Regine Möbius
Szent esküvés vagy egy fél évszázad Balaton
Komárom. Éppen átmentünk a két hivatalosan baráti ország közötti határon.
Pontosabban: miután álltunk egy órát Komarnoban, a csehszlovák határállomáson
– éjszaka van, mindent félhomály borít, csak a katonák igyekeznek buzgón
egyik kupé ajtajától a másikhoz: útlevél és vám, vám és útlevél –, a vonat
lassan továbbgördül. Egy magyar, szeplős és vöröshajú, felugrik mellettem,
lehúzza a kupéban az ablakot és kiabál: Régina, gyere, akarsz magyar földet
látni? Tulajdonképpen úgy hívnak,
Regine. A keresztnevemben a második szótagon van a hangsúly. Ez a kiejtés
Magyarországon úgy látszik nem szokásos. Utastársaim úgy mondják: Régina.
És mivel a végén az a hangsúlytalan, úgy mondják ki, mint egy rövid o-t.
Lassan megszokom: Régin(o).
Két borosüveg jár körbe a kupéban. Magyar tudósok egy csoportjával utazom.
Köztük van egy orvos Szombathelyről, Istvánnak szólítják a többiek, a magyaroknál
nem szokásos vékonyszálú, vörös haja van, három főiskolai tanár Budapestről
és egy debreceni tanárnő. Délelőtt indultunk Lipcséből. Vajon horkolnak-e
majd éjjel? Ez a kérdés nyugtalanít. Nem kell sokáig töprengenem. A velem
szemben ülő, egy negyven és ötven közötti férfi hirtelen megmutatja egy
csomó aranyfogát, a szemhéja becsukódik és a szájára lelógó fekete bajuszában
a szálak elkezdenek a hangok ütemére remegni. Figyelemreméltó látvány.
Horkolás közben a német és a magyar férfiak egyaránt kiábrándítóak. Em
mintha ezen a téren széleskörű tapasztalatokkal rendelkeznék. Tizenkilenc
éves vagyok. Ha a koromat kérdezik, többnyire azt mondom: húsz. István,
a mellettem ülő orvos egy darabka kolbászt dug a velem szembenülő nyitott
szájába. Az alvó bajuszos magyar ijedten kap levegő után. És épp, amikor
el akarom venni a kínos helyzet élét azzal, hogy ásítok egyet, és behunyom
a szemem, akkor pattan fel a vöröshajú, hogy megmutassa nekem atablakból
a magyar földet. Szombathely, jelenti ki minden átmenet nélkül, a szülővárosa
az igazi fővárosa Magyarországnak. Legalább is az volt állítólag az időszámítás
kezdetén, tehát majdnem kétezer éve. Akkoriban a rómaiak elfoglalták a
Dunántúlt, és hozzácsatolták a római birodalomhoz.
Ekkor felébrednek a többiek is, odajönnek az ablakhoz és nevetve beszélnek
össze-vissza. Nem értek belőle semmit. A magyarok elkezdenek énekelni.
Közismert dal lehet, mert a kupéban mindenki bekapcsolódik. Odakint lassan
derengeni kezd. A dallam, amelyhez a szöveget nem ismerem, meghittebbé
teszi számomra az idegen hangzókat. Halkan velük dúdolok. A mozgásban lévő
vonat zökkenéseitől egymáshoz ér a testünk. Elosztunk egy darab fekete
kenyeret, és megtudom, hogy ezzel ellentétben mennyire fehér, milyen sokkal
lazább és illatosabb a magyar kenyér.
Reggeli megérkezés Budapestre: nyugati pályaudvar. Hűvös szél süvít
át a csarnokon. A nyári napból még nem érezni semmit. Hangok, a megafonból
jövő egymás utáni bejelentések szakítják meg a búcsúszavainkat, szétválasztanak,
még mielőtt utoljára átöleljük egymást és megfogadjuk, hogy nem veszítjük
egymást szem elől. (Laute, sich überschlagende Durchsagen unterbrechen
unsere Abschiedsworte, trennen sie, ehe wir uns ein letztes Mal umarmt
haben und versprochen, uns nicht aus den Augen zu verlieren.) „Nem
értem”, kiabálom.
Ez az első két szó, amit megtanultam aznap éjjel. Mostantól Pösze Katalinnal
utazom tovább, pontosabban Pösze Lajosnéval (mert házasságkötéskor a nő
a férje keresztnevét is felveszi hozzátéve a a né szótagot). Német tanárnő
a Debreceni Református Kollégiumban, Magyarország egyik híres főiskoláján,
amely egy latin nyelvű dominikánus iskolából alakult át, vele és az ő négy
gyerekével fogok résztvenni egy több hetes körutazáson. A rákövetkező évben
az ő 17 éves lányuk vendégeskedik nálunk Lipcsében. Taxiba ülünk, óriási
sebességgel rohan át a városon egy másik pályaudvarra. Magas okkersárga
házak uralják az utcaképet.
A buszok és a villamosok mintha keresztbe-kasul járnának. Éles fékezéssel
áll meg a taxis. Kati néni, ahogy hívnom kell, ad neki pár bankjegyet,
kiszáll, és számolni kezdi a járdára kidobált csomagokat. Mire a hatodikhoz
érünk, a taxis már nincs sehol.
Debrecen felé a vonaton megesszük a magunkkal hozott utolsó kenyereket.
Az út hosszúnak tűnik. Az éjszakai vonatozás meghitt hangulata szertefoszlott.
Pösze Katalin meg én nem sokat tudunk egymásról. Az NDK-ba tett tanulmányútja
előtt egy lipcsei professzorral vette fel a kapcsolatot: annak a kutatóintézetnek
a főnökével, ahol dolgozom. Egy fiatal lányt akart megismerni és meghívni,
aki cseregyerek lehet az ő legidősebb lányával. A prof engem kérdezett
meg. És én, aki még sosem jártam külföldön, máris odaképzeltem magam a
budapesti Austoria plüssfoteljeibe, amiket századfordulós fotókon láttam.
Stukkók és súlyos kristálycsillárok alatt márvány és magyar költőfejedelmek
között fogom inni a kávémat. A vonatablakból síkságot látok fák nélkül,
mezőket vagy fakózöld fűcsomókat. A részben szalmával fedett parasztházak
inkább kunyhóknak látszanak.
Tervezgetni kezdünk. Körvonalazódik egy négy hetes program: három
nap Budapest az utazás végén, tizenkét nap a Mátra hegységben, ott a református
egyház egyik üdülőjében fogunk lakni. A legrosszabbra vagyok felkészülve.
Azután hét nap a Balatonon, és most, bevezetésül öt nap Debrecen. A porlepte
ablaküveg látóterében megjelenik az első gémeskút, a nem sokkal Budapest
után kezdődő, és a Dunától keletre egészen a Tiszáig húzódó magyar sztyeppe
összetéveszthetetlen
jelképe. Később még egy, aztán megint egy. És hol vannak a hun lovasok,
akiket önkéntelenül ideképzelek? Disznókat, libákat, tyúkokat, birkanyájakat
is látok. Ez volna hát a puszta.
Debrecenben a pályaudvaron vár minket Lajos és András, Kati néni
hét- és tízéves fiai, Mihály, a tizenhárom éves és a tizenhétéves Katalin,
aki a mamája nevét viseli. Négy fekete hajú, enyhén barna bőrű gyerek áll
előttem, a mamájuk arra biztatja őket, hogy beszéljenek németül. A nagypapa
a háttérből magyarul szól közbe. Nyilván ugyanazt mondja. Az utódok hallgatnak.
Csak a legidősebb száján jön ki egy halk „Guten Tag”. Ezért a műsorszámért
nem irígylem őket, és örülök, amikor mindegyik kap egy csomagot a kezébe
nyomva, és megint egy taxiállomáshoz megyünk. Ezúttal két kocsira van szükségünk.
Pöszéék a református gimnáziumban laknak: szolgálati lakásban.
Az apa az iskolaigazgató. A lakás négy egymásba nyíló szobából áll, akkorák,
mint egy osztályterem, egy ugyanakkor konyha, és egy tágas fürdőszoba,
amelynek egy vágótőke áll a közepén. Később rájövök, miért. Minden szobában
sötét ruhásszekrények állnak és barna ágyak, amelyek napközben nagy, mintás
szőnyegekkel vannak letakarva, olyanokkal, mint a szőnyegek a padlón. Mit
csináljak ezekkel a szőnyegekkel, ha le akarok feküdni? Ráfeküdjek vagy
föltekerjem?
A vacsora pazar/felséges. Rokonok is érkeznek rá. Utolsónak egy nagy,
sötétszemű férfi, vagy inkább úr, gurul oda tolókocsival az asztalfőre.
Ő Pösze Lajos, a családfő. Levest eszünk tejszínnel, vadkacsát galuskával,
kis tortácskákat desszertnek és erős, édes kávét iszunk utána. Ki főzte
ezt és mikor, kérdezem magamban. Aznap éjjel nem tudok elaludni. Talán
az erős kávé teszi? Amikor reggel magamhoz térek, fogalmam sincs, mennyi
lehet az idő. A súlyos, az ágyterítőszőnyegekhez hasonló függönyök be vannak
húzva. Korán akarunk kimenni a piacra csirkét venni, fordította le nekem
Katalin, miután újra meg újra unszolta, hogy németül beszéljen. Az ilyen
beszédkényszer csak ellenállást vált ki.
Meleg ez a nap, kék az ég. Már messziről halljuk a piaci lármát. Magyar
piac: virágok minden sarokban. Gyümölcsös és zöldséges rekeszek sötétvörös
és barna burgonyahegyekkel, zöld, piros és sárga paradicsom, hagyma és
zeller, sárgarépa, répa, amiből egyetlen egy is nyomhat egy kilót. Alma,
szilva, karfiol, hófehéren a sötétzöld levei között és őszibarack minden
méretben és színárnyalatban a lágy sárga, a narancs színű és a sötét piros
között. És én még azt hittem, hogy Magyarország csak a paprika hazája.
Ezeket füzérbe kötve látom, kosárszámra felhalmozva, van belőle: világos
és sötétsárga, zöld és piros. Kicsi és csípős, különböző hosszúságú, húsos
és hegyes. Nem mindegyik édes, mondják nekem, és a fényesekből kell vennem.
Ki tudja ezt az édenkertet elképzelni, ha otthon elmesélem?
A csirkevásárlásnál megpróbálok kicsit félreállni. Kis drótketrecekben
vannak az állatok összezsúfolva. A kofa a lábuknál fogva emeli fel a csirkéket,
és kérdezi feltehetőleg, hogy melyiket akarjuk megvenni a csapkodó nyalábokból,
és végül kettőt összeköt a lábánál. A verdeső csirkéket Kati berakja egy
nagy hálós szatyorba. Zöldséget és gyümölcsöt már vettünk. Otthon kioldozzák
az állatokat. Amikor az elsőnek a nyakát fekteti Kati néni a vágótőkére,
kiosonok a fürdőből. Egy ideig még az ajtóhoz csapódnak a szárnyak. Vérszag
szivárog át hozzám a szobába. Ha közvetlenül a főzés előtt, frissen vágják
le, állítólag akkor a legfinomabb a csirke.
Este tánc egy kerthelyiségben: egy fiatal magyar, a Pösze család barátja,
kísér el minket. Bonnban tanult teológiát. Irígylésreméltó magyar világ
a szovjet befolyás legkülső peremén. Harmonc éves, már lelkész a nagy református
templomban, ami Debrecen jelképe. Olaszrizlinget iszunk és közben vizet.
Filter nélküli, fekete cigarettát szívok. Soha többé, gondolom, és küzdök
a maró ízzel a szájpadlásomon.
De most nagyon fontos, hogy nagyon felnőttnek tűnjek. Örülnének, ha
mesélnének az itteni 56-os forradalomról. Azóta több mint öt év eltelt.
De nem tudom, hogy nyilvánosan szabad-e beszélni róla. Otthon, az NDK-ban
senki sem merne egy kocsmában 1953. június 17-ről beszélni. Táncolunk.
Elfelejtettem minden kérdést. Aranyos Zoltán: egy magyar mese. Tánc közben
eszembe jut, hogy a dédapámtól 10 pfenninget kaptam, ha a bajusza ellenére
adtam neki puszit.
Hol vagyok?
Itt belül. Tökéletes összhangban önmagammal. És kívül – magamon kívül.
Másnap reggel nyolckor ott ülök az első sorban a nagy református templomban.
Itt lakozik a szentlélek, mégsem értek egy szót sem a reggeli miséből.
10 vagy 15 ember ül a templomi padokon. Nem reggeliztem, de egyáltalán
nem érzem magam éhesnek. Amikor kezet fogunk, elszáll a bátorságom. Futunk
egy darabig a Piac utcán. Az agyam teljesen kikapcsolt. Egy étteremnél,
két sarokkal arrébb Zoltán megáll: Itt fogunk ma este együtt vacsorázni,
meghívtalak hármatokat. Viszonzásul. „Aranybika” olvasom a nagy arany betűket
a bejárat fölött.
Aranybika, aranybika, mondogatom magamnak a református gimnázium felé
menet.
Az újságosbódé és a virágüzlet kinyitott az iskola mellett. Kardvirággal
teli vödrök állnak a kirakat előtt: kék, piros, lila, lazac színű és fehér,
rózsaszínű és lángvörös.
Ilyen gyönyörűt még sose láttam. Hihtetlenül csendesnek tűnik nekem
az utca. Lehet, hogy csak álmodom? Megfordulok és felnézek a templom hatalmas
homlokzatára és Kossuth Lajos előtte álló szobrára. Senki sem veszi észre,
mennyi ideig bámészkodom.
Két nappal később utazunk a Balatonhoz.
Aranyos Zoltán a zakatoló vonat ritmusa. Késés, átszállás, alvás. Már
nem Debrecenben, még nem a Balatonnál. A vonat kényelmetlen. Már nem vagyok
kíváncsi a lapos, majdnem egyetlen fa nélküli tájra a vonatablakon kívül.
Egy idősebb férfi, sötét, kissé borzas hajjal és meglehetősen terebélyesen
ül az előttünk lévő sorban, és bicskájával felváltva vagdos paprikát, kenyeret
és szalonnát kis darabokra. Az ölében kiterített konyharuha szolgál abroszként.
Én is tudnék enni, villan át a fejemen. Kati néni mintha olvasna a gondolataimban,
halkan a fülembe súg egy történetet, amelyet Móra Ferenc szegedi írónak
tulajdonít: egy borbély üzletében hajbakapott a sovány András és a kövér
Mihály a szalonnán és a paprikán. A szalonnát legfeljebb arra használom,
hogy bezsírozzam vele a csizmámat, mondta állítólag a kövér, de paprikából
már reggelire is megeszem vagy tizet. A sovány szerint viszont a szalonna
erőt ad. Ahogy egyre hevesebbé válik a vita, az érvek pedig egyre durvábbá,
a borbély közbeavatkozik egy salamoni döntéssel: tegyenek egy fél kiló
szalonnát és egy fél kiló paprikát a nyitott ablakba, másnap reggel meglátják,
mit lopnak el belőle. Titokban a borbély biztos benne, hogy mindkettőt
ellopnák, mert a szalonna és a paprika együtt a legélvezetesebb.
Ettől a mesétől sajnos csak még nagyobb lett az étvágyam.
Már késő van, amikor megérkezünk Siófokra. Éva, egy éppolyan dúskeblű
magyar asszonyság, mint Katalin mama, jön értünk a pályaudvarra, amelyen
látszik, hogy megvan száz éves, megölel, megcsókol, viharosan meglapogat
barátságos üdvözlő szóáradat kíséretében. Ez a ceremónia mind az öt Pöszével
megismétlődik, akik vonakodás nélkül visszacsókolják. Egy kézikocsin húzzák
a fiúk a csomagjainkat a vendéglátónk, Éva házához. Az odaúton elmeséli
nekem majdnem hibátlan németséggel, hogy Kálmán Imre, a híres operettszerző
itt született. Itt, az azt jelenti, hogy az ötös szám alatt a róla elnevezett
utcában: a Kálmán Imre sétányon. A „Csárdáskirálynőből” eldúdolt néhány
hanggal elismerő kiáltásokat váltok ki.
A mindenek fölé kiemelkedő víztorony itt a közelben a város jelképe.
Bár már elég késő este van, még mindig nagy a meleg. Siófok első pillantásra
egy kisváros és egy fürdőhely keverékének tűnik. Alacsony lakóházakkal
teli utcákat hagytunk magunk mögött. A házak itt most parkszerű kertek
közepén állnak, majdnem mind egyszíntes, nyilván nyaralók, agyagból épültek,
vagy okkersárgára vannak festve. Fogalmam sincs.
Az egyik felé vesszük az irányt, és megpróbálok hasonló nyaralókat felidézni
Németországból: Nálunk nincs ilyen. A ház nyitott, balkonszerű előterében,
a verandán foglalunk helyet. Ilyen fonott székek voltak a nagyszüleim kertjében.
Emlékszem, milyen dühösek voltunk, mi gyerekek, hogy csak a felnőttek
ülhettek benne. Az asztalon vastagfalú, vízzel teli üvegszifon. Kávét?
– kérdezik tőlünk. De először is vizet kapunk. Mellé szőlőt és őszibarackot,
aztán kis poharakban a forró kávét, és vékony, édes nápolyit hozzá. Nekem
külön szobám van: a nagy sötét ágy, amiben ketten is jól elférnének, ott
áll a szoba közepén. Az ablak alatt egy ovális asztal, fél méter sincs,
letakarva egyföldig érő piros-fehérrel hímzett vászonterítővel.
Előtte két szék. Amikor leülök az egyikre, gyanúsan megreccsen. A konyhába
nyíló egyik ajtó egy függönnyel van elfedve és három ruhaakasztóval szekrénnyé
átalakítva. A házben meglepően hűvös van. Odakint, a kerti szobában, így
hívom a verandát, vár minket Éva egy ünnepi ebéddel. Az asztal közepén
trónol egy dúsan megrakott kerámiatál. Benne felhalmozva töltött fehérkáposzta
savanyúkáposztával vegyítve és vékony, csípős kolbászkarikákkal. Az illata
csalhatatlanul ígéretes. Paprikával meghintett tejföllel van meglocsolva
az étel.
Időközben megtanultam: Tejfölt minden ételhez lehet adni, paprikát
pedig muszáj. Ezt a tűzistenről és a Szép Ilonkáról szóló legenda is megerősíti:
„Amikor Columus megint kikötött Spanyolországban, a hajóorvosa, Chanca
átnyújtott a királynőnek egy kis ’indiai borsot’. Ez valami különleges
piros por volt, amivel az indiánok az ételeiket és egy bódító italt szoktak
fűszerezni. Maga a tűzkirály lakik szerintük ebben a vörös növényben. És
a paprika megkezdte a vándorútját kelet felé; de mint dísznövény, mint
a fűvészkertek ritkasága.” Így mondják egyesek. Mások Nero háziorvosának
leírásaiban véltek egy olyan gyógynövényre ráismerni, amelyik nagyon emlékeztetett
a paprikára. „Valószínűleg a török hadak hozhatták magukkal ezt a növényt,
amikor Magyarországot elfoglalták. Mehmetnek, a budai pasának állítólag
elvitetett a háremébe egy magyar vízhordó leányt, a szép Ilonkát. Amikor
a császári hadak a budai várat ostromolták, magyar katonák egy járatán
át bejutottak a hárembe, és kiszabadították őt. Ezért hálából hozott Ilonka,
aki látta, hogyan ültetik a paprikát a pasa kertjében, paprikamagvakat
a környékbeli parasztoknak. Azóta lehet érezni a tűzistent a magyar lányok
ajkán.”
Csak a lányokén?
Hat évvel később. Megint a Balatonnál vagyok, megint a déli parton.
Ez a harmadik utam a balatonhoz. Sátorral, autóval és a férjemmel nászúton
vagyok. Együtt fedezzük fel Fonyódot. A campingtől, egy világos vörösfenyőligetből
át kell mennünk a part mentén húzódó vasúti sineken, hogy kijussunk a vízhez.
A víz ezen az oldalon sokáig nagyon sekély. Leég az ember a vízben gyalogolva,
mire elég mély lesz ahhoz, hogy úszni lehessen benne.
Este egy csárdában. Az alapérzésünk: jó messzire vagyunk ettől a kis
befalazott országtól, jó messzire Lipcsétől. Nem csak a kis miniszoknyák
tűnnek fel, amelyek időnként alig fedik el a popókat, vagy a fiatal lányok
ringó keblei, amiket nem gyömöszölnek melltartóba. Földrajzilag keletebbre
vagyunk, mégis nyugatabbra érezzük magunkat az NDK-tól. Pontosabban: szabadabbnak.
Ha megkérdeznek, honnan jövünk, azt felelm: Lipcséből. Sosem mondom
azt, hogy NDK, és főleg azt nem, hogy Német Demokratiukus Köztársaság.
Az asztalunk mellett hangzavar hallatszik: holland, magyar, bajor,
magyar, osztrák, berlini, angol és megint holland és szász is. A honfitársainkkal
folytatott asztali beszélgetésekre nem vágyunk különösebben. A bort agyaggorsókban
szolgálják fel. A legolcsóbbat rendeljük, mert sejtjük, hogy úgyis ezt
kapnánk. 16 forintért kapunk egy erdélyi fatányérost, ez 4 keletnémet márka.
Egy nagy fatányéron sült krumplidarabok három ropogós szelet hússal: sertéssült,
borjúsült és marhasült. Közöttük egy kakastaréjszerűen bevagdosott sült
szalonna szeletek, egy kis magyar papírzászló, piros-fehér-zöld csíkos.
Napközben a strandon az én hasonló színű fürdőruhám ennek a hazafias megfelelője.
Az ételünket salátalevelekkel díszítik és csalamádéval. Ezt megtalálni
minden zöldséges standon, halboltban, piaci csarnokban, a henteseknél 1-2-3
és 5 literes üvegekben, paprika, répa, uborka, paradicsom, hagyma minden
méretben, fokhagyma gerezdek és fűszernövények, ecet és szemesbors, bab
és karfiol. Sose tudnék itt enni a csípős, meleg kolbászból, amelynek a
héja majd kipattan a forró zsírtól, ilyen savanykásra fűszerezett, eltett
savanyúság, a csalamádé nélkül.
Vannak dolgok, amikre nem akarunk gondolni. Például a visszautazásra.
Nem nyaralás közben. Nem, itt a Balatonnál.
Az NDK-határőröknek a csizmájuk és a parolijuk, a parolijuk és a gallérjgombjuk
között a szocializmust kellett képviselniük. A csehszlovákoknál ugyanígy
volt minden reformtörekvésüktől függetlenül. Másik határukon, a cseh-magyar
határon már lehetett valamit érezni a „gulyáskommunizmus” leheletéből,
vagy legalább is nekünk így tűnt, amikor beutaztunk Magyarországra, a leginkább
nyugati orientációjú országba a keleti blokk országai közül?
Az utolsó nap reggelén csendesebbek vagyunk, mint máskor. Némán szedjük
fel a sátorfánkat, dugjuk el a vásárolt szardíniás dobozokat, a konyakos
meggyet és a pulóvert, amit egy családi kötödében vásároltunk. A zöldpaprika
és a paradicsom útravalónak számít. A szalámit gondosan beletekertük a
sátorlapba.
1968 augusztus 19. Búcsú és az utoldó kávé. Ezt már magyarul rendeltem
meg. A pincérlány mosolyog. Megértette.
Egy nappal később a Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Bulgária
és az NDK csapatai bevonulnak Csehszlovákiába. Ezzel erőszakos véget ér
a „Prágai Tavasz”, a párt, az állam és a gazdaság demokratizálásának kísérlete
Csehszlovákiában. Szégyellem, hogy NDK katonáknak is részt kell benne
venniük. Augusztus 21-én letartóztatják Alexander Dubceket, a csehszlovák
reformpolitikust. Megismétlődik a magyar 56? Akkor még majdnem gyerek voltam,
és nem tudtam elképzelni, hogy kivégzések tettek pontot ennek a forradalomnak
a végére.
Vajon megváltozik-e bennünk valami, ha a külső körülmények megváltoznak?
Fel kell tennem magamnak ezt a kérdést most az embereket semmibevevő történések
kapcsán. Egyre jobban eltávolodom attól, amit társadalmi valóságnak neveznek.
És egyre gyakrabban keresem a hasonló beállítottságúak társaságát. És látom,
hogyan változnak meg az emberek, hogyan változtatják meg őket: politikai,
hitvallásbeli és szociális vonatkozásban.
Mérleget csinálva évek múltán: két egyénből, belőle és belőlem, egy
pár lett. A párból egy család: feleség, férj és a két lányuk. Van-e ennél
izgalmasabb?
Megint Magyarországon. Két évre el voltunk zárva a kézcsóktól és a cimbalom
hangjától, a nyugati könyvek vásárlásától és a másiktól, a nyaralásaink
világától: Budapesttől, a Kelet Párizsától, a Balatontól, ami Lipcsétől
éppolyan távol van, vagy épp olyan közel, mint a Garda-tó, hetedhét országon
is túl. A cseh-keletnémet határt újra megnyitották. Szent esküvésünk a
nyaralás isteneinek: nem telhet el egy nyár sem Gundel-palacsinta nélkül,
ha megint utazhatunk normálisan.
A lányaink még kicsik, de megmutatjuk nekik a muzsikus cigányok szépen
kipödört bajuszát, és a nagy fehér pontyszeleteket a csípős magyar hallevesben.
„Halászlé”. Még enyhén gőzölög, ahogy a kis kondérban az asztalra érkezik.
Amikor aztán a cigányprímás rákezd egy csárdásra, az álla alá veszi a hegedűjét,
s a vonóval a kezében az asztalunkhoz közelít, elkezdem én is halkan énekelni,
míg a bátrabbak közül még egy páran belekapcsolódnak, és a lábunkkal verjük
a ritmust. Sötétvörösen a paprikától, a hallevestől.
Egy románc az egész. Talán tényleg nem is igaz.
Három évesen szalad Sibylle lányunk végig a szepezdi kempingen, egy
nedves, élettelen állattal a nyaka körül, és büszkén kiabálja: A papám
fogott egy angolnát, egy hatalmas angolnát!
A nyaralási tervek nálunk majdnem minden évben egyformák: Balaton 1981,
1982, 1983, 1984….
Alig érünk oda a kempingbe, Julia, a nagyobbik lányunk, rögtön keresni
kezdi a tavalyi drezdai és chemnitzi barátait és barátnőit. Régi ismerősökkel
találkozunk Kasselből és Schwerinből, újakkal ismerkedünk meg Amszterdamból
és Linzből. Eszmét cserélünk és címeket. A többiek kérdezik, hogy ez a
nyaralás nekünk is annyira megéri-e anyagilag, mint nekik?
Hát nem!
Az NDK-ból jött kempingezőket többek között arról lehet megismerni,
hogy vacsoraidőben a kis 90-pfenninges húskonzervjeiket teszik ki az asztalra:
véres, májas, vadászfelvágott és mortadella. Ebből a négy fajtából könnyen
áttekinthető a választék. Egyszer-kétszer lehet vendéglőben enni.
Az NDK-ból utazók csak korlátozottan válthatnak pénzt. Ebből étterembe
alig lehet elmenni. Sokan vannak, akik itt, a Balatonnál találkoznak a
nyugati rokonaikkal, akiknek nagyon sokat ér itt a valutájuk. Különösen
kedvelt velük a német-német újság cserebere: a nyugatnémet kempingezők
egész halom folyóiratot és hetilapot hoznak magukkal. A „Spiegltől” a „Frau
im Bild”-ig alá lehet merülni a nyugat-német sajtóvalóság mélységeibe.
Az az érzés, hogy nem vesz észre senki, csalóka. 1996-ban a Stasi-aktámba
betekintve aprólékos részletességgel felsorolva ott találom, hogy kivel
és mikor társalogtam a Balatonnál, és milyen újságokat kölcsönöztem és
kitől. Reménytelen becsapottság így utólag --
1989-ben a Balatonról hazafelé utaztunkban egész Trabant- és Wartburg-oszlopokat
látunk délnyugati irányba tartani. Sejtjük az okát, terjednek a hírek.
Augusztus 19-én mi éppen hazautaztunk. Aznap majdnem ezer NDK-állampolgár
használ fel egy határmenti, soproni rendezvényt tömeges menekülésre át
a magyar-osztrák határon.
2009 nyara: betartottuk a nyaralás isteneinek tett fogadalmunkat.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|