(BERLIN) – „Vannak szavak, amelyek azt tesznek velem, amit akarnak.”

Az ember fellélegzik, miután kiolvasta ezt a könyvet, de már előtte is többször mély lélegzetet kellett vennie. A Szuszlipinka Herta Müller megrendítő nagy regénye egy szovjet munkatáborról.
Amit itt egyenletes józan hangvétellel elmesél, arról tudni, hogy kétségen kívül az első sortól az utolsóig minden igaz, minden úgy volt, függetlenül attól, hogy a regény szó a könyvön áll-e.  
Az ember végül röstelkedik, hogy minderről eddig semmit sem tudott, egyben végtelenül örvend is, hogy ilyesmit nem kellett átélnie, s ez olybá tűnik, mintha eddig lapított volna, most meg szégyellné magát érte.
Az Atemschaukel (Szuszlipinka) egy lágert feltáró regény. Romániát, amelynek királya a szovjetek nyomása alatt 1944 augusztusában Jon Antonescut, a fasiszta diktátort hivatalától megfosztotta és az addig Romániával szövetségben lévő Németországnak hadat üzent, 1945 elején arra kényszerítették az oroszok, hogy az összes 17-45 év közötti romániai német férfit és nőt az ukrajnai lágerekbe küldje kényszermunkára. Ez brutális, emberáldozatokat követelő kísérlet volt Ukrajna újjáépítésére. Ez a politikai háttér ebben a könyvben alig játszik valami szerepet. Vannak az oroszok, a láger urai, és vannak a dolgozó rabszolgák, akikhez a könyv narrátora is tartozik. Leo Aubergnek hívják, 17 éves, és már egy ideje arról álmodik, hogy szűk életteréből elmeneküljön, újat, idegent, valami másat tapasztaljon, ami lehetővé is válik a számára, de elég ocsmány módon.
Letartóztatások, marhavagonok, a láger. Ezekről mind tudunk Kertész Imre és Primo Levi erőteljes, erőszakkal átitatott lágerkönyvéből, amelyek mellé most ez is felsorakozik. Itt nem megsemmisítő lágerekről van szó. Ezek munkatáborok voltak, és nem „holtbiztosak”, bármennyien haltak is meg ott, az ember értelmetlen módon értelmet talált abban, hogy nap mint nap, éjszakáról éjszakára, évről évre a saját életéért reszkessen. S ha az ember, mint Leo is, a nagymamájától még azt a mondatot is kapta útravalóul, hogy „tudom, visszajössz”, akkor az ember évekig – Leonál ez öt évig tartott – az marad, aki látja a halált és gyilkosságokat maga körül, de nem adja fel azt a bizonyosságot, hogy ő innen kikerül.
Örvendetes, hogy ezt kezdettől fogva tudhatjuk, hiszen Leo maga az, aki a történetet nekünk elmeséli. Ez az ő története, és az összes ember története is, aki vele volt, de nem mind tért vissza, igen, ez mindenki története, aki hasonló poklot járt meg. Ezeken a helyeken minden egyénre ugyanazt a ruhát aggatják, és ez majdnem elfeledteti, hogy a nyomorúság, a szenvedés bizonyosan mindig az egyes embert érinti. (Ebben a könyvben nincsenek kérdőjelek.) Herta Müller ilyennek is szánta a könyvet: az egyes ember történetének, amely egyben az összes kizsigerelt ember története is.
Ehhez különleges nyelvezet áll a rendelkezésére: a magára kényszerített józanság hangja, mintha minden két mondat között el kellene nyomnia egy kiáltást. Ezzel egy időben olyan költői találékonysággal fogalmazza meg mondanivalóját, amely képes a borzalmakat és szörnyűségeket úgy képekbe önteni, hogy a nyomornak is megmarad a méltósága. 
Furcsamód banális, ha valaki éhes. Vagy fél. Vagy fázik. Vagy összeszarja magát. A csupacsontésbőr időszakáról van itt szó, az éhség angyaláról, a szuszlipinkáról - ez mindent elmond.
„Az alsótestem ki volt hűlve, a lábam jéghidegen tolult a beleimbe.” Avagy: „Lassan akartam enni, hogy tovább tartson a leves.” De az éhségem, mint egy kutya, ült a tányér előtt és habzsolt.” Vagy: „A copf vége kilógott, mintha a lány egy kicsi barna madár felét már leharapta volna.”  Ilyen szívszaggató mondatokat csak Herta Müller tud írni, s ezek a mondatok szépek, lélegzetelállítóan szépek. A regény nagyságát elsősorban az adja, hogy egy ilyen szegényes történetet, ilyen sivár életszakaszt az írónő minden cifraság nélkül, az igazsághoz hűen, csupán szépen mesél el.  
Egyszer Leo is találkozik a szépséggel, amikor egyik kolduló útján egy olyan asszonyhoz ér, aki elveszítette a fiát, s akire Leo emlékszik: az asszony ízletes levessel kínálja meg, és amikor Leonak az orrváladéka megindul, egy nagyon finom zsebkendőt ajándékoz neki, annyira finomat, hogy ő nem is képes használatba fogni, csak gondosan őrzi, mint egy olyan világ darabját, amely már elveszett.
Ez egy teljesen egyszerű könyv. Semmi torz nincs benne, semmi pszichologizálás, még akkor sem, amikor a gyengeelméjű Plankton Katival kapcsolatban hangzik el: „Vele jóvátehetünk mindent, amit egymás ellen követtünk el.” Nincs ítélkezés, ami ne magától értetődő lenne. Ha valami komplikált, az így hangzik: a lopás, az lopás, de mi akkor, ha az ember éhségében lop? De ha a felesége elől kanalazza ki az ember a levest?! A barátjától lopja el a kenyeret?! A kérdések egyszerűek, s lényegében a válaszok is. Mint az a fatálisan egyszerű élet, amelyet Leo és a többiek élnek, és aképpen is számolnak be róla: tényszerűen. A dolgok mindent elmondanak: cement, hó, tönkrement kakukkos óra, tyúkok, „sovány, mint egy felhőfoszlány”, krumpli, krumplihéj, álom a krumplihéjról.  Vagy: kenyér, a kenyér sarka sültebb, mint a nedves közepe, tehát nehezebb is, ezért akinek a kenyérsarok jut, annak több kenyere van. Vagy: „ A nyál hígabbá teszi a levest”. 
A láger egy praktikus világ, hangzik el egyszer, és ha az ember télen a hullákat előbb hagyja megfagyni, és csak azután vágja szét, nem kell sírt ásni, elég egy lyuk.
Herta Müller rövid utószóban számol be a könyv keletkezéséről: Először beszélgetéseket jegyzett le a falujabeli deportáltakkal, aztán összeült Oskar Pastiorral, aki szintén deportált volt, és elmesélte neki a lágerélményeit.
Ezekből a beszélgetésekből támadt az ötlet, hogy közösen írják a könyvet, ami nem képzelhető el könnyen, ha valaki ismeri Pastior irodalmát, amely egyáltalán nem az elbeszélés felé hajlik. 2006-ban Pastior hirtelen meghalt, így Herta Müller egy hosszabb lélegzetvételnyi szünet után elhatározta, hogy egyedül írja meg a regényt. „De  Oskar Pastior lágerbeli részletei nélkül nem sikerült volna.”- vallotta az írónő.
Így ez a könyv megemlékezés egyben Oskar Pastiorról is, akinek szófantáziái Leo Auberget találóan írják le: „Vannak szavak, amelyek azt tesznek velem, amit akarnak. Ők egészen mások, mint én, és mást is gondolnak, mint amik. Azért jutnak eszembe, hogy azt gondoljam, vannak dolgok, amelyek a következőt már akarják, akkor is, ha én azokat egyáltalán nem akarom.” Szebben és egyszerűbben nem is lehet ezt mondani.
(Tagesspiegel 2009.08.19.)
 

      S. BÁLINT MÁRIA FORDÍTÁSA