Van egy szöveg, amelyben az északi kultúra kezdődni és végződni látszik. Hogy miről is szól? Vizsgáljuk meg ennek a teremtéstörténetnek az első bekezdését, az északi szöveg Genezisét:
„Hosszú, hosszú út vezet a mocsarakon át fel az erdőbe – ki taposta ki vajon? A férfi, az ember, az első, aki idejött. Nem volt út őelőtte. Később jöttek ilyen-olyan vadállatok, követték a gyenge ösvényt lápon és mocsárvidéken keresztül, még jobban feltörték, utánuk egy-egy lapp bukkant rá, és haladt ezen az úton hegyen-völgyön át a rénszarvasa nyomában. Így jött létre az út a nagy Almenningen keresztül –  amelynek nem volt birtokosa, a senki földje volt.
Jön az ember, lépked északnak. Zsákot cipel, az első zsákot, élelmet visz benne és néhány szerszámot. Erős, faragatlan fickó, rézvörös szakálla van, apró hegek az arcán és a kezén, régi sebesülések nyomai – hol szerezte őket, munka vagy harc közben? Lehet, hogy tömlöcben volt és rejtekhelyet keres, vagy talán filozófus, aki nyugalomra vágyik. Akár így, akár úgy, csak jön, jön, egy ember a nagy kietlenségben. Csak baktat, madár és vad egyaránt elhallgat körülötte; időnként dünnyög egy-két szót maga elé „ Ohó! Hajaj!” , így mormog magában.“
Ebben az első regényfejezetben találkozunk az első emberrel, amint nekivág az első útnak, vállára vetve cipeli az első zsákot. Lehet, hogy végül megalapítja az első tanyát, az első otthont, amiből majd kinőhet az első társadalom. És az első szavak, amiket dünnyög? „Hát – igen, igen…” Ezek nem igazán szavak a szokásos értelemben, inkább egy artikulátlan kiáltás ez, egy emberi kiáltás – talán egy északi kiáltás – amelyet egy organizmus ad ki magából, hogy egyszerre adjon hangot örömnek és munkának, erőfeszítésnek és lazításnak, egy emberi kiáltás, amely éppen annyira jön a testből, mint a lélekből, és azt mutatja, hogy ez a kettő együtt hogyan alkot már ezen a kezdetleges fokon is egyetlen egységet, az izmok megfeszülésével és elernyedésével egyfelől, és a gondolatok koncentrálásával és szétszóródásával másfelől, egyetlen organikusan működő egységet alkotva, amely képes megszelídíteni a vadakat, feltörni az ugart és otthont építeni, egy emberi tisztást a természet világának vadonában, egy kolóniát a hegyek közötti völgyben. Az első társadalom neve Sellenr?, és az első emberi lény neve Isak. A teremtéstörténet, amit most idéztem, Knut Hamsun Északról szóló regényeposzának,  Az anyaföld áldásának nyitánya. Hamsun elbeszélője kétséget sem hagy afelől, hogy Isak az eszményi emberi lény, és Sellenr? az eszményi társadalom. Az utolsó oldalon visszatér a témához: „ A vadon fia ő testben és lélekben, tőről metszett földműves. A múltból eredő, a jövőbe mutató szellem, a földművelés legkorábbi korszakából való ember, honfoglaló, kilencszáz éves, vén és mégis napjaink embere.”

„ Ohó! Hajaj!”, az ember kísértést érez rá, hogy így kiáltson. Leszoktattuk magunkat az Északról alkotott olyasfajta idealizált képekről, amilyeneket Hamsun mutatott be a regényeiben, és hozzászoktunk, hogy fenntartással kezeljük az ilyesmit. A német nemzeti szocialisták számára, de nem csak náluk, „Az anyaföld kincse” minden nordikus jelkép emblematikus megtestesítője volt. Az ő számukra Észak egy olyan mentális geográfia iránytűjének egy  orientációs pontja, amely Németországot a világ középére, de legalábbis Közép-Európába helyezte el, amely a Délnek a legszebben Goethe Itália-kultuszában kifejezett latin érzékisége, a Nyugatnak a legerőteljesebben Spengler fausti gépimádatában kifejeződő angolszász racionalizmusa és a Keletnek a korszaknak a sárga veszedelemtől való félelmében kifejeződő ázsiai despotizmusa között próbált egyensúlyozni.

Ebben a geográfiában az Északot speciális hely illette meg. De nemcsak a német nácik hittek ebben a modellben. Ugyanez az elképzelt horizont színezi még mindig azt a képet, amivel magunkkal kapcsolatban találkozhatunk a világban. Ha az északi térség lakói azt látják, hogyan jelennek meg a világnak az Északról kialakított elképzeléseiben, nem ritkán maguk is elfogadják ezt saját önképük gyanánt. Ez egy olyan kép Északról, amely olyan emberek régiója, akik egy olyan nép mentalitásával, amelyik kilenc évszázadon keresztül művelte a földet, továbbépíti a maga eszményi közösségeit, és megvédi őket a hiper-modernitás és az archaikus barbárság degeneráltságától és szélsőségeitől egyaránt. Tudjuk, mennyire nehéz ez. De tudjuk azt is, hogy támaszkodhatunk a magunk erejére. Emmán csak így van, ahogy nálunkfele szokják mondani, ezen a mi kolóniánkon, itt fenn, Északon.

Ennek az Északról kialakított képnek a hitelessége időnként viták tárgyává válik az északi térségen belül. Ez a vita terméketlen. A kérdés megválaszolhatatlan. Helyesebben megválaszolható igenlő és tagadó módon is, az általánosítás fokától vagy nyersebben szólva a felületesség mértékétől függően, amit hajlandók vagyunk elfogadni kulturális folyamatok leírása során. 

De a kérdés megválaszolása helyett azt is megtehetjük, hogy a háttérben maradunk, és úgy próbáljuk szemlélni, mintha nem ránk vonatkozna. Akkor mit látunk? Az Észak narratívája, ahogy Hamsun leírta, és ahogy az északi és az európai történetírásban idealizálták, olyan, mint valamiféle telepes kolonializmus narratívája.  * Ha az északi országokról beszélünk és az északi kultúráról, nem valami állandó szubsztanciáról van szó. Még csak nem is valami tapasztalatról beszélünk, hanem egy identitásról. Mint valamennyi identitás, az északi is identifikálódási folyamatokból áll össze.
Identitás keletkezik az emberekben, akik olyan szimbólumok és diskurzusok hatása alatt állnak, amelyek befolyásolják azt, hogyan osztják fel a világukat, egyes részeit idegennek, másokat otthonosnak tartva. Hayden White, történész „tagadás útján létrehozott tüntető önmeghatározásról” beszél, és meg van győződve arról, hogy ez a kulturális identitások kialakításának legközönségesebb módja. Rájövünk arra, hogy kik is vagyunk, de nem úgy, hogy igazán rájönnénk arra, hogy kik is vagyunk, hanem azzal, hogy hangsúlyozzuk, hogy kik nem vagyunk.  
Ma az a szabály, hogy a kollektív identitást konstrukciónak kell tekinteni, amit annak keretében alakítanak ki, amit Edward Said „imaginárius geográfiának” nevez, amelyben az érintettek mind ahhoz tartoznak, amit Benedict Anderson az elképzelt, „imaginárius közösség” terminussal jelöl. A mai humán tudományok és a kultúrakritika jelentős része arra törekszik, hogy kimutassa, hogy egy imaginárius földrajz vagy egy imaginárius közösség hogyan alakít ki egy bizonyos tartósságot és határokat, és hogyan helyettesíti végül magát a valóságot, és hogyan megy mindez végbe azonosulási folyamatokon keresztül, amelyek során bizonyos elemeket elhagynak annak érdekében, hogy létrejöhessen az adott közösségi identitás, legyen az svéd, északi, európai vagy globális.

De ez a felsorolás maga is rávilágít valami érdekes dologra. Az ilyen identitások kialakulásának kritikai elemzése során az északi még elég könnyen megússza. Sokféle identitást alakítanak ki vagy állítanak helyre napjainkban. Vegyük például a svéd, a dán és az európai identitást, vagy vegyük a balti régió közös kultúrájának nagyszabású álmát. Itt olyan identitásokat találunk, amelyek a konstrukció és a rekonstrukció igen dinamikus vállalkozásainak voltak kitéve. Más a helyzet az északi identitással, amelyet ezekkel szemben nem tartanak érdekesnek, azt gondolják róla, hogy unalmas, és semmire sem kötelez. Az ember nem bírálja a saját identitását, nem fordítja ki, nem aprítja miszlikbe, hacsak nincs rá valami kényszerítő oka. És ez a sürgető szükség csak akkor válik érezhetővé, ha valaki elégtelennek vagy hamisnak, szűkösnek vagy túlságosan kizárólagosnak, dicstelennek vagy elnyomó jellegűnek érzékeli a saját identitását.

Az a körülmény, hogy nem érzékeljük ilyennek az északi identitást – hogy könnyebben elviseljük északi identitásunkat, és hogy északi identitásunk kevésbé okoz nekünk gondot, mint a nemzeti, etnikai vagy európai identitásunk – természetesen nem jelenti azt, hogy ne támadhatnánk ugyanolyan kritikai hévvel az északi kultúra konstrukcióját, amilyennel más kulturális identitásainkat támadjuk, de ez megmagyarázza, miért nem akadt eddig ilyen kritikai elemzés.

Nem azt akarom állítani, hogy az északi identitás teljesen ártatlan volna. Elég a 30-as évekre gondolni, vagy elolvasni a Svéd Demokrata Párt politikai programját, hogy belássuk, milyen könnyű vele visszaélni. De amíg csak egy szőke, teuton fajról beszélünk, és a karnyújtásnyira lévő északi vitézségről, az északi identitás viszonylag átláthatónak és engedékenynek tűnik. 

Nem kényszerítik ránk egyik irányból sem. Az északi rokonság nem követel meg tőlünk semmit, nem várja el, hogy tegyük félre emberi lény voltunkból fakadó egyetemességünket azért, hogy kialakítsuk Északon lakozó voltunkból fakadó partikularitásunkat. Mert ami megkülönböztetni látszik az északi identitást más kollektív identitásoktól, éppen az, hogy nem egy kitalált ellenséggel szemben konstruálódott meg. Európának a Keletre, a törökökre, az iszlámra vagy Amerikára volt szüksége ahhoz, hogy összetartson. A mai Dániának a muszlimokra és a svéd fenyegetésre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja a lelkiségét. A svédek a maguk részéről csak úgy lehetnek svédek, ha a bevándorlókat kivonják az egyenletből. És mint valamennyien tisztában vagyunk vele, nem volna balti együttműködés az orosz veszély nélkül.

Az északi térségnek másfelől nincs arra szüksége, hogy valamiféle kulturális ellenség tükrében szemlélje magát. Jó, de akkor hogyan határozza meg önmagát az északi térség, ha nincs mit tagadnia, ha nincs semmi, amivel magát szembeállíthatná?  Mert az nyilván lehetetlen, hogy Hayden White definíciója a kulturális identitásképzés alapvető mechanizmusáról minden kollektív identitásra érvényes legyen, kivéve az északi identitást?
  * Ha külföldi kritikusok írnak arról, hogy mi tesz valakit „nordikus” alkattá, szívesen hivatkoznak a természeti környezetre mint közös vonatkoztatási pontra. Mi, északiak, már régen belefáradtunk ezekbe a klisékbe. A csípős hideg, a kihalt erdei tisztások, a kopár sziklák, és az alámerülők kiáltásai a sötét vizek felett a nyári fehér éjszakákon. Ha bárki azt állítja, hogy az északi művészet és irodalom a természeti világ határán élt élet tapasztalatait tükrözi, sietünk ezt cáfolni.

De vajon nem elképzelhető, hogy ez az egzotizálás mégiscsak magában foglal valami igazságmagot, amit ki lehetne bontani belőle, és közelebbről szemügyre lehetne venni?
Nem lehetne-e megvizsgálni azt is, hogy vajon a szemben álló kép, kontrasztba állítva azzal, amit az északi identitás a saját kontúrjairól és jelentőségéről feltételez, valójában mennyiben volt mindig is éppen ez a természeti környezet? Mindenképpen ez az egyik kérdés, ami felvetődik az emberben, ha elolvassa Kerstin Ekman terjedelmes vizsgálódását saját magának és más északi embereknek a fákhoz, erdőkhöz, állatokhoz és vadakhoz fűződő ambivalens attitűdjéről. Ha erről van szó, akkor az északi identitásnak nincs szüksége egy kulturális ellenség megalkotására ahhoz, hogy fennmaradjon, mivel a természet mint olyan mindig is kínálkozott számára olyan objektumként, amellyel szemben az északi térség lakói megkonstruálhatják a szubjektivitásukat, ahogy Isak Sellenr? megépíti a maga telepét a hegyek közötti völgyben.. 

Ezt a gondolatmenetet követve hamar rájövünk, hogy kétféle módon lehet vizsgálni az északi kultúra viszonyát a kolonializmushoz. Az egyik megközelítés magától értetődő. Ez arra a pozícióra figyel, amit az északi államok foglaltak el abban a kapitalista és imperialista rendszerben, amely 1500 körül kezd kialakulni és a 20. század elejére bontakozik ki teljesen. Az északi államok gyarmatbirodalmait kutatja, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a svéd és a dán gyarmati uralomra szorítkoznak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Norvégia és Finnország dán és svéd fennhatóság alatt állt ennek az időszaknak a túlnyomó részében.
Összehasonlítja az északi államok gyarmatpolitikáját és kereskedelmi módszereit a többi európai gyarmatbirodaloméval, hasonlóságokat és különbségeket keres, ezzel járul hozzá annak megértéséhez, mennyire nyomja rá a bélyegét az északi kulturális és társadalmi életre az imperialista világrendben való részvétel. A kolonializmus kétségtelenül megvetette a rasszizmus és a diszkrimináció alapjait az északi államokban. De az a körülmény, hogy az északi államok a birodalmi Nyugatnak a perifériáján helyezkedtek el, azt is jelentette, hogy a gyarmati múlt öröksége más hatásokkal és következményekkel járt az északi térségben, mint például Németországban, Franciaországban és Angliában. Ez pedig azt jelentette, hogy az északi írók, művészek, intellektuelek és tudósok hosszú ideig más szemmel nézték a gyarmati rendszert és a gyarmati sorban élő népek valóságát, mint mondjuk egy tipikus brit imperialista. Hogy a maguk északi szemével ezt pontosan hogyan látták, éppen ez képezhetné további kutatás tárgyát. Csak mostanában kezdtünk el érdeklődni ez iránt.

Mivel elkezdtünk érdeklődni eziránt, talán érdemes volna azt is fontolóra venni, nem lehetne-e egy teljesen más módon is megközelíteni az északi kultúra és a kolonializmus kérdését.
Nem volna-e érdemes tartani egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt az Északot is belesuvasztanánk a posztkoloniáls paradigmába?  Természetesen szem előtt kell tartanunk, milyen mértékben volt benne a keze az északi politikusoknak, kereskedőknek, generálisoknak, kutatóknak és íróknak Afrika, Ázsia és Amerika felosztásában, a rabszolga-kereskedelemben, a cukornád ültetvények jövedékeiben, és a fehérembernek a távoli országok életéhez való egyéb civilizáló hozzájárulásaiban. De mielőtt elkezdenénk tanulmányozni ezeket az összefüggéseket, és belesüllyesztenénk az Északot a nyugati imperializmus világkultúrájába, talán érdemes volna egy kicsit mélyebbre hatolni az északi kultúra eredeti történetébe. Milyen mértékben tanúskodik ez a történet eleve egy kolonialista mentalitásról?

Váltsunk nézőpontot. Tegyük fel, hogy a kolonializmusnak megvan a maga helye a nordikus szív mélyén, és hogy ez az eredendő koloniális élmény színezi át Észak részvételét a világ óceánjain zajló nagy játszmában.
  (Saree Makdisi hasonló megközelítést választ, amikor azt vizsgálja, hogy az angol romantikus költőknek a Tóvidék iránti lelkesedése mennyire volt egy olyan eredeti állapot idilli kifejezése, amelyből le lehet vezetni a brit birodalom legnagyobbszabású hódító törekvéseit.) De vajon mi következhet egy olyan északi identitásból, amely a nyírfákhoz, mocsarakhoz, hegyekhez, orgonákhoz, farkasokhoz, gabonaföldekhez, erdei tisztásokon megbúvó vörös kunyhókhoz és fáradságosan megépített kőfalakhoz való érzelmi kötődésből lett kialakítva? Ebből az következik, hogy az északi identitás a természet legyőzéséből táplálkozik. Ezért van az, hogy Hamsun „Áldott anyaföld”-jének hősében, Isakban olyan könnyű az északi emberek archetípusát felismerni.

Hogy megértsük az összefüggést Észak és a kolonializmus között, otthonról kell elindulnunk, az északi kultúra természetképével, ahogy az a mítoszokban és legendákban elhíresült. Ez a természetszemlélet már önmagában is egy kolonialista szívről árulkodik. Nézzük ismét Hamsunt: 
Az ember, egy emberi lény, az első, aki idejött. Nem volt út őelőtte. Később jöttek ilyen-olyan vadállatok, követték a gyenge ösvényt lápon és mocsárvidéken keresztül, kissé mélyebbre vágva azt, utánuk valami lapp bukkant rá erre az ösvényre, és haladt ezen az úton rétről rétre a rénszarvasa nyomában. Így jött létre az út a nagy Almenningen keresztül – a közös földsáv, amelynek nem volt birtokosa, senki földje.

Az ember, akit látunk, a föld ura. Azt mondják, ő az első emberi lény az ösvényen. Egy-két állat már taposta előtte az ösvényt, ami azt illeti, és „néhány lapp” is. Isak számára, hogy az elsőnek ismerjék el, hogy ő legyen a gazda, aki birtokba veszi a földet, a lapp aligha számít emberi lénynek. Hamsunnál a világ két félre oszlik: van a kultúra és a természet, a közösség és a vadon. „Az emberi lény” és a „lapp” a határvonal két különböző oldalára kerül. „A civilizáció azzal teremti meg magát, hogy ellenállást tanúsít a vadsággal szemben; a vad elem nélkül egy civilizált személy nem tudná, hogy ő civilizált”, írja Patricia Lorenzoni nagyszabású tanulmányában arról, hogyan alakította ki magának a nyugati tudomány „a vadembert” a világ premodern perifériáján. Ez a nordikus történet koloniális magva is: a belső gyarmatosítás, amely bizonyos népeket kiradíroz a történelemből. „A lapp” a vadon része. Egy primitív nép képviselője. Vadember. Így kell lennie ahhoz, hogy elkezdődhessen és formát ölhessen az Észak narratívája, és formálhassa a népeit, akiknek együttes ereje fogja megszelídíteni a vadakat, feltörni az ugart és otthont építeni, egy emberi tisztást a természet világának ölén.

Számtalan északi szövegben és képen találkozunk ezzel az első sejttel: egy földműves emberi közösség képével, dialektikus kölcsönhatásban/anyagcserében a természettel, hozva létre egy kiteljesedett társadalmat és kultúrát, amely határvonalat húz önmaga és a másik, a kultivált és a vad, a háziasított és az idegen, a szőke és a sötét között. 

Amint valaki azt állítja, hogy ez a jelenet koloniális – azaz hogy hódításra, legyőzésre, letelepedésre, feltérképezésre, osztályozásra, elhatárolásra és kulturális átalakításra épül – világossá válik az út az északi művészet, irodalom és eszmetörténet egy új olvasata számára.
  Az északi eszmetörténet ekkor úgy jelenik meg, mint az eredendő koloniális sejt mutációinak egész sora, vagy mint egyetlen pontból sugárként kiinduló különböző fejlődésvonalak sorozata.
Hamsuntól kezdve az északi elbeszélés erdőkkel és mezőkkel a háttérben bontakozik ki. Visszapillantanak benne egy távoli múltra, egy falusi településre, ott helyezi el az elbeszélő mindennek szimbolikus kezdetét. Az elbeszélés akkor gyorsan elfordul vad kezdeteitől, és megtalálja útját a modernitás különböző útjain keresztül a külvilágba és saját korunkba. És még ha az Észak elbeszélései mai és városi színtereken játszódnak is, ahogy ez manapság szokás, metaforáikat, jelképeiket és képeiket gyakran származtatják abból az eredendő sejtből.
  * Egy éves amerikai tartózkodásom alatt az volt az egyik feladatom, hogy az északi térség 20. századi kultúrtörténetét tanítsam. Tények átadása helyett inkább arra törekedtem, hogy bemutassak egy élményvilágot, ahogy ez az északi művészetben, filmben és irodalomban kifejezésre jut. Van-e olyan, hogy északi élményvilág? Ha igen, van-e északi identitás? Milyen narratívák és tapasztalatok alakították ki? Amikor ezeket a kérdéseket egy csoport huszonéves tehetséges diák társaságában kellett végiggondolni, akik nem tudtak semmit az északi országokról, úgy éreztem, elkaptam egy pillantást az északi kultúra eredendő sejtjére. Ebből kibontható volna egy északi vonal és egy északi szöveg.

A kurzusomra készülve rá kellett jönnöm, hogy rendkívül kevés az, ami az északi irodalomból le van fordítva angolra. Amit a kiadók ajánlani tudtak, az gyakorlatilag húszegynéhány különböző kötetet tett ki. Olvasmánylistánk ezért a következőkre szorítkozott:: Hamsun: Áldott anyaföld, ezt követte Kjartan Fl?gstad-tól a Dollar Road, Moa Martinson-tól a Nők és almafák, Karin Boye-tól a Kallocain, Harry Martinson-tól az Aniara, Jan Myrdal-tól Egy hűtlen európai vallomásai, P. O. Enquist-től A zenészek felvonulása és Monika Fagerholm-tól  A tengerpart csodálatos asszonyai. 
 Ehhez jött még néhány film, elbeszélés és vers, és egy kis háttérirodalom a történelemről, társadalomról és politikáról. Ebből a vegyes gyűjteményből akartam felszínre hozni egy északi jellegű szöveget és az északi identitást úgy, hogy a huszonéves diákjaim valami fogalmat alkothassanak róla. Legnagyobb meglepetésemre a különböző szövegek gyakorlatilag minden segítség nélkül egybeolvadtak egy nagyobb narratívába, egy imaginárius Északföldbe, amiből ráébredhettem, milyen egyedülálló az Észak 20. százada.

Szóval Hamsun Áldott anyaföldjével kezdtük és Fl?gstad első regényével, amelynek norvégul és svédül az volt a címe, hogy Dalen Portland.  Könnyű volt észrevenni, hogyan helyezkedik el a két könyv egy történelmi korszak két különböző oldalán. Hamsun a nagy racionalizálás kezdetén áll. Fl?gstad azt mutatja meg, ahogyan ez véget ér. Hamsun Isakja úgy van beállítva, mint az első emberi lény, de valójában úgy is, mint a végső, örök emberi. Hamsun közössége szintén az első közösség, egy koloniális ős-sejt, amelyet a szerző szeretne megőrizni minden áron. Isak kiépíti a farmját, feltöri az ugart, megteremti a falusi harmónia világát. Aztán a modernitás összes erői betörnek ebbe a világba – a távíró, a bányafelügyelők, a bűnözés, a kereskedelem és a pénz –, amelyek az igazi Norvégiában bevezették a városias ipari kapitalizmust, és felszámolták Isak organikusan gyökerező világát. 

Mindazok, akik olvasták Hamsun könyvét, tudják, hogy tulajdonképpen sikerül elutasítania a modernizáció folyamatát, anélkül hogy veszítene a hitelességéből. Sellenr? utópiája megmarad eléggé csodával határos módon mint megvalósítható életút a technikai civilizáció gyárai és városai közepette vagy inkább dacára. Persze éppen ez volt az, amiért a nácik és a konzervatívok szerették az Áldott anyaföldet. Hamsun kiküszöböli a modernitást, és a hajtóerőit más irányba tereli, amelyek visszaviszik az emberiséget valami harmóniába az univerzummal.

Áttérve Fl?gstad's Dalen Portland-jára, rögtön észrevesszük, hogy ez a regény az Áldott anyaföld tudatos ellenpontozásaként íródott.. Itt is olyasvalakivel találkozunk, aki a völgy felé tart, de nem azért, hogy feltörje az ugart. Egy ifjú rohan lélekszakadva farmról farmra, hogy elhívja a férfiakat a városi acélüzembe, ahol új munkaerőt toboroznak. A modernizációs folyamat, amelyet Hamsunnak sikerült elhárítania, teljes erővel tör be Fl?gstadnél. Amikor a fiú végigrohan a völgyön, az elbeszélő megjegyzi, hogy a gabonaföldeket hamarosan megint benövi a gaz. Mindazok a nevek, amelyeket Isac adott a birtokainak, a réteknek, patakoknak, hegyeknek és erdőknek, nemsokára feledésbe merülnek. A paraszti társadalmat ipari társadalom váltja fel, az anyaföld áldott termését pedig a bauxit. A modern társadalomhoz vezető út láthatólag már ki van jelölve, és Isak eredendő koloniális alapsejtjét  – a földművest, aki felszántja a földjét, és furkósbotjával elkergeti a vadakat – a multinacionális fémipari trösztök imperializmusa váltja fel. 
De még Fl?gstad sincs felkészülve arra, hogy ezt az utat válassza. Az ő regénye is egy alternatív utat javasol a jövőre nézve. Fl?gstad esetében ez az alternatíva nem a falusi társadalmat igyekszik állandóként megőrizni, ehelyett az ő főhőse egy másik koloniális archetípushoz nyúl vissza: hajós lesz, hőssé válik, és az idők során Amerika egy kései felfedezője lesz belőle. Röviden, a regény főhőse elhajózik egy odüsszeuszi útra, amely olyan tudatosan fantasztikus, hogy erre nincs is más magyarázat, csak Fl?gstadnek az a szándéka, hogy növelje a kontrasztot egyfelől Norvégia társadalmi helyzete, a modernizáció élettelen következményei, másfelől a kalandok sokasága között, amelyekről az emberek kénytelenek lemondani az anyagi boldogulásuk érdekében. Fl?gstad felszínre hoz minden meg nem valósult lehetőséget, ami ott szunnyad a modern történelem szövegében.   A többi könyv is beleillett minden nehézség nélkül az alternatív utak keresésének szélesebb északi elbeszélésébe a modernitás egész vállalkozása folyamán Karin Boye-nak egy jövőbeli totalitárius birodalomról felvázolt képétől kezdve és Harry Martinsonnál egy távolabbi terület kolonializációján keresztül egészen a nyugati világ birodalmi reálpolitikájának Jan Myrdal féle bírálatáig. Ebben a hatalmas szövegben a területfoglalás visszatérően úgy szerepel, mint a megfontolandó modernizációs sémák egyike. De az északi szöveg szimbólumok egy ismétlődő sorozatát is használja, hogy megjelenítse vele az eddig elnyomott dolgok visszatérését. A haladás által kisöpört vad és természeti jelenségek mind visszajönnek a modern társadalomba szörnyek és rossz ómenek formájában. Azzal kezdődik, hogy Isak Ingerje megfojtja elsőszülött gyermekét Sellenr?n kívül a patakban, mivel a gyermeknek szőr van a szája körül, ami pedig szerinte azt jelenti, hogy balsorsra ítéltetett. Ez a motívum végighúzódik Monika Fagerholm  Tengerparti csodálatos asszonyai-ig, ahol az egyik törvényen kívüli fiatal leli úgy a halálát, hogy vízbe fullad. Az északi szövegben van egy szöveg mögötti textus, egy szubtextus, amely az utópiákat és a modernitás áldozatait egy olyan szférához kapcsolja, amely a nőkhöz és a sötét vizekhez van közel. Találkozunk vele  
Moa Martinson „Anya megfürdik” című híres leíró jelenetében a Nők és almafák első részében, ahol a fürdőházban külön összegyűlő nőkben valami fenyegetőt látnak az ott lakó férfi gazdálkodók által kialakított rendre nézve. Ugyanebben a szférában találjuk magunkat Jan Myrdalnál, ahol az egész konfliktus a barátnő öngyilkossága körül kristályosodik ki. És P. O. Enquistnél, ahol a munkásmozgalom árulója a jégen vágott lékbe öli magát; és Harry Martinsonnál, ahol az olyan nőalakok, mint Isagel, és a szuperkomputer Mima az egyedüliek, akik tudják, hogyan kell a modern civilizációt a megfelelő mederbe terelni; és Fl?gstadnál,
ahol a főhős fivére megfullad a kikötőben, és persze Boye Kallocain-jában is.
 A kurzus keretében megnéztük Ingmar Bergman "Personá"-ját is, és az is két nőről szól a vízparton, akik a modern civilizáció traumájával viaskodnak. 

Ki tudja megmondani, miért van ez a szubtextus sötét vizekkel, nőalakokkal, öngyilkossággal, gyermekgyilkossággal  és folyóba fulladással az északi szövegekben ábrázolt társadalomkép mögött? Egy tény egyértelműnek látszik. Az északi országokban az elbeszélések szövege lehetővé tette a modernitás projektje számára az önmagára reflektálást az egész 20. század folyamán. A modernitást feltételes módban reprodukálták: ilyen formát is ölthet, jobban is lehetne csinálni, rosszabb is lehetne; másként is lehetne csinálni. Így szemlélve a 20. századi északi szöveg úgy funcionált, mint az északi modell lelkiismerete és kijavítása. Egyes esetekben szó szerint beavatkozott a történelembe, és megváltoztatta a jóléti modell irányát, Ivar Lo-Johansson  volt erre egy példa Svédországban.
  Lehet, hogy az északi szöveg azért tapadt olyan szorosan a történelmi folyamathoz, mivel más országbeli szövegeknél nagyobb mértékben származott olyan íróktól, akik belülről tapasztalták meg a modernizációt. Olyan írók örökítették meg, Knut Hamsuntól Monika Fagerholmig, akik széles értelemben véve ugyanabból az osztályból jöttek, mint azok, akik az északi modell élharcosai voltak. Az eredmény nemzetközi szemszögből nézve egy egyedülálló irodalom, amely megvilágította a modernitást felülről és alulról, jó és rossz oldaláról, megszólaltatva és megelevenítve a hétköznapi emberek kemény összeütközéseit a modernitással. 
 Ez is egy olyan nyomvonal, amit a posztkoloniális elmélet eszközeivel is ki lehetne fejteni. Ennek egyik alapelve, voltaképpen a nyugati gyarmatosító modernizáció felett gyakorolt kritikájának lényege, hogy különböző utak vezetnek át a modern korszakon, hogy vannak alternatív modernitások. És minél inkább kint találjuk magunkat a periférián, annál inkább feltételezhető, hogy ezek az alternatív utak el fognak térni a normától, és annál közelebb visznek minket ahhoz a koloniális alapjelenethez, amely a modernitás kezdeteit képezi.
.  * A történetek a közösség érzetét teremtik meg az olvasóikban és a hallgatóikban. Minél távolabbiak a történetek szereplői a közösség saját világától, annál inkább képesek a hallgatóságot szembesíteni azzal, ami szokatlan, egészen addig, amíg közvetlen érintkezést nem közvetítenek a Másokhoz. A távoli vidékekről szóló történetekben ezért ritkán találkozunk hozzánk hasonló emberekkel, holott ennek a valószínűsége ugyanaz kéne hogy legyen itt is, meg ott is. Akikkel azon a tőlünk messze eső helyen találkozunk, mind szörnyek, idegenek és ellenségek, az egyetlen közös nevező bennük a mi saját életvitelünk tagadása.
 De ez még nem minden. Minél távolabb visznek minket a történetek az otthonunktól, minél jobban kivezet a cselekményük a megszokott rendszerből, annál közelebb kerülünk a primér koloniális alapsejthez: a küzdelemhez a vadonnal, az idegen elűzéséhez, a világ szétválasztásához szőkékre és sötétekre. Hamsun regénye, az Áldott anyaföld a világ eldugott zugában játszódik. Isak sikeres kolóniateremtése nyomán a terméketlen ugar az északi kultúra otthonos központjává alakul át.
 Ezért nyilván nem meglepő, hogy az északi identitás koloniális eredete a legtisztábban a kelet-grönlandi Scoresbysundnál látható. Ittoqqoorttoormiit, ahogy ezt a helyet a helyi nyelven hívják, annyira távoleső, annyira a világrendszer perifériáján helyezkedik el, hogy a hely története egyet jelent koloniális meghódításának történetével. Scoresby fjordjának kies vidékén dán telepesek felhúztak néhány házat 1924-ben. A rákövetkező évben a dán hatóságok gondoskodtak róla, hogy beköltözzön egy tucatnyi grönlandi vadász család. Ott jobban élnek majd, ígérték nekik a dánok.
De Dánia valódi indítékai ennél jóval cinikusabbak voltak. A dán korona Kelet-Grönlandra támasztott igényének megerősítésére – a terület senkiföldjének számított akkoriban – Dániának bizonyítania kellett, hogy az emberek használni akarják a vadont. A helyet el kellett foglalni. De hogyan? Dánok nem akartak odaköltözni. Dánia ezért odavitt mintegy 70 grönlandit, a jobb életkörülmények reményével kecsegtetve őket az új kolónián. Beteljesedtek-e a remények? A település sosem vált önellátóvá, továbbra is függő maradt az alapvető létszükségleti cikkek Koppenhágából és Nyugat-Grönlandból minden évben odaküldött szállítmányaitól.
  Pia Arke vizuális művészetében ez a periféria Észak élményének alaphelyzeteként jelenik meg. Ez a művész ott született. Az ő esetében saját történetének elmondása egyúttal a Scoresbysund fjordvidék történetének elmondását is jelenti, a Scoresbysund fjordvidék történetét elmondani pedig a kolonializmus történetének elmondását jelenti.
Pia Arke visszatér Hamsun Isakjának a nyomdokaiba, lebontva azt, amit ő épített, mintha arról álmodna, hogy semmissé tegye, de legalábbis átalakítsa azt, amit ő hozott létre.
Leleplezi az északi koloniális történelem monolitját azzal, hogy feltárja azoknak a dán telepeseknek a motívumait és szenvedélyét, akik Kelet-Grönland urai és jótevői akartak lenni. A Nyugat minden koloniális eszközét bevetették, hogy egy bálnavadász és halász közösséget hozzanak létre, amely érintetlen lett volna a Nyugattól. Biztosítani akartak egy helyet a vadaknak a természet világában azzal, hogy létrehoznak számukra egy rezervátumot, és azt várták tőlük, hogy ott tovább folytassák vad életüket. A primitív állapotokat próbálták visszaállítani modern eszközökkel.
 Miután Pia Arke leleplezte ezt az egész történetet, láthatóvá válnak az ezáltal kiváltott kisebb történetek is. Munkájában érezni lehet Észak egy történetét, amely hosszú ideig elmondatlan maradt, mivel az általa leginkább érintett embereknek nem engedték meg, vagy nem voltak rá képesek, hogy elmondják. Ez az erő, az erőszak, a hatalmi harc, a szép ígéretek és a kulturális konfliktusok északi története. Ez is egy olyan történet, amely a primér őssejtre megy vissza: a föld betelepítésére és az ott élők fehérekre és vademberekre való szétválasztására. Ami mögöttes szöveg marad Hamsunnál és az összes többi írónál, akivel foglalkoztam, fő szöveggé válik Pia Arke művében.
„A gyarmatosítás történetét a saját történetemmé teszem az egyetlen módon, ahogy tudom, azzal, hogy személyesként kezelem.” írja Arke a Scoresbysund történetekben.

Ha követjük az északi elbeszélést visszafelé és befelé haladva, mint már említettem, rájövünk, hogy sokszor kezdődik egy honfoglaló ősjelenettel: az első ember azon munkálkodik, hogy megtisztítsa magának a terepet valahol a vadonban, és ott létrehoz egy közösséget. Ez Isak Sellenr? története. Ez Scoresbysund története.
És ez a Vörös Erik története is, aki a tizenegyedik században alapította az első – az első? – kolóniát Grönlandon. Valamikor a tizenötödik században megszakadt a kapcsolat a keresztény kolónia és az európai szárazföld között. Azóta is folyik a töprengés arról, mi történhetett azzal az északi kontingenssel. Kihaltak vajon? Betegségtől? Vagy éhenvesztek? Esetleg a hideget nem bírták? Feladták volna a különállásukat és beolvadtak a grönlandi populációba? Vagy talán elköltöztek egy magányos fjord öblébe, amiről nem hallott senki?
Európai felfedezők a 19. században dédelgettek egy olyan álmot, hogy felleljék a Vörös Erik leszármazottait. Különböző expedíciókat küldtek a felkutatásukra. A legerősebben Adolf Fredrik Nordenskiöldben, a neves sarkkutatóban élt ez az álom. 1883-ban  – egy olyan időszakban, amikor a tetőfokán volt az imperializmus és a nordikus természet-romantika egyaránt– Nordenskiöld felfedezi Grönland keleti partvidékét. A telepesek keleti bázisát, Österbygdet keresi. Kiveti a horgonyt a partnál, és szánnal halad tovább, a szárazföld belsejébe. Azt állítja, hogy a jég a szárazföldön csak egy külső határ. Mögött zöld erdők rejtőznek.   Igen, ez az, amiről Nordenskiöld meg van győződve, és körülményes bizonyítékokat hoz fel elmélete alátámasztására. Ha ez az elmélet helytálló, akkor feltehetőleg nincs kizárva, hanem elképzelhető, talán éppenséggel valószínű is, hogy azokat a régi északföldieket megtalálják azokban a zöld erdőkben, spekulál Nordenskiöld, ahogy viszi a szán a jégen a szárazföld belsejébe. Nordenskiöld utazik a hatalmas havas térségeken át egyre közelebb és közelebb Észak gyökereihez. És ezek a gyökerek mind a természet kolonializálásáról szólnak.
 Akárcsak Hamsun, Nordenskiöld is úgy szemlélte az északi telepest, mint az első embert: „ A vadon fia ő testben és lélekben, tőről metszett földműves. A múltból eredő, a jövőbe mutató szellem, a földművelés legkorábbi korszakából való ember, honfoglaló, kilencszáz éves, vén és mégis  napjaink embere.”

Minden arra irányuló kísérlet, amelyik Északnak a kolonializmushoz való viszonyát akarja meghatározni, ezt az első emberről szóló mítoszt veheti kiindulópontnak. Amennyire beszélhetünk az északi kultúra modernitás projektjéről, annak nagyon sok köze van ehhez az ősi jelenethez való visszanyúláshoz. Vajon miért kell odáig visszamenni? Vagy attól a vágytól vezérelve, hogy vállvetve munkálkodjunk Isakkal és a Vörös Erikkel a szűzföld feltörésén. Vagy hogy elbeszéljük azoknak a történetét, akik egyszer már ott voltak, de aztán kiűzettek onnan és elfelejtődtek, amikor megjelent fejszéjével az első ember, határozottan lépdelve a senkiföldjén.
 

          KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA