Szentesi Csaba munkáihoz

A köztéri szobrok is lelépnek néha. Nem mindig maguktól, van, hogy leléptetik őket. Vagy éppen visszaküldik a piedesztálra, pusztulás esetén újraállítják. Alapvetően statikus természetükhöz képest tulajdonképpen meglepően mobilak, ha mondjuk egy ötven-száz éves periódust veszünk alapul. Az örökkévalóságban lassabban telik az idő.
Tulajdonképpen nem könnyű kiigazodni rajtuk. Némelyik leléphet bármikor, fel se tűnik. Mások hatalmas botrányok közepette érkeznek és/vagy távoznak, vagy épp jelenlétüket övezi rendszeresített izgalom. Egyrészről többségük megformáltságának idejétmúlt jellege unos-untalan megállapítást nyer, és a fene-se-tudja-már, mire kéne emlékeztetniük;  ha valaki múltba kíván révedni, inkább fotókat néz, vagy beül egy kosztümös filmre. Másrészről semmi sem kovácsol jobban össze, ha esetenként csak alkalmilag is, sőt semmi sem uszít jobban egymásnak kisebb-nagyobb közösségeket, mint egy-egy köztéri szobor körül kialakuló politikai kutyakomédia. A megformáltság, azaz az esztétika kérdését utóbbi (azaz politikai) szempontból itt egyből zárójelbe is tehetnénk, hiszen világos, hogy ezen esetekben a szobrok nem műalkotásként, sokkal inkább valamiféle kegytárgyként veendők. Ugyanakkor monumentalitásuk, tehát az a képességük, hogy felidézzenek, emlékeztessenek, a definíció szerint esztétikai minőség, kulcsa így éppen a megformálás módja lenne. 
Persze nem mindegy, hogy a szobrok a hosszú távú (a definíció alapján tételezett) szándék szerint „univerzális” emberi értékeket és az ezeket hordozó magasztos történelmi pillanatokat, személyiségeket idézik (gyakorlatban értsd: beteljesítik a szoborban megtestesülő eredeti aktuálpolitikai érdekek időbeli kiterjesztését), vagy ma aktuális politikai tartalmakat, érdekeket fejeznek ki. A kettő közötti sajátos kapcsolat felfejtése meghaladja jelen írás ambícióit, bár leszögezhetjük, hogy a történelmi „tanulságok” a modern politikai hatásvadászat alapfegyverei. Mint ahogy azt is, hogy a siker többnyire semmi kapcsolatot nem mutat a szobor esztétikai minőségével, sokkal több köze van a tömegmédiumok és a tömegek előtt tartott beszédek elsöprő erejéhez. Ebben a helyzetben például az adott szobor konkrét helyének jelentősége hatókörét tekintve a nullához közelít. Media killed the monument. (Szentesi javasolt szobormódosulatai igen adekvát módon reagálnak: a muszkuláris hős antennákkal felfegyverkezve száll harcba a szabadságért, a Magyar Igazság zászlót ragad kard helyett, a Szabadságszobor mintha beszédet mondana a pálmaág árnyékában, míg a Parasztlegény egzotikus multikulti istenségként kelleti magát.)
Egy másik, az előbbivel csak látszólag folytatólagos (és önmagában sem egységes) narratíva szerint nem csak az emlékművek valaha élt ábrázoltjai, vagy az emlékműszobrászat hagyományos formanyelve, sőt talán egész műfaja halott, hanem a Szerző és a Közönség is, ahogy befellegzett a Történelemnek is, vagyis épp a (nagy, egyes számban vett) Narratívának. (A sorból a szigorúbbak szerint Isten sem hiányzik.) Bár a szobrok körül gyűlésezők ezt nem tudják, mindezek alapján korunk emberét semmiféle múltból érkező teleologikus üzenet nem gerjesztheti valamely (biblikus, történelmi) narratívából kiemelt személy szobra, vagy attribútumok alapján beazonosítható allegorikus figura láttán, amelyek az olyan általános ideák kifejezésére mint igazság, bátorság, szabadság, gyász stb. szintén alkalmatlannak tűnnek. 

A szobrok jelentősége tehát egyszerre sorvad vagy önt gigászi méreteket; közben, a tágabb kulturális környezetet véve, a szakértők egyszerre beszélnek egyre erősödő múltba fordulásról, múlt iránti érdeklődésről az akadémiától a „popkultúráig” („memory boom”, mondja Andreas Huyssen), és történelmi amnéziáról, vagyis arról, hogy a múltról szóló hivatalos vagy közkedvelt narratívákból gyakran kimaradnak a kínos, inkonzisztens részek. Szentesi Csaba és szerző szinte egyidősek: ahhoz a generációhoz tartozunk, akik először 1990/92 körül, majd középiskolás fokon négy évvel később tanultuk (volna) a huszadik század második felét. Ennek persze nem feltétlenül a teljes tudatlanság, sokkal inkább egy olyan körülmény megtapasztalása volt a következménye, amit kevésbé történelmi időkben a történelemkönyvek (vagy említett esetben épp azok hiánya) nem szellőztet meg a fiatalok számára: nevezetesen hogy történelem nincs, amíg valakik nem rakják össze. Foszlányokból, darabkákból, szelektíve. 
Ez a fikciós játék akkor is jól jöhet, ha visszatérünk az aktuális botrányok elültével magukra maradó, halhatatlan lelküktől megfosztott köztéri alakokhoz. Hová lépnek le, amikor nem figyelik őket (vagy amikor a szín változása okán illik lelépni)? Két eset lehetséges: mint újsütetű közönséges halandók, akár körül is nézhetnek a gyerekkel a Moszkván vagy leugorhatnak Klebersberg Kúnó mellől a Balcsira; míg egy sötétebb verzió szerint a lelküket vesztett testek zombivá válnak, és az örökkévalóságot a korszerű álmok kaktuszos sivatagaiban, rendezett fenyőerdeiben és kies homokpartjain pergetik tovább.

                Somogyi Hajnalka
                (A Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa)



Lettre, 2009 ősz, 74. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu