a paraszti kultúra utolsó maradványaival is, és kezdte a „formodern“ jelzővel illetni.
 Nem mondhatnánk, hogy ez teljes valótlanság. Inkább amolyan féligazság. Sem S?ren személyes fejlődését, sem korunk valóságába tett utazását nem lehetne egyszerű, görbe, de még hullámos vonallal sem felvázolni. Pontok és vonalkák széthulló dirib-darabjai kellenének hozzá, mint egy komplikált, hol azonosan, hol ellentétesen mozgó, többszólamú kottaképen, melyet szabadon vagy mániákusan variálódó ismétlések, önkényesen, vagy mechanikusan változó hangnemek tarkítanak abszurd diszharmóniák kíséretében.
 Mind jelleme mind a világhoz való viszonya gyakorta szabályos, egyszersmind bizarr,  logikus, megmagyarázható, ugyanakkor rejtélyes és paradox módon nyilvánult meg. Mégis – a kirajzolódó kép lassacskán kezdte olyan ellenőrizhetetlen irracionalitás benyomását kelteni, ami könnyen felébresztette – még magában S?ren Lundb?kben is – a gyanút, hogy valami komoly lelki sérülés, trauma lehet a háttérben. 
  Holott talán csak olyan állathoz volt hasonló, mely a világnak épp egy olyan helyén kötött ki, amely sem hajlamainak, sem képességeinek, például az alkalmazkodási képességének nem felelt meg. Ám ő mégis ezen az új helyen akart élni.
 Rettentően erőlködött, hogy hasonuljon hozzá. Királyibb lett mint napjaink királyai, ám időről-időre visszaesett. Visszavágyott, talán leginkább a régi énje után, süllyedni kezdett, aztán újra visszatért valamihez, ami viszont már nem létezett, de ő csak annál hevesebben vetette bele magát, életre-halálra, fel s le.

A lányt, aki 1967-ben egy napon hajlandónak mutatkozott S?rennel  elmenni Orla és Emma ezüstlakodalmára a stauni gyülekezeti házba, és aki néhány hét múlva egy másik napon úgy döntött, hogy ez mégsem neki való, Ruthnak hívták.
 Bárkit bárhol szívesen meglátogatott S?rennel. Spontán, saját belátása szerint. Mégis érezte, hogy nem lenne méltó hozzá, nem csak az, ha egyszerű tartozékként menne a férfival az ünnepségre, hanem az is, ha úgy tenne, mint ki betagozódik egy családba, amely fennmaradását taartva szem előtt úgy nézne rá, mint egy tenyésztésre szánt, véletlenszerű nőnemű lényre. E feltevését erősítette az a tény is, hogy név szerint nem is volt feltüntetve a nyomtatott meghívón, és csak a másodjára  kézbesített példányra írták rá kézzel, hogy „esetleges alkalmi kísérővel!!!“ Ha jobban belegondolt, az a sok felkiáltójel már önmagában is sértően hatott. Mert noha úgy is lehetett értelmezni, mint egy bátortalan kísérlet a vele, vagyis a „nővel“ való találkozásra, éppenséggel pont a család teljes érdektelenségét árulta el Ruth személyét illetően. 
 Talán kívánatosnak tartották megállapítani, hogy egyáltalán létezik-e, adott esetben tisztázni kiféle-miféle. Noha természetesen ő is jól tudta, hogy S?renből nem könnyű világos választ kihúzni ilyen  témákban, és nyilvánvalóan azonnal visszautasított volna mindenféle próbálkozást a magánéletébe való behatolásra. Még ha tulajdon édesanyja is a kiváncsiskodó.
 Végül S?ren saját személye mint olyan volt az, ami visszavonhatatlanul meggyőzte a lányt arról, hogy mégiscsak hagynia kellene, hogy egyedül menjen el. S?ren olyan buzgón érvelt ennek az ellekezője mellett, olyan lelkesen akarta, hogy vele menjen, és olyan hevesen utasította vissza az ő józan véleményét a családjáról, hogy a lány óhatatlanul arra gondolt, szíve mélyén a fiú mégiscsak  nélküle  szeretne menni. És ezért akarta – mint minden alkalommal, amikor azt érezte, hogy valami „tilos“ – bebizonyítani, hogy ő maga  az engedékenység megtestesülése.
 Ruth már régebben csatlakozott az új nőmozgalomhoz, mely néhány évvel később a régi, polgári „kék“ jelzővel illette magát, de ekkor még a szocializmus színével a Vörösharisnyások mozgalmának nevezte magát. Ruth és a Vörösharisnyások végleg meg akartak szüntetni minden hagyományos különbséget a férfi és a női képzés, szakma, munkahely, fizetés, előmenetel terén. Feltételek nélkül követelték, hogy a nők haladéktalanul kapják meg minden politikai és gazdasági hatalom felét – sőt, a huzamos aránytalanság kompenzálásaként több  mint a felét, viszonzásul hajlandók tüstént lemondani a magánéletben végzett munkájuk, úgy is mint a takarítás, mosogatás, mosás, bevásárlás, főzés, felszolgálás, gyerekfelvigyázás, varrás, vasalás, ágybevetés stb. feléről – sőt, a huzamos aránytalanság kompenzálásaként több  mint a feléről. És még ennél is többet akartak. Át akarták alakítani a férfiak és a nők agyát és szívét olyformán, hogy a visszaesés egy patriarchális társadalomba nagyon hamar necsak hogy visszataszítónak tűnjék, de alapvetően – mind a férfiak mind a nők számára elképzelhetetlen legyen.
 Ezt akarták a Vörösharisnyások és ezt akarta Ruth. És persze S?ren is. Száz százalékig egyetértett velük mindenben. Talán még annál is jobban. Pédául különös súlyt helyezett arrra, hogy a hadkötelesség a továbbiakban ne csak a férfiak számára legyen fenntartva, és az átlagosnál buzgóbban harcolt azért, hogy az iskolás fiúkat kötelezzék a kötés elsajátítására.
 Ugyanakkor elszántan igyekezett megszabadulni minden régi szokástól, amit maszkulinnak lehet nevezni. Edzette magát, hogy minél belátóbbnak tűnjék, amikor Ruth és barátnői a nők ügyéről beszélgettek. Ülve pisilt. E nemi-forradalmi tevékenysége során azonban azon kapta magát, hogy  kritikusan szemléli Ruth feminin vonásait.  Azt állította, hogy a lány testének, izmainak gyöngeségét lustasága leplezésére használja. Vagy hogy olykor könnyeivel próbálja meggyőzni őt valamiről. Vagy hogy nem mindig áll ellen a bűbájos kokettálásnak, és sokszor teszi magát, amikor más, kéjsóvár férfiak figyelmességük jeleivel tüntetik ki.
 Ruth persze védekezett. Többek között újabb támadásokkal S?ren ellen. Olykor a késő esti órákon felidézte, hogyan vetemedett S?ren  több esetben is  a hímsovinizmus atavisztikus megynyilvánulásaira. Néha éjjel – negyed- vagy félévenként –  megsemmisitően leleplező példák félelmetes arzenálját vonultatta fel annak bizonyítására, hogy szíve mélyén S?ren – minden opportunista szónoklata ellenére – mindig is egy sült paraszt, beteges és kötekedő nőgyülölő volt és az is maradt.
 És S?ren visszavágott. És Ruth is visszavágott. És tépázták egymás férfiúi és női önérzetét, míg végül egy szürke hajnalon végre befogták egymás száját. Hogy aztán ki-ki tovább üldögéljen önnön tanácstalan keserűségében. Félholtan kucorogtak hideg, komor zugaikban, bámultak ki a fejükből és testükből, melynek undorodó foglyai voltak, és melynek kölcsönös bántalmazása miatt szégyenkeztek.
 Aztán egyikük összeszedte magát egy gesztus, egy szó, egy simogatás erejéig, amit a másik mohón elfogadott és válaszolt rá. Kibékültek, és folytatódhatott a viszonyuk, és jobb volt, mint annak előtte. Mert elmélyült, gondolták, és okosabbak lettek, hitték.
 Idővel képesek lettek olyannak szeretni egymást, amilyenek voltak. Ezt mondták legalábbis. De azért nem adták fel teljesen abbéli törekvéseiket, hogy egészen mások legyenek. Állandóan erőfeszítéseket kellett tenniük, míg végül újra túlfeszítették magukat, és jöttek újabb esték és éjszakák, amikor egyikük vagy másikuk csalódása sajátmaga vagy mindkettejük miatt újra felkorbácsolta közöttük a szevedélyeket, és  ugyanazok a gonosz klisék ismétlődtek újra és újra. Aztán ugyanabba a néma megvetésbe és kétségbeesésbe menekültek.
 És jött egy reggel, amikor egyikük sem érzezte életnek a legkisebb nyomát sem a szívében, és egyikük sem volt képes semmilyen békítő gesztusra. Több mint  nyolc éven át szerették egymást, öt és fél évig együtt éltek. S?ren ezután hamarosan Koppenhágába költözött.

Politikailag S?ren Lundb?k neveltetése jószerével már az ötvenes években reakciósnak lett volna nevezhető. De otthonát annyira az agrár közösségi tradíciók határozták meg, hogy alapvetően semmiféle kispolgáriság sem jellemezte. Itt továbbra sem mutattak megértést az iránt, hogy egy magánszemély jólléte vagy bajai, vagy az egyénnek az élvezetekhez való hozzáférése egyáltalán a társadalomra tartozó ügy lenne; az iránt sem, hogy az önérdekre való puszta utalás politikai érvként számíthatna. Itt még mindig megvetéssel sújtották azt, aki még csak becsületes kísérletet sem tett arra, hogy egy kicsivel távolabbra nézzen a saját érdekeinél.
 Voltak pozíciók, amelyek nagyon gyorsan meginogtak, még egy olyan távoli vidéki helyen  is, mint Staun. De mégis volt a helyiekben annyi tartás, hogy a baloldali Venstre párt országszerte célszerűnek látta támogatásukat  és – legalábbis bizonyos, egyre csökkenő mértékben – képviselte őket. S?ren szülei és egész családja és a falubeliek zöme minden bizonnyal a Venstre-pártra szavazott. Tették ezt anélkül, hogy más lehetőséget akárcsak számba is vettek volna, abban a nem kevéssé naiv hitben, hogy majd a párt is az ő pártjukat  fogja: hogy éppen úgy, mint  azelőtt mindig, Venstre a dán mezőgazdaságban gyökerezik, és megingathatatlan garanciaként támogatja annak alappilléreit, a magántulajdont és részvénytársaságaikat. És hitték, hogy végül a baloldaiaknak lesz  – függetlenül attól, hogy pillanatnyilag ki látszik megragadni a hatalmat – mégiscsak döntő  szavuk Dániában.
 Ezért néztek elnézően az elhajlókra. Ezeket általában olyan ártalmatlanoknak tartották, hogy igazán még megkülönböztetni sem tudták őket egymástól. Hogy szociáldemokraták, a jogállam hívei, vagy esetleg kommunisták-e, netán radikálisok vagy jobboldaliak, az elsősorban az ő bajuk, elnéztek nekik mindenféle kilengést, eltévelyedést – olykor még az alacsony képességeket, gyönge jellemet,  netán hidegvérű hátsó gondolatokat és saját pecsenyéjük sütögetését is. Különösen a belátó, jószándékú baloldaliak voltak hajlamosak bárkit elfogadni, védelmükbe venni, és azt állítani, hogy ha az ember figyelembe veszi velük született hajlamaikat és egész zűrös hátterüket, meg lehet érteni az eszméiket is. 
 Tehát S?ren Lundb?k otthonában nem uralkodott kőkemény ideológiai türelmetlenség, ami ellen küzenie kellett volna. Mégis, akkoriban olyan elviselhetetlenül önhittnek, pusztítónak, korlátoltnak és brutálisnak tartotta családját, hogy mielőtt még gimnáziumba került, már teljesen elhatárolódott tőlük, és teljes erővel azon volt, hogy felfedezzen egy sor egymással lehetőleg szöges ellentétben álló nézetet, és minél előbb csatlakozzon hozzájuk.
 Ezáltal már ekkor bevezetett magatartásában egy kettős játékot, mely olykor hármas- sőt négyes játékká is kinőhette magát. A politikai témák és ügyek komplexitásával arányosan  hol magasabb, hol alacsonyabb lángon égő, átmeneti szenvedélyeinek hála természetesen nehéz volt felfedeznie magában egyetlen személyiséget, akit jogosan merhetett volna önmagának nevezni.
 Bizonyos absztrakt összefüggések olykor önkéntelenül megmutatkoztak személyes fejlődésében is. Amikor a maoista Kína fenntartások nélküli csodálója volt, nemcsak hogy titokzatos hangokat hallott ki a forradalmi jelszavak durva kiőrlésű költészetéből, hanem  a kommunizmus utópiáját játszi könnyedséggel összekötötte önnön romantikus vágyódásával a vidék éppen letűnőfélben lévő közösségi élete iránt is.
 Amikor – kissé későn – közelebbről is megismerte a valóságot az elragadtatott, zászlóvivő, dicshimnusz-éneklő kínai nép képrázatos színjátéka mögött, önnön illúzióvesztése is hol hátra- hol előrepillantásra késztette; látta, hogy az emberi természet grandiózus átalakítása, melyet a maoisták ünnepeltek a tribünökön, a gyakorlatban mindazok bezárását és lemészárlását jelentette, akik még megtartottak valamit a természetükből; miközben a dán paraszti közösségek változó formái – melyek ez idő tájt szintén kínai fényben ragyogtak – mindazonáltal csakis annak köszönhették  szerény sikerüket, hogy sohasem várták el az emberektől, hogy kevésbé legyenek önzőek, mint amilyenek mindig is voltak.
 S?ren ezt követő csatlakozása a zöld forradalomhoz személyes fantazmagóriával való, megfontolt és kevésbé drámai szakításhoz is elvezetetett. Az új ökológiai egyensúly szükségszerűsége idővel annyira világossá vált számára, hogy végül is győzni tudott idealista harcrakészségének korával arányos gyöngülésén.
 Mindazonáltal  huzamosabb, egyelőre még bizonytalan elkötelezettségét időnként megingások kísérték. Sőt, elvbarátaival szemben érzett komoly undor-rohamok is rá-rátörtek. Órákon, olykor heteken át képes volt az egész mozgalmat a pokolba kívánni. Megvetésével sújtotta a mozgalom feminin technika-ellenességét, képtelen volt megemészteni ábrándos puritanizmusát, őrjöngött idilli természetfelfogása, és a még annál is nevetségesebb öndicsőitése miatt, és gyűlölte híveinek jéghideg, mézesmázos modorát, mellyel néhány szó erejéig időnként leereszkedtek az autó- és családi ház-tulajdonosokhoz, a fogyasztásban kedvüket lelő, charter-utakon részt vevő, bérből és fizetésből élő halandókhoz, azaz az átlagemberekhez. 
 És lett légyen bár száz százalékosan jogos minden kritika a mértéktelenül használt műtrágyák és méreganyagok ellen, S?ren néha alaposan felhúzta magát jóságos barátainak honfitársaik helyzete iránti csökött érzéketlensége miatt. Legmélyebben az a gondolat gyötörte, hogy tisztaság-buzgalmában esetleg ő is hozzájárult ahhoz, hogy fívére a családi tanya feladására kényszerült.
 Antikapitalista okokból először az Európai Közösség ellenzője lett. Nagyjából ugyanezért volt később az Eurpai Unió híve.
 Hasonlóképpen szkeptikusan kellett viszonyulnia az egyre erősődő globalizációhoz, már amennyiben azt a multinacionális masztodon cégek irányítják, egyszersmind várakozásteljesen elfogadnia, amennyiben a globalizáció egy multikulturális és gazdaságilag több központú jövő felé vezeti a világot, ami az egyetlen lehetőség a földgolyó számára. Hiszen most először az egész  világra nézve új és fontos felelősség jöhetne létre és bontakozhatna ki  – azok után, hogy a polgári társadalom nemzeti elkötelezettsége kiürült, mint ahogy korábban elillant a paraszti kultúrába beépült kötelezettség is a helyi közösségekkel szemben. 
 Az összetartozás e történelmi megszűnése számára több volt, mint néhány elméletileg megalapozott állítás – ha S?ren Lundb?k egyáltalán állított ilyet –, még ha csak távolról is, de személyes valóságában is manifesztálódott.
 Tíz, húsz, harminc évvel azután is, hogy elhagyta gyermekkora színhelyét, továbbra is erős érzelmi szálak fűzték Staunhoz. Pontosan követte a falu fejlődését, és minden egyes változás a húsába mart. Függetlenül attól, hogy azok, akik ott maradtak, mennyire meggyőzően látták haladásnak a változást, ő komoly veszteségként fogta föl, számára mindannak tönkretételét jelentette, ami valaha létezett, legjobb esetben is a vulgrizálásával, megszégyenítésével volt egyenlő.
 Sajátságos nemzeti érzelmeitől sem szabadult meg, noha ezeket ő maga kihalt jelenségnek tekintette. A legnagyobb bizalmatlanságot táplálta mindazokkal szemben, akik mesterségesen, szentimentális vagy cinikus okokból próbálták életben tartani ezt a polgári csökevényt, ám elég volt hozzá egy futballmérkőzés, hogy totálisan megsemmisítse mindazt, amit az eszével felépített magában. És meglepően gyakran botlott bele sok más hasonló nemzeti kacatba – elég volt hozzá egy-egy  tetszetős táj, ütött-kopott bronzkori sírhalom, vagy lágy hangzású anyanyelvének némely kis részlete – mindez úgy látszott, tartósan képes felgyorsítani vérkeringését és szívverését.
 Magától értetődően S?ren Lundb?k nem ritkán szenvedett ettől a sok ellentmondástól. Annál is inkább, minthogy a huszadik század harcias politikai kultúrájának maradványai között  tevékenykedett, akkor, amikor a korrekt magatartás árnyalását egyhamar kinevezték dezertálásnak, és az ellenfél iránti legkisebb megértés már elég volt ahhoz, hogy árulónak kiáltsanak ki valakit. Saját fejére is gyakran szórt átkokat. Olykor mamlasznak titulálta magát. Köpönyegforgatónak, szélkakasnak, sarlatánnak, disznónak.
 De ha már huzamosabban művelte ezt – amikor az összes egymástól független példát összegyűjtötte saját magáról, amire csak vissza tudott emlékezni –, néha előfordult, hogy egyszerre érezte, amint új, hatalmas energiák keletkeznek benne, és lassan szétárad benne a létezés tökéletesen indokolatlan öröme.
 Az egyik ilyen alkalommal végre rájött, hogy csakis annak a biztos tudatában érzi magát teljes embernek, ha gondolatai, ösztönös megérzései és vágyai egyszerre kismillió különböző irányba futnak szét.   

(regényrészlet)
 

      KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA