Van valami a mindennapi életben, ami mardos és nem hagy nyugodni: valami, ami nem kifejezetten illeszkedik a nagy egészbe. Panaszra ugyan semmi okom, van egy remek férjem, három remek gyerekem és egy kutyám, Baldernak hívják. De van valami, az a bizonyos kavics a cipőben, ami kínozza a lábamat. Ezzel foglalkozom reggelente a buszon, van ugyanis egy félórám Nyborgig.
 Mostanában többek között egy kérdés foglalkoztat: az igazság kérdése. Egy családban mindig több igazság létezik, és minél több az igazság, annál bonyolultabb a helyzet: Elnézést, ha éppen a te igazságodra tiportam volna rá! Elnézést, de most előrukkolok a sajátommal! Coming through! Az igazság olykor terhes és nehéz: mintha egy zsák tűzifát cipelnél a nyár kellős közepén. Máskor meg éppen az igazságból szökken szárba az életed, mert az igazság nem pusztán igazság, hanem rákérdez arra, kik vagyunk, és éppen ezért harcolunk érte, mint hiénák a dögért.
 Ami engem illet, igen vegyes tapasztalatokkal rendelkezem az igazság terén. Amikor édesapám elhunyt, már hosszú ideje magában tartotta az igazságát, amit alig ismert valaki. Rajtam kívül. Valahányszor találkoztunk, kaptam tőle egy darabka igazságot, mintha érezte volna, hogy hamarosan meghal. És valakire rá kell hagynia az igazságát. Az már csak úgy van, hogy nehéz magadban tartani az igazságot.
 Öt óra volt, az ég szürke, amikor elvesztettem apámat. Kórházban feküdt, pontosan kilenc hónapja küzdött a rákkal. Az asszonyok gyereket szülnek, apám a saját halálát szülte meg. Habár az utóbbi években elvonult a család elől, mégis annak rejtett fundamentumát alkotta.
 Úgy adódott, hogy egyedül voltam benn nála a kórházban, amikor meghalt. Elsőként nagynéném érkezett meg, és ha őszinte akarok lenni, őt akartam akkor a legkevésbé látni. Neki ugyanis mindig túl nagy térre van szüksége. És még ez a nap is róla szólt. Ő már csak ilyen, mindig az események középpontjában akar lenni, akkor is, ha valaki meghalt. Imádja, ha átölelhet és elmondhatja, mennyire szerette apámat. „Olyan remekül kijöttünk egymással” – bizonygatja. De akárhányszor átnyalábol, úgy érzem, a hazugság ölel át. Apám a halála előtt könyörgött, hogy mentsem meg a testvérétől, akit nem akart látni. „Rendben, apa, de el szeretne búcsúzni tőled” – ellenkeztem. 
 Hajthatatlan volt, és nekem meg kellett hajolnom a kívánsága előtt. Ki nem állhatta a nagynénémet.
 De apám halála és nagynéném felbukkanása óta minden nap úgy érzem, a két igazság egymásnak feszül, és a nagynénémé kétségbeesetten próbálja védeni magát. És ez olyan, mintha az igazság kérdésének bennem kellene eldőlnie.
 Ha csak a nagynénémről lenne szó. Ha mindez csak az én kis titkom lenne. De az a helyzet, hogy ez a hazugság rátelepedett anyámhoz és nővéremhez fűződő viszonyomra is. Tudniillik ők istenítik a nagynénémet.
 Nem kéne törődnöm vele, de az igazat megvallva, nem tudom megemészteni a dolgot. Képtelen vagyok rá. Tudom, hogy hagynom kéne meghalni apám igazságát. A velem egykorúak gyakran kénytelenek elengedni az igazságot. Aztán elföldelik a hátsókertben, mint egy döglött macskát. Egy magasztosabb ügy érdekében, mondják. Miért kell szállást adnom egy halott ember igazságának ilyen sok év után? 
 Azért, mert két tűz közé kerültem. A szakadék, amely a családom és köztem tátong, napról napra mélyül, s engem egyre magányosabbá tesz az igazság. Hajlanék rá, hogy megszabaduljak tőle. Hajlanék rá, de nem tudom megtenni. Ajándékként kaptam apámtól, képtelen vagyok egyszerűen elhajítani. Legalábbis most még nem. 
   BOGDÁN ÁGNES FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

GULDAGER, Katrine Marie 
 “Niels Iversen vándorlásai”
Magyar Napló, 2004. 2.