Kornis Mihállyal beszélget Bodor Virág
A Feliratok és a Nekem az ég között

A könyv, amivé az életemet formálni szeretném        
– Melyik Kornis művet adná először egy leendő olvasója kezébe?

– Nemrégiben szerencsés véletlen folytán találkoztam azzal az emberrel, aki gyermekkoromban az albérlőnk volt, most már agg ember, ő alig olvasott tőlem valamit. De nagyon kíváncsi lett, így hirtelen. Rendkívül kultúrált elméleti fizikusról van szó. A Végre élsz-et, a Napkönyv-et és az Egy csecsemő emlékiratai-t adtam oda neki, meg a legújabb kisregényemet, mondván, ez annak az önéletrajzi-családi indíttatású szövegfolyamnak a szépirodalmi része, amin egész életművemmel dolgozom. A Végre élsz, amit először, még huszonévesen írtam, ennek a második kötete – így kezdtem a pályám, ’73 és ’76 között –, aztán a harmadik meg, ami a középkori válságban való vergődésemről szól, a nagy fordulatról, amikor megtaláltam magamban az elárult Másikat, az a Napkönyv. Azt ’92 és ’94 között írtam, akkor lettem középkorú, szembenéztem a Gorgóval, ennek a családi eposznak az első kötete pedig, amit nemrég írtam, az Egy csecsemő emlékiratai már a legkorábbi időkről szól. A folytatása Nekem az ég – Hazafutás, ami most jelenik meg, a Rákosi korszakban játszódik, most válik aktuálissá. Az is a családi eposzunk egy fejezete. 
De persze, tudja, van itt valami, amit nem mindenki hajlandó megérteni, nem mindenki fogad el, hogy én csak látszólag írok önmagamról. Valójában Tábori, írói nevén Tábor, és a családja, aki a műveimben él, az én családomnak nem emlékiratszerű tükörképe, hanem vágyaim szerint legalábbis az égi mása. Nem dokumentum, de nem is fikció, nyelvében élő világ, szépirodalom, a magam törvénye szerint, hogy Szabó Lőrinc szavaival szóljak. Hozzátenném, valójában a legnagyszerűbb az volna, ha bekötnék az összes írásom egy könyvbe, olyan egészen vékony papírra van nyomva, de hát nem is szükséges ez a bibliofil papír tulajdonképpen, mert nem írtam olyan nagyon sokat, mondjuk, ha a drámáimat kihagyjuk, mert akkor kiderülne, hogy az egész eddigi életművem EGY KÖNYV. Szerintem a könyvből a drámáimat kihagyhatjuk, az lenne egy második kötet, a függelék, nem lenne kötelező az elolvasása, mert egy darabot nem lehet olvasni, azt játszani kell, vagy még játszani sem kell. Mindenesetre a prózám, amit én úgy hívok, az összes verseim, az egyetlen könyvben el kellene, hogy férjen. És az a könyv annak a bensőségesen otthonos világnak állítana emléket, amelyikkel azonosnak érzem magam. 
Előttem Radnóti Miklós és Szerb Antal, és Füst Milán, Szomory és Szép Ernő, Vas, Örkény, Kertész Imre; azok a magyar írók, költők, akik kultúrájukban, nyelvükben, ki merem mondani, a szívükben magyarok, ahogyan Kosztolányi vagy József Attila, éppen annyira, ám életüket és a percepciójukat egyként meghatározza a tény, hogy ők  Magyarországon zsidók, ami ebben az országban ugyebár nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé. Én vállalom. Hozzátartozik az életemhez, a szüleimet minden körülmények között vállalom. Hisz miattuk csinálom, legfőképpen nekik. Meg Angyal Istvánnak és a többi halottnak. És általában a fiataloknak. Az általam oly nagyon szeretett Radnóti Miklós életének legfőbb tanulsága – ezt igyekszem másképpen tenni az életben, mint ő –, hogy egy pillanatra sem gondolom, hogy én nem vagyok zsidó. De még mennyire, hogy az vagyok! Nem akarok úgy elpusztulni, vagy megtapostatni, hogy valami keserű meglepetésként érjen, ha ehhez netán a zsidó származásomnak köze van. Vagy lehet. Naná, hogy zsidó vagyok, naná – ahogy az Esőember mondja. 

– Most megnevezett néhány író elődöt, vagy író mesterét.

– Megneveztem néhány művészt, de csak egyetlen szempontból, hogy a helyzetünkben, az övékében és az enyémben egzisztenciális értelemben és a stigma szintjén van valami meghökkentően hasonló. De a mester fogalmában nem hiszek. Erről szól a Feliratok a fehér égen egyik vonulata. Már nincsenek mesterek. Nem is szabad, hogy legyenek. Ezt tanítják, tanúsítják életükkel és művükkel a példák, az útmutatók. A tömegember, ahelyett hogy maga oldaná meg az életét, hajlamos abban reménykedni, mert arra tanítják a tömegidomárok, hogy lesz egy jó miniszterelnök mestere, vagy egy spirituális hadvezér mestere, vagy egy pártfőnök mestere. Mester kell neki. És az majd szépen elmagyarázza neki, hogy kell csinálni a - mit is?  Meg is csinálja. Helyettünk. Tessék körülnézni. 
Énszerintem arról is szól ez a mai kor, hogy rá lehet ébrednie annak, aki figyel: nincsenek mesterek. Más szóval mindenki mester. Csak esetleg elárulta magában ezt. Minden itt van a kezünk ügyében, minden lehetőségünk megvan, hogy bármit tegyünk. Írtam az én nemzedékemhez már 1984 tájt egy kiáltványt, benne van ebben a kötetben is, a Félelem dicsérete kötetben is benne volt, akkor rá se fütyültek, amiben azt írom, hogy most minden kipattant és magától zenél, és mindenki tud írni, aki ráér, hát erre ne legyünk büszkék, ez a vég jele. De nem az apokaliptikus vég jele, hanem egy bizonyos kultúra, egy bizonyos kulturális paradigma vége. Aminek a felismerése egyébként az én fejemben össze van kapcsolódva a legsúlyosabb jézusi kijelentéssel, hogy itt van, elközelgett a Mennyek országa. Vagyis minden titok kéznyújtásnyira van, és kizárólag az ember hangoltságán, valósághoz való viszonyán múlik, hogy képes-e a Mennyek országában lenni, ami azt jelenti, fölemelni oda mindeneket abban a pillanatban, amikor ez aktuálisan lehetséges, a jelen pillanatban. Vagy a pokolban vagyunk, amíg itt vagyunk.

– Csakhogy most, ha már ez szóba került ez az idő és a kor – nagyon sok művében ugye párhuzamba kerül a saját élete és az ország sorsa, vagy a nemzet történelme… Együtt látja ezeket a dolgokat.

– …úgy érzi? Érdekes. Lehet. Tehát arra gondol, hogy ’56 az miért fontos nekem?

– Igen például. Meg hogy általában felelősen gondolkodik arról, ami történik körülöttünk.

– Azt hiszem, értem a kérdést, és ha a lényegére próbálok válaszolni, ez összefügg a világérzékelésemmel, amit nagyon korán és furán kényszerültem kialakítani. A múlton és az idő természetén meg az időjáráson, a felhőátvonulások jelentésén töprengek, mióta az eszemet tudom. Bambán, mellékesen, tátott szájjal négy-öt éves korom óta. Van múlt? Vagy ez csak pletyka? Máig csodának gondolom a megszületésemet, az életem puszta tényét, ez nekem igen könnyen megy, tekintve, hogy én 1949-ben születtem, és mikor megtudtam, hogy ’44-’45-ben itt Budapesten is az olyan gyerekeket, mint én, gondolkozás nélkül ölték meg, nagyon úgy tűnt, mintha én hihetetlen véletlen szerencse folytán, épp csak megúsztam volna ezt, egy vékony hajszállal később születtem. Ezért azután magában véve ünneplésre méltó csoda, hogy élek. Gondoltam kissrácként és gondolom ma is. És írással ünnepelem az életet. Mert mire felnőttem, addigra viszont úgy éreztem, hogy nekem felelősségem van az élettel szemben. Hát mindent meghatároz az a négy-öt éves kori élményem, amikor egyszer – ezt többször próbáltam megírni, de nem tudtam, viszont nagyon sokfelől körülírtam már, majdnem minden jó dolgom erről szól -, egész pici koromban rájöttem, hogy tulajdonképpen az ember az egész világgal, sőt a világegyetemmel azonos, és csak az a furcsa, hogy nem emlékszem az egész világegyetemre, minden porszemre külön-külön, de valójában ÉN vagyok a minden. Ha én vagyok a minden, ami nekem egyszerűen alapélményem, de nem úgy, hogy én, a kis Kornis, vagy a Kertész Mihály vagyok a minden, hanem az, aki azt mondja bennem, hogy én, az gyakorlatilag a világ szíve és közepe, az tart életben, aki bennem ént mond, aki bennünk mindannyiunkban énnek mondja magát, aki képes kinyitni a szemét, és értelmet tulajdonítani bárminek, és hogy ez a valaki, ez természetesen felelős az egészért. 
Ugye engem úgy tanítottak a szüleim, hogy az ember felelős azért, amit tesz, és ha az ember felelős, akkor, rájöttem, az egész világért én vagyok a felelős. Nyakig vagyok a felelősségben. Csak én ezt, 50 éves is elmúltam, mire le mertem írni,  de  végső soron erről szól majdnem az összes írásom. Ugye, van egy Halleluja című darabom, ami abból a pillanatból születik, ami a Budapesti bogárbál című novellámban van először ábrázolva, ahol gyerekkoromban a szürrealista cselekmény szerint azt játszom a szenilis nagypapámmal, hogy testet cserélünk, hogy én megérezzem, milyen érzés mondjuk visszamenni a századfordulóra, ő pedig úgy játszik ugrálósdit, meg vendégeskedősdit, meg mindenfélét, amit én játszottam akkoriban, ha meguntam az eget tanulmányozni, hogy a saját régi emlékeivel tölti meg azokat a képeket, miközben, mint egy gyerek, ugrál végig a lakáson. Ebben benne van, ebben a gondolatban, hogy valójában mi mind ugyanabból az egy anyagból vagyunk, és tudhatnánk, ha tökéletesek lennénk, egymást illetve az egészet, a világot, mindent. Mint rezümét, mint életfilozófiát, a Vigasztalások könyvében és a Lehetőségek könyvében, és a Feliratok a fehér égen-ben is próbáltam ezt megírni. 
De a Napkönyv is erről szól, formáját tekintve a ceruzát rajzoló kéz ceruzarajza (copyright Bán Zoltán András) és tematikusan is: a kivert kutya én vagyok. Én vagy Te, hallod-e? Egyáltalán nem különböztetem meg a valóságot a költői valóságtól, a felelősséget az írói felelősségtől. És így tovább, és így tovább… Ez a Feliratok…-ban is így van.

A Feliratok a fehér égen-ben van egy bekezdés, amiben egy száznegyvennel száguldó Jaguár tudná követni azt a mennyiségű egymás mellé rakott lapot, ami az épp megjelenő irodalmat jelenti. Tehát, hogy praktikusan követhetetlen egy ember számára az, hogy mi jelenik meg. Érdemes-e így írni, és érdemes-e így másokat arra biztatni, akár egy ilyen Íróakadémián is, ahol tanít, hogy írjanak?

– Erről is írtam egy egész szöveget. Vagyis egy szabadelőadást esszévé írtam, az Írás mint életforma, az is benne van a Feliratokban, abban minden lényegeset elmondok erről, de dióhéjban szívesen elmondom most is. Azt gondolom, hogy ahogyan szerelmeskedni lehet ócskán és aljasul, úgy írni is lehet ócskán és aljasul is, és lehet úgy is, hogy szent legyen és csodálatos, és megtisztító, és igaz, és termékeny. A termékeny írást is kétféleképpen lehet gyakorolni. Egyrészt úgy, hogy az ember önmagát tisztázza, tudatosítja, ezáltal bizonyos távolságot, distanciát teremt az őt ért sérelmek vagy örömök kapcsán. Fel tudja dolgozni az élményeit. Ha ezt az interneten teszi, akkor mindenki szeme láttára teszi. Ezt a hagyományos irodalmi felfogás exhibicionizmusnak, nárcizmusnak, infantilis önmutogatásnak, felesleges fecsegésnek tartja. Holott, aki így tesz az interneten, vagy akárhol, részvesz az általános dekanonizáció áldásos hullámában. Aminek már nagyon itt volt az ideje. Az égre írunk. Mind. Bárkik. Mindnyájan valakik. A személy rangsorolhatatlan. Én, aki ifjú koromban elég komoly önismereti kurzusokat végeztem, nagyon jó tanáraim voltak e tekintetben, úgy gondolom, az írás terápia is, a kifejezésben megszabadulunk irreális félelmeinktől, azáltal, hogy rögzítjük. Papírra vetem, leteszem. Megfogalmazom, ezáltal átdolgozom, a magamévá teszem. Világgá kiáltom. Tudok vele kezdeni valamit. Valaki leszek.

– Igen, de az írás… az írás művészet!

– Más az irodalom… így van. Na most az az érdekes, hogy az internet olyan időszakát éli, mint a Vadnyugat a 19. században. Most születik az Új Egyesült Államok. Szó nincs a neten még kultúráról, az csak duma –, pénzről, nagy pénz leszakításáról van szó, az van indexre téve, és az az origója mindennek, de műveltségnek, minőségnek, tisztességnek, se semmi nagynak az úgynevezett közösségi portálokon még nyoma sincs. Szól a bendzsó, működnek a különböző köpködő kocsmák, kuplerájok, másutt a virtuális hóhérlegények, és… szóval rettenetes. De a világhálón máris vannak több mint tehetséges névtelen írók is, a maguk kicsi és gyéren látogatott webhelyein, a jövő öko-Edisonjai és Kafkái, akik az életüket több mint tisztességesen igyekeznek megfogalmazni, föltalálni és elveszejteni, tulajdonképp a szentekhez illő nyitottsággal. Az internet hatalmas közösség, ez a világ legnagyobb nyitott, dekanonizált közössége, épp azért létezik itt a tényleg tiszta jó szöveg is.  

– És mondjuk össze lehet hasonlítani ezekkel egy nagyon jó könyvet?

– A két dolog nem versenyez egymással, mert az internetes blog és az irodalom úgy viszonyul egymáshoz, mint a rockzene a komolyzenéhez. Vagy a jazz a gregoriánhoz. Más kvalitásai vannak egy jól megírt blogbejegyzésnek, mint egy offline versnek vagy valami Jelenkorba való, nemes veretű szépprózai szövegnek. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt.

– A Feliratok-ban van színházi szótár, régi fölújított, átdolgozott esszék, van benne blogbejegyzés is. Hogy áll össze ez az egész egy kötetté? Mire vállalkozikl ez a kísérlet?

– A Feliratok a fehér égen – válogatott és új esszék -  összeállítása közben jöttem rá: én ugyanazon gondolkodom egész életemben. A húsz évvel ezelőtti tanulmányaim kérdésfelvetései, mondjuk a Félelem dicsérete esszém, tehát a húsz-huszonöt éve írt dolgaim alapállása nem különbözik a maiaktól. Rásegítettem, hogy ez kiderüljön, az kétségtelen, de nem írtam át a régi dolgaimat a fordítottjukra, csak stilisztikai szempontból javítottam, és közben boldogan konstatáltam, hogy a lényegükhöz sose kell hozzányúlnom. Ha egyszer egybekötve volna minden szövegem, szóval volna egyszer egy ilyen Kornis-összes, ez a kötet, a Feliratok… simán belecsúszna szerintem.

– Beszéljünk a kötetben található szótárról. Az a próbálkozás miről szól?

- Arra gondol, hogy van a könyvben egy Az élet színháza című szöveg, alcíme próbanyomat, amiben a B betű néhány fogalmát: a bátorság, a bibi és a bizalom, s minden ilyesmi, ami B betűs, vagyis majdnem minden személyes meghatározásra kerül. Kipróbáltam, menne-e ez? Egyik következő tervem, ha a sorsom módot ad rá, hogy lexikonszerűen megpróbálom áttekinteni az életem, az életünk A-tól Z-ig. Nézeteimet az élet alapfogalmairól. Ez a gondolat hasonlít Karinthy Frigyes Nagy Enciklopédia tervéhez, amit ő csak félig tréfásan, de félig komolyan nevezett „Nagynak” és „Enciklopédiának”, de sajnos nem tudta végigírni. Csak megírt néhány betűt. De én nem humoros akarok itt lenni, nem is filozófus, hanem, mondjuk így, az érett önmagam. Összefoglalás. Szeretném, ha lenne egy olyan fejezete az eposznak, amely címszavakban beszél ebben az egyszeri Kornis-összesben. Nem A-tól Z-ig, enciklopedikusan volna, hanem csak a számomra fontos szavak, a legfontosabbak.
Van egy másik alapötletem, hogy a következő könyveimben, ha csak lehet, mindig legyenek képek. Tudja miért? Mert a régebbiekben voltak. Nem csak Gutenberg idejében, de még Verne Gyula idejében is. Amikor még sokan szerették a könyvet, ezt tudták. Hát az én könyveim fel fogják újítani ezt a hagyományt. A többsége vagy saját gyűjtésem lesz az internetről, vagy a családi dokumentumgyűjteményem digitalizált változatának egyes darabjai. Csodának látom az életet, másfelől száz év távolságból is igyekszem látni. Ebben is sokat segít a kép.  Az is roppant érdekelne engem, ha én most száz év múlva egy kis fiú volnék, és a kezembe kerülne ez a Kornis vagy kicsoda, hogy na mit gondolt száz évvel ezelőtt – volt az egyáltalán? - valaki arról, hogy bizalom, vagy bibi, vagy béke, vagy áldozat. Neki dolgozok.

– Hogy válogatja a szavakat?

- Nagyon jó kérdés. Magam elé veszem a helyesírási szótárat, olvasom, és az a szó, amelyik megszólít, nem tudom megmondani, miért, talán az segít ehhez, hogy azért itt van egy titkos rugó. És azt megírom. Színházrendező szakon végeztem és dramaturgiát is tanultam, a hatás tudományát ismerem, és képes vagyok – Shakespeare-rel töltöttem az életemet, 12 évig tanítottam műelemzést a főiskolán –, úgy látni az életet, mint színházat. Mint egy nagy életszínházat. Az életemet a dramaturg vagy a drámaíró szememmel különböző szituációk, jelenetek és szerepek sorának látom. Azokról a fogalmakról van mondandóm, amik érdekesek vagy problematikusak – hát az ugyanaz! Érdekes, problematikus, vagyis konfliktusos fogalmak. Például a bíró szerepe, vagy a birkózó szerepe, az kétértelmű. Legalább kétértelmű. Inkább több. A világ legnagyobb írója vagy költője, Shakespeare, azt mondta, „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…” És ez az én Az élet színháza szótáram abból a hipotézisből indulna ki, hogy - no és ki a néző? Oké, mi vagyunk a színészek, és oké, ez a színpad, de hol a Néző? Nos, a Néző, az az abszurdum, az a jövő, az az atyaisten, aki bárcsak lenne! De ha én neki megcsinálom, akkor ezáltal segítek abban, hogy létesüljön, hogy itt legyen. Hogy ő legyen. 
Úgy fejeződik be a Big Brother tanulmányom is, hogy már csak egyetlen kérdésre válaszoljon az olvasó, ha tud: ki a néző? Rilkét is foglalkoztatta a Néző fogalma. Több versében, nagy N-nel, benne van a Néző. Én tulajdonképpen Rilkétől vettem át ezt a néző fogalmat, mert döbbenten láttam, hogy hát ez teljesen stimmel színházi értelemben is, nyilván már ő is színházi értelemben gondolta, nem tudom, nem foglalkoztam vele annyira mélyen, hogy ő hogyan is gondolta ezt, de hát nem nagyon lehet másképp. Tehát az a kérdés, van-e az életünknek nézője, vagy nincs. Figyeli-e valaki Bodor Virág vergődését az élete problémái közt, vagy egy francokat, nem nézi azt senki, senki se kíváncsi rá, nem úgy van… A világ háromnegyed része azt mondja, hogy ugyan már, csak nem képzeled, hogy itt bárminek bármi értelme van, teljesen véletlenszerű, hogy megszülettél, és semmi következménye, totál értelmetlenül meg is halsz a végén, és az egész úgy ahogy van… olyasmi volt, mint ahogy a pipacs virágzik. Azt sem tudjuk, hogy miért. Csak van. 

– A kritika és a szakma nem vár öntől regényt?

– A kritika és a szakma regényt vár. De azt gondolom, a regény egy olyan műforma, amelyik arra tesz kísérletet, hogy egy történetben az egész világot a maga nézőpontjából kifogástalanul és a maga teljességében ábrázolja. Én meg valakinek a múltkorjában azt mondtam, hogy én meg úgy érzem magam a világban és Magyarországon, mintha egy felgyújtott faluban laknék, ahol az összes ház ég. Én pedig, ha regényt fogalmaznék, az olyan, mintha nekiállnék egy nagy méretű festményt készíteni erről. Úgy én nem írok már semmit. A Másikra figyelek, nem magamra, azt befejeztem. Mostantól elmondanám, hogy milyennek láttam Őt. Vagyis ezentúl arról a Másikról szeretnék írni mindenfélét, aki nem én voltam, hanem a barátom volt, a szerelmem, az ajándék, akit kaptam az  életben, és mindenféle alakban. A tér, amit kaptam, a helyem a Másik. Most már tudom. És addig fogok hancúrozni, annyit fogok megismerni, megörökíteni abban az Egy Könyvben, amivé az életemet formálni szeretném, amióta élek vagyis írok, amennyit csak megismerni lehet, amíg csak engedik, amíg haza nem kell mennem a térről. 
 



Lettre, 2009 ősz, 74. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu