Karl Schlögel
1989 avagy közelítések Európa keleti feléhez
(Az európai emlékezet helyei és rétegei)
Lipcse nagyon jó hely az Európa keleti feléhez való közeledésnél. A
nyugatabbról érkező számára ez a város már félúton van Kelet-Európához,
még ha összekötő vasútvonalakkal nincs is olyan jól ellátva, mint ahogy
az ember húsz évvel ezelőtt, amikor a vasfüggöny eltűnt, talán álmodta
volna. Lipcse ezer szállal kötődik a keleti Európához és annak történetéhez
– gondoljunk csak a Lipcsei Egyetem alapítására, arra, hogy hol húzódtak
a távolsági kereskedelem útvonalai, amelyek metszéspontjában a lipcsei
vásárokat tartották – és ennek a lipcsei vásárnak a szerepére a hidegháború
idején – erre a zsilipkamrára, erre az évente egyszer, egy pillanatra megnyíló
kapura a két földrész találkozásához – és különösen a mai Lipcse újabb
nyílt odafordulására, amely könyvvásárával az egész tudományos kutatói
térség védjegye, brandje lett. Mit mondhat hát egy kívülről érkező egy
olyan helyen, amely annyira közel van – földrajzilag, kulturálisan, tudományosan
–, a közelítés erőfeszítéseiről?
Ráadásul, amikor a téma annyira általános és megfoghatatlan,
és nincs feltéve egy olyan kérdés, amelyet aztán meg lehet válaszolni?
Az ilyen előadástémákat mindig előre kell megadni, amikor még minden homályban
hagyható, elég csak valamit jelezni. Most is ez történt. Az „emlékezettörténet,
az emlékezet helyei, az emlékezet rétegei”, ezek a fogalmak csak az asszociáció
láncszemei, inkább csak a téma körüljárására valók.
Az „emlékezettörténet” – annak a nem magától értetődő dolognak a felismerését
jelzi, amiről túl gyakran megfeledkeznek, hogy az emlékezésnek magának
is van története és történeti helye. Ha ezt szem előtt tartjuk, az segít
abban, hogy kellőképpen szerények és visszafogottak legyünk.
Az „emlékezet helyei” – arra utal, hogy minden emlékezés olyan helyekhez
tapad, ahol lezajlott a történelem. Ennek a belátása a világ konkrét és
komplex voltához igazodó beállítottságra és észlelési módra tanít minket.
Az „emlékezet rétegei” – az a kifejezés, amely összehozza mindkettőt,
a helyet és az időt mint „kronotoposzt” Mihail Bahtyinnal szólva, amit
egy kvázi archeológiai eljárással lehet megnyitni és feltárni.
Amit itt emlékezettörténet, emlékhelyek és az emlékezet rétegei
címén osztályoztam, összefoglalható vagy kifuttatható arra a kérdésre,
hogy „Hogyan bánnak az európaiak újraegyesített kontinensükön a maguk megosztott
és külön-külön specifikus emlékeivel?” Mit jelent az kiváltképpen a németek
számára, hogy megismerjék „a Másik” emlékeit, és hogyan áll egy összeurópai
emlékezetkultúra lehetősége? Elképzelhető-e valami olyasmi, mint az európai
emlékezet tere?
Hogy rohan az idő!
Egészen hihetetlen, hogy 1989-nek már 20 éve – ez már egy nemzedéknyi
idő. Vannak olyan diákok és egyetemisták, akik ez után az annus mirabilis
után születtek, akik számára mindez szó szerint előtörténet. Számunka –
bárhol ért is minket – olyan, mintha tegnap lett volna. Ki emlékszik még
közülünk arra, hogy az U-Bahn, amikor Nyugat-Berlinben tanultunk, olyan
megállók mellett haladt el, amelyek be voltak falazva, és amelyeknél határőrök
posztoltak? Ki tudja még egyáltalán, hogy pontosan merre is húzódott a
fal? És ki emlékszik egy lengyel piacra azon a helyen, ahol ma az új Potsdamer
Platz van, egy poros telken felállított lakókocsikkal és a semmibe vezető
függővasúttal? Hogy a Filharmónia és a Városi Könyvtár mint holmi űrhajók
álltak egy határvidéken? Mindenki hozhat hozzá példákat a saját tapasztalatából:
Azóta vannak lengyel diákok a Viadrina Egyetemen – akik a Szolidaritás
után születtek –, akiket ez nem különösebben érdekel, akik azonban már
idősebbek, mint a varsói belváros csillogó felhőkarcolói. Vagy: valamikor
minden út Moszkván át vezetett, ma viszont a Don menti Rosztovból lehet
közvetlenül Dubaiba vagy a Kanári-szigetekre repülni. 20 éve egy nemzetközi
telefonbeszélgetéshez Moszkva központi távirati hivatalában, a Centralnij
Telegrafban még űrlapokat kellett kitölteni és órákig sorba állni, ez még
a mobil előtti korszak volt.
De röviddel ezután, a 80-as évek végén voltak első ízben olyan
felejthetetlen nyilvános viták, ahol tényleg jutottak valamire, és az állampolgárok
kaptak szót egy olyan kvázi megszentelt helyen, ahol különben csak katonai
parádékat tartottak. Vagy ez a pillanat: Egy polgármester – Anatolij Szobcsak
Leningrád–Szent Péterváron – először szólította úgy meg városának lakóit,
hogy „Hölgyeim és uraim”.
Egy civil forradalom kísértete járta be Európa keleti felét.
Azóta megint sok minden megváltozott. Már annyira hozzászoktunk
az új helyzethez, hogy el is felejtettük a hosszú agonizálást és a rövid
nyarat. És elfelejtettük azt is, hogy azután tért vissza első ízben megint
a háború Európába.
20 év hosszú idő, de rövid is, ha a hosszú távú emlékezetről, a long
durée-ről van szó. Ennek intervallumai nem a törvényhozás, a kancellárok
ciklusai, hanem a generációké vagy egész korszakoké. Ahogy 1989-ben egész
nemzedékek horizontjai bomlottak fel, úgy keletkeztek azóta újak.
Furcsa volna, ha ezeket az alapvető változásokat nem kísérné az emlékezet,
a múltról alkotott képünk megváltozása. Nincs ebben semmi ijesztő, ez csak
történelmi tudat elevenségét mutatja, hogy minden nemzedék újabb képet
alkot magának a múltról, új kérdéseket tesz fel a múltnak, azt újból elsajátítja,
el kell hogy sajátítsa.
A következő vizsgálódás egy olyan embertől származik, aki tudatosan
élte át 1968-at és 1989-et, akinek meghatározó tapasztalata Európáról a
határ megtapasztalása volt. A Marienborn nemzedékhez sorolom magam, azokhoz,
akiknek a belső, a mentális térképére ez a tapasztalat nyomta rá a bélyegét:
a vonat, amelyet megállítanak és átvizsgálnak, ahol mindig ugyanazokat
az ostoba kérdéseket teszik fel robbanószerekről és lőfegyverekről, ahol
az irodalmat határőrök kobozták el, akik maguk is szívesen á
Tkeltek volna a határon, ha tehették volna.
Megváltozott koordináták
Az 1989-es fordulat egy új tapasztalati teret nyitott meg. A koordináták,
amelyek között a háború után született nemzedékek felnőttek, alapvetően
megváltoztak. Hirtelen nem volt többé Kelet és Nyugat, csak valami ott
közötte: a középső Európa. Városok, amelyek évtizedekig elérhetetlenek
voltak, most hirtelen a szomszédságunkba kerültek. Városok és helyek, amelyeket
csak az irodalomból, filmekből vagy családi elbeszélésekből ismerhetett
az ember, egyszerre csak elérhetővé váltak. Lehetett bennük járkálni és
körülnézni. Ezzel a nyitással megváltozott majdnem minden: a tapasztalati
tér, a cselekvés hatósugara, a nyaralási tervek és talán még az élettervek
is. Lehetett már Prágába és Krakkóba menni tanulni, nemcsak Montpellier-be
és Oxfordba. A hosszú távú, alig észrevehető változások hagynak igazán
nyomot: új tengelyek kiépülése az európai centrumok között – ezért van,
hogy a régi nemzetállami határokon már jó ideje más utak és tengelyek vezetnek
keresztül, a nagyvárosi folyosók, a nagysebesség zónái, a high tech, a
műanyagpénz, az internet és egy olyan way of life, amely mindenütt, amerre
csak jár az ember, ugyanaz. Ezt az új Európát napról napra újrafonódó hálózatok
tartják össze, amelyeken át javak, emberek, eszmék áramlanak, hatalmas
kúszóáramok, amelyek átnyúlnak a régi határokon. Ezek Európa összetartásának
igazi pillérei. Tőlük függ az érintkezés, az együttélés, az európai mindennapok
rutinja, talán még sokkal inkább, mint a brüsszeli, strassburgi, bolognai
vagy lisszaboni határozatokon. A „hétköznapi banalitások” kulturális következményeit
nem kellene lebecsülni: Európa újrakeveredik, kialakulnak a román és az
ukrán közösségek Nápolyban és Barcelonában, megkapja a maga oroszait Berlinben
és Stockholmban, az expat community-kat (ott élő külföldiek kolóniáit)
Prágában és Moszkvában, Isztambul minden EU-csatlakozási egyezkedéstől
függetlenül is európai metropolisz – elég kimenni a repülőterére. Az ingázások
már régóta átnyúlnak a határokon – elég ott állni Krakkóban a check-in
pultnál, amikor a gép Dublinba vagy Manchesterbe indul. A régi határ felszámolásán
komoly erők dolgoznak, ezért semmi ok a pesszimizmusra.
A térképnek, amely így keletkezik, már nem sok köze van ahhoz
a Diercke-féle iskolai fali térképhez, amelyen én nevelkedtem: a különböző
színű nemzetállamokkal, a háború utáni Európa hüvelyknyi vastagon vagy
csak leheletvékonyan meghúzott, ideiglenesnek tekintett határaival. Az
új térkép inkább emlékeztet a korai újkorra, a távolsági kereskedelmi és
zarándokutakra, a világméretű érintkezés útjai és a szent városok közötti
összeköttetésekkel. Periféria és centrum, távolság és közelség –
minden átértékelődik. Az új Európának erre a térképére még az eljövendő
összecsapások legújabb színterei is fölkerülnek, a Tavistock Road nevű
londoni metróállomás, a moszkvai metró, a Madrid-Antoche elővárosi pályaudvar,
ahol bombák robbantak. Erre a legújabb térképre felkerül az is, ahol Európa
a legsebezhetőbb, a legsérülékenyebb – nagyvárosainak közterein.
Az észlelés aszimmetriája, az érdeklődés aszimmetriája
Köztudott, hogy arrafelé, amit 1989-ig Nyugat-Európának hívtak, hiányzott
a Keletre irányultság, a Drang nach Osten. Az érdeklődés mérsékelt volt,
még a kettéosztott Németországban is. Egész más volt a helyzet Európa keleti
felén. Ott mindig is jobban érdeklődtek az iránt, ami nyugaton történt:
az irodalom, eszmék, divatok és mindenekelőtt a szabadság iránt. 1989 meghozta
a nagy lehetőséget, hogy maguk is körülnézzenek, és ők felkerekedtek, milliószám,
villámlátogatásokra, tanulmányutakra, művelődés és okulás céljából, tanulni,
majd jobb munka- és kereseti lehetőségek után nézve.
Európa keleti fele behozta azt, amitől olyan sokáig meg volt fosztva:
a nagyarányú felfedezőutakat. Európa nyugati feléről – és ez is csak egy
segédfogalom – ezt nem lehet elmondani. Az ő kíváncsiságuk megmaradt a
határokon belül, sőt, egy ideig még mindenféle félelmek is terjedtek (munkavállalók
rohama, az ipar elvándorlása, növekvő bűnözés, stb.). És mégsem marad úgy
semmi, ahogy volt. Új tapasztalatok szivárognak be, újra kell tájékozódni.
Mindenhez idő kell, de megtörténik elkerülhetetlenül, mert „a” Nyugat,
mint régi meghitt régió mint ilyen sincs már meg. A kelet lebomlását követte
a Nyugat lebomlása is. A kibővített Európa nem a régi „Európa + a csatlakozó
országok”, hanem egy olyan Európa, amely újonnan áll össze, amely magabiztosságot
szerez, és kezd új képet kialakítani magáról. Az új Európa valami más és
több, mint csupán Kelet- és Nyugat-Európa összeadódása.
Az emlékezet aszimmetriája. A megosztottság hosszú távú kihatásai
Európa félévszázados megosztottsága idején különböző és eltérő tapasztalatokra
tett szert. Hogy kinek milyen tapasztalatban volt része, az a második világháború
végi geopolitikai véletleneken múlt. Európa társadalmilag, politikailag,
kulturálisan és mentálisan egymástól eltérő irányban fejlődött, úgyhogy
ma sok minden újításnak tűnik, ami valamikor már rég megvalósult a világháborúk
előtti korban. A tapasztalatoknak ez a különbözősége hozza létre a történelmi
érdeklődés eltérő centrumait, egy eltérő látásmódot, egy eltérő érzékenységet
a különböző témákra. Furcsa volna, ha nem így lenne. A közelmúlt észlelésében
máshol vannak, és mást jelentenek a cezúrák. Bármelyik dátumot vesszük
is, másféle tapasztalatok kapcsolódnak hozzá. Gondoljunk csak ezekre az
évszámokra: 1918, 1937, 1938, 1941 vagy 1945. És a háború utániidőszakban,
mennyire másként emlékeznek ezekre az évszámokra: 1948, 1953, 1956, 1961,
1968, 1981, de még 1989-re is. Minden dátumhoz egy sajátos tapasztalat
és látásmód kapcsolódik. Ezek az eltérő tapasztalatok nem egykönnyen hagyják
magukat igény szerint egyetlen „összeurópai narratívába” összefoglalni.
1989 és az inkubációs időszak
Az annus mirabilis egyúttal a történelmi emlékezet visszatérését, a
nyelv visszanyerését és a nemzeti narratíva megreformálását jelző évszám
is. De úgy eléképzelni a csodák évét, mint amelyben egyszerre minden másképp
lett, de még a „fordulatról” beszélni is túl plakátszerű és nem egészen
találó. Nem volt egy Stunde Null, egy nulla óra, hanem az lépett
elő a felszínre, ami már hosszú ideje készülődött. 1989 egy hosszú inkubációs
időszak eredménye volt, amely megint csak nagyon különbözően zajlott a
„keleti blokk” egyes országaiban. Minden országnak megvolt a saját
tapasztalata a kommunizmussal, igen a saját nemzeti kommunizmusa, a saját
desztalinizációs tapasztalata, saját tetőpontokkal, személyiségekkel és
miliőkkel. Ebből a szempontból is teljes tájékozatlanságról tanúskodik
néhány német részről jövő kioktatás. A múlttal való szembenézésnek is megvan
mindenütt a saját története, ami a „fordulatnál” régebbre nyúlik vissza.
És mégis: 1989 a képözön és a ledöntött szobrok ideje is volt.
Majdnem minden „történelmi pillanatot”, amelyekben ez az év bővelkedett,
és amelyet nekünk, mint még soha, élőben közvetítettek, ledöntött vagy
újonnan emelt emlékművek kísértek vagy hangsúlyoztak. Moszkvában egy Krupp
emelődaru hegymászók segítségével leemelte Feliksz Dzserdzsinszkij szobrát
a talapzatáról a Ljubjanka előtt, és nem sokkal később a járdaszigetre
az épület előtt, amely azóta is a titkosrendőrség székhelye, a Szovjetunió
legelső lágeréből, a Szolovszki-szigetekről való sziklatömböt állítottak
fel. Lehullottak a régi hatalom jelképei a zászlók, a himnuszok, és újakat
alkottak helyettük, vagy a régi, forradalom előttieket vezették be újra.
Katedrálisokat, amelyeket az egykori képrombolás során a levegőbe repítettek,
most rekordidő alatt újraépítettek. Mindenütt a történelmileg már elintézettnek
tartott szimbólumok és szellemek visszatérését lehetett látni.
A levéltárakat, a lerakatokat, ahol a társadalom, a nemzet emlékezetét
tárolják, megnyitották. A történészi munka, amit addig normális körülmények
között csak az országon kívül, „Nyugaton” lehetett végezni, hirtelen beindult
– felfedezések, dokumentum-publikálások, forráskiadások olyan áradatával,
amit már senki nem volt képes leállítani. Az áldozatok, akikkel eddig senki
sem törődött, most végre visszakapták a nevüket, az arcukat, a vonásaikat,
a méltóságukat.
Röviden: létrejött az a tér, amelyben megkezdődhetett a történelmi
emlékezet normalizálódása. Ez volt a reprintek aranykora, az az időszak,
amikor kitört a sokáig visszatartott vagy az asztalfiókokban heverő emlékiratok
áradata, az önfelfedezések, önvizsgálatok és önjellemzések időszaka. Kiveszett
vagy elszáradt műfajok támadtak fel, újra: életrajzok, városleírások, térképek
olyan helyekről, amelyekről a titkosítás miatt soha nem voltak valósághű
térképek. Halottakat exhumáltak és temettek el újra – így az 1956-os magyar
felkelés leverésének áldozatait és az orosz kultúra és tudomány száműzetésben
meghalt korifeusait. Egy restaurálási mozgalom indult meg: palotákat és
templomokat, amelyeket raktárnak vagy nyilvános vécének használtak, állítottak
– sokszor az utolsó pillanatban – újra helyre.
A keleti és középső európai kettős tapasztalatból adódó tudásbeli előnyök
A keleti és középső Európa volt a világháború és a forradalmak, a 30
éves háború és a vele járó, sok tekintetben példa nélkül álló erőszak-megnyilvánulások
legfőbb színtere. A kontinensnek ez a régiója került az európai polgárháború
két fő frontja, a nacionalizmus és a kommunizmus, a német nemzeti szocializmus
és a szovjet kommunizmus közé. Ez az európai zsidóság genocídiumának legfőbb
színtere, egy szisztematikus társadalmi és etnikai tisztogatási politikának,
a legnagyobb hadigépezetek felvonulásának színtere, a nagy, kényszerű népességmozgások
és menekültáradatok felégetett földjéé, és egy olyan felszabadulásé, ami
sok tekintetben az egyik idegen uralomnak a másikkal való felváltását jelentette.
Nincs egyetlen olyan pont ennek a régiónak a térképén, egyetlen család,
egyetlen életrajz, amelyet nem ez a kettős tapasztalat rajzolt volna meg.
„A végletek évszázadának” centrális zónájáról beszélünk. Ezt a tényt még
nem fogták fel mindenütt Európában. „A háború az háború, a megszállás
az megszállás”, mondják – de ugyanakkor az is igaz, hogy vannak különböző
háborúk és megszálló rezsimek, amelyek nem egyformák, vannak helyek, ahonnan
nem volt menekvés sehová. A közép- és kelet-európaiak mentális térképein
vannak olyan nevek, amelyek nyugaton sokszor csupán egzotikusan csengenek.
Trosztyinov, Szolovki, Katyn, Vinnice, Babij Jar. Ezeket a szélsőségesen
különböző tapasztalatokat egybegondolni nem lehet egy hórukk mozdulattal,
ehhez idő kell. Nincs séma a történelem kezelésére, nincs „német modell”,
amit némelyek szívesen exportálnának, mert vannak olyan helyzetek, amelyek
sokkal bonyolultabbak a német esetnél.
A német és a szovjet uralom gondoskodott arról, hogy minden esemény
Ááldatlanul összefonódjon és összekeveredjen, hogy ezekben az országokban
a belső folyamatok összeszövődjenek a kívülről jövő beavatkozásokkal, úgyhogy
ok és okozat, felelősség és bűnösség, az illetékesség egész komplexuma
rendkívül áttekinthetetlen és nehezen eldönthető. Külön nyelv kell ahhoz,
hogy össze lehessen hozni a lengyel tisztikarnak a katyni erdőben való
tömeges likvidálása és a német Einsatz-kommandónak a Főkormányzóságban
folytatott megsemmisítési politikája kettős tapasztalatát. Ez majdnem az
összes „köztes” országra vonatkozik. A zsidó lakosság elpusztítása
Litvániában, Lettországban és Észtországban a német Einsatzkommando által
és ugyanezen országok lakói nagy részének tömeges deportálása a szovjet
NKVD által egy lapra tartozik. Egyetlen történelmi tapasztalatot fejez
ki, ez nem egyenlőségjel tevés, jelentőség kisebbítés és apologetika –
legalább is nem eleve az.
A Vörös hadsereg emlékműveinek eltávolítása körüli vita Lettország
és Észtország esetében rendkívül bonyolult ügy, olyannyira bonyolult, hogy
a legszívesebben azt mondanám, a legjobb volna nem bolygatni, mert még
nem érett meg rá az idő, mert még nem alakult ki hozzá a szükséges tapintat,
hogy igazságot lehessen szolgáltatni minden érintettnek – a Vörös Hadsereg
katonáinak, akik az életüket adták a megszállás alóli felszabadulásért,
és az észteknek és letteknek, akik egy újabb megszállás áldozataivá váltak.
A feltételes reflexek kultúrájával itt nem lehet mit kezdeni. Először rendesen
meg kell hallgatni ezt a fajta tapasztalatot, elmélyedni benne, mielőtt
véleményt mondana és rögtönítélne valaki.
Egy másik példa erre a hallatlan komplikáltságra az olyan hosszú
ideig tartó kommunista uralom, mint a Szovjetunióban, mégiscsak több nemzedéket
érintett. Itt először is az elhalálozások hosszú sorát kellene említeni,
amelyekről többnyire fogalmunk sincs: egy első világháború, amelynek az
áldozatai feledésbe merültek,, mert elhomályosultak a rákövetkező polgárháború
és az általa kiváltott éhínségek árnyékában. Halottak százezreinek, sőt
millióinak a sora, akik a kollektivizálás és az ún. „kulákok” tömeges deportálása
folyamán vesztette életét, és nem utolsó sorban az a félmillió ember, akit
egy szűk éven belül – az 1937-es Nagy Terror idején – végeztek ki. És mindez
a második világháború katasztrófájának árnyékában, ami kereken 27millió
emberéletet követelt szovjet területen – nem is beszélve az éhínségről
az első két békeévben. Alekszandr Szolzsenyicin és Vaszilij Groszman ellenére
nincs hozzá nyelv, amely képes volna mindezt egy nevezőre hozni.
Évtizedekig nem volt egy olyan tér, ahol a neveket, a sorsokat,
az arcokat meg lehetett volna mutatni, meg lehetett volna szólaltatni.
Ennek a hallgatásnak számos oka volt: egy olyan rezsim, amely nem akart
semmit sem tudni a saját bűneiről, félt, hogy számot kell adnia róluk;
az hogy nem volt jelen egy győztes hatalom, hogy megrendezzen egy második
nürnbergi pert, az, hogy a lágerekből hazatérők, akiket „a nép ellenségeiként”
ítéltek el, szégyelltek a szenvedéseikről beszélni. A legfőbb ok mindenekelőtt
maguknak a viszonyoknak a bonyolultsága. Sokan, akik a tisztogatásoknak
estek áldozatul, előtte, a kollektivizálás során maguk is tettesek voltak.
Sokan, akik a tisztogatások idején jutottak fel a hatalom csúcsaira, a
Nagy Honvédő Háborúban kerültek bele a háború húsdarálójába. Egész évjáratok
tűntek el ily módon a nemzedékek egymásutánjából. Sokan azok közül,
akik együttműködtek vele, maguk is a rendszer áldozataivá váltak – ez olyan
helyzet, amire rímelő példát aligha találnak azok, akiknek a német katasztrófára
fixálódott csőlátásuk van.
Nem kétséges számomra, hogy csak miután mindezeket a névtelen
milliókat megneveztük, megemlítettük, csak akkor lehet komolyan egy európai
emlékezetről beszélni. Az európai haladás- és szenvedéstörténeteknek több
epicentruma van, és senkinek nincs ahhoz joga, hogy az áldozatok egyikéről
beszéljen, a többit viszont elhallgassa.
Vége a Nyugatra menekülésnek
1989-ben Németországot valamilyen módon utolérte Európa, a németeket
a megosztottság lezárulása után beengedték az egységbe. Megint a közelükbe
férkőzik egy történelem, és ők maguk is beférkőznek olyan kapcsolatok egész
hálózatába, amelyeket ők maguk ziláltak szét, és amelyekből ők maguk katapulták
ki magukat. Most megint itt hevert az egész történelem a szemünk
előtt – és az a táj, amelyben lejátszódott. Itt volt a rombolás története,
de az azt megelőző történelem is, évszázadok és generációk, amelyekben
a németek magától értetődőbb és szilárdabb alkotórészei voltak Európa keleti
felének. A német történelem, amiben sokan „a Nyugathoz vezető hosszú
utat” vélik felismerni, megint elérkezett oda, ahol mindig is játszódott,
a köztes Európába. Ezzel régi történetei is visszatértek a német horizontra.
Most megmutatkozik, hogy volt történelem a katasztrófatörténet előtt is,
egy olyan történelem, amely csak kevéssé ismert, és amely régebbi, mint
a nemzet és a nacionalizmus, egy olyan történelem, amelyet nagyon is érdemes
tanulmányozni.
A történelmi horizont kitágítása
A nyugat-európaiak, akik meg akarják érteni keleti szomszédaikat, nem
tudják megkerülni az ő tapasztalataikkal való foglalkozást. És ez nem kis
feladat, és elég kézenfekvő óva inteni egy túlságosan távoli csillagról
jövő emlékezettől. Végül is a tudásnak, a részvétnek, a más élményvilágokba
való belehelyezkedés készségének is megvannak a határai. Köztudott, hogy
Németországban is sokáig tartott, mire Auschwitz hatalmas árnyékában másokat
is észre lehetett venni, el lehetett ismerni: a lengyeleket, a szovjet
hadifoglyokat, a kényszermunkásokat. Az európai történelem nem ér véget
az EU mai határainál. Egy olyan történelem, amelyik nem tud mit kezdeni
a sztálini szovjetunióbeli terror áldozataival, és egy olyan emlékezet,
amely nem foglalja magában a GULAG foglyait is, egy bizonyos értelemben
szelektív, nem hitelt érdemlő és kevéssé európai.
Történelemrevíziók és harc az értelmezés előjogáért
1989 a múlt viharos értékelésének és átértékelésének is a kezdete volt
– az elmúlt 50 év, olykor a nemzet egész története tekintetében. Ez minden
országban különbözőképpen zajlott, és átfogta az egész spektrumot,
az odaadó, gondos feldolgozástól egészen az újraideologizálásokig és az
új mítoszokig. A számvetés több síkon folyt: az emlékművek, az utcanevek,
az iskoláskönyvek és tankönyvek körüli harcban, nyilvános vitákban a kollektív
tudat befolyásolásáért – a fontos dátumok, évfordulók, ünnepek, emléknapok
körül és múzeumok felállítása körül. Majdnem mindegyik országnak megvannak
ebben a drámai csúcs- vagy csomópontjai, az emlékmű-vitája. Nem kérdéses,
hogy sokszor a történelemkép esedékes újraértelmezéséről volt szó, de ugyanilyen
gyakran volt szó valódi küzdelmekről az értelmezés és a véleményalakítás
előjogáért. A „fehér foltok” eltüntetése az egyik helyen sokszor újabb
„fehér foltok” keletkezésével járt együtt máshol. És természetesen nem
csupán a történettudomány és a történelemről való tudás kérdéseiről van
szó, hanem a nemzeti és kollektív identitás kérdéseiről is, egy ún. mesternarratíva
érvényességéről vagy hatályon kívül helyezéséről. A múltról folyó diskurzus
sok esetben egy aktuális politikai vita burkolt és álcázott formája, egy
történelmi kosztümökben vívott pótlólagos küzdelem. Ez teszi érdekessé,
relevánssá, de ez teszi veszélyessé is. A történelmi kérdések körüli vitákat
kihasználják napi és sokszor pártpolitikai célok érdekében.
A politikai kultúrán és a múlt kezelésének történelmi kultúráján
múlik, hogyan folytatják le az ilyen vitákat: tárgyszerűen vagy polemizálva,
erőltetve vagy lazán, ideologikusan vagy ismeretterjesztő jelleggel, pluralisztikusan
vagy monologikusan, kioktatólag vagy együttérzően, denunciálva vagy felvilágosító
igénnyel, nosztalgikusan vagy a jelen problémáinak tudatában. Mindig
a hangütés adja meg az egész muzsikáját; és egy ilyen történelmi kultúra
nem alakul ki egyik napról a másikra, és Németországban is, ahol olyan
büszkék szoktunk lenni arra, amit múltfeldolgozás történelmi-politikai
területén elértünk, ott is eltartott egy darabig, és nem ment végbe heves
konfliktusok nélkül. Miért ne kellene ehhez másutt is ugyanannyi idő?
Nincs „Kelet-Európa” mint olyan. A kollektív emlékezetek is speciálisak
Amennyire kétségtelenül rányomta bélyegét a középső és a keleti Európára
a háború és a totális uralom kettős tapasztalata, éppen annyira volt ez
a történelem helyi jellegű is, azaz specifikus. Ezért vannak mindenütt
helyi diskurzusok, amelyek mindenütt a saját „esetek” körül forognak –
legyenek ezek pozitív hősök vagy ami gyakoribb este: traumák. Itt nem tudok
most egy listát elősorolni. Ezeknek a vitáknak a felsorolása nem volna
sem teljes, sem pedig igazságos. A vita a vöröskatonák emlékművéről Tallinban,
az SS-szel illetve az NKVD-val felváltva kollaborálókról Rigában, a zsidóellenes
pogromokról Kaunasban, a Jedwabne és Kielce-eset körüli vita Lengyelországban,
a kisebbségi kérdésről, a németekkel és a magyarokkal való háború utáni
bánásmódról Csehországban, a Bandera-emlékmű körüli vita Lvivben, a „Terror
Háza” körüli vita Budapesten, a Sighet-emlékmű körül Romániában, a nézeteltérések
Oroszországban a levéltárak megnyitásáról, a tömeges kivégzések helyeinek
felkutatásáról és egy „nagy nemzeti elbeszélés” szükségessége körül az
iskolai történelemkönyvekben. És a háború utáni Németország történetét
is meg lehetne írni, mert kettős történet, a történelem körüli viták mentén
– a holokauszt-emlékmű, a Wehrmacht-kiállítás, bizonyos írók, mint Grass,
egyes művei körüli vitáktól egészen egy olyan központi múzeum felállítása
körüli vitáig, amely az otthonaikból elűzött németek történetére volna
hivatott emlékeztetni.
Emlékezni és megemlékezni: mennyi emlékezés kell az embernek, és mennyit
visel el
Van egy olyan emlékezet, amelyik múlandó, mégpedig a saját tapasztalatokkal
kapcsolatos memóriából táplálkozó, közvetlen emlékezés. Ez meghal az emberrel
együtt, ezt felváltja a másokban élő emlékezete, a rá való emlékezés, amely
közvetett. Elérkezik az az idő, amikor ez a közvetlen emlékezet már nem
létezik. Mi, a később születettek, sosem érhetjük utol azt a tapasztalatot,
amit mások szereztek. És az is hozzátartozik a megemlékezés kultúrájához
– az üzemszerűvé váló rutinnal szemben –, hogy tiszteletben tartja ezt
a különbséget. Belehelyezkedni egy másik nemzedék tapasztalati horizontjába,
ez nem megy gyorstalpaló tanfolyamokkal vagy jószándékú felszólításokkal,
ez műveltség, tapintat és jóérzés kérdése. Az olyan emlékezettel, amely
a múlt miatt megfeledkezik a jelenről, valami nincs rendjén. A holtak
felé fordulás, amelyet nem az élők tisztelete vezérel, valahogy nem hiteles.
A jólismert történelem-felejtés mellett létezik annak egy olyan megfelelője
is, mint a történelembe való belefeledkezés, egy megszállottság, aminek
megvan az az előnye – legalább is átmenetileg –, hogy az ember elmenekülhet
a jelenből. Az ember olykor könnyebben eligazodik az áttekinthető
és lezárt múltban, mint az áttekinthetetlen jelenben. El is lehet
bújni egy jól megismert múlt mögé, és kitérni a végtelenül bonyolult jelen
elől – legalább is egy időre. Az emlékezet és a megemlékezés üzletszerű
formákat öltése arra utal, hogy valami nincs rendben az emlékezéssel.
Az emlékezet és a megemlékezés egyébként nem űzhető tetszés szerint, nem
áll szakadatlanul valamiféle „emlékezés-stratégiák” és „történelem-politikák”
rendelkezésére, ahogy ezt az „emlékezet”-diskurzusokban sokszor feltételezik.
Megvan a saját ritmusa, a saját dinamikája. Ha igaz az, hogy minden nemzedék
újraírja a történelmet, akkor ez azt jelenti, hogy nincs automatikus átadódás
egyik nemzedékről a másikra, hogy a megváltozott feltételek lecsapódnak
a történelem iránti érdeklődésben és a történelemről kialakított képben.
Magától értetődik, hogy más az olyan nemzedék által kialakított kép, amely
nem csinálta végig a háborút és a háborús nemzedékkel való számvetést,
csak az újabb körülményeket tapasztalta meg – már egy egész emberöltőnyi
békeidőt, vagy a bevándorlók több nemzedékének élményei formálják. És még
inkább igaz ez egy új, modern történelemkép újraszervezésére és megkonstruálására
az olyan államokban, amelyek egy nagy birodalom felbomlásából jöttek létre.
Hogyan íródik egy modern, a valóságos viszonyokhoz adekvát, posztkoloniális,
posztimperiális nemzeti történelem, amely nem adja át magát a nemzetalapító
mítoszoknak? Ez nagyon bonyolult kérdés.
Történelmi kultúra és politikai rend
A múlttal csak egy szabad társadalomban lehet szabadon bánni. Ez közhely,
de igaz. Nem létezik egyetlen történelem, hanem mivel különböző nézőpontok
és felfogások vannak, csak különböző értelmezések. A hozzáférés a levéltárakhoz,
a források szabad publikálása, a történetírás és mindenekelőtt a nyilvánosság
függetlensége nem elégséges, de szükséges feltételek. Nem nyújtanak abszolút
garanciát új mítoszok képződése és az újraideologizálás ellen. De nemcsak
a cenzúrától való megszabadulásról van szó, hanem valami sokkal fontosabbról:
a megfelelő emlékezet és történetírás a megelőző nemzedékek elismerésére
épül. Hiszen az élők azok, akik a holtaknak a hangjukat kölcsönzik
– vagy ezt éppen hogy megtagadják tőlük, ilyenkor némaságra vannak
kárhoztatva, csak akkor tudnak beszélni, ha mi megszólaltatjuk őket. Az
élők és a holtak viszonya aszimmetrikus viszony, mert mi, élők döntünk
arról, hogy ki találjon meghallgatásra, és ki legyen hallgatásra ítélve.
A történészi munka a megelevenítés munkája, az elismerésen alapul. De hogyan
tudná valaki, aki már az élőket sem tiszteli, elismerni a holtakat? Van
tehát összefüggés a jelenbeli tekintélyuralmi attitűd és a később születetteknek
a holtakhoz való tekintélyuralmi, megvető viszonyulása között. A tekintély
a múltnak is parancsol, hatalmában áll, hogy definiáljon, neki létezik
az igazság. A megfelelő, az igazsághoz amennyire csak lehet, közel kerülni
próbáló emlékezet és történetírás legfőbb támasza, táptalaja a civiltársadalmi
szerveződés. Ott alakulnak ki azok a képességek, amelyek a leginkább segítik
a megfelelő történetírást. Az autoriter viszonyok ellenségei az emlékezésnek.
Egy érett történelmi kultúra és a civiltársadalom kultúrája összetartozik.
Az emberek visszatérése a történelem színterére
Sok volna a kívánnivaló. Az egyik – és ez megint majdnem megengedhetetlen
általánosítás – a szereplők eltűnése a formációk, a történelmi folyamatok
vagy a vezérkultuszok árnyékában. Az emberi történelem színpadáról lesöpörték
az embereket. És visszahozni őket a színpadra, visszaadni a nevüket,
az arcukat, a vonásaikat, az életrajzukat, én ezt látom az igazi nagy feladatnak.
Ha belegondolunk, hogy egyáltalán nem tudjuk, kikről is volt szó, hogy
még mindig nem ismerjük az élettörténetét azoknak a kisembereknek és azoknak
a nagy politikai figuráknak és szereplőknek, akkor talán átlátjuk, mennyire
volt mélyreható a fordulat. Majdnem olyan, mint a banális mindennapok eltűnése
az észlelésből és a tudományos elemzésből. Ennek kiváló példája, hogy évekig
monográfiák ezreit olvashattuk a párt KB-vitákról és határozatokról, de
a legutóbbi időkig egyetlen tanulmányt sem a „kommunalkáról”, arról a társbérleti
lakásformáról, amely pedig a szovjet polgárok legalább három nemzedéke
életének legfőbb színtere volt.
A történelem színterei revisited
Az európai történettudomány térképét újrarajzolják. Új bejegyzések,
új érdeklődésre számot tartó pontok kerülnek föl rá. A lieux de mémoire,
az emlékezet színterei – nem közhelyek, nem metaforák, hanem valóságos
helyek. Minden politikai rend újra feltérképezi és kódolja a világot, az
egyik réteget eltűnteti, és új jelrendszert helyez rá az ismert világra.
Így keletkeznek a kulturálisan, szemiotikusan és szemantikailag komplex
szövegek, amelyekkel nap mint nap dolgunk van: tájak, városok, nyilvános
és privát terek. A sebbel-lobbal végzett iparosítás tájképe más, mint ugyanez
a tájkép csata után vasból és rozsdából álló monumentális romjaival.
Minden nagy megmozdulás nyomot hagyott maga után, és kitörölte a többiekét.
1989 után virágkorát éli az archeológia mindenütt Európa keleti felében.
A kiátkozott költők szülőházai, a kolostorok, amelyeket lágereknek építettek
át, a kivégzőhelyek, a viharvert barakk-együttesek a tiltott zónába, a
szülőföld, ahonnan elűzték az embereket, útvonalak, amelyeken a deportáltakat
szállító vagonok haladtak. Röviden: Európa történelmi színtereit – szó
szerint – újra fel kell mérni.
Az európai emlékezet mint work in progress: az elbeszélések tere
Nincs hiány arra irányuló kísérletekben, amelyek egy új európai történelmi
narratívát, egy új Európa-történetet akarnak egyszerre nyújtani. (vö. Norman
Davies: Europe East and West. London 2006 – Geert Mak: In Europa: eine
Reise durch das 20. Jahrhundert. München 2007. – Tony Judt: Geschichte
Europas von 1945 bis zur Gegenwart. München 2006). Ez tanúsítja, milyen
erős az igény arra, hogy észrevegyük és felfogjuk, mennyire összefüggött
minden ebben a viszonylag kis térben, az eurázsiai kettős kontinensnek
ezen a nyúlványán. De az ilyen egybelátásokban többnyire mindig van valami
a madártávlatból: túl messziről szemlélnek ahhoz, hogy egy olyan integratív
elbeszélést tudjanak adni, amelybe megőrződik a sok egymásnak ellentmondó
tapasztalat. Ez nem is lehetséges – egyelőre legalább is nem. Egy
elbeszélés sosem láthat messzebbre, mint az elbeszélője, és egy igazán
európai elbeszélés majd csak akkor jön létre, ha kialakul valami olyasmi,
mint egy európai tapasztalati horizont, tehát a közeljövőben biztos nem.
Az optimális jelenleg nem egy szintetikus, tehát nyilván csak görcsösen
összehozható közös elbeszélés, hanem az, hogy megpróbáljuk meghallgatni
a különböző történeteket. Ez elég nehéz, majdnem lehetetlen, mert ezek
a sebekről és sérelmekről szóló történetek is. Ha az európaiak kibírnák,
hogy meghallgassák ezt az ő saját történetüket, ez máris több, mint amit
pillanatnyilag el lehet várni. Nem sürgős egy ilyen közös történelem, mivel
a tér, amelyben a versengő értelmezéseket és különböző narratívákat összehozzuk,
hogy meghallgatásra találjanak, nincs veszélyben.
Nem a boldog végkifejlet kedvéért
A mai Európáról beszélni, és hallgatni az erejéről, szépségéről és
gyönyörűségéről, teljesen értelmetlen volna, nem mintha happy endre volna
szükségünk. Európán munkálkodni, anélkül hogy tudomást vennénk felülmúlhatatlan
gazdagságáról sokféleségben, kultúrákban, nyelvekben, műalkotásokban, kudarcra
ítélt vállalkozás volna. A 20. század, amelyben Európa annyira elpusztította
magát és megfosztotta a világban elfoglalt helyétől, ennek csak az egyik
szintje. Itt az ideje, hogy a többit is feltárjuk. Volna néhány útvonal
arra, hogy megmutassuk, milyen messzire eljutott már egyszer az érintkezésnek,
az összekapcsoltságnak, a kohéziónak ez a mértéke, hogy számunkra, kései
utódok számára már szenzáció számba megy. Ilyen útvonalat járt be a szecesszió
és a polgári társadalom a fin de si?cle, az előző századforduló idején,
– nemcsak Bécsben és Brüsszelben virágzott, de Rigában és Nagyváradon is.
Indusztrializáció és globalizáció a világháborús korszak előtt: textil-
és vasgyárak ŁódĽban és Pétervárott. Multietnikus társadalmak az etnikai
tisztogatások előtt: Trieszt, Szaloniki, Lemberg, Vilnó. A modernizáció
csodái az autoritárius Európa lángnyelvei között: Brno/Brünn, Bukarest,
Varsó-Mokotow. De még jobban vissza lehet menni az időben, és a Hanza nyomában
haladni, amely képes volt egy olyan szemmel látható összefüggést teremteni,
amely még a 20. századi katasztrófákat is túlélte.
Európa, ha csupán az emlékezet projektje volna, el volna veszve,
rezervátummá válna idős emberek számára, afféle témapark lenne és babaház
a globális turisták kedvéért. De bárki, aki körülnéz Európában, láthatja,
hogy Európa pulzál, dolgozik, működik, átnyúlva a tegnapi határokon, magától
értetődően, mintha sosem is lett volna kettévágva.
(A német Kelet-Európa Társaság éves konferenciáján, 2008. március 6-án
Lipcsében tartott megnyitó beszéd írott változata. Ost-Europa, 6/2008,
eurozine 2008.12.19.)
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|