Több mint 20 éve úgy tűnt, ahogy Danilo Kiš írta, „a Nyugaton érlelődött tudat számára, hogy Európa manicheus Keletre és Nyugatra osztásával Európa egy teljes részét mintha a köd nyelte volna el”. Mára ez a köd eloszlott. A tájak viszont, amelyek akkor ködbe burkolóztak, jórészt a felismerhetetlenségig megváltoztak. Kiš komor jóslata, hogy Európának ez a része örökre elvész, nem úgy igazolódott be, ahogy azt az 1989-ben meghalt szerb-magyar-zsidó író sejthette volna. Amit ő elképzelhetetlennek tartott, bekövetkezett: a vasfüggöny lehullott. De vajon el tudta volna-e Kiš képzelni, hogy amíg a „keleti blokk” országai rendkívül békésen válnak el, az ő Jugoszláviája véres háborúk, etnikai tisztogatások és mészárlások közepette semmisül meg? Kelet-Európa térképe ma apróbb részekre oszlik, a határokból több lett. Az ember még mindig hitetlenkedve pislog: a volt balti szovjetköztársaságok ma az Európai Unióhoz tartoznak, akárcsak a volt Jugoszlávia egyik tagköztársasága, Szlovénia – Romániával és Bulgáriával együtt. Kelet- és Nyugat-Európáról beszélni politikai anakronizmusnak tűnik. Ez a „Kelet-Európa” mégiscsak tartja magát az emberek tudatában.
 Ha az irodalmat tekintjük, kiderül, hogy ez a szakadás csak eltolódott. Hogy egyes irodalmaknak a szocialista térkép egységes szürkéjéből való kilépésével a régi Közép-Európa mint kultúrtörténeti jelenség kontúrjai ütköznek ki. És hogy keleten csak egyetlen irodalmi centrum létezik: Oroszország. 
 A fordulat utáni időszak egyik nagy kihívás az volt, hogy közelebbről megismerkedjünk a ködből előbukkanó országoknak nemcsak a politikai, de a történelmi és kulturális adottságaival is. Az utazásnak, a kapcsolatok fel- és kiépítésének, a kulturális cserének ugyanis egy alapvető megértésre, közvetítésre és fordításra kellett hagyatkoznia. A közös európai történelem megírása, ami a fal leomlásával hirtelen kézzelfogható feladatként állt előttünk, egy közös emlékezet nélkül nem is volna lehetséges. De hogyan másként volna kialakítható a közös történelem, ha nem az emlékezet munkájával? Könyvek és könyvtárak ebben különleges szerepet játszanak. A 20. század irodalma még a civilizációnak Auschwitzban és Kolimában bekövetkezett megroppanását is képes volt leírni, felnőtt ehhez a feladathoz. De ez az irodalom 1989-ig nem volt igazán ismert; recepciója az 1989-cel kezdődött irodalmi folyamat leírásának körébe tartozik, éppen úgy, mint az arra való vállalkozás kísérlete, hogy szemügyre vegyük azokat a szövegeket, amelyek egy nagy elbeszélésbe írják bele magukat a kommunizmus végéről, ami egy nemzeti és nemzetek utáni Európa felállításával esik egybe.
 1990 november közepén, majdnem pontosan egy évvel a fal leomlása után, Eduard Goldstücker Londonból Berlinbe érkezett. A legendás Kafka-kutató, a prágai tavasz szimbolikus figurája, aki röviddel ezután hazatért az emigrációból Prágába, a Cseh Centrumban tartott vitán egy megfontolandó kijelentést tett: A jelen történelmének megragadására képes regények a következő években Kelet-Közép-Európából érkeznek majd el hozzánk, ahol az emberek radikálisabban és kilátástalanabbul konfrontálódnak a történelmükkel, mint errefelé. Kire gondolhatott akkor Goldstücker? És milyen könyvekre gondolunk ma, ha eszünkbe jut ez a kijelentése? És vajon milyen szerepet játszott az irodalom a „féloldalára megbénult európai tudat” felépülésében, amiről Jorge Semprun beszélt Buchenwaldban 1995-ben? Mennyi része van az emlékezet-munkában?

Egy nyugati kiadó elkezd valamit, és nagy dobást hajt végre
1989 karácsonyán született meg a gondolat. Néhány héttel később valóra vált. Azzal a meggyőződéssel, hogy részt vehetnek egy történetileg egyedülálló szituáció alakításában, könyvekkel és diskurzusokkal való formálásában, alapította meg Michael Naumann, az akkori Rowohlt és Ingke Brodersen, a rororo-aktuell szerkesztője a Rowohlt-Berlin kiadót. Az így létrehozott leányvállalat volt az első olyan kiadóalapítás, amely közvetlenül a kommunizmus kelet-európai összeomlására reagált. Berlinben, Kelet és Nyugat kereszteződésénél lehet majd a fordulatot és a történelem erőteljes visszatérését publicisztikailag a leghatékonyabban nyomon követni: aktuális szakkönyvekkel, történelmi alapmunkákkal, dokumentumkötetekkel és a kortársak visszaemlékezéseivel, valamint egy kis exkluzív irodalmi programmal – egy jól megválogatott Kelet-Európa Könyvtárral. Szerkesztőnek Ingrid Krügert sikerült megnyerni, aki a Luchterhand kiadónál 1971-től foglalkozott a keletnémet és a szovjet irodalommal. A nagy dobás mindjárt az elején megvolt: Kertész Imrét és Nádas Pétert, akiknek addig az állami magyar szerzői jogvédő hivatal volt a képviselője, átfogó szerződéssel sikerül a Rowohlt-Berlinhez kötni.
 Goldstücker megállapítása jócskán beigazolódott. Egyetlen könyv tágra nyitotta a keleti elváráshorizontot: Nádas Péternek Magyarországon már 1986-ban megjelent regénye, az Emlékiratok könyve. Az 1300 oldalas vastag könyv a magyar irodalom németországi nagyasszonyának, Hildegard Groschénak a fordításában 1991-ben jelent meg a Rowohlt-Berlinnél. A kritika kitörő lelkesedéssel fogadta. „Egy korszak pszichogramját” látták benne (Radio Bremen), „mérföldkőnek” találták a magyar és feltehetőleg az egész európai prózában (Neue Zürcher Zeitung), „évszázados jelentőségű” műnek (Die Zeit), nem egész egy éven belül több mint 25 ezer példány fogyott belőle. A magyar író elbeszélőművészetében egy aprólékos, elmélyülő realizmus bontakozik ki egész oldalas, meanderszerűen kanyargó, ezer részletre kiterjedő, a képzelettől elragadott, a tapasztalat által visszafogott mondatokon át, amelyek Thomas Mannra, de Hermann Brochra is emlékeztetnek. Ezekben a mondatokban úgy felbomlottak az ideológiai klisék, mint szerves anyag a sósavban. Honnan vette ez az író a nyugalmat, a kitartást egy olyan „individualitás” megteremtéséhez, amely a maga differenciáltságában olyan vonásokat mutatott, amilyeneket Th. W. Adorno a kifejett és kifinomult későpolgári szubjektumnak tulajdonított?
 A komplex regénystruktúra az 50-es évek sztálinista Magyarországán játszódó fejlődési regényt kapcsolja össze egy író 1900-ban, Heiligendammban szerzett tapasztalataival (ennek félreismerhetetlenül Thomas Mann a modellje) és egy homoerotikus szerelmi történettel, amely az 1970-es évek Kelet-Berlinjében játszódik. A markáns események – az 1953-as év, Sztálin halála, a kelet-berlini munkásfelkelés, az1956-os magyar forradalom, az 1968-as prágai tavasz leverése – a háttérben maradnak, mégis jelen vannak a szöveg szövevényének minden sejtjében. Az „összekapcsolás” kifejezés azonban nem teljesen helytálló. Nádas úgy írja „több személy időben némileg eltolódott, párhuzamos emlékezése… És e különböző személyek mindegyike lehetnék én, anélkül hogy én volnék.”
 A „személytelen történelmet a legszemélyesebb módon” akarta feldolgozni, és ezért a testet helyezte az egzisztenciális önvizsgálat középpontjába. Nem kellene egészen Proustig visszamenni, hogy egy másik ember érzéki-erotikus észlelésének csak megközelítőleg hasonlóan szubtilis, ennyire gyöngéd, heves intenzitású taglalásával találkozzunk? Nádas azt írja, hogy amint a fantáziája beindult, várnia kellett; visszavonult egy szépen berendezett nyolcadik emeleti „lakóbarlangba”, az építkezések beszűrődő lármája közepette, fülét bedugaszolva feküdt az ágyon két évig, és hagyta a képzeletét zavartalanul működni. Egy nap aztán felkelt, elkezdett írni, és ez eltartott még további tíz évig. 
 Ennek a könyvnek az újdonsága abban a radikális kísérletben állt, amellyel megpróbálta a szubjektum legintimebb rezdüléseit a társadalmi elnyomás, az ideológiai erőszak érvényesülésének közegeként megmutatni. Éppen a „szabállyal dacoló érzéseken” lehet a legjobban lemérni az ember létállapotát egy diktatúrában.
 Az 1968-as nyugati balosok jelszava, mely szerint ami privát, az politikai jellegű, nyilván nem gondolt ezekre a gyötrelmekre, amelyek igazán pontos értelemmel töltik fel. Egészen az erotika szintjéig hatol le az egyén torzultsága, a rettegés az árulástól és elárultatástól, a tekintélytisztelet és a gyönyör konfliktusa, a boldogság, a szégyen és a lelkifurdalás összefonódása. 
 Nem, ezek nem Stephen Deadalus félelmei a pokoltól a katolikus Dublinban, és nem is Gustav von Aschenbach erotikus gyötrődései Velencében. A személyiség tervszerű rombolása a közvetlenül a háborús pusztításokra, a holokausztra, a tömeges deportálásokra következő 50-es évek sztálinista társadalmaiban valamennyi életviszony átalakulásából adódott, és egyetlen szférát sem hagyott érintetlenül.
 Az Emlékiratok könyvében leír a szerző egy éjszakai sétát Kelet-Berlinben a 70-es évek elején. Az én-elbeszélő a szerelmével, Melchiorral sétál Pankowban, elkerülik az új lakónegyedeket, amelyeknek brutálisarchitektúrája az emberek igavonó állatokká degradálását juttatja kifejezésre, azokat az utcákat választják, ahol „meg lehetett valamit érezni, szagolni a lerombolt és további szétesésnek átengedett, megfeketedett, széthulló individualitásból. Azt lehetne mondani, hogy egy európai méretű személyes tragédia kulisszái között haladtak.”* Ebben a regényben olyan figurák szerepeltek, olyan konfliktusok bontakoztak ki, amilyeneket nyugat-európai kortárs írónál hiába kerestünk: olyan jellemeket, akiknek a saját halandóságukkal, a szerelem halálos erejével, árulással, gyűlölettel és főleg bűnökkel kellett szembenézniük. A belső önmegfigyelés költői-spekulatív eszközeivel leírni a szocializmusbeli életet, anélkül hogy elveszítené a kapcsolódást a valósághoz, és anélkül hogy lemondana az álmok dimenziójáról – az írói fantáziának és a kritikus intellektusnak ez a munkája minden mércét felrúgott: ha ez azoknak a könyveknek az egyike, amelyekkel ezentúl számolni lehet, akkor új korszak küszöbén állunk.

A cenzúrától a piac diktátumáig
A Rowohlt-Berlin felívelése azoknak a kiadóházaknak a hanyatlásával esett időben egybe, amelyek a város keleti felében hagyományosan a kelet-európai irodalommal foglalkoztak. Míg az NDK-beli kiadóknál szakosodott, egy ország irodalmát szisztematikusan figyelemmel kísérő kiadói lektorátusok működtek, ahol a legkiesőbb kelet-európai nyelveken is olvastak, mint a grúz és az észt, az NSZK-ban alig egy fél tucat olyan lektor volt, aki legalább oroszul tudott. Míg az azerbajdzsánitól a magyarig terjedő irodalom feltárása valamikor egy olyan kiadó hatáskörébe tartozott, mint a Volk und Welt, a rengeteg lektor, szerkesztő és fordító szakmai kompetenciájára az új kiadói terepen, néhány kivételtől eltekintve már nem volt igény. E szerzők többsége iránt Nyugaton igen csekély volt az érdeklődés. A volt szocialista országokból reprezentatív hangokat bemutatni, ez már nem lehetett kiadói célkitűzés. Nem érte meg. A fordulat után más formában fennmaradt kelet-német kiadók számára inkább így vetődött fel a kérdés: E szerzők közül melyikről feltételezhetjük, hogy megállná a helyét egy versenyorientált könyvpiacon?
 De mindjárt az elején, 1990 tavaszán, amikor a Rowohlt-Berlinnél még az első programokkal bíbelődtünk – olyan leleplező könyvekkel, mint a Tatort Politbüro, Walter Janka, az évekre bebörtönzött Aufbau-kiadóvezető emlékiratai, Zsabovszkij, Havel, Dienstbier aktuális könyvei – a Volk und Welt, megszabadulva a cenzúra béklyóitól, egy hatalmas húzással állt elő, Salamov, Platonov, Bulgakov műveit hozta ki gyors egymásutánban, közülük sok most először jött ki cenzúrázatlan kiadásban. Kortárs írók bukkantak fel, akiknek addig nem lehetett közönségük. A kelet-európai irodalom iránti megnövekedett érdeklődésre a kiadó három évvel később egy több oldalas szórólappal reagált, amely „Most oroszokat kell olvasni!” címszó alatt több mint 40 kötetes orosz programmal rukkolt ki. Még 1989-ben került sor egy új orosz írónőnek, Tatjana Tolsztajának a nyugati kritika figyelmétől övezett indulására, akinek egy időben jelent meg az első kötete a Luchterhand kiadónál és a Volk und Weltnél két különböző fordításban.
Az Európa keleti feléből való irodalom, különösen az orosz, 1989 előtt a nyugat-német piacon igazán nem csak árnyékként létezett. Alig keltett némi feltűnést egy jugoszláv író, Milorad Pavić egy lexikon-regénnyel férfi és női változatban, a Kazár szótárral (1988). Alig érdekelt bárkit a szerző származása és problematikus történelmi misztifikációinak számos politikai implikációja. A párizsi emigrációban élő Milan Kundera viszont A lét elviselhetetlen könnyűségének 1984-es megjelenésétől kezdve bestseller-szerző lett, és a Hanser Verlag megengedhette magának, hogy Susanne Roth-tal újrafordíttassa a korábbi, már kiadott műveit. Kundera Prágában élő honfitársa, Bohumil Hrabal, a Suhrkamp kiadó szerzője, kezdett éppen klasszikussá válni. Karl Dedecius műfordítói és évtizedes kultúraközvetítői tevékenységének hála a lengyel irodalom különösen gazdagon volt képviselve, alig hiányzott fontos 20. századi szerző. Mint a cseheknél, náluk is nagy ösztönző és a talajt előkészítő szerepet játszottak a Franciaországban, Ausztriában és Kanadában élő emigráns írók. 
Magyar írók a 70-es évek közepétől sokszor voltak Nyugat-Berlinben, így volt 1981-ben Nádas Péter a berlini DAAD művészeti program vendége. Már 1979-ben megjelentette a Suhrkamp, Konrád György kiadója, Nádas Pétertől az Egy családregény végét, azt a könyvet, amely szerzőjét Magyarországon kívül is az egyik legfontosabb magyar íróként tette híressé. A modernitás klasszikusai is itt voltak gondosan szerkesztett kiadásokban. A Suhrkampnál 1981-ben indult egy 50 kötetesre tervezett Lengyel Könyvtár. A zürichi Amman kiadó 1984-ben indította el Mandelstam összkiadását. Hanser részt vállal Blok, Platonov és Cvetajeva műveinek az NDK-ban gondozott kiadásában.
Az NDK-ban az orosz-szovjet irodalom erősen dominált a többi kelet-európai irodalom felett. Nyugat-Németországban sem igen volt ez másként. Az S. Fischer, Piper, Ullstein, Suhrkamp, Luchterhand, Diogenes kiadóknál gazdagon képviselt kortárs irodalom választéka az NDK-belinek éppen a komplementere volt. 1971-ben Nagyezsda Mandelstam önéletrajza, a Farkasok évszázada rendítette meg a nyugati olvasókat. 1974-ben Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja rázta fel a nyilvánosságot, amely addig nem szerzett igazán tudomást a szovjet lágerek rendszeréről. Az elsősorban a Luchterhandnál, de más kisebb baloldali kiadóknál is megjelenő NDK-licenckiadásoknak köszönhetően a nyugati olvasók a teljes spektrummal találkozhattak a szocreál regényektől kezdve egészen a moszkvai konceptualistákig. Olyan művek is, amelyeket a keletnémet lektorok ismertek, de nem volt szabad kiadniuk, a Szövetségi Köztársaságban jelentek meg először. Venedikt Jerofejevtől a Moszkva-Petuski (1978), Andrej Bitov regénye, a Puskin-ház (1983), Nabokov regényei – az orosz modernitás kulcsművei. 
A peresztrojka kezdetétől, 1985-től kezdve jelentősen erősödött az olvasói érdeklődés főként az orosz irodalom iránt, és ez eltartott egészen a 90-es évek közepéig. De az underground vagy a „másik kultúra” könyvei nem a Volk und Weltnél jelentek meg, hanem a Hoffmanns, Piper, S. Fischer vagy a Rowohlt-Berlin kiadónál. Vlagyimir Szorokin A kígyója és Viktor Jerofejev Moszkvai szépsége – egy olyan regény, amely már 1982 óta hevert a fiókban, és most egy csapásra bestseller lett belőle – újdonságot jelentett. Ezek a jövőbe mutattak, a Volk und Welt utolsó kiadói programja a múltba. 

Egy irodalom, amelyet még senki sem ismer
Hogy az irodalmi befogadás mennyire függ a politikai konjunktúrától, ez drámai erővel mutatkozott meg a következő években. Először azonban a felfedezni vágyó nyugati kiadók egy kézenfekvő megfontolást követtek. A kelet-európai országokban kell lennie egy csomó ismeretlen könyvnek, amelyek kihullottak az eddig érvényes Kelet-Nyugat rostán. Szövegek, amelyeknek a szerzői nem voltak sem disszidensek, sem lojálisak, olyan írók, akik nem voltak sem emigránsok, sem állami írók. Olyan szövegek, amelyeknek sosem sikerült átjutniuk az intézményes akadályokon, és amelyeket csak a szerzői jogi hivatalok és a kiadói apparátus megkerülésével, közvetlenül lehet fellelni.
 A futárok – mindenekelőtt a tudósítók és a műfordítók –, akik azelőtt kéziratokat vagy csak neveket és híreszteléseket csempésztek ki Oroszországból vagy a kelet-európai államokból, most fokozott bevetésre kerültek mint idegenvezetők, akik Moszkvában, Budapesten, Prágában és Varsóban összehoztak minket a „megfelelő emberekkel”. Pótolhatatlan szakértőkké váltak, ők alkották a megbízható lektorok szűk körét, akiknek fel kellett váltaniuk a hatalmas szakértői stábot. Némelyikük évtizedek óta kísérte figyelemmel az újonnan megjelenő könyveket az egyes országokban. Vagy – mint fordítók, kiadók, lektorok – már az 50-es évek végén, a 60-as évek közepén odahozták a szerzőiket a kiadókhoz, és most egyszerűen csak folytatták a munkájukat. A „megfelelő emberek” – kiadók, lektorok, fordítók, folyóirat-szerkesztők és persze az írók – tárt karokkal fogadták a nyugati kollegákat. Fontos volt nekik, hogy odaát képet alkossanak arról, hogy ők hogyan élnek, milyen feladatok előtt állnak. Egy profi privát kiadói szcéna gyors kiépülése Közép-Kelet- és Kelet-Európában az átmenet éveinek legimponálóbb fejezetei közé tartozik. Ezekből a kontaktusokból azóta stabil kiadói kapcsolatok lettek, mindenekelőtt a lengyel, a cseh, a magyar, orosz, szlovén és horvát kollégákkal.
 Annak idején a disszidens körökből, az emigrációból vagy az undergroundból létrejött magánkiadóknál jelentek meg azok a könyvek, amelyeket mi, lektorok, könyvkiadók kerestünk, szerzők, akik saját történelmünket mesélték el nekünk, előttünk addig ismeretlen történelmünket. Nemcsak egy ismeretlen múlt történetéről volt szó, hanem az aktuálisan történő jelenről is 

Két regény az akkor még nevesincs fordulatról, avagy időrobbanás
1993 koratavaszán ott ült az akkor 31 éves Jáchym Topol Eifelben, egy vidéki házban, és írta első regényét. Ezen a helyen kínált menedéket a Heinrich Böll alapítvány üldözött íróknak, de Topolt akkoriban, négy évvel a „bársonyos forradalom” után, mindenekelőtt az átmenet időszakának súlyos mindennapi problémái nyomasztották. Azoktól érezte űzött-hajszoltnak magát, a kenyérkereset céljából vállalt töméntelen újságcikk és riport hektikus gyártásától. Majd’ 20 évvel azelőtt, 1974-ben, Alekszander Szolzsenyicin volt ennek a háznak a vendége. Böll nyaralója Krezau-Langenbroichban volt a szovjet-orosz író első állomása amerikai emigrációja előtt. Böllt és Szolzsenyicint ábrázoló fekete-fehér fényképek, amelyek bejárták a világot, voltak kint a falon. Topol kedvelte Böllt, aki 1968. augusztus 21-én éppen Prágában volt íróbarátjánál, Bohumil Hrabalnál. Látták bevonulni a tankokat. Topolnak, Hrabal irodalmi unokájának most szó szerint ott voltak a szeme előtt „a múlt, a gyűlölet és a félelem korának veteránjai.” Egy olyan korszak képei voltak, amely véget ért 1989 őszén. Hogyan zajlott ez a vég, és mi ért itt véget, ezt akarta Topol megérteni. Időnként eufórikus állapotban írt, majd részvét fogta el a két öregember iránt, „mert ő most abban a szabadságban élt, amiről azok álmodtak.” Úgyszólván mámorosan vetette oldalak százait papírra, és három hónap és két hét múlva elkészült a regény. A Nővérem Csehországban az év könyve lett 1994-ben. A fordulat közép-európai regénye, a posztkommunizmus epopeiája készen volt, amikor Németországban még hirdetéseket adtak fel a keresésére.
 A cselekmény néhány hónappal a bársonyos forradalom előtt indul, amikor Prágában, „a szögesdrót mögötti városban” menekültek bukkannak fel – németek. Ablakokból és a gangokról lenézve figyelik a csehek a „menekülést a kommunizmusból” – csehek, akik „maguk nem tudtak olyan helyet, ahova mehettek volna, mert nem volt más országuk, csak ez az egy”. És Potok, az én-elbeszélő megérti, hogy „elindult valami…, már a németek kirajzásában is volt valami karneváli, és ez a karnevál tart mindmáig, napok óta, amikor felrobbant az idő”*
 Jáchym Topol mindjárt az első lapokon megmondja világosan, hogy mit akar, leírni azt a vulkánkitörést, amelyet az idő robbanása váltott ki 1989 őszén, a földcsuszamlástól tönkretett helyeket rádióaktívan és ideológiailag szennyezett elmaradottságukkal; egy sötét jelent, amelyből még nincs átjárás a jövőbe. A nyelv, vagy pontosabban a szabálytalan, elhajló, rontott nemzeti és helyi nyelvek elegye, amelybe német fordulatokat, orosz morzsákat, protektorátusbeli argót kever, képek apokaliptikus áradatát hívja életre, és mindjárt mellé a hangsávot is.
 A könyv német kiadásáról közölt recenziójában ezt írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung, az FAZ: „Nyugat-Európában vagy Amerikában jelenleg feltehetőleg nincs olyan író, aki még bízna annyira a regény mindenható erejében, hogy ez képessé tegye arra, hogy mindent le akarjon írjon, és a világot a maga teljességében idézze fel.”*  Nincs kizárva, hogy Topolnak arra való ráébredése, bármilyen naiv  volt is, hogy végül a szögesdrótos zónán kívül, szabadon, egy demokratikus rendben élhet, adta neki annak a magabiztosságát, hogy „képes mindent elmondani”. Az elnyert szabadság kiélvezésének boldogsága, és hogy hagyta, hogy ez magával ragadja, ez a nyomatékosan megfogalmazott tapasztalat különbözteti őt meg valószínűleg kortársai legtöbbjétől, akik a rendszerváltás idején kezdtek el komolyan írni. 
 Szülőföldjének káoszából kiszabadultnak érzi magát Jurij Andruhovics is, amikor 1992 januárjában első ízben jön Nyugatra. A starnbergi tó partján, a Villa Feldafingben írja meg ösztöndíjasként szintén három hónap alatt a Moszkoviáda című regényét, a Szovjetunió bukásáról. Hőse, a nyugat-ukrajnai, irodalmat tanuló diák, Otto von F. (Feldafing miatt) a moszkvai Gorkij Intézet kollégiumában él, „a félhalott impérium rothadó szívében”, körülötte virulnak az új, fiatal nemzeti irodalmak költői reménységei, észt és üzbég Ahmatovák, burját Puskinok, csecsen Hlebnyikovok. Egy bevásárlókörút a Gyetszkij Mir áruházban egy lidércnyomásba torkollik: Otto von F. eltéved a folyosókon és a lépcsőházakban, és végül a csatornában köt ki, ahol a titkosszolgálat egy patkányhadsereget tenyészt. Végül éppen hogy sikerül vonattal Kijevbe elmenekülnie, miközben mögötte Moszkva elsüllyed egy kloákába.
 Ahogy Topol, úgy Andruhovics is egy különös karnevált enged szabadjára, egy történelmi bohózatot, hogy színre vigye „a Szovjetunió burleszkbe illő fináléját” (az FAZ szavaival). Mindketten szemtanúi voltak az összeomló kommunista rendszernek. Topol Csehszlovákiában, Andruhovics Ukrajnában. Utóbbiban 1989 tavaszán „lépett a szovjet impériummal szembeni civil ellenállás az aktív szakaszába, és 1989/90 telén emberek milliói alkottak élőláncot Kijev és Lviv között.”. Ettől a fellendüléstől szárnyakat kapva ment Andruhovics Moszkvába, vett részt ellenzéki megnyilvánulásokban emberek százezreivel, és folytatta tanulmányait a Gorkij Irodalmi Intézetben. Az ő nyolcvankilence Ukrajna függetlenségének kikiáltásával ér véget 1991 augusztusában, a meghiúsult Gorbacsov ellenes puccs után.
 „A jövő, amely eddig sokat ígérően tornyosult a küszöbön, most elszántan kinyitotta az ajtót, és belépett az életünkbe.” 
 Feldafingben fogalma sincs senkinek Ukrajnáról. És míg Topol írás közben a szabadság mámorában tobzódik, Andruhovics a Radio Liberty hullámhosszán aggasztó híreket hallgat a volt szovjet birodalomból, és reszket újonnan keletkezett országáért. De a jövő bent maradt a házban. Még ha további 13 év kellett is hozzá, amíg a „narancsos forradalom” utolérte azt, ami Csehszlovákiában és másutt Közép-Európában 1989-ben történt meg. 
 Vajon beigazolódni látta volna-e ennek a két zabolátlan, lázálom és groteszk között csapongó könyvnek a láttán Goldstücker legalább részben azt a jóslatát, hogy a jelen pillanat történelmi horderejű regénye Kelet-Európából érkezik majd? 

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA