Per Nyholm
Európaiak
(Utazás Európa emlékezetében)
Mint egy delta: Trieszt
Közép-Európa voltaképpen életmód. Még a hovatovább pénztől bűzlő
Ausztriában is a hajdanvolt nagyság és szegénység állapotának keverékében
élnek az emberek. Adnak a jó modorra. A kézcsóknak funkciója van. A hanyatlás,
a fenyegető bukás, a dekadencia és a rituálék, a polgáriasság és a mesterkélt
udvariasság mind-mind belevegyül azon korok fölötti édesbús fájdalomba,
melyeknek elmúltát siratják, de melyeknek visszatérését jóformán
senki sem szeretné. Az egyforma bécsi, pozsonyi, prágai és budapesti operaházak
újra működnek; Erdélyben, Galiciában és Dél-Lengyelországban elhagyatottak,
de még használhatóak. A vasútállomásokat, postákat, iskolákat és kaszárnyákat
Ukrajnától Toszkánáig és Boszniáig Ő császári és királyi felségének a civil-
és hadmérnökei építették. Kézenfekvő az azonosság: Közép-Európát a Habsburg-ház
és az osztrákok határozzák meg, tegyük hozzá, az ország keleti felén élő
osztrákok, és ha nem is kizárólag a Habsburgok és az osztrákok, mégis
ezek a méretek adnak neki keretet, kölcsönöznek kézzelfogható valóságot
a mítoszoknak, konkretizálják a közös történelmi és egyéb tapasztalatokat;
nem is annyira a közös politika, inkább a vágyódás, a félelem, az óvatosság
az, ami Bécstől Prágáig, Krakkóig, Pozsonyig Budapestig és Nagyszebenig
egyaránt érződik mindenhol.
Talán ma már nem feltétlenül van így, és ezt sajnálattal nézi
az ember, a kommunista hatalom alatt Prágában mindenesetre a korábbi polgári
osztálybéli hölgyek nagyon adtak rá, hogy megjelenjenek a város operaházaiban
– volt belőle kettő – magukra öltötték viseltes esélyi ruháikat, családi
ékszereik maradványait, csipkekesztyűjüket és fátyolos kalapjukat. Társalogtak,
jobb híján itták az orosz pezsgőt, és előadás után kart karba öltve indultak
a Café Slaviába a Narodní utcán, melynek hatalmas ablakaiból pompás kilátás
nyílt a Moldvára, a németek Moldaujára és a várra a Hradzsin tetején. Valamiféle
befagyott Közép-Európa volt ez. Hogy a kommunisták mindezt elnézték, különösnek
tetszhet, de valahol mélyen maguk is velejükig polgáriak voltak.
A cseh költő-elnök, Václav Havel, a lengyel lapszerkesztő, Adam
Michnik és a magyar író, Konrád György minhárman annak az irodalmi tradiciónak
a folytatói, mely az egyén szabadságát és személyes felelősségét hirdeti,
a humanista eszméket, melyek ellen a kommunista ideológusok dühödten tiltakoztak,
és melyekkel szemben tehetetlenek voltak. Havel, Konrád, Michnik és más
szellemi alkotók abban a közép-európai hagyományban éltek, mely a
– Dániában ismeretlen – értelmiséget jellemzi; ez a hagyomány
különleges felelősséggel kötődik a haza sorsához mely el is várja
tőlük az útmutatást. ...
A reneszánsz gyermekei:Budapest
2008-ban a Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége voltam; a nagyszabású
rendezvény témája Budapest mint reneszánsz város volt. Egy ilyen állítást
húsz évvel ezelőtt még senki sem vett volna komolyan, pedig mind történelmi
mind kulturális és sok más egyéb szempontból is komoly alapja van. Magyarország
a 15. században Európa egyik nagy állama volt, mely a legendás Corvin Mátyás
köré szerveződött. Hatalma Lengyelországtól és Észak-Németországtól Csehországon,
Dalmácián és Bulgárián át ívelt. Udvarában Budán és Visegrádon művészek,
filozófusok, költők, építészek és tudósok színe-java fordult meg. Buda
felért Firenzével. Avagy éppenséggel Firenze ért fel Budával.
Fontos ez a diskurzus, és becsületére válik a magyaroknak, hogy
évről évre megrendezik ezt a fesztivált, melynek üzenete a magas kultúrán,
színházon, táncon, operán, filmen, kiállításokon túlnőve a lényegi kérdést
teszi fel: kik az európaiak, mit jelent az, hogy valaki európai? A fesztivál
Közép-Európa központi jelentőségéről tanúskodik egész Európa számára, és
a közép-európaiaknak ama kívánságáról, hogy európaiakká váljanak és Európáért
dolgozzanak. Nem véletlenül hoztam magammal egy 1988-ban megjelent esszékötetet,
a Traumland Mittelurópát. Elég elnyűtt, tele van jegyzetekkel, de nem ez
a fontos. Ami fontos, az a könyv pesszimista hagvétele. Közép-Európát álomként,
leginkább rémálomként fogja fel, mely veszélyeztetheti a szabadságot és
a nyugat-európai összefogási kísérleteket. Aki Közép-Európát akar, nem
hagyhatja számításon kívül a Szovjetuniót, következésképp számításba kell
vennie Nyugat-Európa semlegesítését. Ez volt a hangnem húsz-huszonöt évvel
ezelőtt. Politikusok és elemzők egész sora élt ebben a tévedésben. Akiknek
igazuk volt, azok a hunanisták voltak, az értelmiségiek, akik a kommunista
börtönökben ültek; egy gdanski villanyszerelő, egy lipcsei pap, a reneszánsz
gyermekei. Akiknek holnap lesz igazuk, azok a tibeti buddhista szerzetesek,
egy ismeretlen gázai költő és egy bölcs ellenzéki Afrika szívében.
Budapest nem emlékeztet kifejezetten a reneszánszra, inkább
szecessziós, klasszicista, eklektikus. Ez annak köszönhető, hogy a magyarok
éppen akkor nyerték el részleges függetlenségüket az 1867-es kiegyezés
után Ausztriával, amikor fellendült a polgári és ipari fejlődés. Tudatosan
az európai ízlést követték, melyet kiegészítettek némi keleti vagy erdélyi
vonással. Sok behoznivalójuk volt. Mátyás 1490-es halála és a törököktől
1526-ban elszenvedett katasztrofális vereség után Magyarország mint nagyhatalom
eltűnt a színről. Az elkövetkező négyszáz évben Nyugat-Európában igen keveset
lehetett hallani Magyarországról, és őszintén szólva nem is volt nagy érdeklődés
iránta. 1920-ban a magyarok újra önálló államot alakíthattak, de megfosztották
őket területük és honfitársaik kétharmadától, akik egy napon Romániában,
Szerbiában, Ausztriában és Csehszlovákiában találták magukat.
„Tökéletesen boldog“: Pozsony
A Duna felől köd szivárog, és lassan rátelepszik Pozsonyra. Fátylat
von az utcák és terek köré. Mint oly gyakran Közép-Európában, most is megkülönböztethetetlenné
válik egymástól álom és valóság. Álom volt a kommunizmus? A demokratikus
Európa valóság? Mi lenne kívánatos? Mi lehetséges?
Pozsony Európa egyik legeurópaibb városa. Jobban szeretem Prágánál,
mely úgy tűnik, hogy nagyszabású építészete ellenére kisszerűségbe és öntudatlan
szórakoztatásba süllyed. Pozsony más. Kevesebb a látnivalója, de a vár
alatt érintetlen a szépen restaurált óváros, egy méltóságteljes, csöndes
emlékmű, melyet a kommunisták sem mertek tönkretenni, még ha a történelem
és kultúra iránti megvetésükben átvezettek is a Dunán egyenesen a
város szívébe egy félelmetes autópályahidat. Egyébként a város tele
van polgárházakkal, hercegi palotákkal, kereskedőházakkal, omladozó viskókkal,
mitoszokkal, mesékkel. Itt muzsikált Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart
és Johan Nepomuk Hummel. És itt, a félhomályos Martin templomban esküdött
örök hűséget 1809-ben a dán Georg Nikolaj Nissen szállásadónőjének, Constanze
Mozartnak, a nagy komponista özvegyének, akitől egyébként a dán alkotmányozó
nemzetgyűlést ábrázoló Constantin Hansen, akinek nagyszabású festménye
a Frederiksborg Múzeumban látható, a nevét kapta. Constantin édesanyja
szobalány volt Mozarték bécsi otthonában, ahol Hans Hansen dán virágfestő,
útban Róma felé megszállt. Csodálatos történet ez, mely Nissen és Constanze
meghitt és szeretetteljes együttélésében folytatódott tovább Bécsben és
Koppenhágában. A házaspár később Salzburgba költözött, itt van közös sírjuk
is a St. Sebastian temetőben. Egyik utolsó levelében Constanze így
írt Milánóban élő fiának: „Két nagyszerű és kiváló férjem volt, akik szerettek
és megbecsültek, talán még azt is mondhatom, hogy imádtak. Én is leggyöngédebben
szerettem mindkettejüket, és így kétszer voltam tökéletesen boldog.“
Constanze Mozart szavai arról tanúskodnak, hogy alkatánál fogva boldog
volt. Nem csupa boldogságból állt az élete, de megvolt a képessége a boldogságra.
A bajorországi Alttötting városi archívumában 2005-ben előkerült róla egy
daguerrotypia, melyet 1865-ben készítettek az 1840-es eredeti alapján.
Constanze, vagy becenevén „Stanzerl“ 70. születésnapján meglátogatta Max
Keller zeneszerzőt. Ő maga ekkor már 78 éves volt, kétszeres özvegy. Az
egész ház népe megörökíttette magát az előkelő salzburgi vendéggel: az
ünnepelt, a felesége, Josefa, két leányuk, valamint egy sógor és a szakácsnő
is. Keller középen trónol, balra, az első sor legszélén látható Constanze
Mozart fekete ruhában, dús haján fehér főkötővel. A fiatalság szépsége
és élénksége már elhagyta, és göcsörtös bal keze előrehaladott érszűkületről
tanúskodik. Nagyon sovány, szinte már csak csont és bőr. De merész tekintetét
egyenesen a fényképész lencséjébe irányítja.
Európa európaizálása
Egy nem jelentéktelen dán lexikon azt írja Pozsonyról, hogy cseh város.
Így kerül napfényre a Közép-Európát érintő tudatlanság, melynek alapja
az érdektelenség, felületesség és a gőgös magatartás. Vajon Európa egyesül
mostanság, vagy újraegyesül? A közép-európaiakból nyugat-európaiak lesznek?
Vagy fordítva, a nyugat-európaiak lesznek közép-európaiakká? Ami azt illeti,
vajon mit nyújthat Nyugat-Európa a gazdaságon és előítéletein kívül, melyek
egyike az a rejtett gyanakvás, hogy vendégmunkások hordái várakoznak a
határon túl, akik majd tönkreteszik a nyugat-európai társadalmi Édenkertet?
Vajon Nyugat- és Közép-Európa közösen folytatja-e majd útját Kelet-Európa
felé, mely most, akárcsak korábban Közép-Európa, gúny és közöny tárgya?
Meg tudjuk-e találni a közös gyökereket, a közös kultúrát? Grendel Lajos
professzorral járjuk körül e kérdéseket Pozsonyban, egy kávé, majd később
egy sör mellett a Café Galériában Pozsonyban, amely nem Európa legfiatalabb
államának a fővárosa, ahogyan a fent említett lexikonban áll, hanem másodpercre
olyan régi, mint Csehország.
Ahogy keresztneve elárulja, Grendel Lajos magyar. Egy olyan országban,
ahol a magyarok valaha korlátlan uralmat élveztek, de később a történelem
során gyakran elnyomott kisebbséggé zsugorodtak. Lajos olykor Ludovit
lesz, amely nevének szlovák változata. Hívhatnák Ludvignak, Louisnak,
Luisnak, Luiginak is. Európa a sok lehetőség, sok szín és sok név kontinense,
és az utalásoké. De neki rendszerint Grendel Lajos a neve, a pozsonyi Comenius
és a prágai Károly-egyetemen oktat irodalmat. Megvan az a nagyon európai
tulajdonsága, hogy nagy meggyőződéssel tud rámutatni népe és hazája gyenge
vonásaira. Esszéi, melyek arról szólnak, hogy milyen magyar származású
szlovák állampolgárnak lenni, a humor és a humanizmus nyugtalanító különösségén
nyugszanak. Nincs bennük sem sovinizmus, sem szorongás, inkább a paradoxon
iránti érzék, mely további gondolkozásra, mosolygásra, szomorúságra késztet.
Tisztában van azzal, hogy Szlovákia nem sok-sok pénzzel, hanem stílussal,
morállal és értékekkel lépett be az EU-ba, európai kultúrával, mely már
eltűnt a manapság olyannyira amerikanizálódott Nyugat-Európából. – Legjobb
esetben – mondja Grendel – Európa európaizálását tudjuk felkínálni Európának.
Az ötlet csábító, de vajon van-e hozzá erőnk? Ebben nem vagyok olyan
biztos. A nyugat-európaiak nem nagyon érdekeltek egy ilyen küldetésben,
és el kell ismernünk, hogy maguk a közép-európaiak sem. Ők is gazdagok
akarnak lenni, mint a nyugat-európaiak, és kellemesen akarnak élni. Az
amerikanizálódást inkább adománynak, semmint veszélynek fogják fel.
Grendel nem mondja ki, de szavaiból érződik az a megállapítás,
hogy Közép-Európa inkább megmaradt polgárinak, mint a formálisan polgári
Nyugat- Európa. A kemény kommunista zsarnokság idején a közép-európaiaknak
nem maradt más, mint a ragaszkodás a polgáriasság maradványaihoz, amelyben
a napoleoni háborúk végétől a II. világháború kitöréséig éltek. Látogatták
egymást, operába jártak, kezet csókoltak, esztétikáról és filozófiáról
társalogtak. A politikát nemcsak hogy veszélyes mesterségnek tartották,
hanem olyan mesterségnek, mely kizárólag opportunisták és gengszterek számára
van fenntartva. Nem véletlenül írt Konrád György az antipolitikáról, Václav
Havel pedig az igaz életről. A politikával való foglalkozás rossz ízlésről
árulkodott, mely kiterjedt a kommunistákat kiszolgáló nyugati politikusokra
is. – Az 1989-es fordulat után azt hittük, visszatalálunk abba az Európába,
amelytől elszakadtunk, amelyre emlékeztünk, vagy melyről a szüleinktől,
nagyszüleinktől hallottunk – mondja Grendel. – Sokaknak okozott meglepetést
és csalódást, hogy az az Európa már egyáltalán nem létezik, és egy új,
számunkra idegen Európa jött létre, miközben mi egyfolytában a régi Európa
után vágyakoztunk. –
Kassa felé veszem az utam, Szlovákia második legnagyobb városa felé,
mely csupa európai báj és sötét történet. 1918-ig magyar város volt, és
rövid időre a II. világháború alatt visszatért Magyarországhoz. Kassán
az I. világháború előtt a szlávoknak meg kellett húzniuk magukat. A világháború
után a magyarokon volt a sor a visszahúzódásban. Itt született 1900-ban,
egy jól menő ügyvéd fiaként Márai Sándor. Tizenkilenc évesen maga mögött
hagyta a szétvert Habsburg vidéket. A nagyvilágba vágyott, melyet Párizsban,
Frankfurtban és Berlinben talált meg. 1928-ban Budapesten telepedett le,
és olyan hírnévre tett szert, hogy a fasiszták békén hagyták zsidó feleségével,
Lolával együtt. A kommunista hatalomátvétel után 1948-ban a házaspár
Nyugatra emigrált. Márai keserűen írta, hogy elhagyta hazáját, „ahol nem
csak a szabad szót, de még a szabad csöndet is betiltották.“ A kaliforniai
San Diegóban kötöttek ki. Lola halála után Márai teljesen elszigetelten
élt. 1989-ben főbe lőtte magát.
KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|