Az írónő a hazájára tekint, miközben a posztmodern teoretikus a városába látogat

Kegyetlenül és hosszan ismétlődik minden,
és minden először esik meg:
a fiú arca, miközben élete egész éjjel
a kezed közt folyt el, a lyukon keresztül
a hátán át.

A katona arca
a buszállomás mellett, nyitott szeme,
melyben megállt a szelíd májusi ég – Fikció,
mondom –, ez nem a Történelem nyugodt, távoli körvonala.

És a vértócsa: a tócsában kenyér,
beszívta a vért, akár a reggeli alpesi tejet –
Fikció, ismétlem, ismét legelőször: kitaláltad
az ólmos szarajevói agyagot, mely ráhull a fiú
Reebok cipős nagy lábára
a szekrényajtóból készült kurta ravatalozón... Nem, neked
nem kell hinni, te a megrepedt,
a nappalba kiömlött sötétség szívéből jössz.

Megbízhatatlan tanú vagy, emellett elfogult. Ezért eljött
a Professzor, abszolút párizsi:

Mes enfants,
kezdte, és az ujjai megismételték:
Mes enfants, mes enfants, mes enfants, a tudományos
Akadémián az ősz fejek kizárólag
az ordítóan fehér ingjén tűnődtek...
Mes enfants, itt Európa halódik. Eztán mindent
megfilmesített, nagy szavak és képek következtek, mint
histoire, Europe, mint responsabilité és, természetesen,
les Bosniacs. Látod, így kell a Történelem szemébe nézni,
s nem úgy, mint te: nyersen, felelőtlenül, töredékesen
miközben az orvlövész golyója belefúródik a koponyába,

a sírokba, melyeket már benőtt a fáradhatatlan fű,
a tenyeredbe, mely rásimult
Edvard Munchra, aki maga is, hajdanán,
fikciót alkotott, hiába.

B. H. Levynek, egy marék só kíséretében, 1993.

    RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA