Jánossy Lajos:
Taxisblokád     
(Békaügetés)
 
Kész a kakaód, szólalt meg a fülemben egy másik konyhai mondat, egy másik üzenet. Kész a kakaód, kiabálta Etelka néni fél életemen át, évek és évtizedek téli, nyári, tavaszi és őszi reggelein és délelőttjein. Konyhai mondat volt, de érkezhetett akárhonnan: a fürdőszobából, a nappaliból, a balkonról. Erős és lényegre törő, árnyalt mondat volt, végigsüvöltött az egész lakáson. A mondatban azonban ott volt a méltatlankodó hangsúly, a számon kérő jelleg, az indulásra nógató szándék, ahogyan a mostani mondatban benne van, jóllehet én nem Etelka néninél ébredtem akkoriban, mint jelen esetben, egy másik lakásban, hanem Etelka néni jött mondhatni házhoz, engem ébreszteni. Ébreszteni engem és megtartani az eligazítást mindenkinek, belekezdeni és levezényelni a családi kamarazenét, amelynek karmestere és első hegedűse ő, Etelka néni volt egy személyben. Hajnali fél hétkor jött, miután öttől, még otthon, meghallgatta a Falurádiót, és megreggelizett, megette például az előző napi vacsora, a pörkölt maradékát. Vagy a lebbencslevest. Vagy a rakott krumplit. Én kakaót reggelizem, ő pörcös túrós csuszát. Etelka néni Juliska nénit váltotta a bejárónők-másodnagymamák sorában; egy faluból származtak, Juliska néni volt Etelka néni eleven cselédkönyve, ajánlólevele. Két fejkendős asszony, a szegényparaszti világból kerültek fel Pestre, gyári munkások lettek. Etelka néninek negyvenöt után az új rezsim az új osztályhatalom-átvétel szellemében és gyakorlata szerint gyárigazgatói állást is felajánlott, de az okos és büszke nő elhárította a felkérést, köszöni, ő ebből nem kér, nem ért hozzá, lenne inkább munkás, azt meg tudja tanulni, ha kérheti. Az lett, a férje révén került fel Pestre, aki közlekedési rendőr volt, egyetlen fiúkat katonatisztnek együtt felnevelték. A férjét ötvenhatban az utcán megfenyegették; az első közös október huszonharmadikán, miközben a családom csöndben a forradalomról emlékezett, Etelka néni felemlegette a történteket, a családom elnémult, innentől kezdve, tapintatból, Etelka néni előtt nem beszéltünk a magyar felkelésről. De beszélhettünk kedvenc könyveiről és íróiról, ugyanis Etelka néni egész életében olvasott, olvasott Mórát és Móriczot, Németh Lászlót és Tolsztojt, meg beszélhettünk a rendszerről, legalábbis egy határig menően, mert Etelka néni egyszerre volt az eszme híve és a rendszer puritanista ellenfele. Moldova Györgyöt szerette és a Szilágyi Dezső téri, református templom tiszteletesét, akit minden vasárnap meghallgatott. 
     Etelka néni szigorú kotta alapján dirigált, komoly zenész volt, mollban soha, dúrban mindig, de még inkább a katonazene volt az ő igazi műfaja, azt diktálta, folyamatosan indulókat játszatott, a dobok és a rezek világa volt az övé, a fortéké és a fortissimóké. Mozgásba hozta és tartotta a katonazenére idomított kamarazenekarát; anyámat és nagyanyámat, a szélütötte nagyapámat is elügyezte; hagyja csak Klárika, a Zoli bácsit majd én elügyezem, mondta. És irányította és abrihtolta apámat, akit, Etelka néni kívül, senki irányítani és abrihtolni nem volt képes. Feladatok végrehajtására bírta apámat; doktor úr, akkor ma délután lemossuk az ablakokat, mondta, és apám üstöllést átöltözött, rövidnadrágot húzott, atlétára vetkőzött, tornacipőt kötött, vödröt ragadott és a létrára kapaszkodott. Doktor úr, akkor holnap felakasztjuk a függönyöket, mondta Etelka néni, és apám igyekezett, robogott haza a kórházából, és csipeszelte a függönyöket fel a karnisokra engedelmesen. A nagy, egész lakást renováló festéseknél Etelka néni és apám készítették elő a terepet a mesterek számára; fogja meg doktor úr, vigyük, mondta és mutatta Etelka néni, és apám megfogta, amit Etelka néni mutatott neki és vitte, ahova Etelka néni mondta. Majd a festés befejeztével, ugyanígy, mindent vissza a helyére: ezt oda doktor úr, mondta Etelka néni, és apám azt és épp odatette, amit, és ahova Etelka néni elképzelt. Apámnak, miután édesanyja és nagyanyja meghalt, Etelka néni volt az egyetlen partnere a családban, az egyetlen személy, akit igazán, feltétel nélkül díjazott. Azt díjazom Etelka néniben, kezdte apám a mondatot, és aztán részletezte a díjazandó tulajdonságokat. Etelka néni kemény szavú, döntéseiben kérlelhetetlen, ellenfelet és ellenvéleményt nem ismerő őrmester volt, jelentős logisztikai tehetséggel, varázslatos határozottsággal. Voltaképp mindenkit levett a lábáról, pontosabban: lábra állított, előtte csak a kevesek, a kiválasztottak állhattak meg, mi egyként közéjük tartoztunk, szerencsére. Etelka néni örökké szürke, sötétkék és fekete kartonruhái alatt érző szív dobogott kétségtelenül. Nem panaszkodott, nem sírt, nem gyengült el. Egy percre meg nem állt, mosott-főzött-takarított-ültetett-vasalt-teregetett-fényesített-varrt elképesztő sebességgel, kiapadhatatlan elánnal huszonöt éven keresztül. Mindig észrevett valamit, valami csinálni valót, nem jammerolt.  Apám ezért szerette, ezért a megvesztegethetetlen, a szó szoros értelmében a legkevésbé sem szótlan, mert egy másodpercre sem elnémuló, de a lélek mélyén mégis hallgató elszántságért, megtörhetetlen szilárdságért, amiben nincs helye egy szikrányi jammerolásnak sem. 
     Kék babos kendő a csatokkal hátraszorított, a szidolozatlan ezüstben tompán világító haj körül. Szvetter és kötény. Kitaposott, lapos sarkú cipők. Mamuszok.  Erkölcsi magaslat. Etelka nénit ezen a bázison vitába hozni nem lehetett, ezen a bázison kételyeket nem ismert, még akkor sem ingott meg, amikor a fia házassága, tehát a menye fölötti ítéletét meghozta, majd pedig hordta, mint valami keresztet, járta a saját magára rótt kanosszát véghetetlenül. Arról, hogy a menye a fia részéről nem jó, sőt rossz, végzetesen elhibázott választás egyenesen: a feleség léha, felelőtlen és tékozló némber, erről olyan fokon volt megbizonyosodva, pontosabban: annyira mutatkozott képtelennek a saját igazságából, a feltehetőleg legjobb meggyőződése szerinti, mindenek fölött álló, örök igazságból bármely kompromisszum révén engedni, hogy ítélete drámai módon őt sújtotta, visszahullott rá, a fia a feleségére hallgatott. Saját anyjával, Etelka nénivel hadban állt éveken át, egy életen át. Anyját látogatta fiaival, az unokákkal, de Etelka néni a gyerekek anyjával nem érintkezhetett. Első látogatása alkalmával feltehetőleg tüstént pakolásba kezdett, a legkisebb pókhálót a sarokból látványos gesztussal távolította el, kötényt kötött, a konyhában félretolta a tűzhelyen menye tingli-tangli ételeit, gyaníthatóan a lábosba vastagon zsírt kanalazott, egy papriskás krumplit szerkesztett üstöllést, a müzlit, csomós zsemlemorzsát a szemetesbe szórta, unokáinak szalonnás katonákat sorakoztatott, minden mozdulatával érzékeltette, hogy a ház asszonya nemhogy feladatai magaslatán nem áll, épp ellenkezőleg, otthonát rendben tartani képtelen. Következésképp Etelka néni egyik fő témája ez volt, ennek az áldatlan állapotnak, az ezt előidéző és fenntartó személynek, a dologtalanságban megfellebbezhetetlenül elmarasztalt menyének és ezt az áldatlan állapotot kiszolgáló, a gyengeségben megfellebbezhetetlenül elmarasztalt fiának az ostorozása. Ehhez zárkózott fel, ehhez tercelt anyám anyjának, nagyanyámnak a szólama, amelyben az idők során a körülötte egyre inkább felbomló és széteső család tagjainak sorsát vette végig, ebben kitűnő partnere volt Etelka néninek. Fiának, a nagybátyámnak a történetében az Etelka néni fiának története számtalan ponton tükröződött; nagyanyám, jóllehet, szemben Etelka nénivel, érzelmes, elgyengülő és könnyekbe fúló hangütéssel, de hasonló borúlátással került ki a menye és a közte lezajlott csatákból, és bár az úgynevezett kifogások bizonyos motívumok mentén különböztek a két tékozlásra kárhoztatott fiú életében, a lényeg mégis közös volt: mindketten a szülői ház szellemével szegültek szembe, hovatovább megtagadták azt: Etelka néni fiát a városi világiasság pazarló és talmi csillogása ragadta el, nagyanyám fiát egy ízig-vérig kommunista család lánygyermekének gesztenyeszín vonzása delejezte meg. Engem nem ostorozott Etelka néni, velem engedékeny volt, egyetlen mondata volt, amely mögött feddés húzódott: kész a kakaód. 
     Nem így volt, kontrázott korlátozott felelősségű társam az idegen lakásban. Kész a kakaód, ez a mondat félreérthetetlenül, egyben félreérthetően elhangzott, ám mégsem találod a mondat igazi helyét. A mostani konyhai mondatoknak, a testbeszéd zajongó mondatainak megvan a helyük, Etelka néni és a nagyanyám mondatának az időbeli helye viszont bizonytalan, csúszkál a mondat, nem tudod, mikor emelkedett ki a szófolyamból, amit Etelka néni és nagyanyám közös erővel napra nap táplált és duzzasztott. A gimnáziumi időkben apám ajtónyitására ébredtem, mielőtt a kórházába menet beszólt: negyed nyolc, akkorra a konyhában már kész volt a kakaó. A korlátozott bólogat. Rendben. Később a munkás, majd a dologtalan, aztán az egyetemi éveim alatt nem erre ébredtem, nem ezzel ébresztettek, hanem porszívózúgásra és a nagyanyámnak a porszívózúgáson keresztülhasító mondataira riadtam fel. Elkészült-e már a kakaó, ez a kérdés. Mert miután felriadtam, fejemet még bosszúsan befúrtam a párnák közé, próbáltam visszaaludni, de nagyanyám mondatai nem csupán akusztikus hatásukkal ébresztettek fel, hanem indulatba hoztak, forgolódtam az ágyban, miközben a nappaliból nagyanyám hangos táviratai az ajtó résein át, a küszöb alatt elérték címzettjüket. Ha Etelka néni nem jött, nagyanyám akkor sem maradt és hagyott engem szó nélkül; órákig tartó telefonbeszélgetésekbe bonyolódott testvérével, aki a harmadik tagja volt a fiúk által megcsalt anyák hangos, noha minden eredmény nélkül való konyhai és telefonos tüntetésének, mert nagyanyám testvérének fiát, az unokatestvéremet, csakúgy elfajzott gyermekként tartotta számon a családi agenda, mint Etelka néni fiát, Lacikát, és nagyanyámét, Zolikát. Sanyika a közvélekedés szerint szintén rosszul választott, az anyák bizton tudták: nem neki való a feleség, a bölcs, ugyanakkor sértett nők tanácsa szerint ő is rest nőre tett, őt is egy illetéktelen perszóna ragadta el, aki az ingeket csak hébe-hóba vasalja, mindenféle vacak párizsikon, vagdaltakon és szikkadt zsemléken, egyszóval hitvány és hideg, vékony koszton tartja Sanyikát, önmagára bezzeg költ, délig alszik, flinces-flancos, kihívó ruhákban flangál, szórakozni jár, mi másért, minthogy idegen férfiakkal flörtöljön, mialatt az unokatestvérem halálra, így a nőtanács, dolgozza magát. Miután nagyanyám, szörnyülködve és egyetértően végighallgatta testvére panaszkönyvi felolvasását, testvéréét, aki a kérdésben elfoglalt álláspontja alapján alaktanilag inkább Etelka nénihez hasonlított: szigorú volt és engesztelhetetlen, nagyanyám belefogott az itthoni dolgok számbavételébe. A tartalomjegyzékben fontos helyem volt nekem is, nem vitás, és ez a fontos hely, ez az elmaradhatatlan fejezet egyre több olyan alfejezettel bővült, amely nem hagyta nagyanyámat nyugodni; késői érkezéseimről és keléseimről testvérének alaposan és a kilátástalan aggodalom hangján számolt be, de olyan hangerővel, mintha a két lakás közötti távolságot közvetlenül akarná átkiabálni. Halkabban, szóltam ki ilyenkor a szobámból, halkabban, kiáltottam, de mindig hatástalanul, pontosabban, ha lehet, épp az ellenkező hatást kiváltva, tekintve, hogy nagyanyám innen még nagyobb átéléssel folytatta a rólam és körém font áriáit, megvilágosodott számára legott, hogy amiről beszél, az elbeszélés és az elbeszélő ideje egybeesik. Ez a felismerés az elbeszélés érvényét felerősítette, fokozta azt egyenesen, hiszen az elbeszélés alanya, az ő unokája most is ágyban van még, és nem csak ágyban, de legalább ébren, hanem azzal a szándékkal van ágyban fényes délelőtt, hogy tovább aludjon, álmát beláthatatlan ideig ne zavarja senki. A kakaóm ekkor már elkészült, fel kellett csak melegíteni, mondom a korlátozott felelősségűnek az idegen matracon.
     A kakaómat már látom. Ott áll a konyhaasztalon. Ezen a mostani konyhaasztalon valószínűleg nem áll kakaó. Meglepne, és jól esne, ha a konyhából elhangzana a mondat: kész a kakaód, de azt nem állítanám, hogy kakaóra vágyom ezen a reggelen, ahogyan a visszapillantókban tükröződő reggeleken sem esett mindig jól a kakaó. Szeszes, kimarjult gyomorra a kakaó nem gyógyír, de a kakaómat, amíg a családi házban éltem, mindig megittam, a kakaó elfogyasztása volt az egyetlen teljesítmény, amivel otthoni létemet mintegy igazoltam és érvényesítettem. Jelenléti ívet nem kellett aláírnom, a kakaómat viszont meg kellett innom, jóllehet erre senki nem kötelezett. De amennyiben a reggel, a délelőtt otthon talált, a kakaó elmulasztása egyet jelentett volna egy végső, életre szóló mulasztással, azzal a mulasztással, amelynek a bekövetkeztét illető szülői és nagyszülői aggodalom sűrű és áthatolhatatlan volt, akár egy húskonzerv. Az aggodalom hőfoka olykor nőtt, izgalommá forrósodott, és visszatérőn gyanúper-felvételekbe torkollott, robbant egyet, mint egy túlmelegített babfőzelék. Ha a kakaómat nem iszom meg, végképp elvesztem életem biztonságot garantáló kereteit. A kakaó lehajtásával visszaléptem abba a térbe és időbe, ahonnan útjaim elvezettek, nem éppen kakaóivó körökbe. A kakaóivás örök belépő volt, vágja a képembe a korlátozott felelősségű társ. Belépőd volt, örök bérleted, hogy annak bemutatásával, a kakaó megivásával mindig visszahúzódhass az általad százszor elátkozott polgári paravánok mögé. A kakaóval nemcsak kakaó várt, folytatja ingerülten, hanem egy teljes, mindig a legszélesebb kínálatú, napra kész hűtőszekrény, meleg fürdő, mosott és vasalt ruha, vetett ágy, anyai zsebpénz, nagyanyai nyugdíj. Anya- és nagyanyanázs. Jól van, ne vetítsünk, vetem oda neki, igazad van, végtére soha egy lépést nem tettem, hogy a kakaóivás és a vasárnapi ebéd jármait levessem magamról; barátaim egyre-másra költöztek különböző albérletekbe, külföldi ösztöndíjakkal hagyták maguk mögött a saját kakaóikat és ebédjeiket, míg én az apámmal vívtam teljességgel értelmetlen, kimenetelüket véve egyértelmű küzdelmeimet. A küzdelmekben csak egyféleképpen kerekedhettem volna felül, ha megszüntetem a harcmezőt, elhagyom a pástot, magára hagyom az ellenfelet, hadakozzon egyedül tovább, nem válaszlépéseket fontolgatok, taktikai húzásokon, stratégiamódosításokon töprengek lázasan, hanem lelépek a tábláról, amelynek mezői között ezek a küzdelmek létrejöhettek és értelmet kaphattak. Nem tettem meg, nem szüntettem meg, nem hagytam el, nem léptem le. Egymásba karoló éjszakákra bíztam magam, női lakásokban leltem kosztra-kvartélyra, hogy aztán minduntalan visszalépjek a kakaóivás és a vasárnapi ebéd rituális pontjai között kijelölt rendtartásba, abba a tanterembe, ahol az egyetlen beíratott iskolásnak, az egyetlen bliccelő és vénülő diáknak egy komplett tantestület tartott az erkölcsi és az életvezetési alapismeretekből órákat, a reménytelenségtől és a sikertelenségtől egyre feldúltabban és egyre kétségbeesetten oktatták a leckét megátalkodottan elutasító tanulót minden szabadidejükben, ami innentől már nem volt szabadidő, hanem kötött, nulladik órával kezdődő és nyolcadikkal végződő, kihagyást nem tűrő órarend. Nem telt el két-három nap távol a szobámtól, a kakaóivástól és a vasárnapi ebédtől, a szülői felügyelettől mentes övezetekben, és én hazatértem kakaóit inni és vasárnapi levest kanalazni. A kakaóivás csak akkor maradt el, ha az éjszakából egy nem kimondottan kakaóivó személlyel érkeztem haza, egy baráttal vagy alkalmi hölgyismerőssel. Ha utóbbival, akkor apám már nem nyitott be, túl voltunk a gimnáziumon, a távozáskor, a hallon és az előszobán keresztül vitt slisszoláskor, a minden apró neszre a vadászkutya élénkségével reagáló nagyanyám és Etelka néni azonban nem mulasztott el kiszólni: kész a kakaód. Mentem kifelé egy csajjal, nyílik a konyhaajtó: kész a kakaód. Nem így volt, vág közbe a korlátozott felelősségű társ. Apám a hétköznapokon valóban nem nyitotta a fürdőszobaajtót, de hétvégenként beszólt: kész az ebéd. Kész a kakaód, kész az ebéd. Két mondat, kész regény.
     Nem feltétlenül esett jól a kakaó akkor sem, amikor több nap után nem csak a gyomor volt savas, hanem az egész szervezet. A korlátozott felelősségű társ átveszi a szót, azt mondja, azt úgy képzeljem el, legalábbis próbáljam meg, tegyem hozzá a képzeletemet, hozzak én is valamit a boltba, ő nem képes úgy elmondani, ahogy volt, szavai régi szavak, toldozott-foldozott, korlátozott felelősségű szavak vannak csak arról, amit el akar mondani nekem, szóval, kezdjem elképzelni szóval. Azaz ellenkezőleg. Hogy bár nem tehetjük, de lendüljön túl a szavakon a képzelet, amihez viszont az ő szavai kellenek, amelyekkel azt próbálja elmondani, tehát mozgósítani a képzeletemet, hogy éveken keresztül csak nyíltak a helyek egymás után, mindenhol, a legelképzelhetetlenebb helyeken a helyek. Képzelem. Ha valami mégis bezárt, tüstént nyílt mellette, két utcával odébb, vagy három megállóval lejjebb a következő, ugyanolyan, mégis másik; úgy tűnt, akár egy beláthatatlan lakásban, inkább kastélyban járna mindenki, egy a födém, alatta megannyi áttekinthetetlen helység nyílik a passzázsok és előszobák, az utcák és a terek labirintusából, az ajtók nyitva, pár fokos lépcsők vezetnek az emeltebb traktusokba, pár fokosak lefelé, az ejtett budoárokba. Rigoletto, Hold, Zanzibár, Fekete Lyuk, Tölgyfa, Piaf, Razzia, Bolse Vita, Zöldség-Gyümölcs, Tilos az Á, Big Mambo, Könyvtár, Blue Box, Wichmann, Egyetemi színpad, Picasso, Vén diák, Biliárd fél tíz, Blues, Egocentrum, Sixtusi kápolna, ilyen nevekkel, ilyen felírásokkal volt tele a város, ezek voltak a helységnevek. Nem jut eszembe több. Ezt képzeld el! Nem jól mondod, képzeld másképp, mondom a korlátozottnak. Képzeld el ezt a várost, igen, ezt itt, Budapestet, nézz körül, nézd meg jól magadnak, aztán hunyd le a szemed, és most képzeld el! Olyannak képzeld, amilyennek tegnap láttad, épp ez lesz az, ez lesz a nehéz, olyasmit elképzelni, ami itt van, ugyanennek a városnak a helyére elképzelni ugyanezt és mégis egy másikat. Ez már nem az, viszont elképzelésre épp alkalmas, arra, hogy a képzeleted betöltse azokat a helyeket, amelyek ma már nincsenek, felmelegítse a helyek hűlt helyét, helyet csináljon a helyeknek az újra képzelt utcákon, a pincékben, a szuterénekben, az emeleteken, a mozikban, az udvarokban, a kertekben, ott, ahol a helyek nyíltak. Képzeld el, hogy mész az utcán, mondom a korlátozott felelősségnek. Tizennyolc évvel ezelőtt van egy utca, most is van. Ezt az utcát most kiürítjük, levonunk belőle tizennyolc évet, elővesszük az érettségi fotóját. Látszólag nem fog jelentősen megváltozni, ne csodálkozz; tele lesz autókkal a járda, a házak többé-kevésbé a helyükön, ugyanazon a helyen vannak. Viszont néma a város, nem jár semmi, fölötte a repülőgépek, benne csak az emberek. Nem járnak a villamosok, a buszok, nem az autók. Csönd van és éjszaka. Jó, elképzelem, hagyj egy kis időt. 
     Elképzeltem, és folytatom az elképzelést. Azt az éjszakát két másik előzte meg, egy idegen lakásban végződő, aztán egy onnan induló nap éjszakája. Az onnan induló nap soha nem látott valószerűtlenséggel kezdődött. Kiléptem az utcára, semmi nem közlekedett, teljességgel megmagyarázhatatlan hangtalanság zsanérozta a várost. Sütött a nap, fényes délelőtt volt, inkább enyhe, mint csípős, őszi szelek bújócskáztak az utcákon, keverték a levegőt, ami semmivel összehasonlítható és téveszthető nem volt; a kapualjak főzelékszaga, a frissen lefőzött kávék illata, a söntések borgőzös és cigarettafüstös lehelete kergetőzött a nagykörúton, ahova a vékony józsefvárosi utcából kiléptem. Pest asztmás lélegzetvételei közé ezúttal még a budai hegyek hamvadó zöldjének kesernyés fűszerei is beférkőztek, nem szűrte meg őket a benzinköpeny felhasíthatatlan szövete. A híd felé vettem az irányt, minden fogódzó nélkül, álmélkodva baktattam a járdán, holott, ezt már a kilépésem pillanatában jól láthattam, semmi nem akadályozott volna meg abban, hogy akár a villamossínek között lépkedjek. Nem volt dolgom aznap, nem létező céljaimhoz nem kellett igazodjak, ebben nem volt semmi meglepő, abban azonban igen, hogy az egyébként mindenféle, számomra soha nem azonosítható célok irányába igyekvő lakosoknak láthatólag sem volt céljuk egyáltalán. Mindenfelé emberek mászkáltak, de rögtön észrevettem, hogy elbizonytalanodva, a napi sietős rutinjukból kiszakítva, ugyanakkor izgatottan nyüzsögtek, jöttek-mentek, csoportokban gyülekeztek, vagy csak álltak az utcasarkokon és tétován cigarettáztak. A ballonkabátom szárnyaiba olykor belekapott egy-egy fondor fuvallat, a könnyű pulóver alatt a bőröm tele volt női illatokkal és szagokkal. A számba is idegen ízek költöztek. Valami matracon ébredtem akkor is, egyszobás, mintha épp költözés alatt álló lakásban, dobozok és ruhahalmok között, személytelen rumliban, elfüggönyözött fényben. Mellettem alacsony, enyhén molett lány szuszogott, a lába kinyújtva is csak a takaró kétharmadáig, ha ért, jobbkarja átdobva a paplan fölött, a körmökön pattogzott a lakk, páráiban a fehér bőrű és vaskosabb végtagú nők izzadságának édeskés parfümjei és az ezt elnyomni nem tudó dezodor játszott. Nem kellemetlen, ám mégis pórusokba férkőzően állott volt a levegő. Nagyanyám azt mondaná: az ájer, fűzi hozzá a felelősség. A zuhanyozásra nem gondoltam, nem kívántam ezen a fokon a kelleténél bensőségesebb kapcsolatra lépni a lánnyal, nem akartam fogkefét, nem törülközőt, sem kávét, sem baracklevet. Telefonszámot azonban kaptam, ez nem volt elkerülhető, de elkerülendő sem, egy női telefonszám, gondoltad akkor, árnyal a korlátozott társ, mindig jól jöhet, ahogyan jött is megannyiszor jól, ne tagadjuk. A kabátomat a gangon vettem fel, és szaporán lépcsőztem ki a házból, amelynek alagsorában borozó bújt meg, mint kiderült, kiderítettem, gyomorszagú, vagy másképp és nem szépíthetően, hányás- és vécészagú italmérés; a homályban cigányok üldögéltek egykedvűen azonosíthatatlan lőrékkel feltöltött poharaik fölött. A kocsmában semmi nem tűnt fel, ebben a kocsmába öt, tíz és húsz évvel ezelőtt ugyanez fogadott volna, ebben az időzónában felfüggesztésre maga az idő ítéltetett. Innen fordultam ki a körútra, majd jutottam el a Petőfi hídig, amelynek feljáróját autók torlaszolták el: nagyrészt taxik fedezéke zárta el a közlekedés előtt a hidat, a kocsikat tömegesen állták körül a vitatkozó emberek, akikkel szóba ugyan nem elegyedtem, de félmondataikból kivehető volt, hogy a beígértet meghazudtoló benzinár-emelkedés mértéke elfogadhatatlan a taxisoknak és fuvarozóknak, és elégedetlenségükben a város lakosainak nagy része egyként osztozott. A beszélgetésekből kihallatszott, hogy nem csupán Budapestre terjed ki a taxisok és fuvarozók sztrájkja, hanem a hírek az egész ország útjain hasonló barikádokról szóltak. A dolgozók, akik évtizedeken át nemcsak tűrték, hanem elfogadták, hogy életük fölött különböző, tanácsi és pártirodákban hoznak rendeleteket, mi több, kivételesnek ítélték meg a szocialista táboron belüli helyzetüket, most úgy tűnt, az új világban öntudatra ébrednek, szabadon választott kormányukon számon kérik azok ígéreteit. Elmaradt lázadásaikat pótolták mintegy, magyaráztam a korlátozott felelősségnek, mintha elkábított lelkiismeretük ébredt volna fel; a lelkiismeret, amely először és utoljára 1956 forradalmi napjaiban kért szót, és amely oly szolgaian hallgatott egy évszázadon át, hallgatott például akkor is, nem volt oly rég, lehetne emlékezni, amikor épp tíz évvel ezelőtt a lengyel munkások sztrájkoltak, tegyük hozzá: egy diktatúrával szemben, és ezrével érkeztek a magyarországi piacokra, törülközőt és hajszárítót árultak, kazettát és frotírzoknit. Hallgatott a lelkiismeret ekkor is. Hallgatott a tizenharmadik kerületben és hallgatott a tizenegyedikben, hallgatott a pesti melósoké és hallgatott a bel-budai orvosoké, hallgatott a Lehel téri és hallgatott a Skála-piacon, és hallgatott példának okáért abban a konyhában is, ahol Etelka néni, anyám és a nagyanyám személyében, tehát egy vidékivel kiegészülve, mintegy három piac találkozott. Akár anyám, akár Etelka néni, akár a nagyanyám tért vissza a piacról, mindannyiuknak elhúzódott a szájuk, amikor a lengyel árusokra került a szó, beszámolóikban nem mulasztották el hangoztatni gyanújukat, hogy a paradicsom, a krumpli és elsősorban a hús árának emelkedése is nekik, a lengyel árusoknak, a lengyelországi lébecoló tömegeknek köszönhető. Amint megérkeztek az első árusok, Magyarország nyomban és egyként naplopókról és ingyenélőkről beszélt; a lengyelekről, mint munkakerülő népről, sőt népségről, en bloc. A Petőfi hídnál ez a rég elfeledett szereplő, a lelkiismeret lépett a színpadra, gondoltam a lökhárítókat kerülgetve.  
     Emlékezz csak, nyit zárójelet a korlátozott felelősségének tudatában lévő  társ, Magyarország túl volt a demokráciát követelő tüntetéseken és nagygyűléseken, a szovjet csapatok kivonásán és az első szabad választásokon. A legnagyobb tüntetések azonban nem az utcákon zajlottak, hanem a hegyeshalmi határátkelőnél például március tizenötödikén. Miközben a fővárosban a demonstráló tömeg a Magyar Televízió szimbolikus elfoglalásával volt elfoglalva, addig a lakosságnak a diktatúra készenlétét meghaladó túlereje Bécsben ünnepelte önmagát; különféle technikai eszközök, de elsősorban a hűtőládák iránt mutatott heveny, rendszerkritikai érdeklődést. Így volt, bólogatok társamnak. Magyarország szabadságharcának legnyíltabb, a régi sminktől tisztára törölt arcait az egyre másra nyíló helyeken mutatta meg, egy permanens házibuliban nyilvánította ki idei-óráig, a házsorok és az utcák hálózata alatt és fölött és mögött egy másik hálózat bontakozott ki. A heves ifjúság nem a barikádokon kívánta feláldozni életét egy szebb jövőért, hanem azt megteremtette legott, tágra vált pupillákkal, örömittasan, szemét le nem hunyva, akárha valami örök álomban, mámorosan táncolt és tántorgott abban a hiszemben, hogy hazája nemcsak egy idegen hatalom ellenőrzése alól mentesül immáron végérvényesen, hanem a házmesterek, az önkéntes rendőrök, a portások, a kalauzok, a feljelentők, a párt-, KISZ- és tanácstitkárok, a művelődési-ház igazgatók, a munkásőrök és a taxisofőrök rémuralmának is megmásíthatatlanul befellegzett, lamentáltam korlátozott felelősségű társammal a matracon. És valóban, egy örökkévalónak tűnő pillanatig úgy tűnt, diadalmaskodik egykori elnyomói fölött; a régit felváltó másik város visszaverte a mérsékelt eltökéltségű támadásokat, az igazoltatások elmaradtak, a légypiszkos csillárok kockaleves-fényében lapuló lakóknak a fegyelmező szervezetek felé tárcsázott, riadt hívásai csillapultak, a várost magával ragadta a délutántól reggelig lüktető forgatag; ifjú és örökifjú csapatok flangáltak az utcákon és a tereken, a vigadalomba egyre több külföldi szó is hangot kapott. Budapest újra benépesült. A meglepetés vált megszokottá, az őszi délelőtt némasága azonban felülírt minden meglepetést. 
     Viszont az az őszi délelőtt mégsem csak erről szólt. Mentem át a Petőfi-hídon, a Duna páncélján szikrát vetett a nap, céljaim nem változtak, tehát nem támadtak. A városban még használatosak voltak a telefonfülkék, tíz- és húszforintosokkal működtek, voltak köztük olyanok is, amelyekből végeláthatatlan beszélgetéseket lehetett folytatni a nyugattal, az átfúrt érméken damilszálat futatott át a kurucos képzelet, a pénz addig nem esett le, amíg a hívó fél jónak nem látta, be nem fejezte New York-i társalgását a nyolcvanas években disszidált barátjával. Mindenkinek a zsebében lapultak tíz- és húszforintosok, az enyémben is csörgött néhány azon a délelőttön, ezek segítségével kíséreltem meg tovább lendíteni, elindítani, társasági lendületet venni a napnak. Telefonozgatni kezdtem tehát. Nem kellett sokszor tárcsázzak, hogy visszhangra leljen a találkozás vágya; a vonal másik végén hamarosan ráleltem az aznapi kibontakozás fedezetére, jóllehet meglepődve az ellenkezőjén lettem volna, tekintve, hogy szinte biztosra mentem, régen bejáratott előfizetőt hívtam, lányt természetesen, aki nemhogy egy délelőtti, hanem hajnali órákban sem fogott alkudozásba jöttömet illetően; szerény bérleményének ajtaja mindig nyitva állt. A lány külcsínnel és belbeccsel egyként rendelkezett, épp annyira, hogy jelenléte ne nélkülözze a női jelenlét jellegzetességeit, vagyis a légkör bókolásra mindig inspirált legyen, ugyanakkor ezeken a hullámhosszokon túlra soha ne csábítson. A Dunán túlra, Pestre, ahol lakott, azonban igen. Úgy döntöttem, nem először, hogy nem ugyanazt az utat teszem meg visszafelé, hanem a Szabadság hídon kerekedek át és felül. Nem így volt, felesel a korlátozott felelősségű társ. Akkor hogy volt, kérdezek indulatosan vissza. Nem tudom én sem, de ez a nem tudás biztos. Itt megszakad a film, a Petőfi híd budai hídfője és a Deák tér között üres a memória-lemez. A fantáziából kéne letölteni ezt a szakaszt. El kéne képzelni. Hazamentem meginni a kakaóm, mondom a kft-nek, ez így elképzelhető. Vagy hazamentem ebédelni. Hazamentem kitölteni a jelenléti ívet, bemutatni a bérletemet, hiszen hétvége volt, vasárnap. Anyám már megterített, az asztalon négy teríték várakozott, a nagyanyám elkészült az ebéddel. 
     Vasárnap értél haza, de a Petőfi hídnál még nem vasárnap volt, ha vasárnap értél volna haza, akkor Etelka néni resztelt mája nem párálhatott volna a tűzhelyen. Azon a napon tehát nem értem haza, ez a megoldás, válaszolok egykedvűen a mindig alapos és másnapos társnak. Elértem a Deák térig, maradjunk ennyiben, már megvolt a drót, a korábban felhívott lány leadta a címet, ahol találkoznunk feltétlen érdemes. Egyszobás bérleménybe vezérelt a jószerencsém azon a napon, a vidám szükségállapotra ítélt város mintegy előhívta, hogy mindenki máshol legyen, mint ahol szokott, ott, ahol eddig nem volt. Nem voltam még abban a lakásban, a résztvevők is többségükben ismeretlenek, viszont nem sokat teketóriáztak, a három bélyeg már kint feküdt szép rendben az asztalon. Három bélyeg, akárha egy gyűjteményből, rontott, fogazatlan Maurizius, mellettük egy körömolló. Nem így volt, nem voltak előkészítve a bélyegek, kontráz korlátolt társam, az egyik női táskából kerültek elő számodra váratlan pillanatban, jóllehet a társaság mintha ezért gyűlt volna össze. Nem emlékszem az összetételre sem, hányan voltunk pontosan, elképzelni ezt nem is érdemes, mert az érdemi részhez ennek semmi köze nem volt, nem lett. A bélyegek az ollónyisszantások után kettéhasadtak, hat félbélyegre váltak ekképp, hatan lehettünk tehát, de ebből csak négy szereplő maradt meg az emlékek és a képzelet színpadán. Miután a bélyegeket, ahogyan a felcímzett borítékra illeszteni szokás, mindenki megnyalta, de mivel a boríték címzettje ő maga volt egy személyben, le is nyelte legott, Hoffmann-meséi elkezdődtek. Mégsem volt mesés kezdet, nem mondható; amikor az egyik lány a tapétát kezdte szaggatni, akárha mögé akarna bújni, egy Bergman-filmből a pókisten hívogatná egyenesen, kaparta és tépte a fal burkolatát, fel-alá rohangált a parányi térben, haját szaggatta, arca egy optimista Schiele-festmény vonásaiba fordult, éreztem, menni kell, menekülni azonnal és sebesen, mert néhány másodpercünk ha van, különben bennünket is magával ragad a démon, bennünk is a fenevad veszi át a szót. A szoba négy sarka megbillent és kigömbölyödött, a padlószőnyeg hullámzani kezdett, a bútorok összébb húzódtak, az ablakok elé sötét függöny ereszkedett. Úgy tűnt, blokád alá kerülünk mi is, mint a város, ám minket nem a taxisok bénítanak meg, hanem Hoffmann mester ördögi varázslata ejt rabul, örökre bekerülünk a bélyeggyűjteményébe, ahonnan majd kedve szerint húzogat ki időnként, mutatóba. Szikrányi idő alatt döntöttünk, pattantunk fel, búcsúmozdulatunk ott maradt a levegőben, mert gyorsabbak voltunk, mint a mozdulat, és harmadmagammal utat törtünk, iszkoltunk az elhatalmasodó erők még össze nem zárt rései között. Az utcán lélekszakadva tettük meg az első métereket, hogy aztán egy padra roskadjuk, és robbanó nevetésünk, ziháló kacagásunk, ordító röhögésünk alatt rázkódjon a pad is, rázkódjon az utca, remegjen a lég, viharos, pokoli és mennyei, testi és lelki kereteinket szétfeszítő elszabadulásunk örvénye megcsavarja a fák koronáját, önfeledten hulló könnyeink zápora szétáztassa a bokrok árnyékát, kicsorbítsa az álló autók kontúrjait, megállítsa a felhők futását, feltartóztassa a nap bukását.  Felszámolja az időt, benépesítse a teret. Miként kerekedtünk fel a padról, nem tudható, előztem meg korlátolt felelősségű társam okvetetlenkedését, de hogy megtettük, ez annyiból bizonyosan tudható, hogy egyszerre éjszaka lett, a fényes budapesti ég mögött fekete alapozó szín feszült, előtte a lámpák, a neonok és a szirénák ettől csak még erősebben világítottak, sütött a városi csillagok fénye vakítóan. Igen, átjutottunk a városon, pontosabban egyik helyet érintettük a másik után. Időnként szikrázott az ég, kivilágított repülőgépek szelték át és szét a fekete kárpitot, máskor tűzijátékok rügyfakadását néztük tágra nyílt szemmel, életre vált tekintettel, néha tűzfalak omlását láttuk, és hallgattuk azt a puha, már-már gyengéd robajt, amely a lepedőnyi faldarabok zuhanását és földet érését kísérte. A parkok helyén vad kertek pompáztak, néger szolgák hordták az ananászt és az üdítőt, mindenhol szökőkutak fakadtak. A kirakatokban fogadások és házibulik zajlottak, dús vacsorák, libériás inasok tálcáin táncoltak a pezsgős poharak, a pamlagokon gazdagon ékszerelt nők heverésztek, fél térden férfiak bókoltak. Heverésztek egy patikai cégér, bókoltak egy bútorüzlet-felirat, egy ékszerbolt portálja alatt. Érintettünk néhány helyet, szentigaz, ért végre egyet a korlátozott felelősségű társ. Mellesleg bekukkantottunk a Mikszáth Kálmán teret ölelő övezetbe, de ez csak az utcatáblákra írt, akárha egy tesz-vesz-városban, információk alapján volt elmondható. A szavak új életre keltek, kifordultak a jelentésükből, a békából békávékirálynő lett, medvesajtból medvesejt, az ajtóból szakajtó, a Hősök teréből nősök tere. Minden mulatságos volt és erőtől duzzadó, földet és eget ostromló.
     Aztán valahogy ösvényt vágtunk a Kálvin tér felé, cseperegni kezdett az eső, egy újságos pavilon eresze alá húzódtunk. A szavak elcsöndesedtek, a mondatok dagálya csillapodott, Hoffmann innentől kezdve már kizárólag képekben mesélt nekünk. A Kálvin téri templom magasodott előttünk, amely azonban varázsütésre, akár egy óriási fagylalt, olvadni kezdett; folyt és csöpögött a reformátusok székesegyháza, szétmázolódott a torony, elcsurgott az óra mutatója, a számlap a Hold helyébe lépett, a felhős ég előterébe merészkedett, a hatalmas, kétszárnyú kapu kioldódott a helyéről, szárnyait lengetve útra kelt, és komótosan a Ráday utca felé repült. Lucy in the Sky with Diamons. Hökkenten álltunk, és csak mutogattunk egymásnak. A blokád alatti város utcáján ekkor épp már senki nem járt, egészen a Szabadság hídig feketén csillogott az úttest. Mindhárman tudtuk, vége a napnak, de elszakadni egymástól képtelen gondolatnak tűnt, tisztában voltunk vele, hogy egyenként nem vihetjük haza a közös várost, volt már némi tapasztalatunk, számíthattunk rá, ha megpróbálunk egyedül véget vetni a mesének, az nem tesz kivételt, az árulók nyomába ered, és olyan fordulatot vesz a történet, amelyben mi csak kárvallottak lehetünk, üldözöttek, olyanokká válunk, mint az a lány a mesében, aki a tapéta mögött kereste a pókistent. A mi mesénk hármunkról szól, hármunk erejéről, egészen addig, amíg a varázsló el nem töri pálcáját. Maradtunk tehát, a kocsonyás színekben pompázó templom foglyaiként, afféle templomos lovagokként, akiket köt a hűségeskü, a közös és szent titok, amelyet őrizniük kell, akkor ott úgy látszott, egy életen át. 
     A híd felöl egyszer csak emberi mozgás támadt. Semmi nem tűnt akkor valószerűtlennek, minden az volt, a valószerűtlen a valószerű, de annak a két embernek a feltűnése mégis új táncrendbe foglalta a felcsigázott képzelet játékát, veszi át a szót a korlátozott felelősségű társ. Két ember közeledett, a tekintetünk immáron rájuk fókuszált. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy ez a két ember felénk tart, mintha az újságosbódénkat célozták volna meg egyenesen. Addig hittünk a szemünknek, de ott, annak a két embernek a jövetele az addig képzelt valóság és a hétköznapi tapasztalat között húzott ismeretlen határmezsgyét. A Kálvin téri templom körvonalai is helyreálltak a két ember lépéseinek ritmusára, újraépült a templom, a torony a torony magasában csúcsosodott, a kapu a templom bejáratának mutatkozott. A két ember túl volt a templomon, a nagy kereszteződésen gázoltak át, jöttek, ahogyan rendesen jönni kell egy éjszakai városban, jöttek, mintha mi sem történt volna. Némán követtük mozgásukat, némán és bénán, mert eldönthetetlen volt, Hoffmann mesél-e még nekünk, vagy ez már egy másik mese, egy rémes mese, a holnapi és holnaputáni mese, amelyben minden jár és kel, autók és villamosok, iskolások és felnőttek, és mi magunk is járunk-kelünk valami magasabb, noha sokkal alacsonyabb céltól vezérelve. A közös kacagásba tördelt mese az arcunkra fagyott, szörnyű bohócvigyorrá dermedt, tágra nyílt szemünkben megalvadtak a fények. A két ember, már az sem volt vitás, egy férfi és egy nő ekkor szinte karnyújtásnyi közelségbe ért, arcukon elnyűtt, többnapos fáradtság, értetlenség. Guten Abend, wo kann man hier Taxi kriegen? Ezt kérdezte a férfi. Hol lehet itt taxit kapni, fordította a belső német tolmács. Hol lehet itt taxik kapni, ez volt hát a kérdés az éjszaka közepén. Mindhárman ismertük a nyelvet, annyira biztosan, hogy más körülmények között válaszunk nem késhetett volna. Így azonban késett. Egymásra néztünk azzal a szemöldökbe foglalt kérdőjellel, amelyben benne volt a tanácstalanság, hol is kezdjük a választ. Ezerkilencszáznyolcvankilencben, Mohácsnál, Trianonnál, 56-nál, az anyánknál, Etelka néninél vagy a Kálvin téri templomnál? A mesében csak mi voltunk benne, meg most már ez a két ember, akaratlanul. Sehol, mondtuk választékosan, mire a két feltehetőleg német turista csüggedten, ám meg nem lepődve tovább húzta maga mögött kisgyereknagyságú, fogantyús bőröndjeit. A varázsló eltörte pálcáját, hol volt, hol nem volt, két ember, három ember egyszer, búcsúztunk nem sokkal később, és útra keltünk hazafelé.

         (részlet egy készülő regényből)
 


Lettre, 2009 ősz, 74. szám 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu