Regine Möbius
Szent esküvés vagy egy fél évszázad Balaton

Komárom. Éppen átmentünk a két hivatalosan baráti ország közötti határon. Pontosabban: miután álltunk egy órát Komarnoban, a csehszlovák határállomáson – éjszaka van, mindent félhomály borít, csak a katonák igyekeznek buzgón egyik kupé ajtajától a másikhoz: útlevél és vám, vám és útlevél –, a vonat lassan továbbgördül. Egy magyar, szeplős és vöröshajú, felugrik mellettem, lehúzza a kupéban az ablakot és kiabál: Régina, gyere, akarsz magyar földet látni? Tulajdonképpen úgy hívnak,
Regine. A keresztnevemben a második szótagon van a hangsúly. Ez a kiejtés Magyarországon úgy látszik nem szokásos. Utastársaim úgy mondják: Régina. És mivel a végén az a hangsúlytalan, úgy mondják ki, mint egy rövid o-t. Lassan megszokom: Régin(o). 

Két borosüveg jár körbe a kupéban. Magyar tudósok egy csoportjával utazom. Köztük van egy orvos Szombathelyről, Istvánnak szólítják a többiek, a magyaroknál nem szokásos vékonyszálú, vörös haja van, három főiskolai tanár Budapestről és egy debreceni tanárnő. Délelőtt indultunk Lipcséből. Vajon horkolnak-e majd éjjel? Ez a kérdés nyugtalanít. Nem kell sokáig töprengenem. A velem szemben ülő, egy negyven és ötven közötti férfi hirtelen megmutatja egy csomó aranyfogát, a szemhéja becsukódik és a szájára lelógó fekete bajuszában a szálak elkezdenek a hangok ütemére remegni. Figyelemreméltó látvány. Horkolás közben a német és a magyar férfiak egyaránt kiábrándítóak. Em mintha ezen a téren széleskörű tapasztalatokkal rendelkeznék. Tizenkilenc éves vagyok. Ha a koromat kérdezik, többnyire azt mondom: húsz. István, a mellettem ülő orvos egy darabka kolbászt dug a velem szembenülő nyitott szájába. Az alvó bajuszos magyar ijedten kap levegő után. És épp, amikor el akarom venni a kínos helyzet élét azzal, hogy ásítok egyet, és behunyom a szemem, akkor pattan fel a vöröshajú, hogy megmutassa nekem atablakból a magyar földet. Szombathely, jelenti ki minden átmenet nélkül, a szülővárosa az igazi fővárosa Magyarországnak. Legalább is az volt állítólag az időszámítás kezdetén, tehát majdnem kétezer éve. Akkoriban a rómaiak elfoglalták a Dunántúlt, és hozzácsatolták a római birodalomhoz.

Ekkor felébrednek a többiek is, odajönnek az ablakhoz és nevetve beszélnek össze-vissza. Nem értek belőle semmit. A magyarok elkezdenek énekelni.  Közismert dal lehet, mert a kupéban mindenki bekapcsolódik. Odakint lassan derengeni kezd. A dallam, amelyhez a szöveget nem ismerem, meghittebbé teszi számomra az idegen hangzókat. Halkan velük dúdolok. A mozgásban lévő vonat zökkenéseitől egymáshoz ér a testünk. Elosztunk egy darab fekete kenyeret, és megtudom, hogy ezzel ellentétben mennyire fehér, milyen sokkal lazább és illatosabb a magyar kenyér.

Reggeli megérkezés Budapestre: nyugati pályaudvar. Hűvös szél süvít át a csarnokon. A nyári napból még nem érezni semmit. Hangok, a megafonból jövő egymás utáni bejelentések szakítják meg a búcsúszavainkat, szétválasztanak, még mielőtt utoljára átöleljük egymást és megfogadjuk, hogy nem veszítjük egymást szem elől. (Laute, sich überschlagende Durchsagen unterbrechen unsere Abschiedsworte, trennen sie, ehe wir uns ein letztes Mal umarmt haben und versprochen, uns nicht aus den Augen zu verlieren.)  „Nem értem”, kiabálom. 
Ez az első két szó, amit megtanultam aznap éjjel. Mostantól Pösze Katalinnal utazom tovább, pontosabban Pösze Lajosnéval (mert házasságkötéskor a nő a férje keresztnevét is felveszi hozzátéve a a né szótagot). Német tanárnő a Debreceni Református Kollégiumban, Magyarország egyik híres főiskoláján, amely egy latin nyelvű dominikánus iskolából alakult át, vele és az ő négy gyerekével fogok résztvenni egy több hetes körutazáson. A rákövetkező évben az ő 17 éves lányuk vendégeskedik nálunk Lipcsében. Taxiba ülünk, óriási sebességgel rohan át a városon egy másik pályaudvarra. Magas okkersárga házak uralják az utcaképet.
A buszok és a villamosok mintha keresztbe-kasul járnának. Éles fékezéssel áll meg a taxis. Kati néni, ahogy hívnom kell, ad neki pár bankjegyet, kiszáll, és számolni kezdi a járdára kidobált csomagokat. Mire a hatodikhoz érünk, a taxis már nincs sehol.
 Debrecen felé a vonaton megesszük a magunkkal hozott utolsó kenyereket. Az út hosszúnak tűnik. Az éjszakai vonatozás meghitt hangulata szertefoszlott. Pösze Katalin meg én nem sokat tudunk egymásról. Az NDK-ba tett tanulmányútja előtt egy lipcsei professzorral vette fel a kapcsolatot: annak a kutatóintézetnek a főnökével, ahol dolgozom. Egy fiatal lányt akart megismerni és meghívni, aki cseregyerek lehet az ő legidősebb lányával. A prof engem kérdezett meg. És én, aki még sosem jártam külföldön, máris odaképzeltem magam a budapesti Austoria plüssfoteljeibe, amiket századfordulós fotókon láttam. Stukkók és súlyos kristálycsillárok alatt márvány és magyar költőfejedelmek között fogom inni a kávémat. A vonatablakból síkságot látok fák nélkül, mezőket vagy fakózöld fűcsomókat. A részben szalmával fedett parasztházak inkább kunyhóknak látszanak.
 Tervezgetni kezdünk. Körvonalazódik egy négy hetes program: három nap Budapest az utazás végén, tizenkét nap a Mátra hegységben, ott a református egyház egyik üdülőjében fogunk lakni. A legrosszabbra vagyok felkészülve. Azután hét nap a Balatonon, és most, bevezetésül öt nap Debrecen. A porlepte ablaküveg látóterében megjelenik az első gémeskút, a nem sokkal Budapest után kezdődő, és a Dunától keletre egészen a Tiszáig húzódó magyar sztyeppe összetéveszthetetlen 
jelképe. Később még egy, aztán megint egy. És hol vannak a hun lovasok, akiket önkéntelenül ideképzelek? Disznókat, libákat, tyúkokat, birkanyájakat is látok. Ez volna hát a puszta.

 Debrecenben a pályaudvaron vár minket Lajos és András, Kati néni hét- és tízéves fiai, Mihály, a tizenhárom éves és a tizenhétéves Katalin, aki a mamája nevét viseli. Négy fekete hajú, enyhén barna bőrű gyerek áll előttem, a mamájuk arra biztatja őket, hogy beszéljenek németül. A nagypapa a háttérből magyarul szól közbe. Nyilván ugyanazt mondja. Az utódok hallgatnak. Csak a legidősebb száján jön ki egy halk „Guten Tag”. Ezért a műsorszámért nem irígylem őket, és örülök, amikor mindegyik kap egy csomagot a kezébe nyomva, és megint egy taxiállomáshoz megyünk. Ezúttal két kocsira van szükségünk. 
 Pöszéék a református gimnáziumban laknak: szolgálati lakásban. Az apa az iskolaigazgató. A lakás négy egymásba nyíló szobából áll, akkorák, mint egy osztályterem, egy ugyanakkor konyha, és egy tágas fürdőszoba, amelynek egy vágótőke áll a közepén. Később rájövök, miért. Minden szobában sötét ruhásszekrények állnak és barna ágyak, amelyek napközben nagy, mintás szőnyegekkel vannak letakarva, olyanokkal, mint a szőnyegek a padlón. Mit csináljak ezekkel a szőnyegekkel, ha le akarok feküdni? Ráfeküdjek vagy föltekerjem?
A vacsora pazar/felséges. Rokonok is érkeznek rá. Utolsónak egy nagy, sötétszemű férfi, vagy inkább úr, gurul oda tolókocsival az asztalfőre. Ő Pösze Lajos, a családfő. Levest eszünk tejszínnel, vadkacsát galuskával, kis tortácskákat desszertnek és erős, édes kávét iszunk utána. Ki főzte ezt és mikor, kérdezem magamban. Aznap éjjel nem tudok elaludni. Talán az erős kávé teszi? Amikor reggel magamhoz térek, fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. A súlyos, az ágyterítőszőnyegekhez hasonló függönyök be vannak húzva. Korán akarunk kimenni a piacra csirkét venni, fordította le nekem Katalin, miután újra meg újra unszolta, hogy németül beszéljen. Az ilyen beszédkényszer csak ellenállást vált ki. 

Meleg ez a nap, kék az ég. Már messziről halljuk a piaci lármát. Magyar piac: virágok minden sarokban. Gyümölcsös és zöldséges rekeszek sötétvörös és barna burgonyahegyekkel, zöld, piros és sárga paradicsom, hagyma és zeller, sárgarépa, répa, amiből egyetlen egy is nyomhat egy kilót. Alma, szilva, karfiol, hófehéren a sötétzöld levei között és őszibarack minden méretben és színárnyalatban a lágy sárga, a narancs színű és a sötét piros között. És én még azt hittem, hogy Magyarország csak a paprika hazája. Ezeket füzérbe kötve látom, kosárszámra felhalmozva, van belőle: világos és sötétsárga, zöld és piros. Kicsi és csípős, különböző hosszúságú, húsos és hegyes. Nem mindegyik édes, mondják nekem, és a fényesekből kell vennem. Ki tudja ezt az édenkertet elképzelni, ha otthon elmesélem?
A csirkevásárlásnál megpróbálok kicsit félreállni. Kis drótketrecekben vannak az állatok összezsúfolva. A kofa a lábuknál fogva emeli fel a csirkéket, és kérdezi feltehetőleg, hogy melyiket akarjuk megvenni a csapkodó nyalábokból, és végül kettőt összeköt a lábánál. A verdeső csirkéket Kati berakja egy nagy hálós szatyorba. Zöldséget és gyümölcsöt már vettünk. Otthon kioldozzák az állatokat. Amikor az elsőnek a nyakát fekteti Kati néni a vágótőkére, kiosonok a fürdőből. Egy ideig még az ajtóhoz csapódnak a szárnyak. Vérszag szivárog át hozzám a szobába. Ha közvetlenül a főzés előtt, frissen vágják le, állítólag akkor a legfinomabb a csirke. 

Este tánc egy kerthelyiségben: egy fiatal magyar, a Pösze család barátja, kísér el minket. Bonnban tanult teológiát. Irígylésreméltó magyar világ a szovjet befolyás legkülső peremén. Harmonc éves, már lelkész a nagy református templomban, ami Debrecen jelképe. Olaszrizlinget iszunk és közben vizet. Filter nélküli, fekete cigarettát szívok. Soha többé, gondolom, és küzdök a maró ízzel a szájpadlásomon.
De most nagyon fontos, hogy nagyon felnőttnek tűnjek. Örülnének, ha mesélnének az itteni 56-os forradalomról. Azóta több mint öt év eltelt. De nem tudom, hogy nyilvánosan szabad-e beszélni róla. Otthon, az NDK-ban senki sem merne egy kocsmában 1953. június 17-ről beszélni. Táncolunk. Elfelejtettem minden kérdést. Aranyos Zoltán: egy magyar mese. Tánc közben eszembe jut, hogy a dédapámtól 10 pfenninget kaptam, ha a bajusza ellenére adtam neki puszit.
Hol vagyok? 
Itt belül. Tökéletes összhangban önmagammal. És kívül – magamon kívül. Másnap reggel nyolckor ott ülök az első sorban a nagy református templomban. Itt lakozik a szentlélek, mégsem értek egy szót sem a reggeli miséből. 10 vagy 15 ember ül a templomi padokon. Nem reggeliztem, de egyáltalán nem érzem magam éhesnek. Amikor kezet fogunk, elszáll a bátorságom. Futunk egy darabig a Piac utcán. Az agyam teljesen kikapcsolt. Egy étteremnél, két sarokkal arrébb Zoltán megáll: Itt fogunk ma este együtt vacsorázni, meghívtalak hármatokat. Viszonzásul. „Aranybika” olvasom a nagy arany betűket a bejárat fölött.
Aranybika, aranybika, mondogatom magamnak a református gimnázium felé menet. 
Az újságosbódé és a virágüzlet kinyitott az iskola mellett. Kardvirággal teli vödrök állnak a kirakat előtt: kék, piros, lila, lazac színű és fehér, rózsaszínű és lángvörös. 
Ilyen gyönyörűt még sose láttam. Hihtetlenül csendesnek tűnik nekem az utca. Lehet, hogy csak álmodom? Megfordulok és felnézek a templom hatalmas homlokzatára és Kossuth Lajos előtte álló szobrára. Senki sem veszi észre, mennyi ideig bámészkodom.
 
Két nappal később utazunk a Balatonhoz.
Aranyos Zoltán a zakatoló vonat ritmusa. Késés, átszállás, alvás. Már nem Debrecenben, még nem a Balatonnál. A vonat kényelmetlen. Már nem vagyok kíváncsi a lapos, majdnem egyetlen fa nélküli tájra a vonatablakon kívül. Egy idősebb férfi, sötét, kissé borzas hajjal és meglehetősen terebélyesen ül az előttünk lévő sorban, és bicskájával felváltva vagdos paprikát, kenyeret és szalonnát kis darabokra. Az ölében kiterített konyharuha szolgál abroszként. Én is tudnék enni, villan át a fejemen. Kati néni mintha olvasna a gondolataimban, halkan a fülembe súg egy történetet, amelyet Móra Ferenc szegedi írónak tulajdonít: egy borbély üzletében hajbakapott a sovány András és a kövér Mihály a szalonnán és a paprikán.  A szalonnát legfeljebb arra használom, hogy bezsírozzam vele a csizmámat, mondta állítólag a kövér, de paprikából már reggelire is megeszem vagy tizet. A sovány szerint viszont a szalonna erőt ad. Ahogy egyre hevesebbé válik a vita, az érvek pedig egyre durvábbá, a borbély közbeavatkozik egy salamoni döntéssel: tegyenek egy fél kiló szalonnát és egy fél kiló paprikát a nyitott ablakba, másnap reggel meglátják, mit lopnak el belőle. Titokban a borbély biztos benne, hogy mindkettőt ellopnák, mert a szalonna és a paprika együtt a legélvezetesebb.
Ettől a mesétől sajnos csak még nagyobb lett az étvágyam. 

Már késő van, amikor megérkezünk Siófokra. Éva, egy éppolyan dúskeblű magyar asszonyság, mint Katalin mama, jön értünk a pályaudvarra, amelyen látszik, hogy megvan száz éves, megölel, megcsókol, viharosan meglapogat barátságos üdvözlő szóáradat kíséretében. Ez a ceremónia mind az öt Pöszével megismétlődik, akik vonakodás nélkül visszacsókolják. Egy kézikocsin húzzák a fiúk a csomagjainkat a vendéglátónk, Éva házához. Az odaúton elmeséli nekem majdnem hibátlan németséggel, hogy Kálmán Imre, a híres operettszerző itt született. Itt, az azt jelenti, hogy az ötös szám alatt a róla elnevezett utcában: a Kálmán Imre sétányon. A „Csárdáskirálynőből” eldúdolt néhány hanggal elismerő kiáltásokat váltok ki.
A mindenek fölé kiemelkedő víztorony itt a közelben a város jelképe. Bár már elég késő este van, még mindig nagy a meleg. Siófok első pillantásra egy kisváros és egy fürdőhely keverékének tűnik. Alacsony lakóházakkal teli utcákat hagytunk magunk mögött. A házak itt most parkszerű kertek közepén állnak, majdnem mind egyszíntes, nyilván nyaralók, agyagból épültek, vagy okkersárgára vannak festve. Fogalmam sincs. 

Az egyik felé vesszük az irányt, és megpróbálok hasonló nyaralókat felidézni Németországból: Nálunk nincs ilyen. A ház nyitott, balkonszerű előterében, a verandán foglalunk helyet. Ilyen fonott székek voltak a nagyszüleim kertjében. 
Emlékszem, milyen dühösek voltunk, mi gyerekek, hogy csak a felnőttek ülhettek benne. Az asztalon vastagfalú, vízzel teli üvegszifon. Kávét? – kérdezik tőlünk. De először is vizet kapunk. Mellé szőlőt és őszibarackot, aztán kis poharakban a forró kávét, és vékony, édes nápolyit hozzá. Nekem külön szobám van: a nagy sötét ágy, amiben ketten is jól elférnének, ott áll a szoba közepén. Az ablak alatt egy ovális asztal, fél méter sincs, letakarva egyföldig érő piros-fehérrel hímzett vászonterítővel.
Előtte két szék. Amikor leülök az egyikre, gyanúsan megreccsen. A konyhába nyíló egyik ajtó egy függönnyel van elfedve és három ruhaakasztóval szekrénnyé átalakítva. A házben meglepően hűvös van. Odakint, a kerti szobában, így hívom a verandát, vár minket Éva egy ünnepi ebéddel. Az asztal közepén trónol egy dúsan megrakott kerámiatál. Benne felhalmozva töltött fehérkáposzta savanyúkáposztával vegyítve és vékony, csípős kolbászkarikákkal. Az illata csalhatatlanul ígéretes. Paprikával meghintett tejföllel van meglocsolva az étel. 
Időközben megtanultam: Tejfölt minden ételhez lehet adni, paprikát pedig muszáj. Ezt a tűzistenről és a Szép Ilonkáról szóló legenda is megerősíti: „Amikor Columus megint kikötött Spanyolországban, a hajóorvosa, Chanca átnyújtott a királynőnek egy kis ’indiai borsot’. Ez valami különleges piros por volt, amivel az indiánok az ételeiket és egy bódító italt szoktak fűszerezni. Maga a tűzkirály lakik szerintük ebben a vörös növényben. És a paprika megkezdte a vándorútját kelet felé; de mint dísznövény, mint a fűvészkertek ritkasága.” Így mondják egyesek. Mások Nero háziorvosának leírásaiban véltek egy olyan gyógynövényre ráismerni, amelyik nagyon emlékeztetett a paprikára. „Valószínűleg a török hadak hozhatták magukkal ezt a növényt, amikor Magyarországot elfoglalták. Mehmetnek, a budai pasának állítólag elvitetett a háremébe egy magyar vízhordó leányt, a szép Ilonkát. Amikor a császári hadak a budai várat ostromolták, magyar katonák egy járatán át bejutottak a hárembe, és kiszabadították őt. Ezért hálából hozott Ilonka, aki látta, hogyan ültetik a paprikát a pasa kertjében, paprikamagvakat a környékbeli parasztoknak. Azóta lehet érezni a tűzistent a magyar lányok ajkán.”
Csak a lányokén?

Hat évvel később. Megint a Balatonnál vagyok, megint a déli parton. Ez a harmadik utam a balatonhoz. Sátorral, autóval és a férjemmel nászúton vagyok. Együtt fedezzük fel Fonyódot. A campingtől, egy világos vörösfenyőligetből át kell mennünk a part mentén húzódó vasúti sineken, hogy kijussunk a vízhez. A víz ezen az oldalon sokáig nagyon sekély. Leég az ember a vízben gyalogolva, mire elég mély lesz ahhoz, hogy úszni lehessen benne. 

Este egy csárdában. Az alapérzésünk: jó messzire vagyunk ettől a kis befalazott országtól, jó messzire Lipcsétől. Nem csak a kis miniszoknyák tűnnek fel, amelyek időnként alig fedik el a popókat, vagy a fiatal lányok ringó keblei, amiket nem gyömöszölnek melltartóba. Földrajzilag keletebbre vagyunk, mégis nyugatabbra érezzük magunkat az NDK-tól. Pontosabban: szabadabbnak.
Ha megkérdeznek, honnan jövünk, azt felelm: Lipcséből. Sosem mondom azt, hogy NDK, és főleg azt nem, hogy Német Demokratiukus Köztársaság.
Az asztalunk mellett hangzavar hallatszik: holland, magyar, bajor, magyar, osztrák, berlini, angol és megint holland és szász is. A honfitársainkkal folytatott asztali beszélgetésekre nem vágyunk különösebben. A bort agyaggorsókban szolgálják fel. A legolcsóbbat rendeljük, mert sejtjük, hogy úgyis ezt kapnánk. 16 forintért kapunk egy erdélyi fatányérost, ez 4 keletnémet márka. Egy nagy fatányéron sült krumplidarabok három ropogós szelet hússal: sertéssült, borjúsült és marhasült. Közöttük egy kakastaréjszerűen bevagdosott sült szalonna szeletek, egy kis magyar papírzászló, piros-fehér-zöld csíkos. Napközben a strandon az én hasonló színű fürdőruhám ennek a hazafias megfelelője. Az ételünket salátalevelekkel díszítik és csalamádéval. Ezt megtalálni minden zöldséges standon, halboltban, piaci csarnokban, a henteseknél 1-2-3 és 5 literes üvegekben, paprika, répa, uborka, paradicsom, hagyma minden méretben, fokhagyma gerezdek és fűszernövények, ecet és szemesbors, bab és karfiol. Sose tudnék itt enni a csípős, meleg kolbászból, amelynek a héja majd kipattan a forró zsírtól, ilyen savanykásra fűszerezett, eltett savanyúság, a csalamádé nélkül.    

Vannak dolgok, amikre nem akarunk gondolni. Például a visszautazásra. Nem nyaralás közben. Nem, itt a Balatonnál. 
Az NDK-határőröknek a csizmájuk és a parolijuk, a parolijuk és a gallérjgombjuk között a szocializmust kellett képviselniük. A csehszlovákoknál ugyanígy volt minden reformtörekvésüktől függetlenül. Másik határukon, a cseh-magyar határon már lehetett valamit érezni a „gulyáskommunizmus” leheletéből, vagy legalább is nekünk így tűnt, amikor beutaztunk Magyarországra, a leginkább nyugati orientációjú országba a keleti blokk országai közül? 

Az utolsó nap reggelén csendesebbek vagyunk, mint máskor. Némán szedjük fel a sátorfánkat, dugjuk el a vásárolt szardíniás dobozokat, a konyakos meggyet és a pulóvert, amit egy családi kötödében vásároltunk. A zöldpaprika és a paradicsom útravalónak számít. A szalámit gondosan beletekertük a sátorlapba.

1968 augusztus 19. Búcsú és az utoldó kávé. Ezt már magyarul rendeltem meg. A pincérlány mosolyog. Megértette. 

Egy nappal később a Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Bulgária és az NDK csapatai bevonulnak Csehszlovákiába. Ezzel erőszakos véget ér a „Prágai Tavasz”, a párt, az állam és a gazdaság demokratizálásának kísérlete Csehszlovákiában.  Szégyellem, hogy NDK katonáknak is részt kell benne venniük. Augusztus 21-én letartóztatják Alexander Dubceket, a csehszlovák reformpolitikust. Megismétlődik a magyar 56? Akkor még majdnem gyerek voltam, és nem tudtam elképzelni, hogy kivégzések tettek pontot ennek a forradalomnak a végére. 

Vajon megváltozik-e bennünk valami, ha a külső körülmények megváltoznak? Fel kell tennem magamnak ezt a kérdést most az embereket semmibevevő történések kapcsán. Egyre jobban eltávolodom attól, amit társadalmi valóságnak neveznek. És egyre gyakrabban keresem a hasonló beállítottságúak társaságát. És látom, hogyan változnak meg az emberek, hogyan változtatják meg őket: politikai, hitvallásbeli és szociális vonatkozásban. 

Mérleget csinálva évek múltán: két egyénből, belőle és belőlem, egy pár lett. A párból egy család: feleség, férj és a két lányuk. Van-e ennél izgalmasabb? 

Megint Magyarországon. Két évre el voltunk zárva a kézcsóktól és a cimbalom hangjától, a nyugati könyvek vásárlásától és a másiktól, a nyaralásaink világától: Budapesttől, a Kelet Párizsától, a Balatontól, ami Lipcsétől éppolyan távol van, vagy épp olyan közel, mint a Garda-tó, hetedhét országon is túl. A cseh-keletnémet határt újra megnyitották. Szent esküvésünk a nyaralás isteneinek: nem telhet el egy nyár sem Gundel-palacsinta nélkül, ha megint utazhatunk normálisan.
A lányaink még kicsik, de megmutatjuk nekik a muzsikus cigányok szépen kipödört bajuszát, és a nagy fehér pontyszeleteket a csípős magyar hallevesben. „Halászlé”. Még enyhén gőzölög, ahogy a kis kondérban az asztalra érkezik. Amikor aztán a cigányprímás rákezd egy csárdásra, az álla alá veszi a hegedűjét, s a vonóval a kezében az asztalunkhoz közelít, elkezdem én is halkan énekelni, míg a bátrabbak közül még egy páran belekapcsolódnak, és a lábunkkal verjük a ritmust. Sötétvörösen a paprikától, a hallevestől.
Egy románc az egész. Talán tényleg nem is igaz. 

Három évesen szalad Sibylle lányunk végig a szepezdi kempingen, egy nedves, élettelen állattal a nyaka körül, és büszkén kiabálja: A papám fogott egy angolnát, egy hatalmas angolnát! 

A nyaralási tervek nálunk majdnem minden évben egyformák: Balaton 1981, 1982, 1983, 1984….

Alig érünk oda a kempingbe, Julia, a nagyobbik lányunk, rögtön keresni kezdi a tavalyi drezdai és chemnitzi barátait és barátnőit. Régi ismerősökkel találkozunk Kasselből és Schwerinből, újakkal ismerkedünk meg Amszterdamból és Linzből. Eszmét cserélünk és címeket. A többiek kérdezik, hogy ez a nyaralás nekünk is annyira megéri-e anyagilag, mint nekik? 
Hát nem!
Az NDK-ból jött kempingezőket többek között arról lehet megismerni, hogy vacsoraidőben a kis 90-pfenninges húskonzervjeiket teszik ki az asztalra: véres, májas, vadászfelvágott és mortadella. Ebből a négy fajtából könnyen áttekinthető a választék.  Egyszer-kétszer lehet vendéglőben enni. Az NDK-ból utazók csak korlátozottan válthatnak pénzt. Ebből étterembe alig lehet elmenni. Sokan vannak, akik itt, a Balatonnál találkoznak a nyugati rokonaikkal, akiknek nagyon sokat ér itt a valutájuk. Különösen kedvelt velük a német-német újság cserebere: a nyugatnémet kempingezők egész halom folyóiratot és hetilapot hoznak magukkal. A „Spiegltől” a „Frau im Bild”-ig alá lehet merülni a nyugat-német sajtóvalóság mélységeibe. Az az érzés, hogy nem vesz észre senki, csalóka. 1996-ban a Stasi-aktámba betekintve aprólékos részletességgel felsorolva ott találom, hogy kivel és mikor társalogtam a Balatonnál, és milyen újságokat kölcsönöztem és kitől. Reménytelen becsapottság így utólag --

1989-ben a Balatonról hazafelé utaztunkban egész Trabant- és Wartburg-oszlopokat látunk délnyugati irányba tartani. Sejtjük az okát, terjednek a hírek. Augusztus 19-én mi éppen hazautaztunk. Aznap majdnem ezer NDK-állampolgár használ fel egy határmenti, soproni rendezvényt tömeges menekülésre át a magyar-osztrák határon. 

2009 nyara: betartottuk a nyaralás isteneinek tett fogadalmunkat.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 ősz, 74. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu