Charles és én ahhoz a kisebbséghez tartozunk, akik körülbelül egy teljes napi késéssel tudták meg, mi történt szeptember 11-én. Ennek oka a nyelvi korlátok, újra fellángolt szerelmünk és általános szétszórtságunk keverékében keresendő. Lisszabonban voltunk épp, a legócskább hotelben laktunk, amit csak el lehet képzelni. A folyosók, melyeken a nedvességgel átitatott futószőnyegek a szemmel láthatóan hiányzó padlódeszkák elfedésére szolgáltak, tele voltak limlommal, ami soha nem jutott onnan tovább; kiszolgált bútorok egymás hegyén-hátán; halálba aludt ágyak, tönkreült székek, asztalok, széleiken hüvelykujj formájú mélyedésekkel, a melankólikusok nyomaival, akik talán újra és újra körbetöprengték az asztalt. A mi ajtónk előtt egy régi írógép állt. Ha az ember lenyomott rajta egy billentyűt, a betű karcsú fémlába félúton megállt és ingott a levegőben a szines szalag és a többi fémláb (ősrégi betűk virágágya) között, mintha azt mondaná: Nem, egyedül nem csinálom.
    Ugyan kinek ne lennének gyöngéi az írógépek? Akárhányszor hazatértem, és akárhányszor elhagytam a szobát, leütöttem rajta egy billentyűt. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Mint amikor valaki meglát egy zongorát, és azonnal játszania kell. Jönnek az emlékek: ismeritek ugye a vonatperonokat? Mielőtt még egy szót is leírtam volna valaha, költészetről nem is beszélve, tizenkilenc évesen végighurcoltam hét és fél kilós írógépemet egy utazáson sok átszállással Rómán, Firenzén és Velencén, anélkül hogy módom lett volna egyetlen szót is leírni rajta, de mindezért tökéletesen kárpótolt, hogy egy amerikai lány azt mondta, teljesen megérti, miért cipelem a bestiát, hiszen „mi lenne egy író az írógépe nélkül?“– ezt mondta. Aztán később kezdtek jól fogyni a könyveim. Az emlék elillan. Kellemes, csiklandó érzést hagy maga után, ugyanakkor fanyar szájízt is, mert azért annyira jól nem fogytak. Úgy vagyok, mint a billentyű, himbálózom ég és föld között: Nem, egyedül nem csinálom. De még mindig szeretem az írógépeket. És szeretem olvasni Charles étterem-kritikáit, itt-ott egy-egy változtatást javasolni rajtuk. A kritikus kritikusa –  ez vagyok én.
    Nemcsak az amerikai lány kijelentése okozta a kellemes csiklandást. Firenze, a szilveszter este, az a negyed évszázaddal korábbi nap; a lánynak hosszú fekete haja volt, és vörös gyapjúkabátja, mint egy Paddington macinak, talán ezért gondoltam rá úgy vissza, mint egy medvebocsra, az ilyen gombok: // ezeken a kabátokon mindig levettek a lábamról, hosszúkásak, fából készültek, és ferdén gombolódnak.
    Vissza Lisszabonba. Hotelszobánkat csakúgy mint az egész hotelt elöntötte a nedvesség. Amikor hajszárítóm dugóját bedugtam a konnektorba, a villanyt fel és le tudtam kapcsolni a hajszárítón keresztül, ellenben levegőt nem fújt. És volt egy tükör, amelyben éppen hogy kivehette magát és egymást az ember – meztelenül, egymást átölelve  a tükör előtt mi, Charles és Camilla, jelentősen megszépülve, szinte csak kontúrok, valahol benn a tükör rozsdás éjszakájának mélyén, miközben (tekintve, hogy állandóan azt csináltuk, valószínűleg közben is) a repülőgépek belerepültek a tornyokba. Aztán, éhesen a sok szerelem után, elhagytuk a szobát mint mindig, most is leütöttem egy billentyűt, aznap talán a 'd'-t mint disaster, és egymást átölelve, éhesen és boldogan átvágtunk a veszélyes folyosón, aztán le a veszélyes lépcsőn, a lift egyszerűen túl veszélyes volt, még az olyan szerencsés flótásoknak is, mint mi voltunk. Lent a recepción előbújt az egyik hindu tulajdonos a lépcső alatti odujából, és mondott valamit Charlesnak, közben a karjánál fogva ráncigálta. Charles bement vele a szobájába, én meg megadóan utánuk. A hindu szemmel láthatóan nagyon izgatott volt valami miatt, amit a tévében látott. Rengeteg füstöt láttam, azt hittem, erdőtűz.
    – Most nem szeretnénk filmet nézni – mondta Charles barátságosan, mert ő mindig barátságos, és elhúzta a karját.
    – Ez nem  film –  mondtam, szerintem égnek az erdeik.
    – Óh – sóhajtott Charles, előrehajolt és megsimogatta az indus arcát –, majd rendbejön minden.
    A hindu nem értett semmit. Végül egy vállrándítással ott hagyott minket. És mi mit sem sejtve kiléptünk a megváltozott világba. De végülis állandóan ezt teszi az ember. Nem szeretném túértékelni az események jelentőségét; annyi minden szörnyűség történt már előtte és azóta is, a társadalmak talán máris összezárultak körülöttünk. És talán mi magunk is bezárultunk magunk körül a félelem miatt.  A tornyok összeomlása talán csak egy alkalom volt. Charlesnak páldául ez a véleménye. Sajnos nem áll módomban önálló, eredeti politikai analízissel előállni; nem vagyok elég iskolázott hozzá; úgyhogy ahhoz tartom magam, és azt ismétlem, amit hallottam és olvastam. Jó, hogy olvasok újságot. Jó, hogy ott van nekem Žižek. És nem kevésbé jó, hogy ott van nekem Charles. És szintén jó, hogy van Alwilda. Ő szigorú.
    Egy nap, biciklizés közben megállított egy újságíró, és megkérdezte, megengedem-e, hogy megkérdezze, miért viselek sisakot. Vajon lehet-e erre a kérdésre többféle választ adni? Mégis, hogy meglepjem, azt mondtam, azért, mert félek, hogy a fejemre esik valami. – Felülről? – kérdezte. – Felülről – ismételtem. Azoknak az anyámasszony katonáinak a nemzetségéhez tartozom, akik mindentől félnek.
    – Nem beszélne inkább csak a maga nevében? – kérdezte.
    – De, igen ... – feleltem – , szivesen. Én már szeptember 11. előtt is a legrosszabbtól féltem. Mindig. Az egyetlen, amitől nem félek, az a szalmonella. Halált megvető bátorsággal eszem a nyers tojást.
    – A halált megvető bátorságot írom, de a tojást hagyjuk. Noha a konyha kövéhez csattanó tojást össze lehet hasonlítani egy aszfalthoz csapódó fejjel.
    Hirtelen sok dolga lett, mert az az ötlete támadt, hogy a biciklis sisakról szóló kisfilmje kezdődhetne egy lassított felvétellel, amin egy tojás hozzácsapódik egy kemény felülelethez. Hogy rohant! Nehogy már valaki ellopja a jó ötletét.
    Azt mondom, beszéljünk inkább a virágokról (az újságíró lelépett). Egy csokor csaknem fekete kardvirág előtt ülök otthon a nappaliban, és arra gondolok, vajon milyen lehet besétálni egy ilyen bársonytölcsérbe. Ne higgyék, hogy a női nemi szervről beszélek, figyelem, már megint a halálról van szó. Besétálni egy ilyen bársonytölcsérbe, hátranézni, és látni, amint a virág összezárul a fejünk fölött. Ott lenni körülfogva, bezárva, rosszul lenni a kellemes illatban a puha falak között, és virághalált halni.
 De honnan jön ez, tűnődöm; megesett, hogy Alwilda is ezt kérdezte tőlem, és Charles is, mi ez a halál körüli kerengés? Már régóta adós vagyok nekik a válasszal. Vállat vontam, elfordítottam az arcomat, és elhatároztam, hogy a jövőben megtartom a halált magamnak. Mintha csak az én problémám lenne, enyém és csakis az enyém egyedül. Ezért voltam boldog, amikor egy nap V. S. Naipaul Az érkezés rejtélye c. könyvében találtam egy lehetséges választ.
    Kívülről megtanultam azt a részt, és amikor Alwilda legközelebb megkérdezett, így feleltem: „Látni az elmúlás lehetőségét, sőt bizonyosságát már a teremtés pillanatában: ilyen az én lelki alkatom. Ezt a lelkiállapotot kaptam gyermekként Trinidadban, részben családi viszonyaim következményeként: a félig leomlott, romos  házak melyekben laktunk, a sok költözés, az általános bizonytalanság...“
   – Trinidad – álmélkodott Alwilda hitetlenkedve –, hiszen mi Roskildében lakunk, mióta az eszemet tudom, és nálatok egyszerűen gyönyörű volt minden, nyoma sem volt romoknak.  „A bizonytalanság – folytattam sötéten –, mely ott gomolygott a bútorok körül a rokonoknál, ahol hosszú órákra kitettek a fűre, az a sok betegség, mely annyi hirtelen változást hozott az életembe, a sok ember, aki ott jött-ment.“
 – Hát igen, a gyerekkor olyan, mint a mocsár – mondta Alwilda – ami fogva tartja az embert. – Minden egyes nap vakon ismétlek valamit, amit mások mondtak. Vajon most ki beszél rajtam keresztül– tűnődöm –, az anyukám, vagy a nagypapa?  Ki volt az, aki rosszul lett, ha pókhálót látott a seprűn? Ki volt az, aki üvöltött velem, amikor a padlásról sepregettem le a pókokat, és elfelejtettem letisztítani a seprűt, és valami ott ragadt a vesszők között, ami olyan volt,  mint a ragacsos kása? Most én vagyok az. Engem nem érdekel, hogy néz ki a seprű. Ám az az üvöltés mégis elhagyja a számat, amikor Daniel nem tisztítja le a seprűt. 
    – Nem túl kényelmes arra hivatkozni, hogy valaki  beszél belőled? Végül is felelőtlenül mondhatsz bármit? 
 – De ha egyszer tényleg valaki  beszél belőlem! Először mellérendeltem egy személyt – kit is –, például a nagyapámat, hogy ő ordított velem. Egyébként, amikor valaki ordít belőlem, vállalom érte a felelősséget.
    – Legalább megvan az az örömöd, hogy ordibálhatsz Daniellel.
    – Aki majd később szintén ordibál valakivel, aki egyszer majd szintén...

                       KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

HESSELHOLDT, Christina
 “Törlesztés”
Forrás, 2007/1 

“Az Úr napját szenteld meg“
in:   Tízparancsolat 
Kortárs skandináv novellák
General Press , 2009