Jens-Martin Eriksen, Frederik Stjernfelt
Kulturalizmus
(kulturális különbözőség és identitás)
A kulturalizmus az a nézet, mely szerint az egyént a kultúrája határozza
meg, amely zárt, organikus egészt képez, s amelyet az egyén nem képes elhagyni:
csak azon belül tudja megvalósítani magát. A kulturalizmus szerint továbbá
a kultúrák különleges jogokkal rendelkeznek és védelemre jogosultak – még
akkor is, ha sértik az egyéni jogokat.
Manapság a kulturalizmus – amely a kultúrát politikai ideológiává változtatta
– mind a bal-, mind a jobb oldalon divatját éli. A legismertebb változata
a baloldali multikulturalizmus, amelynek van egy radikális, antidemokratikus
megjelenési formája, és egy másik, amely lehetségesnek tartja a multikulturalizmus
és a (szociál-)liberális nézetek összehangolását. De a multikulturalizmus
olyan formákat is ölthet, amelyek a szélsőjobboldalhoz tartoznak, mint
például a francia etnopluralizmus, amely szerint minden kultúrának joga
van az autonómiához, amíg a saját területén marad. Ez a megközelítés ahhoz
a politikai következtetéshez vezet, hogy a bevándorlóknak vagy teljes mértékben
asszimilálódniuk kell, a vallástól kezdve az étkezési szokásokig, vagy
haza kell térniük abba az országba, ahonnan jöttek (ha van ilyen).
A kulturalizmus számos kategóriája megegyezik a nacionalizmus
eszméivel; mi több, a nacionalizmus valójában a kulturalizmus egyik alváltozata,
amelyben egy bizonyos kultúra az állam alapja. Nem meglepő hát, hogy a
nacionalizmus mostani reneszánsza az európai politikában nagymértékben
támaszkodik a kulturalizmus eszméire. Kézenfekvő példája ennek a Dán Néppárt,
amely 19. illetve 20. század eleji nacionalista gondolatokat vett át, köztük
a radikális felvilágosodás-ellenességet. A Mohamed-karikatúrák körül kialakult
vita óta a párt stratégiai szükségét érzi annak, hogy csatlakozzék a szólásszabadság
védelmezőihez az iszlamista mesterkedések ellen. Függetlenül attól, hogy
mit gondolunk e pálfordulás indítékairól, észre kell vennünk: ez csak úgy
vált lehetségessé, hogy a párt a szólásszabadságot „dán értékként” határozta
meg, mintha valami helyi találmányról lenne szó. Ez természetesen kulturalista
történelemhamisítás: a szólásszabadság nem dán találmány. A gyökerei a
nemzetközi felvilágosodási mozgalomban keresendők; a szólásszabadság minőségi
importcikk, amelyet liberális és demokratikus erők nagy erőfeszítések és
nagy áldozatok árán erőszakoltak keresztül a dán abszolutizmussal és a
dán államegyházzal szemben, míg végül ezt a jogot 1849 júniusában az alkotmányba
iktatták.
Dániában – és a nemzetközi politikában is – sürgető probléma tehát,
hogy a politikai spektrum mindkét végén megtalálható a kulturalizmus. A
baloldali kulturalisták szélsőségesen antimodernista, visszataszító kulturális
gyakorlatok elismeréséért küzdenek, a jobboldaliak pedig a „dánság” és
a – szintén szélsőségesen antimodernista és visszataszító – dán nacionalizmus
eszméjét tűzték zászlajukra. A kulturalizmus e két verziója természetes
ellensége egymásnak, noha ugyanazon a hibás gondolatrendszeren alapulnak.
A francia és a német nacionalizmus száz éven át egymás első számú ellensége
volt, mégis gyakran merített ugyanabból a szellemi örökségből. Az egyik
kulturalizmus a másiknak szükségképpen az ellensége, hiszen a kulturalizmusok
egyben partikularizmusok is, mivel mindegyiknek megvan a saját választott
népe – és nem lehet minden nép választott nép. De nem szabad, hogy a partikularizmusok
harsány kara – amelyben a baloldali kulturalizmus megerősödése a megrémített
szavazókat a jobboldali kulturalizmus felé löki, és fordítva – bárkit is
meggyőzzön arról, hogy elhiggye: a baloldali és a jobboldali kulturalizmus
a modern politika fő ellentétpárja. Épp ellenkezőleg: a felvilágosodás
és a kulturalizmus konfliktusáról van szó, ahol az egyik oldalon a demokrácia,
a politikai liberalizmus, az egyéni jogok, az egyetemesség és a felvilágosodás
állnak, a másik oldalon pedig a kultúrához, a hagyományhoz és az autenticitáshoz
való felvilágosulatlan ragaszkodás és a konzervatív hit abban, hogy az
egyént sorsa mindörökre egy bizonyos kultúrához köti.
Ennek megfelelően az iszlámnak kétfajta kritikája létezik, amelyek
gyakran úgy hangzanak, mintha közük lenne egymáshoz, pedig nem szabad őket
összetéveszteni. Az egyik az iszlámot azért kritizálja, mert egy idegen
vallás, amely nem összeegyeztethető a dán értékekkel és a dán hagyományokkal.
Itt valójában az egyik kulturalizmus bírálja a másikat: Jézus Krisztus
Mohamed ellen; két mitológiai alak élethalálharca. A másik kritika ezzel
szemben nem azért támadja az iszlamizmust, mert idegen a dánságtól, hanem
azért, mert totalitárius ideológia, amely számos ponton kapcsolódik a két
világháború közötti Európa totalitarizmusainak különféle válfajaihoz. Egy
olyan politikai mozgalom jól végiggondolt kritikájáról van szó, amely szemben
áll a nyitott társadalommal és az alapvető demokratikus elvekkel. Ez a
kritika nem az iszlám mint olyan ellen irányul, hanem azok ellen az ideológiai,
politikai és társadalmi korlátok ellen, amelyek megakadályozzák az egyének
szabad joggyakorlását, és végső soron irrelevánsnak tartja, hogy ezeknek
a korlátoknak kulturális, politikai, vallási vagy egyéb dogmák állnak a
hátterében.
Ma a politikának és a politikai filozófiának talán nincs fontosabb
feladata, mint hogy teljes figyelmével az egyetemes felvilágosodásért munkálkodjék
és a lehető legnagyobb erőkkel forduljon a kulturalizmus jobboldali és
baloldali uralkodó formái ellen, amelyek az egyént a saját „kultúrája”
rabszolgájává teszik.
A jobboldali kulturalizmus baloldali kritikájára vetett pillantás kiindulópontként
szolgálhat annak megértéséhez, hogy a baloldal milyen messzire tévedt a
felvilágosodásbeli kiindulópontjától. S azt is megfigyelhetjük, hogy a
baloldal valójában milyen keveset tud a politikai ellenfeleiről, akikkel
pedig már évtizedek óta küzd – amióta a kultúra kérdése megjelent a porondon,
és fokozatosan felváltotta a különféle politikai utópiákról szóló vitákat.
(Jobb- és baloldali kulturalizmus – antropológiai ellenforradalom)
Vessünk egy pillantást tehát arra, hogy a baloldali kulturalizmus hogyan
birkózik meg a feladatával, és vegyük észre: a két kulturalizmusnak egyáltalán
nem tűnik fel, mennyi hasonlóság van köztük. Mióta Dániában a 2001-es parlamenti
választásokon a baloldal vereséget szenvedett, a baloldali kulturalizmus
képtelennek bizonyult arra, hogy tisztességes elemzést adjon látszólagos
ellenfeléről, a Dán Néppártról. Úgy tűnik, a baloldal sok évvel a veresége
után sem képes továbblépni. Az érvelése továbbra is azon alapul, amit a
jobboldalról egyedül elmondhatónak tart: hogy „rasszista”, és hogy a jobboldal
által mozgósított szavazók vagy „rasszisták”, vagy lelki defektusaik vannak,
például „iszlamofóbok”. A politikai elemzés felületes társadalompszichológiai
diagnózisba fulladt, ami a jobboldali kulturalizmus elleni, unásig ismételt
rasszizmus-vádban fejeződik ki.
Islams and Modernities című könyvében Aziz Al-Azmeh szíriai filozófus
rámutat arra, hogy a differencializmus – ami az általánosabb értelemben
vett rasszizmus – „de-rasszizáción” ment keresztül. Ma már nem tartható,
hogy valakit a „faja” alapján azonosítsanak, így csupán a kulturalista
érvelés maradt. A Dán Néppárt egy olyan kulturalista párt, amelynek a szemlélete
a modern differencializmus alapján áll. Sem Dániában, sem egész Európában
nincs olyan jelentős politikai mozgalom, amely a rasszizmusra alapozná
a programját. Nincs olyan elit, amely ma ilyen álláspontot képviselne –
ennek az eszmének a hívei között csak radikális, politikailag jelentéktelen
lúzereket találunk.
De miért képtelen a baloldal diagnosztizálni a kulturalizmust
a politikai ellenfelénél, és azokat az eszméket támadni, amelyeket a párt
valóban képvisel? A válasz logikus módon az, hogy őket pontosan ugyanazok
a kulturális nézetek vakítják el, mint velük egylényegű ellenfeleiket:
ők is kulturalisták. S ez határt szab annak, hogy ellenfeleik álláspontját
képesek legyenek elemezni.
Mindkét kulturalizmus azt állítja, hogy tiszteletben tartja a kulturális
különbségeket és kiáll az identitások védelmében. A baloldali kulturalisták
szerint a különféle kultúráknak meg kell tanulniuk együtt élniük ugyanazon
a területen vagy ugyanabban az államban, ahol a különféle kulturális csoportba
tartozó egyének számára többféle törvénykezésnek kell érvényben lennie,
formálisan vagy informálisan. A jobboldali kulturalisták ugyanígy vélekednek
a kulturális identitás megőrzéséről, őszerintük viszont a legjobb, ha minden
kultúra marad a saját területén, a saját országában.
Az egyre erősödő kulturalizmus két megjelenési formájának igen jelentős
és gyakran figyelmen kívül hagyott hatása a mai politikára az, hogy olyan
társadalmi csoportok, amelyek azelőtt „érdekek” alapján szerveződtek, ma
egyre inkább a „kultúrára” hivatkoznak. Ez természetesen politikai megosztottságot
hoz létre ezeken a csoportokon belül.
Brian Barry brit filozófus szerint: „A multikulturalizmus által táplált
speciális érdekek elburjánzása […] az ’oszd meg és uralkodj’ elvén működő
politizáláshoz vezet, amely csakis azoknak az érdeke, akik a legtöbbet
nyernek a status quo fenntartásából. Nincs jobb mód arra, hogy elhárítsuk
a gazdaságilag hátrányos helyzetben levők egységes politikai fellépésének
a rémét, amely közös követelésekben jelentkezne, mint ha a hátrányos helyzetűek
különböző csoportjait egymás ellen fordítjuk. Elterelni a figyelmet a közös
problémákról, mint amilyen például a munkanélküliség, a szegénység, a rossz
lakáshelyzet és a nem kielégítő közszolgáltatások, nyilvánvalóan hosszú
távú anti-egalitárius cél. Akiknek ez a céljuk, azok bármit örömmel fogadnak,
ami egy bizonyos csoport partikuláris problémáira helyezi a hangsúlyt a
másokkal közös problémák rovására.”
Ha a hátrányos helyzetű csoportokat meg lehet győzni arról, hogy törődjenek
többet a vallással, a kultúrával és az identitással, ez a csoporton belül
megosztottságot eredményez, és eltereli a figyelmet a konkrét politikai
problémákról. A dán politika jelenlegi szerkezete, amelyben a hátrányos
helyzetű dánok közül sokan a kulturalista jobboldalt támogatják, míg a
bevándorlók és a multikulturalisták a baloldalra szavaznak, jellemző példa
erre a jelenségre. Valószínűleg ez az egyik fő strukturális oka a Szociáldemokrata
Párt mély válságának – a párt szavazói bázisa ma inkább kulturális hovatartozás
alapján, és nem a saját érdekek szerint tagozódik. A kérdés az, hogy vajon
a Szociáldemokrata Párt és a többi baloldali párt még meddig hagyja, hogy
a kulturalizmus lidérce vezesse őket.
A baloldal fokozatos összefonódása a kultúra keményvonalas fogalmával
– mind Dániában, mind a nemzetközi színtéren – az utóbbi harminc év egyik
legfontosabb és legkevésbé felismert politikai fejleménye. A kulturalizmus
politikai és baloldali formája korántsem új jelenség. Először 1947-ben
tűnt fel a világ színterén, amikor amerikai antropológusok megpróbálták
megakadályozni az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az elfogadását.
Nem voltak hajlandók elismerni, hogy lehetséges egyetemes emberi jogokról
beszélni, mivel szerintük ez az egyes kultúrák elnyomásához vezetne. A
nyugati baloldal azonban – a kommunista, a szociáldemokrata és a szociálliberális
változatai egyaránt – akkoriban annyira nemzetközi nézeteket vallott, hogy
a kulturalizmus nem kerülhetett a felszínre. A 80-as és a 90-es években
azonban vákuum keletkezett a nyugati baloldali pártok eszmerendszerében,
mivel a marxizmus megszűnt mint vonatkoztatási pont. A kulturalizmus mélységesen
konzervatív kultúraszemlélete ebbe az űrbe lopakodott be észrevétlenül.
Az a különös, hogy ez az átalakulás egyetlen erőszakos akció nélkül ment
végbe – noha a kulturalizmus sok tekintetben a marxizmus szöges ellentéte.
Míg a marxizmus szerint a gazdasági szabályszerűségek képezik a társadalom
alapját, és a kultúra csupán felépítmény, a kulturalizmus azt állítja,
hogy egy társadalom gazdasága a kultúrájától és annak az értékrendszerétől
függ, vagy legalábbis hogy a gazdaság nem tölt be kitüntetett szerepet
egy adott társadalom kulturális jegyei között.
E tekintetben a kulturalizmus egyfajta antropológiai ellenforradalom,
amely a marxizmust fejtetőre állítja. Az 1960–70-es évek baloldali érvrendszerében
a gazdaság, az osztályharc, a termelőeszközök, a szociológia, a politikai
rendszerek és a természeti források voltak a legfontosabbak tényezők, a
„kultúra” szó ritkán és mellékesen jelent meg. Ma ennek épp az ellenkezője
igaz: a kultúra jóval több figyelmet kap, mint a gazdaság vagy a társadalom
– anélkül, hogy lett volna egy jelentősebb összeütközés, amikor az egyik
modellt a másik váltotta volna fel, ahogy a politikai viták esetében várnánk.
Nem voltak parázs viták a pártok között arról, hogy a gazdaság vagy a kultúra
az elsődleges. A két ellentétes elképzelés közötti átmenet csendes átalakulás
volt, amely szinte egyik napról a másikra zajlott le, gyakran anélkül,
hogy a két attitűd megtestesítői felfogták volna, hogy mi történik. Ez
talán annak tudható be, hogy a marxizmus és a kulturalizmus egy még a fent
említettnél is egyszerűbb és alapvetőbb dologban megegyezik: abban, hogy
mit gondol az elnyomott csoportok és az uralkodó többség viszonyáról. Így
lehetséges, hogy sokan az 1970-es évek baloldali jelszavát követve – mely
szerint egy elnyomott népnek mindig igaza van – állnak arra a politikai
oldalra, amely az elnyomottak védelmében emel szót. A szlogent tehát szó
szerint értették, aminek a következményei jóval túlmentek azon az érven,
hogy egy elnyomott népnek joga van felszabadulni az elnyomásból. Odáig
jutottak, hogy az elnyomott népnek igaza van minden kulturális dogmáját
illetően, függetlenül attól, hogy a dogmákban foglaltak igazak illetve
igazságosak-e; a lényeg az, hogy egy elnyomott nép kultúrájából származnak.
Márpedig ez ad hominem érv a javából. Így vált lehetségessé az, hogy a
munkásosztály helyét az „elnyomott kultúra” vegye át – még akkor is, ha
ennek az lett a következménye, hogy az emancipációt fegyelmezett kulturalizmus
váltotta fel, amely elavult, premodern normákat hirdet –, vagyis mind a
filozófia, mind az értékek tekintetében fejtetőre állították mindazt, amit
a baloldaliság jelentett.
Caroline Fourest, francia újságíró La tentation obscurantiste (Az obskurantizmus
kísértése) című könyvében érdekes hipotézissel állt elő az általunk baloldali
kulturalizmusnak nevezett jelenség előretörésének magyarázatára. Fourest
szerint az európai baloldal két legjelentősebb azonosulási pontja a második
világháború idején és utána a totalitarizmus elleni harc illetve a gyarmati
felszabadítás és az antiimperializmus. E kettő hosszú időn át konfliktus
nélkül élt együtt, ám azt követően, hogy az iszlamizmusok erősödni kezdtek
az iszlám országokban és a muszlim bevándorló csoportokban, a baloldalt
megosztotta az, hogy a két fő célkitűzés közül melyiket tartja fontosabbnak.
Akik a totalitarizmus elleni küzdelmet tartották fontosabbnak, azok az
iszlamizmus ellen fordultak, amit a két világháború közötti totalitarizmusok
egyik megjelenési formájának tartottak. Akik ezzel szemben az antiimperializmust
tartották elsődlegesnek, azok inkább támogatták az iszlamizmust mint a
nyugati imperializmus – először gyarmatosító, majd globalizált formája
– elleni legitim kihívást. Az utóbbi választás természetesen megnyitotta
a baloldalt a kulturalizmus előtt. A keményvonalas, multikulturális baloldal
számára ez kettős problémát vet fel: a kultúra ugyanis egyszerre jelent
túl sokat és túl keveset. Egyrészt nagyon fontos, mert identitást ad az
egyénnek, aki így jogot formálhat a politikai gondoskodásra és védelemre
– ez nem más, mint konzervativizmus a kultúra kulturalista fogalmába ágyazva.
Másfelől a baloldal történelme során mindig is azt tartotta, hogy a kultúrának
nincs jelentősége, mivel a gazdasági és társadalmi feltételek a meghatározó
tényezők. Ugyanakkor éppen ez a marxista doktrína áll a multikulturalista
elképzelés mögött, miszerint minden kultúra, tekintet nélkül arra, hogy
mennyire antidemokratikus és antiliberális, a priori együtt élhet ugyanabban
a társadalomban. Ez a kettősség természetesen állandó zavar forrása a keményvonalas
baloldali multikulturalizmus számára. A kultúra egyszerre a mélységes identitás
megváltozhatatlan forrása, és egyszerre pusztán felszíni jelenség, amelyet
a gazdaság határoz meg. Természetesen lehetetlen, hogy mindkét állítás
egyszerre igaz legyen.
(„Iszlamofóbia” – Homo Islamicus)
Egyre gyakrabban találkozunk az „iszlamofóbia” fogalmával, amellyel
az iszlamizmus illetve az iszlám a demokráciával, az emberi jogokkal és
az alkotmányos állammal szembeütköző aspektusainak a kritikáját bélyegzik
meg. A kultúra keményvonalas, kulturalista fogalma jól megvilágítja, hogy
milyen problémákat vet fel ennek a kifejezésnek a használata, amelyet először
az OIC elnevezésű iszlám világszervezet vetett be az emberi jogok, pontosabban
a szólásszabadság elleni küzdelme során. A Jyllands-Posten című dán napilapban
közölt Mohamed-karikatúrák elleni kampány és az ezt követő válság jó példa
erre a küzdelemre. Az „iszlamofóbia” kifejezést az iszlám szervezetek és
a keményvonalas multikulturalisták egyre gyakrabban használják abból a
célból, hogy korlátozzák az iszlám mozgalmak bírálatát. Az iszlám különböző
formáinak jogos és alaptalan kritikáit egyaránt azzal az érvvel söprik
félre, hogy „iszlamofóbiáról” van szó, vagyis olyasmiről, mint a rasszizmus,
az antiszemitizmus, a homofóbia, stb. Ily módon ez a fogalom a baloldali
körökbe is beszivárgott, ahol a xenofóbiával és a többi fent említett kifejezéssel
emlegetik együtt. A szó már szemantikailag is – a klinikai terminológiából
származó „fóbia” utótaggal – valami negatív dolgot fejez ki: a kritikai
elemzést vegyíti az elmebetegség képzetével. De az „iszlamofóbia” kifejezéssel
mégiscsak az az alapvető probléma, hogy – szemben a többi hasonlóan képzett
szóval – egy bizonyos vélekedésrendszerre vonatkozik. A rasszizmus, a homofóbia
stb. olyan kifejezések, amelyek az egyén veleszületett tulajdonságaira
– a bőrszínére, a szexuális orientációjára stb. – való túlzott reakcióra
utalnak. Az iszlám azonban nem faj. Az iszlám egy hitrendszer – éppúgy,
mint a kereszténység, a kommunizmus, a liberalizmus, a konzervativizmus,
a nácizmus, a hinduizmus és más vallási, politikai vagy filozófiai természetű,
egymástól élesen különböző szellemi irányzatok. S ezen az sem változtat,
hogy egyes muszlimok, köztük iszlamisták, szilárdan meg vannak győződve
arról, hogy az ő hitük különleges, és fölötte áll a szokványos vitáknak,
a fejlődésnek és a revíziónak. A demokrácia alapelve, hogy „azon az oldalon
állok, amelyik az én véleményemet fejezi ki”, illetve hogy „addig vallok
egy nézetet, amíg át nem térek egy másikra” – ahogy két dán demokrata mondás
tartja.
A filozófiai irányzatok ki vannak téve a nyílt és folyamatos kritikának
és revíziónak – s ha valaki szilárdan meg van győződve a nézetei igazságáról,
akkor természetesen megpróbálhatja változatlan formában hirdetni az igaz
hitet. Másokat azonban nem kényszeríthet arra, hogy ehhez asszisztáljanak;
nem követelheti meg, hogy tartózkodjanak a kritikától. Márpedig az „iszlamofóbia”
szó használói éppen erre tesznek kísérletet. A baloldal jó szolgálatot
tett az iszlamizmusnak azzal, hogy a kifejezést – szándékosan manipulatív
és fegyelmező hatásával együtt – kritikátlanul átvette. Ezzel a hozzáállással
sikerült megbénítani a baloldal reflexióra való képességét: a kulturalizmus
mindennemű kritikáját elhárítják és elítélik mint iszlamofóbiát – s mint
ilyet, politikailag kirekesztik.
Az „iszlamofóbia” kifejezés elfogadását a kultúra keményvonalas fogalmára
való hivatkozás tette lehetővé, mintha bizony lenne olyan, hogy homo islamicus.
Ez összhangban áll az iszlám azon gyakorlataival, amelyek a muszlimok vallásának
sorsszerű jelleget igyekszenek tulajdonítani – például azzal. Hogy minden
körülmények között megkövetelik, hogy vegyes házasság esetén a férj térjen
át az iszlámra, miközben a más választási lehetőségekre vonatkozó információkat
eltitkolják, és különösen az iszlám elhagyására vonatkozó tiltással. (A
hitehagyás mindig büntetést von maga után – pénzbüntetést, „átnevelést”,
vagyonelkobzást és kötelező válást, vagy civiliter mortuus-t, sőt valóságos
halálbüntetést.) Az „iszlamofóbia” kifejezés emiatt különösen keserű szájízt
hagy, mivel a vallási hovatartozást faji meghatározottságnak állítja be.
Az intellektuális iszlamizmus azért tudott beszivárogni a nemzetközi
fórumokra, a politikai baloldalra és a liberális csoportokba, mert sikerült
általános elismertséget szereznie a kulturális érvnek, méghozzá a kultúra
populár-antropológiai fogalmán, vagyis a kulturalizmus fogalmán keresztül.
Ez többek között azért is rendkívül káros a demokratikus vitákra nézve,
mert depolitizálni igyekszik olyan dogmákat, amelyek lényegileg politikai
természetűek, s így a kritikára – és sértésre – érzékennyé teszi ezeket.
A politikai vélemények természetüknél fogva egyoldalúak: a liberalizmus,
a konzervativizmus, a szociálliberalizmus, a szociáldemokrácia, a szocializmus
stb. versenyben áll egymással – noha a legalapvetőbb szinten általában
egységesek, hiszen mindegyik szemben áll a fasizmussal, a kommunizmussal,
az iszlamizmussal és más totalitárius izmusokkal. De ha egy dogmarendszert,
egy politikai mozgalmat „kultúraként” definiálunk, akkor azt a mozgalmat
rendszerint azonnal békén hagyják és többet nem úgy tekintenek rá, mint
egy bizonyos párt jellegű, vitatható nézetre a többi között. E szerint
az elképzelés szerint a kultúrák organikus teljességek, s mint ilyeneknek,
nemcsak joguk van a létezéshez és ahhoz, hogy tiszteletben tartsák őket
– sőt, kiváltságokat kapjanak –, hanem arra is igényt tarthatnak, hogy
megvédjék őket, és hogy változatlan formában maradhassanak fenn. A Jyllands-Posten-ben
megjelent karikatúrák esetében, amelyeket az a vád ért, hogy sértenek egy
bizonyos kultúrát, ez az elképzelés öltött aktuális formát.
The Politics of Segregation című könyvünkben iszlamistákat kérdeztünk
meg a multikulturális Malajziában, miért vélik úgy, hogy helytelen kritizálni,
csúfolni vagy sértegetni olyan embereket, akik más véleményt vallanak,
illetve hogy hogyan kellene akkor hozzáállni azokhoz a kérdésekhez, amelyeket
a Jyllands-Posten tárgyalt. Egy iszlám egyetem tanulmányi vezetője elmagyarázta,
hogy még mielőtt bármit is kinyomtatnánk, először párbeszédet kell kezdeményezni
a bírálni kívánt féllel. A szóban forgó esetben a Jyllands-Posten-nek fel
kellett volna hívnia mondjuk az Islamisk Trossamfund-ot („Iszlám Vallási
Közösség” – a Muszlim Testvériség dán ága), és engedélyt kérni tőlük. A
demokratikus vitákra nézve meglehetősen érdekes következményei lennének
ennek az elképzelésnek: ha megpróbálnánk szisztematikusan kivitelezni,
minden egyes eszmecsere kikerülne a közszférából, és zárt fórumok előtt
zajlana, hogy a felek közötti közvetítés elsőbbségének eleget tegyünk.
Ha ily módon próbálnánk megvédeni a kultúrákat, akkor a nyílt, széles nagyközönség
előtt folytatott vitákat le kellene zárni, és vége lenne a polgárok között
zajló szabad vitáknak is.
Ha ezt a logikát követnénk, annak természetesen drámai következményei
lennének a demokrácia működésére nézve. A Jyllands-Posten szalonképtelen
politikai nézeteket gúnyolt ki, amelyek a vallást a politika szolgálatába
állítják – lásd Kurt Westergaard híres karikatúráját a prófétáról, aki
bombát hord a turbánjában. Az iszlamisták azonban kísérletet tettek arra,
hogy a Jyllands-Posten-t megfosszák a legitimitásától – azzal, hogy iszlamofóbiával
vádolták a napilapot.
Az iszlamizmus reformista, forradalmi és terrorista változatának a hívei
egyetértenek abban, hogy a társadalmat a saría elvei alapján kell megszervezni.
Ha ezt az elképzelést a „kultúrák” közé soroljuk be, azzal lehetővé tesszük,
hogy minden kívülről jövő kritikát az „iszlamofóbia” vagy a „rasszizmus”
megnyilvánulásaként utasítsanak vissza, hiszen a bíráló nem „tart tiszteletben”
egy bizonyos „kultúrát”. A nácizmus valami hasonlóval próbálkozott, amikor
az ősi germán kultúra továbbvivőjeként állította be önmagát; csakhogy azokban
az időkben a kritikusok élesebb eszűek voltak, mint a mai baloldal, és
átláttak a retorikán. Ma annak lehetünk tanúi, ahogy az iszlamista mozgalmakat
– mint a deobandi, a wahhabizmus, a szalafizmus vagy a Muszlim Testvériség
(amelyre közvetlenül hatott az olasz fasizmus és Alexis Carrel, a francia
fasiszta) – a „kulturális” érv hívei védőszárnyaik alá veszik azzal, hogy
ezek valójában nem is politikai programok, hanem „kultúrák”, amelyeket
eo ipso nem szabad bírálni. Pedig ahogy egy kultúra a politikai porondra
lép, attól a pillanattól fogva definíció szerint ugyanolyan elszámoltathatónak,
vitaképesnek és bírálhatónak kell lennie, mint bármely más társaságnak,
csoportnak, pártnak vagy mozgalomnak, amely politikai követelésekkel jelentkezik.
E tekintetben sem a papoknak, sem az imámoknak, sem más egyházi személyeknek
– akármelyik valláshoz tartoznak is – nincs egy jottányival se több joga
a tisztelethez, mint bármely más embernek, pusztán azért, mert vallási
retorikát használnak a politikai követeléseikben.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|