Per Nyholm
Európaiak
(Utazás Európa emlékezetében) 

Mint egy delta: Trieszt 
Közép-Európa voltaképpen életmód. Még a hovatovább  pénztől bűzlő Ausztriában is a hajdanvolt nagyság és szegénység állapotának keverékében élnek az emberek. Adnak a jó modorra. A kézcsóknak funkciója van. A hanyatlás, a fenyegető bukás, a dekadencia és a rituálék, a polgáriasság és a mesterkélt udvariasság mind-mind belevegyül azon korok fölötti édesbús fájdalomba, melyeknek elmúltát siratják, de melyeknek  visszatérését jóformán senki sem szeretné. Az egyforma bécsi, pozsonyi, prágai és budapesti operaházak újra működnek; Erdélyben, Galiciában és Dél-Lengyelországban elhagyatottak, de még használhatóak. A vasútállomásokat, postákat, iskolákat és kaszárnyákat Ukrajnától Toszkánáig és Boszniáig Ő császári és királyi felségének a civil- és hadmérnökei építették. Kézenfekvő az azonosság: Közép-Európát a Habsburg-ház és az osztrákok határozzák meg, tegyük hozzá, az ország keleti felén élő osztrákok, és ha  nem is kizárólag a Habsburgok és az osztrákok, mégis ezek a méretek adnak neki keretet, kölcsönöznek kézzelfogható valóságot a mítoszoknak, konkretizálják a közös történelmi és egyéb tapasztalatokat; nem is annyira a közös politika, inkább a vágyódás, a félelem, az óvatosság az, ami Bécstől Prágáig, Krakkóig, Pozsonyig Budapestig és Nagyszebenig egyaránt érződik mindenhol. 
 Talán ma már nem feltétlenül van így, és ezt sajnálattal nézi az ember, a kommunista hatalom alatt Prágában mindenesetre a korábbi polgári osztálybéli hölgyek nagyon adtak rá, hogy megjelenjenek a város operaházaiban – volt belőle kettő – magukra öltötték viseltes esélyi ruháikat, családi ékszereik maradványait, csipkekesztyűjüket és fátyolos kalapjukat. Társalogtak, jobb híján itták az orosz pezsgőt, és előadás után kart karba öltve indultak a Café Slaviába a Narodní utcán, melynek hatalmas ablakaiból pompás kilátás nyílt a Moldvára, a németek Moldaujára és a várra a Hradzsin tetején. Valamiféle befagyott Közép-Európa volt ez. Hogy a kommunisták mindezt elnézték, különösnek tetszhet, de valahol mélyen maguk is velejükig polgáriak voltak.
 A cseh költő-elnök, Václav Havel, a lengyel lapszerkesztő, Adam Michnik és a magyar író, Konrád György minhárman annak az irodalmi tradiciónak a folytatói, mely az egyén szabadságát és személyes felelősségét hirdeti, a humanista eszméket, melyek ellen a kommunista ideológusok dühödten tiltakoztak, és melyekkel szemben tehetetlenek voltak. Havel, Konrád, Michnik és más szellemi alkotók abban a közép-európai hagyományban éltek, mely a  – Dániában ismeretlen –   értelmiséget jellemzi; ez a hagyomány különleges felelősséggel kötődik a haza sorsához mely el is várja  tőlük az útmutatást. ...    

A reneszánsz gyermekei:Budapest
2008-ban a Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége voltam; a nagyszabású rendezvény témája Budapest mint reneszánsz város volt. Egy ilyen állítást húsz évvel ezelőtt még senki sem vett volna komolyan, pedig mind történelmi mind kulturális és sok más egyéb szempontból is komoly alapja van. Magyarország a 15. században Európa egyik nagy állama volt, mely a legendás Corvin Mátyás köré szerveződött. Hatalma Lengyelországtól és Észak-Németországtól Csehországon, Dalmácián és Bulgárián át ívelt. Udvarában Budán és Visegrádon művészek, filozófusok, költők, építészek és tudósok színe-java fordult meg. Buda felért Firenzével. Avagy éppenséggel Firenze ért fel Budával.
 Fontos ez a diskurzus, és becsületére válik a magyaroknak, hogy évről évre megrendezik ezt a fesztivált, melynek üzenete a magas kultúrán, színházon, táncon, operán, filmen, kiállításokon túlnőve a lényegi kérdést teszi fel: kik az európaiak, mit jelent az, hogy valaki európai? A fesztivál Közép-Európa központi jelentőségéről tanúskodik egész Európa számára, és a közép-európaiaknak ama kívánságáról, hogy európaiakká váljanak és Európáért dolgozzanak. Nem véletlenül hoztam magammal egy 1988-ban megjelent esszékötetet, a Traumland Mittelurópát. Elég elnyűtt, tele van jegyzetekkel, de nem ez a fontos. Ami fontos, az a könyv pesszimista hagvétele. Közép-Európát álomként, leginkább rémálomként fogja fel, mely veszélyeztetheti a szabadságot és a nyugat-európai összefogási kísérleteket. Aki Közép-Európát akar, nem hagyhatja számításon kívül a Szovjetuniót, következésképp számításba kell vennie Nyugat-Európa semlegesítését. Ez volt a hangnem húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Politikusok és elemzők egész sora élt ebben a tévedésben. Akiknek igazuk volt, azok a hunanisták voltak, az értelmiségiek, akik a kommunista börtönökben ültek; egy gdanski villanyszerelő, egy lipcsei pap, a reneszánsz gyermekei. Akiknek holnap lesz igazuk, azok a tibeti buddhista szerzetesek, egy ismeretlen gázai költő és egy bölcs ellenzéki Afrika szívében. 
 Budapest nem emlékeztet kifejezetten a reneszánszra, inkább  szecessziós, klasszicista, eklektikus. Ez annak köszönhető, hogy a magyarok éppen akkor nyerték el részleges függetlenségüket az 1867-es kiegyezés után Ausztriával, amikor fellendült a polgári és ipari fejlődés. Tudatosan az európai ízlést követték, melyet kiegészítettek némi keleti vagy erdélyi vonással. Sok behoznivalójuk volt. Mátyás 1490-es halála és a törököktől 1526-ban elszenvedett katasztrofális vereség után Magyarország mint nagyhatalom eltűnt a színről. Az elkövetkező négyszáz évben Nyugat-Európában igen keveset lehetett hallani Magyarországról, és őszintén szólva nem is volt nagy érdeklődés iránta. 1920-ban a magyarok újra önálló államot alakíthattak, de megfosztották őket területük és honfitársaik kétharmadától, akik egy napon Romániában, Szerbiában, Ausztriában és Csehszlovákiában találták magukat.

„Tökéletesen boldog“: Pozsony
A  Duna felől köd szivárog, és lassan rátelepszik Pozsonyra. Fátylat von az utcák és terek köré. Mint oly gyakran Közép-Európában, most is megkülönböztethetetlenné válik egymástól álom és valóság. Álom volt a kommunizmus? A demokratikus Európa valóság? Mi lenne kívánatos? Mi lehetséges?
 Pozsony Európa egyik legeurópaibb városa. Jobban szeretem Prágánál, mely úgy tűnik, hogy nagyszabású építészete ellenére kisszerűségbe és öntudatlan szórakoztatásba süllyed. Pozsony más. Kevesebb a látnivalója, de a vár alatt érintetlen a szépen restaurált óváros, egy méltóságteljes, csöndes emlékmű, melyet a kommunisták sem mertek tönkretenni, még ha a történelem és kultúra iránti megvetésükben  átvezettek is a Dunán egyenesen a város szívébe egy félelmetes autópályahidat. Egyébként a város  tele van polgárházakkal, hercegi palotákkal, kereskedőházakkal, omladozó viskókkal, mitoszokkal, mesékkel. Itt muzsikált Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart és Johan Nepomuk Hummel. És itt, a félhomályos Martin templomban esküdött örök hűséget 1809-ben a dán Georg Nikolaj Nissen szállásadónőjének, Constanze Mozartnak, a nagy komponista özvegyének, akitől egyébként a dán alkotmányozó nemzetgyűlést ábrázoló Constantin Hansen, akinek nagyszabású festménye a Frederiksborg Múzeumban látható, a nevét kapta. Constantin édesanyja szobalány volt Mozarték bécsi otthonában, ahol Hans Hansen dán virágfestő, útban Róma felé megszállt. Csodálatos történet ez, mely Nissen és Constanze meghitt és szeretetteljes együttélésében folytatódott tovább Bécsben és Koppenhágában. A házaspár később Salzburgba költözött, itt van közös sírjuk is a St. Sebastian temetőben.  Egyik utolsó levelében Constanze így írt Milánóban élő fiának: „Két nagyszerű és kiváló férjem volt, akik szerettek és megbecsültek, talán még azt is mondhatom, hogy imádtak. Én is leggyöngédebben szerettem mindkettejüket, és így kétszer voltam tökéletesen boldog.“

Constanze Mozart szavai arról tanúskodnak, hogy alkatánál fogva boldog volt. Nem csupa boldogságból állt az élete, de megvolt a képessége a boldogságra. A bajorországi Alttötting városi archívumában 2005-ben előkerült róla egy daguerrotypia, melyet 1865-ben készítettek az 1840-es eredeti alapján.  Constanze, vagy becenevén „Stanzerl“ 70. születésnapján meglátogatta Max Keller zeneszerzőt. Ő maga ekkor már 78 éves volt, kétszeres özvegy. Az egész ház népe megörökíttette magát az előkelő salzburgi vendéggel: az ünnepelt, a felesége, Josefa, két leányuk, valamint egy sógor és a szakácsnő is. Keller középen trónol, balra, az első sor legszélén látható Constanze Mozart fekete ruhában, dús haján fehér főkötővel. A fiatalság szépsége és élénksége már elhagyta, és göcsörtös bal keze előrehaladott érszűkületről tanúskodik. Nagyon sovány, szinte már csak csont és bőr. De merész tekintetét egyenesen a fényképész lencséjébe irányítja.

Európa európaizálása 
Egy nem jelentéktelen dán lexikon azt írja Pozsonyról, hogy cseh város.  Így kerül napfényre a Közép-Európát érintő tudatlanság, melynek alapja az érdektelenség, felületesség és a gőgös magatartás. Vajon Európa egyesül mostanság, vagy újraegyesül? A közép-európaiakból nyugat-európaiak lesznek? Vagy fordítva, a nyugat-európaiak lesznek közép-európaiakká? Ami azt illeti, vajon mit nyújthat Nyugat-Európa a gazdaságon és előítéletein kívül, melyek egyike az a rejtett gyanakvás, hogy vendégmunkások hordái várakoznak a határon túl, akik majd tönkreteszik a nyugat-európai társadalmi Édenkertet? Vajon Nyugat- és Közép-Európa közösen folytatja-e majd útját Kelet-Európa felé, mely most, akárcsak korábban Közép-Európa, gúny és közöny tárgya? Meg tudjuk-e találni a közös gyökereket, a közös kultúrát? Grendel Lajos professzorral járjuk körül e kérdéseket Pozsonyban, egy kávé, majd később egy sör mellett a Café Galériában Pozsonyban, amely nem  Európa legfiatalabb államának a fővárosa, ahogyan a fent említett lexikonban áll, hanem másodpercre olyan régi, mint Csehország.
 Ahogy keresztneve elárulja, Grendel Lajos magyar. Egy olyan országban, ahol a magyarok valaha korlátlan uralmat élveztek, de később a történelem során  gyakran elnyomott kisebbséggé zsugorodtak. Lajos olykor Ludovit lesz, amely nevének szlovák változata. Hívhatnák  Ludvignak, Louisnak, Luisnak, Luiginak is. Európa a sok lehetőség, sok szín és sok név kontinense, és az utalásoké. De neki rendszerint Grendel Lajos a neve, a pozsonyi Comenius és a prágai Károly-egyetemen oktat irodalmat. Megvan az a nagyon európai tulajdonsága, hogy nagy meggyőződéssel tud rámutatni népe és hazája gyenge vonásaira. Esszéi, melyek arról szólnak, hogy milyen magyar származású szlovák állampolgárnak lenni, a humor és a humanizmus nyugtalanító különösségén nyugszanak. Nincs bennük sem sovinizmus, sem szorongás, inkább a paradoxon iránti érzék, mely további gondolkozásra, mosolygásra, szomorúságra késztet. Tisztában van azzal, hogy Szlovákia nem sok-sok pénzzel, hanem stílussal, morállal és értékekkel lépett be az EU-ba, európai kultúrával, mely már eltűnt a manapság olyannyira amerikanizálódott Nyugat-Európából. – Legjobb esetben – mondja Grendel – Európa európaizálását tudjuk felkínálni Európának. Az ötlet csábító, de vajon van-e hozzá erőnk?  Ebben nem vagyok olyan biztos. A nyugat-európaiak nem nagyon érdekeltek egy ilyen küldetésben, és el kell ismernünk, hogy maguk a közép-európaiak sem. Ők is  gazdagok akarnak lenni, mint a nyugat-európaiak, és kellemesen akarnak élni. Az amerikanizálódást inkább adománynak, semmint veszélynek fogják fel.
 Grendel nem mondja ki, de szavaiból érződik az a megállapítás, hogy Közép-Európa inkább megmaradt polgárinak, mint a formálisan polgári Nyugat- Európa. A kemény kommunista zsarnokság idején a közép-európaiaknak nem maradt más, mint a ragaszkodás a polgáriasság maradványaihoz, amelyben a napoleoni háborúk végétől a II. világháború kitöréséig éltek. Látogatták egymást, operába jártak, kezet csókoltak, esztétikáról és filozófiáról társalogtak. A politikát nemcsak hogy veszélyes mesterségnek tartották, hanem olyan mesterségnek, mely kizárólag opportunisták és gengszterek számára van fenntartva. Nem véletlenül írt Konrád György az antipolitikáról, Václav Havel pedig az igaz életről. A politikával való foglalkozás rossz ízlésről árulkodott, mely kiterjedt a kommunistákat kiszolgáló nyugati politikusokra is. – Az 1989-es fordulat után azt hittük, visszatalálunk abba az Európába, amelytől elszakadtunk, amelyre emlékeztünk, vagy melyről a szüleinktől, nagyszüleinktől hallottunk – mondja Grendel. – Sokaknak okozott meglepetést és csalódást, hogy az az Európa már egyáltalán nem létezik, és egy új, számunkra idegen Európa jött létre, miközben mi egyfolytában a régi Európa után vágyakoztunk. – 

Kassa felé veszem az utam, Szlovákia második legnagyobb városa felé, mely csupa európai báj és sötét történet. 1918-ig magyar város volt, és rövid időre a II. világháború alatt visszatért Magyarországhoz. Kassán az I. világháború előtt a szlávoknak meg kellett húzniuk magukat. A világháború után a magyarokon volt a sor a visszahúzódásban. Itt született 1900-ban,  egy jól menő ügyvéd fiaként Márai Sándor. Tizenkilenc évesen maga mögött hagyta a szétvert Habsburg vidéket. A nagyvilágba vágyott, melyet Párizsban, Frankfurtban és Berlinben talált meg. 1928-ban Budapesten telepedett le, és olyan hírnévre tett szert, hogy a fasiszták békén hagyták zsidó feleségével, Lolával együtt. A kommunista hatalomátvétel után 1948-ban  a házaspár Nyugatra emigrált. Márai keserűen írta, hogy elhagyta hazáját, „ahol nem csak a szabad szót, de még a szabad csöndet is betiltották.“ A kaliforniai San Diegóban kötöttek ki. Lola halála után Márai teljesen elszigetelten élt. 1989-ben főbe lőtte magát.            

        KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu