Egyszer csak Nielsen egy egészen más helyen ül, egy másik, valamivel kisebb belső udvarban, körülötte idősebb, szinte kizárólag nyugatiasan öltözött arab férfiak, "mit csinálok én itt?" gondolja, körülnéz, a vakítóan fehér falak mögött egy szőlőindákkal befutott lugas alatt, a három négyzetméternyi kézzel nyírt Centre Court körül civilizált férfiak ülnek, a múlt századi európai divat szerint öltözve ? la Paris, némi bohémsággal, öltöny, ing, az egyiken mellény, zsebéből aranylánc fityeg, itt-ott egy-egy színes kendő; lágy kézmozdulatokkal kísérve beszélgetnek, majd felvillan egy diszkrét, de hirtelen élesen felszikrázó aranygyűrű, eregetik a füstöt, drinking their tea, apró, cukrozott szélű csészékből, mit csinálok én itt? gondolom, fogalmam sincs, mintha csak elveszítettem volna a kapcsolatot a nagy összefüggésekkel, de itt legalább béke van, gondolom, szabadállam - a civilizáció kis múzeuma, jegyzem meg. - What? - kérdi Furat. - It is nice, I say, a little secret peace of paradise in the hell of a Baghdad. - This place - mondja Furat - is called Hewar Gallery. - Hewar! - kiált  fel Rasmussen lelkesen - really! A lot of the western journalists, that come to Baghdad, mention Hewar Gallery, it seems to be the heart of the intellectual life in Baghdad. - Oh, yes - mondja  Furat, - you see these men – mondja, és hátraveti tarkóját, tekintetével végigsúrolja a tizenöt-húsz embert, aki halkan társalogva ül a lugas ragyogó fényárnyékában a lugas alatt és cigarettázik - these men, these great artists, these famous journalists, - yes! - mondja  Rasmussen. - They are all Baath people. - No?! - csodálkozik Rasmussen. - All of them, mondja Furat - Saddamservants, they came here every day after work in Saddam times, they come here every day now. - But why then, do you come here? - kérdi Rasmussen. - I just wanted to show you this – mondja Furat, feláll és elindul. Behunyom a szemem és elmerülök a kiművelt férfihangok kellemesen érthetetlen mormogásába. A távolban dörgés hallatszik, a gépfegyverek vidám ropogása, és egy pillanatig szépen komponált, a legkisebb részletekig kidolgozott és jól lebonyolított tűzijátékot látok magam előtt. Fázom, de a nap hatására kellemes kábultság vesz rajtam erőt, kinyitom a kezem, előre nyújtom, érzem, ahogy égeti a tenyeremet. - Nielsen! - Adnan a karomnál fogva felhúz, felállok, majd rögvest lezuhanok egy padra, egy férfi sötét sziluettje mellé a vakító fényben.  - This man is from the famous city of Samara, he is journalist from a big newspaper - mondja Adnan - he want to write about you and The Democracy. - Oh! - mormolom, mosolygok, és egyik kezemmel elárnyékolom a szememet, hogy jobban lássak: sötét öltöny, a mellényzsebéből halványrózsaszín zsebkendő csücske kandikál ki, a férfi arca keskeny, kemény, de úgy látszik, mintha mosolyogna, gondolom, és kezemet a mellemre teszem. Nevetve nyújt kezet - so, what is it you want? - kérdi - tell me, why have you come to Iraq? Beszélek neki a Demokrácia szervezetről, a parlamenti ülésekről, a Nomád Parlamentről. Mosolyog. - He ask you, what is your name - mondja Adnan. - Nielsen - mondom, és bólintok - Nielsen. - Mister Nielsen - mondja, előre hajol, és puha meleg kezét az enyémre teszi  - you must go to Samara. - Yes - mondom - maybe we will. - No no - mondja  - és intőn felemeli a kezét  - not maybe: certainly! Certainly! Samara is a very important town, centre of the Sunni-triangle, very important – mondja, - especially for you! - Really? - kérdezem. - Of course, - mondja - you will have a meeting there. - Mit szólsz hozzá,  Adnan - kérdezem - elmenjünk Samarába? - Don’t you know the famous story about Samara? – kérdezi az újságíró. - No - mondom.  - No?! - csodálkozik, nyelvével rosszallóan csettint, majd Adnanra néz. - I know - mondja  Adnan - I know. - Yes, mondja az újságíró - I’m sure someone will be waiting for you in Samara - mondja -, mister Nielsen – mondja. Kinyit egy  elegáns bőrmappát, és elővesz egy fényképezőgépet; az ujjai hosszúak, jól ápoltak, nagy körmeit keskeny fehér szegély keretezi. - He want to take a picture of you, mondja  Adnan - for the newspaper. – Oh – mondom. - So everybody will know you – mondja a férfi. – Köszönöm – mondom, megfordulok, keresem Rasmussent, de a szék, amelyen ült, üres. - Say cheese! - szólít fel Adnan. - Cheese - mondom. - So! - mondja a férfi, és leteszi a fényképezőgépet a mappára  - Iraq doesn’t need democracy - mondja - no -  kérdem, - what? - kérdem  - why? - Iraq need a strong man. Adnanra nézek, mosolyog, bólint. - A man, who can gather all the Iraqi people as one. - Maybe - mondom. - A man like Saddam Hussein – mondja. - Okay, -mondom, mosolygok, és az újságjában megjelenő képre gondolok, meg a többiekre  akik látják majd, és felismernek; vajon miként? - gondolom - vajon hogyan titulál majd: amerikai? hitetlen? maga az ördög? - Is it a good camera, you have - kérdem, és a bőrmappára mutatok. - Very good! - mondja  - Canon, digital. - Great-  mondom - great, and when do you think your article will be in the newspaper, next week, maybe? - No no! - mondja és pikírten legyint - no no, the day after tomorrow. - But only in Samara –mondom, bólintok és reménykedem. - No no - mondja -, my newspaper is national, all over Iraq. So! – mondja, azzal feláll - we are hungry, tell mister Nielsen the story about Samara! – mondja, és kezét a vállamra teszi, majd sietve a bár felé veszi az irányt. Nem is bár, inkább amolyan fémpult, akár az étkezdékben, mögötte egy idősebb alacsony férfi áll, teát meg kávét tölt a kis kerek poharakba, melyek már féig töltve vannak fehér cukorral. Útközben az újságíró megáll, üdvözöl néhány disztingvált urat, nevetnek, az újságíró szétfeszíti egyik kezének ujjait, miközben a másikkal megfordít rajta egy kis aranygyűrűt. - Azt hiszem, lázam van - mondom - mi lehet ez, malária? - I don't know - mondja Adnan, és az az újságíró után néz - probably something you've eaten. It is this rich man - mondja - this rich merchant in Baghdad. - Ki? - kérdezem - te? - No no, mondja, - the story! - Okay - mondom - behunyom a szemem, és hátradőlök az árnyékban. - He has this servant - folytatja Adnan -, the rich man, and one day he sends his servant to the market place to buy some stuff. Kenyeret és banánt, meg egy kis joghurtot - köszönöm - mormogom. - Yes, I know, Nielsen, but then the servant comes back all thin and white, and he says, Master, I saw Death in the crowd, and he was making a threatening gesture to me. Please, Master, says the servant, please lend me your horse, and I will ride to Samara, and there Death will not find me. And so the servant gets the horse, and he rides away to Samara, as fast as he can. And the rich man eats his lunch and says his prayer, and then he goes for a walk, and he meets Death in the street, and he says to him, to Death, why did you make a threatening gesture to my servant this morning. Oh, no, says Death, it wasn't a threatening gesture, it was only a start of surprise. I was astonished to see him here in Baghdad, cause, you know, says Death, I have a meeting with him tonight in Samara. - Mister Nielsen! – Az újságíró a vállamra teszi a kezét, és leül velem szemben a fotelba - please -  mondja, és felém nyújt egy falafelt. - I'm sorry – mondom, és felemelem a kezem - I don't feel well. - Of course, you don't, this is Iraq, please, eat! - mondja, megfogja a kezem, beleteszi a falafelt - please. - It is a gift - mormogja Adnan -, if you don't eat, you offend him. - Thank you - mondom, mosolygok, harapok egyet a falafelből, sőt egy kicsit a szalvétából is, rágok, mosolygok és bólintok, hogy mire, azt nem tudom,  most, hogy ott ül a széken, szemügyre vehetem, már nem csak egy éles sziluett, semmi démoni sincs benne, ellenkezőleg egy helyes férfi, a szeme sötét és élénk, sehol semmi pszichopata jelleg, a zakójában a halványzöld árnyalat jól illik a diszkrét szürke selyeminghez, lágy mozdulatai enyhén homokosnak hatnak, igazi gentleman - gondolom -, sehol semmi szakáll, köntös, kendő vagy fegyver, Allahról egy szó sem, - mister Nielsen -,mondja - pleased to meet you!
  
„Hirtelen kinn vagyunk a sziporkázó fényben, a kavargó porból kiválik Rasmussens hosszú, éles sziluettje, körülötte Adnan teltebb, Furat kissé zömökebb alakja, és Emir, hol van Emir? Megfordulok,  a kis tér a galéria előtt kihalt, csaknem vakítóan fehér, mintegy tíz méterre tőle egy amerikai tank áll, elzárva a nemlétező forgalmat. Odamegyek, megállok. Legfelül, a gépfegyver mögött klasszikus, a legfejlettebb technikát sugárzó torzó emelkedik a magasba, a csaknem négyszögletes fej, mely mozdulatlanul néz előre. Az ajkai közötti résből fehér műanyag pálcika áll ki. Mi ez? - gondolom kábán - egy emlékmű? Eszembe jutnak Bagdad felszabadításának egykori jelenetei: a hatalmas, kihalt tér a diktátor szobrával, a rettenthetetlen felszabadítók, akik  megrohamozzák a szobrot, közrefogják, felmásznak rá, az arca fölé kitűzik az amerikai lobogót, majd ledöntik. A nézőkre való tekintettel vittek magukkal egy kisebb csapat arabot is, természetesen nem a tankokon, ők csak szaladtak utánuk zűrös arab rendetlenségben egy régi iraki zásszlóval még Saddam ideje előttről, és kiabáltak. It wasn't Iraqis, közölte Adnan nemrég, jól hallotta, hogy egészen más akcentussal kiabáltak, biztosan az amerikaiakkal szövetkezett Al Qaida emberei voltak, ki volt tervelve az egész, egészen 2001-ig visszamenőleg, nyilatkozta egy amerikai valamilyen tv-műsorban, ráadásul egy nő, az egyik felszabadító édesanyja,  akinek a fia, Jeff, sajnálatos módon meghalt, noha a terv szerint semmi olyasmi nem volt, amibe bele kellett volna halni, már ha az ember  amerikai volt, baleset történt, állította az édesanya, az egész a World Trade Center elleni szeptember 11-i támadással kezdődött, amelyet az amerikai elnök tervelt ki az Al Qaidával közösen, hogy újra elég konfliktus legyen a világon, és a történelmet előről lehessen kezdeni a jó harcával a gonosz ellen, és a  demokrácia bevezetésével a világ összes országába, csakhogy ez túl egyszerű, gondolom, tipikusan amerikai; egy dolog, hogy az araboknak semmi kifogásuk a halál ellen, szives örömest vállalkoznak rá, ez a döntő különbség köztük és köztünk, a felfoghatatlan, számunkra abszolút idegen, amit soha nem fogunk megérteni, még a gondolatát se igen bírjuk elviselni, ez egy dolog, de bizonyára nem minden további nélkül, az amerikai elnök parancsára teszik, hanem feltehetően a hitük által vezérelve, és legbelül azzal a biztos meggyőződéssel, hogy valamely magasabb ügy szolgálatában cselekednek. 
  - Salaam Alekhem. - A katona nem válaszol, nem is mozdul. - They put him here every day, - súgja Furat, aki hirtelen ott áll mellettem - at least I think, it's the same guy. Some days ago I ask him, if I can ask him a question. - Did he answer? - Nope, he said, I'm working. - Vajon mit? - gondolom, itt nincs egy szál ellenség sem, talán csak szimbolikus az egész, gondolom, a felszabadítás emlékműve. A terepszínű ruha és a fejlett technika ellnére is érezni mögöttte a katona testét, vérét, dagadó izmait, tökéletes alakját, a klasszikus ideált, ami a rómaiaknál és a görögöknél még csak ideálkép volt, most életre kelt, hús és vér, az erős nyak, egy izomkolosszus, felfoghatatlan - gondolom -. hogyan nőttek meg ezek ekkorára az utóbbi kétszáz évben, milyen anyagot találtak odaát, mellyel az alatt a néhány év alatt, amit a híres egyetemek egyikén töltött, ahonnan nyilván az összes társával együtt származik, ilyen tökéletesre csiszolták,  hogy írni-olvasni tud-e, az más kérdés, akárcsak elődei, a kelet-európai sportcsillagok, akik mind valamilyen munkásegyletből jöttek, vasmunkások voltak vagy bányászok, vagy katonák - gondolom -  Vörös Csillag. Hirtelen  felemelkedik egy kéz, lassan, komótosan, megragadja a kis fehér pálcikát  a szájszögletben és kiveszi. Nyalóka. Rózsaszín. - My name is Nielsen - mondom -, I come from Europe, with The Democracy. - Hi! - mondja a katona. - Hej - , felelem. És ennyi. Egy beszélgetés a Csendes óceán túlpartján. Egy "hi", és a többi néma csend. A pálcika visszakerül a helyére a szájszögletbe, a test megmerevedik. Emlékmű.
  Megfordulok, a többiek eltűntek, se szó se beszéd, csak a kihalt, poros tér  ragyog előttem vakító fehéren az éles januári nap fényében, mely a háztetők fölött lóg az égen. Kezemmel elárnyékolom a szemem, próbálok kiutat keresni, valami nyomot, ez nem lehet igaz, gondolom, pedig igaz, egyszerűen faképnél hagytak. Fázom. 
  - Your friends have gone. - Az újságíró az, samarai emberünk, mint egy csodalámpából előbújt szellem. Rágyújt, és könyökét bal kezén pihentetve fújja a füstöt. - You want to smoke? - Kabátzsebéből elővesz egy ezüst cigarettatárcát, felémnyújtja, mint egy villogó tükröt. No, thanks - akarom mondani, de a szám teljesen kiszáradt, csak a fejem rázom vaksin. - No, of course – mondja, és visszadugja a tárcát a belső zsebébe. - Americans don't smoke. - I'm not American - mormogom. - I know - mondja -, I know, but you know - mondja -, in the eyes of the Iraqi people you are exactly an American. - Okay - mondom, elindulok a fénnyel, a vakító fényességgel az éles, alacsonyan függő fehér éggel szembe, fehér falak, még az út pora is vakítóan fehér, és mögöttem: az árnyékom. - So, where do you want to go? – kérdezi. - I don't know - felelem -, you know where my friends are? - No - mondja  - you afraid? - Well - mondom. - You think, maybe someone will shoot you? - No - mondom. - No? – kérdezi. - I know many people, who would like to shoot you. - Okay - mondom. - You don't think, someone will shoot you? - I don't know - mondom. - I think someone will shoot you. -Megállok,  körülnézek. Három út van, három poros, fehér sikátor, szanaszét kisebb romok hevernek, néhány parkoló autó. Sehol egy lélek. - You don't know where you are? - No - mondom. Nevet - no no – mondja, - Baghdad is a big city, very big, bigger than Samara, you remember, you must go to Samara. - Igen - mondom. Visszanézek. Az út végén a kihalt, fényárban úszó téren ott az amerikai tank, monumentális, mozdulatlan, az óriási torzó, a gépfegyver csöve a téren át egyenesen rám irányul. - You afraid now? - Well - mondom. - You must be afraid - mondja. Véletlen, merő véletlen, gondolom, a tank már réges-régen itt áll, már rég itt volt, amikor idejöttem, az én hibám, hogy pont beálltam a lővonalába. - NIELSEN! Megfordulok,  kezemmel eltakarom a fényt, amelyből egy kicsi formátlan sziluett válik ki, fehér kabát, fekete bajusz - Nielsen! - kiabál - what are you doing?! - Tántorogva megyek felé, megragadja a karomat, megrázza, mintha az anyám lenne - why didn't you come?! - kiabál. - I think mister Nielsen got lost - mondja  az újságíró. És nevet.“  

           KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA