Deme János
Trabant de Lux az Aranyparton
(A korszak, a szezon és a fazon)

          „Autók a tenger felé
          Mennek el a mi utcánkban
          Mindenki integet
          A saját kapujában”
          (Kispál és a Borz)

          „Hányszor elmúlt már
          De újra visszavár
          A balatoni nyár”
          (KFT)

Miközben ezt a szöveget írom, három médiahír is megzavarja a munkám, és mind a három mondanivalóm alapos újragondolásra késztet. 
Az egyik arra hívja fel a figyelmem, hogy 20 éve temették el Kádár Jánost. Húsz évvel ezelőtt, amikor Kádár meghalt, nyár volt, épp mint most, ezen kívül húsz évvel fiatalabb voltam. Ültem nagyszüleim udvarán, és dinnyét eszegettem, közben pedig – ahogy most is – hallgattam a rádiót. Miután bemondták a halálhírt, elgondolkodtam rajta, hogy azon a nyáron talán nem csak az általános iskola ér véget. Nagyanyám macskáit a bukott kommunista diktátorok után neveztük el, és hahotáztunk, ha valamelyik hallgatott az új nevére. Ettől még persze egész nyáron „ismételgettem” az oroszt, hogy ne kelljen majd túlságosan égnem belőle a gimiben. Szeptemberre kiderült, hogy aggodalmam felesleges volt, orosz helyett elkezdjük „nulláról” a németet. Amit egész jól meg is tanultam, ez pedig jelentősen közrejátszott abban, hogy később Berlinben kötöttem ki, ahol egyébként leginkább oroszokkal ismerkedtem, akikkel mellesleg angolul értettük meg egymást. Amikor jobb munkám nem akadt, balatoni nyaralásokat árultam egykori berlini keletnémeteknek. Ezek alapján talán érthető, hogy nemrég önként jelentkeztem, hogy interjúkat készítsek a Balaton parton élőkkel, akik személyesen élték meg a '70-es és a '80-as évek ottani nagy „német-dömpingjét”. Pár napja érkeztem vissza, jócskán feldúlva mindattól, ami interjúalanyaim elbeszéléséből számomra kiderült.  
            A másik hír arról tudósít, hogy az idén talán fellendül majd a balatoni turizmus, köszönhetően a gazdasági válságnak, mely várhatóan arra készteti honfitársainkat, hogy ezen a nyáron beérjék a „magyar tengerrel”. Mikor 20 éve Kádár meghalt, tombolt a nyár a Balatonon. Tömve volt nyaralókkal a víz, a part, a vendéglátóhelyek, a kempingek, a hotelek és persze a magánházak. Ment a buli, a baráti országokból érkezett nyaralók szinte már „nyugaton” érezték magukat, ami nagyon jól tartotta a rájuk szakosodott helybelieket. Akik persze nem számoltak olyan forgatókönyvvel, hogy majd a szezon végén a keletnémet „kuncsaftok” Trabantjaikon nem az NDK, hanem Ausztria felé veszik az irányt. És amikor ősszel arra a hírre figyeltek fel, hogy Berlinben bontják a Falat, a Balaton parton még akkor sem körvonalazódott, hogy az elkövetkezendő nyarakon egyre kevesebben jönnek majd az egykori keletnémetek, hogy szépen lassan bezárnak majd a vendéglátóhelyek, hogy kiürül a part, és hogy a rolót egyre lejjebb lehet ereszteni. És amikor mindez bekövetkezett, még akkor is várták a „németeket”. És várják a mai napig. Zimmer frei.
            A harmadik hír szerint az egykori keletnémetek többsége valamilyen értelemben visszasírja az NDK-s időket ma, 2009-ben. Pedig amikor ’89 nyarán meghalt Kádár, és közben teljes gőzzel tombolt a szezon a Balatonon, nem így voltak ezzel a keletnémetek. Haza se akartak menni! És most visszasírják az akkori időket? „Hát jöjjenek vissza a Balatonhoz! Olyan jól sehol nem érezték magukat, mint itt!” – vélekedik egy helybeli, aki ma is szívesen látná őket. Szívesen elfelejtené azt a kínos helyzetet is, amikor a következő nyáron beállítottak: Trabantok helyett Opelekkel, Fordokkal és Mercedes-ekkel, kiflancolva (nem mentek már az általuk korábban Pullover Markt-nak hívott lengyelpiacra), viszont fintorogva a nekik kínált szobák berendezése láttán (amelyekért még egy évvel korábban hajlandóak lettek volna felárat is fizetni). „Ők így kompenzáltak” – vélekedik egy part menti vendéglátós az egykori keletnémetek megváltozott „stílusáról”, aminek a gyökerét abban látja, hogy az NDK-sok korábban megalázva érezték magukat a Balatonon, ugyanis kuponnal kellett fizetniük, és forinthoz csak úgy tudtak hozzájutni, ha otthonról hozott árucikkeket „értékesítettek”.           
            Láthatólag nem passzol egymással a volt keletnémetek és a még mindig Balaton partiak jelenkori nosztalgiája. Pedig lényegét tekintve nem nagyon különbözik a múltba tekintés e két variánsa. Mindkettő a maga ’89 előtti múltjához tér vissza, hogy ott találja meg saját önazonossága alapvető elemeit a jövőre nézve. A jelent ugyanis nem érzi a magáénak, ezért olyan külső erők és körülmények számlájára írja, amelyeknek ő maga áldozatul esett. Mert hát senki nem így képzelte a Nyugatot 20 évvel ezelőtt, amikor Kádár meghalt, és tombolt a szezon a Balatonon. Pedig ott aztán minden a Nyugatról szólt, és azt még mindenki a sajátjának élte meg. A Trabant tetejébe például napfénytetőt lehetett vágatni, kerekeire meg műanyag dísztárcsát tetetni. Ebből a bizniszből pedig akkoriban kiválóan meg lehetett gazdagodni. 
 Még akkor is, ha a keletnémetek inkább csak „fogyasztották” a balatoni „nyugatot”, amit a helybeliek jóval inkább maguknak „termeltek” (többek között a keletnémetek pénzéből), összességében mindenki a közös „munka” gyümölcsét élvezte: a szabadság számára elérhető eggyel nagyobb fokát. A szocialista Riviérán kialakult „szabad piacon” ugyanis mindenki áruba bocsáthatott valamit, amivel ő maga éppen rendelkezett, de ami valamelyik baráti országban éppen hiánycikk volt. Ezen keresztül pedig mindenki megengedhetett magának valamit, amihez otthon ő nem jutott hozzá. És itt nem csak a Trapper farmerre vagy a robotgépre érdemes gondolni, hanem olyan javakra is, amelyeket például a „lazább erkölcsű NDK-s lányok” vagy a „mulatós zene” képviseltek. Senki nem jött és senki nem távozott üres kézzel, és minden ügylettel mindenki jól járt – valamilyen értelemben. 
 Az, hogy a szocialista tömegturizmus fellegvára átcsapott a Nyugat imitációjába, és ekképp kezdett körvonalazódni a szocialista tábor szabadságra induló dolgozói szeme előtt, önmagában még nem következett a baráti országok jóléti-, fogyasztás-, útlevél- vagy valutapolitikai stratégiáiból, amelyek egymástól jellegzetesen eltértek. Éppen az osztályrészül kapott hiány és különbség vált „enyhíthetővé” a balatoni „olvasztótégelyben”, ahol beindult a társadalmi kölcsönhatás: minden átválthatóvá vált, minden gazdát cserélhetett, és eközben mindenki kivetkőzhetett (fürdő- és szabadidőruhát öltve magára) az otthoni meghatározottságaiból. A szabadság mámora még a nyugatról érkező (a szocialista „szabad piacot” nyugati árukkal feltöltő) nyaralókat is felüdítette – elég csak a pénzüket otthon fáradságos munkával összekuporgató, de végül a Balatonon kiköltekező olasz fiúk máig legendás alakjára gondolni, akiket állítólag bőven kárpótolt mindaz, amiben a „magyar lányok” részesítették őket.    
 Márpedig ha figyelembe vesszük, hogy a Berlini Fal már jóval ’89 előtt leomlott a Balaton partján, akkor azzal is érdemes foglalkoznunk, hogy mi az, ami felépült azon a helyen, ahol a két egymástól elszigetelt világ lakói egymással sűrű érintkezésbe léptek. Mert hát mindaz, ami a szocializmus balatoni talaján sajátos Nyugat-imitációként alakot öltött, egy spontán alulról szerveződött népi kezdeményezés, amolyan „csináld-magad-a-nyugatod” volt, amely ugyanakkor össze is olvasztotta (a napon) az egymással érintkező népeket. Elég csak az itteni kelet-nyugati testvértalálkozókra, a kiadó magánházakhoz évekig (esetenként évtizedekig) visszajáró vendégekre, az együtt felcseperedő gyerekeikre, a szórakozóhelyeken lángra lobbanó szerelmekre, na meg az említett mindennapos üzleti tranzakciókra gondolni (de arra is volt példa, hogy a helyiek az itt nyaraló lengyelektől értesültek a Szolidaritásról). Ennek megfelelően az akkori nyaralás (ha nem is szocialista módon, de) kollektív élménnyé vált, köszönhetően a résztvevők egymásra utaltságának, és az ebből adódó mindennapos, közvetlen és szoros érintkezésének. Minekutána pedig a balatoni „olvasztótégely” nyaranta nagy hőfokon üzemelt, benne kikristályosodtak olyan képzetek, elképzelések és értelmezések, amelyeket a különféle országokból érkező, különféle nyelveket beszélő és különféle társadalmi hátterű – de itt egymással érintkezésbe lépő – „népek” közös tapasztalatként, realitásként sajátítottak el. Egymással közösen megélt és kicserélt tapasztalata lehetett ez annak, amilyen „szabad világot”, amilyen „nyugatot” a szocializmus keretei között megálmodni és megvalósítani lehetett.  
 A Balaton a maga aranykorában tulajdonképpen a nem-szocializmus (azaz a kvázi Nyugat) megálmodásának és az álom gyakorlatba való átültetésének biztosított sajátos színteret. Az e színtéren szerzett élményekkel és tapasztalatokkal tértek haza az itt nyaralók, hogy a következő nyáron – még nagyobb számban – visszatérjenek. Ezért lehetett vonzóbb a Balaton az összes többi szocialista nyaralóhelynél.
 Ha pedig még azt is figyelembe vesszük, hogy a hazájukba visszatérni nem akaró egykori keletnémetek nem máshonnan, hanem erről a helyről indultak útnak a valódi Nyugat meghódítására, különös jelentőséget kapnak a korábbi évek és évtizedek alatt a Balatonnál eltöltött nyarak. Mert mindaz, ami a parton a ’70-es és a ’80-as években kialakult, mint a „Nyugat” imaginációja, illetve megvalósított formájában mint kvázi nyugati életmód, azt vitték magukkal – egyfajta kulturális poggyászként – azok a Trabantok, amelyek a korabeli felvételeken átgördülnek a megnyitott határon. Mert hisz ami az átlépéskor mint „túloldal” a Trabantok belsejéből a szélvédőkön keresztül láthatóvá (a fékről a gázpedálra lépve pedig elérhetővé) vált, az egészen addig a pillanatig az utasoknak nem lehetett több, mint olyan mindaddig elérhetetlen és érinthetetlen vágykép, amelyet a nyugati televíziós csatornák és filmek, esetleg az odaát élő rokonok elbeszélései alapján maguknak elképzeltek.  
            Ami a jelenkori keletnémet nosztalgiát illeti: a Trabantokat felváltó nyugati márkájú kocsik szélvédőin keresztül szemlélve a világot, a korabeli vágykép kontúrjait szép lassan elmaszatolták az ablaktörlőlapátok. A régi poggyászok kicsomagolása azonban új reménnyel kecsegtet: beletúrva felfedezhetjük egy olyan korábbi önmagunk nyomait, akinek még nem kellett mindazzal megküzdenie, amivel ma elkerülhetetlenül kell. 
A ’89-es határnyitással a Balaton parti „királyság” is szép lassan felvette a „pünkösdi” előtagot. Szép lassan megérkeztek ide is a nyugati kocsik, és minden más is az igazi Nyugatról, köztük a Lidl és az Aldi is. És persze eluralkodott, hát hogy ne uralkodott volna el, a Balaton partján is a nosztalgia. Ami itt egyáltalán nem a 20 éve elhunyt Kádárt, hanem a regnálása alatt a helybéliek által csúcson üzemeltetett „aranykort” támasztja fel. Itt persze nem kell a poggyász alján keresni a régi korok relikviáit: azóta se sikerült megszabadulni tőlük. Aminek hűlt helye: az leginkább az egykori „keletnémetek”.  
 Nézzünk szembe a tényekkel: Magyarországon máig visszatérő téma a nyári híradásokban, hogy most éppen mennyi(re kevés) „német” jön a Balatonhoz.  Mintha a „magyar tenger” még mindig nyíltvizű lenne, úgy kémlelik a parton élők a távoli horizontot, várva, hogy felbukkanjanak a messziről érkezők sokat ígérő árbocai. Közben pedig, mintha a balatoni „aranykor” mítosza egy olyan Titanic alakját öltötte volna, amely süllyedés közben megfeneklett a sekély vizű tavon, de délibábkor olyan, mintha még mindig a vízen lebegne. 
 Mert, mint minden nosztalgia, a Balaton parti sem csak a múlt emlékeit édesíti, hanem a jövőről szóló elképzeléseket is, a múlt segítségül hívásával. És ez sem egyszerűen csak a felejtendőről leválasztott felejthetetlent élteti (a szép emlékeket), hanem az egykor saját erőből, saját kurázsival megvalósított boldogulás egyéni és közösségi (a balatoni „aranykor” idejéből származó) tapasztalatait is. Miközben rendre megfeledkezik e tapasztalatok és élmények korabeli feltételei (a késő kádári szocializmus) figyelembe vételéről.
            A Balaton parti nosztalgia olyan ténylegesen megélt tapasztalatokra nyúlik vissza, amelyek kapcsán megalapozottan merülnek fel a „saját magunk által”, a „saját magunknak”, a „saját leleményünkkel”, és az „adott körülmények dacára” szempontjai. Ezek a szempontok manapság Magyarországon általános varázsszóvá váltak egyes társadalmi képzeletet jelentősen formálni képes politikai retorikákban. Talán éppen azok mozgósíthatóak ezekkel a legjobban, akiknek korábban sem sikerült vagy nem adatott meg az önerőből való boldogulás tapasztalata. Ezen kívül manapság a kifogásolt „adott körülmények” a „Nyugatot” veszi célba.  A „Nyugatot”, amelynek megízlelése és áhított kivívása (szemben az egykori Kelettel) annak idején értelmet adott az akkor még telt házzal üzemelő balatoni szezonnak. De hát mi nem ilyen Nyugat felé tartottunk! – ez az egykor szebb napokat látott Balaton part igazi, hiteles és átélhető traumája, amely viszont tragédiává kezd válni, amint a megszokott paradoxonnal próbálják kezelni: minden megoldódna, ha visszajönnének a „németek”.
Mintha a szabadság beköszöntével szép lassan felemelkedett volna egy újabb „fal”, amely a Balaton partján élőket mintha egyszerre választaná el a „németektől”, saját korábbi önmaguktól, valamint a saját maguknak szánt jövőtől. Hiszen ezt a jövőt a helybeliek úgy próbálják elképzelni, mint amely a saját múltjuk alapjain nyugszik. Miközben azok az alapok, amelyekre a dicső „aranykor” ráépülhetett, szétmállottak 20 éve, 1989-ben, amikor a Berlini Fal leomlott. Amióta hiányoznak a „németek”. 
A vágyott „összetartozás” újfajta szolidaritás formáját ölti viszont abban a közkeletű elképzelésben, amely szerint újabban azért sem jönnek az egykori NDK-sok, mert nemrég bevezették náluk, hogy hetente le kell jelentkezniük a munkanélküli hivatalban, így pedig képtelenek elszabadulni a Balatonhoz, ahol a segélyükből fényűzőbben élhetnének, mint otthon. A keserves sorban való együtt osztozás eme újszerű képzetében visszaköszön az egykori „legvidámabb barakk” önbizalma, na meg a magyarok legendás „vendégszeretete” is, hiszen mindegy, hogy Honecker vagy a munkanélküliség üldözi őket, mi tárt karokkal várunk rájuk!   

A „keletnémetek” helye a Balaton partiak történeteiben
Bármilyen történetet fogalmazzunk is meg a Balaton part „aranykoráról”, annak mindig kötelező szereplőiként jelennek meg a „keletnémetek”: a hivatalos elbeszélésekben a Honecker-éra szorításából itt „felszabadulni” vágyó üzemi munkások hadaként, a személyes történetekben pedig gyakran olyan komikusnak tűnő alakokként, akik legfőbb jellegzetessége, hogy éppen azt nem tudják levetkőzni a Balatonon, amit a legjobban szeretnének: hogy ők „keletnémetek”. E minőségükben jelennek meg rosszul öltözött (és itt divatosabban kiöltözni igyekvő), de (még itt is) „saruban” mászkáló, forinttal alig rendelkező (és ezért mindig spóroló), „mulatni” akaró (de túl nagy önfegyelmet gyakorló) jövevényekként, akik legalapvetőbb ismertetőjegye a Trabant, amin érkeznek. 
Az itt nyaraló „népcsoportokról” kialakított helyi sztereotípiák visszatükrözik a késő Kádári korszak értékhierarchiáját, amelyen az adott népcsoport a korabeli hiánygazdaságban való érintettsége szerint kap helyet: alul a „fehér pénzzel” (kuponnal) gazdálkodó, eladásra szánt robotgépekkel felszerelkezett „keletnémetek”, felül pedig a „kemény valutával” fizető, nyugati árukat kérésre, szívességből is behozó „nyugatnémetek” („olaszok”, „hollandok”, stb.). A kelet- és nyugatnémetek balatoni találkozói ennek megfelelően olyan eseményként kapnak értelmet, amelyekben e hierarchia két végpontja találkozik: a nyugati rokon állja a számlát; a keleti rokon gyereke irigykedve bámulja a nyugati rokon gyerekének sportcipőjét;  ha nem lennének rokonok, szóba sem állnának egymással. Az ide érkezőkről kialakított sztereotípiák sok mindent elárulnak a korszakra jellemző, a jelentéseket és a tájékozódást akkoriban tipikusan szervező sémákról, amelyek egyébként magát a korszakot is jócskán „túlélték”. Ugyanakkor félreértés lenne azt gondolni, hogy mindazok, akik a Balaton partján egymással érintkezésbe léptek, csakis ilyen sematikus tapasztalatokat szereztek volna egymásról. 
Az alábbi szöveg leginkább arra kíván rámutatni, hogy annak, ahogy a Balaton partján élők elbeszélik a saját maguk személyes történetét, sok esetben máig fontos velejárója az egykori „keletnémetek” megjelenítése, beleszövése ezekbe az elbeszélésekbe. Ráadásul – mint látni fogjuk – a „keletnémetek” kulcsszerepet töltenek be számos ilyen elbeszélésben: rajtuk keresztül válik áthidalhatóvá és megfogalmazhatóvá az a törés, ami a helybeliek életében történt, miután véget ért a szocialista tömegturizmus aranykora 1989-ben. 
 Az alábbiakban néhány ilyen elbeszélésbe nyújtok bepillantást, saját magam tömörítve és narrálva az interjúalanyaim által megfogalmazottakat. Az interjúk kimerítőbb elemzése és értelmezése egy átfogóbb kutatás részét képezi, ugyanakkor reményeim szerint az itt közöltek is jól szemléltetik majd, hogy milyen szerepeket (és miért) töltenek be a Balaton partján élők saját életük alakulásáról számot adó elbeszéléseiben a „keletnémetek”. 
Az első elbeszélésben a (kelet)németekkel máig fenntartott kapcsolatok biztosítanak folytonosságot az elbeszélő ’89 előtti és utáni élete között. A második elbeszélésben a „keletnémet rokonok” ’89 utáni „felszívódása” egy olyan történelmi és mentalitásbeli változást sűrít magába, amelyet az elbeszélő szoros kapcsolatba hoz saját karrierjének hanyatlásával. A harmadik elbeszélésben a ’89 előtti keletnémet vendégek elmaradozása az elbeszélő megöregedését példázza (míg az időközben felnőtté vált gyerekek mai német vendégei pontosan azt, amit a családi folytonosság és az utódokra áthagyományozás jelent). A negyedik elbeszélés ennek a fordítottja: az elbeszélő itt hiányként jeleníti meg az egykori keletnémet vendégek társaságában megélt „szép idők” elmúlását, míg lánya számára az akkori időkre való visszaemlékezés életre szóló sebeket tép fel. 

I.
Első interjúalanyom már édesanyja mellett, gyerekként belekóstol az idegenvezetésbe, majd a ’70-es évek közepén ő maga is anyja szakmájában próbál szerencsét: szülővárosában munkába áll egy akkortájt induló állami idegenforgalmi társaságnál, amely éppen a Balaton-parti hálózata kiépítésén dolgozik. A keletnémetek nyaraltatásának szervezését kapja feladatul, fő partnere a Reisebüro der DDR. Drezdában, Lipcsében, Karl Marx Stadt-ban, és Berlinben tárgyal vállalati és szakszervezeti vezetőkkel, akik minél több dolgozójukat szeretnék a Balatonnál nyaraltatni. Miután feltölti velük az utazási irodája számára engedélyezett kontingenst – ami után itthon jutalékos rendszerben kapja meg a fizetését – megfelelő szálláshelyek felkutatásával foglalatoskodik, hogy legyen hová megérkezniük a májustól szeptemberig egymást váltó turnusokban érkező keletnémet dolgozóknak. Mivel a part menti vállalati üdülőkben a hazai dolgozók, a szállodákban pedig a nyugati vendégek vannak elszállásolva, jelentős számú magánszállásadó beszervezése válik szükségessé: „Nekünk, mint állami vállalatnak az volt a feladatunk, hogy magánszálláshelyeket hajtsunk fel. Itt helyben pedig már szinte minden kiadó volt. De még a tyúkólak is. Kezdetben még válogathattunk a kiadó helyek között, de a 80-as évekre már szinte a szállásadók válogattak miközöttünk. Addigra ugyanis már saját ügyfélkörük alakult ki azokból, akik évről évre visszatértek”. Az utazási iroda ekkorra már leszerződik a nyugatnémet Neckerman-nal is, így most már a tőlük érkező vendégeket is el kell helyezniük. 
 Az elbeszélésből kiderül, hogy a korszak mozgalmas és izgalmas életet tett lehetővé nem csak interjúalanyom, de számos helyi kortársa számára is: „A tömegturizmus idejében itt a Balatonnál nagyon sokan nagyon jól megéltek. Ugyanis minden elkelt, bármit el lehetett adni. És közben a keletnémet turista is jól érezte magát, mert úgy érezte, hogy egy szabad országba érkezett, ahol nem ütközött olyan falakba, mint otthon. A Balaton is fontos volt nekik, de a legfontosabb az volt, hogy nekik ez volt a nyugat. Itt állami terjesztésben lehetett nyugati fogyasztási cikkeket kapni: italokat, cigarettát, farmert, hanglemezt, magnókazettát. Amikor mentünk ki az NDK-s partnerekhez tárgyalni, már előre elsorolták, hogy mit vigyünk. A krach akkor ütött be, amikor a tömegturizmusnak vége lett, amivel senki nem számolt előre”. 
 Az új idők kezdetéről pedig a következőket fogalmazza meg: „Amikor egyesült a két német állam, megnyíltak a határok a keletnémetek előtt is. Abban a pillanatban ők elindultak felfedezni a világot. Rólunk pedig elfeledkeztek. Hallottunk róla, hogy most éppen Spanyolországba mennek, vagy éppen máshová, de mi még akkor is bíztunk valamiben”. (…) „Itt azóta mindenkinek rosszabb. Csak van, aki beismeri, van, aki meg nem. De hát mindenki az idegenforgalomból próbál megélni, mert más lehetőség alig van. A szezon viszont rövid. És utána itt semmi sem üzemel, ősztől tavaszig egyetlen étterem sincs nyitva”.
 Miután eltűnnek az egykori keletnémet vállalati partnerek, szerepüket pedig nyugati utazási irodák veszik át – amelyek már nem magyarországi utakat kínálnak elsődlegesen – a Balaton parti állami utazási cég új német partnereket kutat fel, amelyekkel még évekig talpon tud maradni, de 1995-ben végül felszámolják őket. Interjúalanyom azóta különféle magánvállalkozásokban kamatoztatja tudását, hol több, hol kevesebb sikerrel. Amikor egykori kollégáiról kérdezem, elmondja, hogy mindannyian megpróbálkoztak valamivel, de sokaknak nem sikerült: „'90 után nagyon sokan halásztak a zavarosban, és nem lehetett tudni, hogy kivel csinál üzletet az ember. Márpedig ehhez a szakmához bizalom kell, mert a kifizetés utólag történik. Volt olyan kolléga, aki a korábbi munkatársát tette tönkre. Akkor már német cége volt, amit csődbe vitt, hogy ne kelljen fizetnie az ittenieknek”.
 Neki magának is megvannak a saját kudarcai, elmondja, hogy néhány éve abbahagyta a szakmát, de tavaly mégis visszatért. Most már csak gyerekek üdültetésével foglalkozik, viszont az egykori vállalati üdülőt – amelynek irodájában beszélgetünk – táborvezetőként már június végén is telt házzal üzemelteti. Jól működnek a német kapcsolatok is: éppen egy német diákturnus érkezésére készül. Beszélgetésünk alatt többször hívják, és a telefonon keresztül igyekszik megnyugtatni a szomszédokat, akik a táborozók éjjeli hangoskodását kifogásolják. Ő maga pedig azt helyteleníti, hogy az üdülőt tulajdonló önkormányzat semmit nem forgat vissza a bevételekből a régi épület felújításába, és tart attól is, hogy egy napon majd az egész kócerájt elprivatizálják a feje felett. E téma kapcsán kilépünk a múlt időből, és a jelenlegi balatoni helyzet válik beszélgetésünk témájává. Helyi történeteket ismerek meg az országos politikai csatározások mellékhatásairól, az önkormányzatok lefizethetőségéről, az életképtelen koncepciókról, a sikertelen projektekről és a szabályok mindenkori kijátszásáról. 
 „Pedig a Balatont a mai napig el lehetne adni. A németek szeretik a vizet, barátságosnak tartják a magyarokat. Nekem rengeteg német barátom van, és ők mindig szívesen jönnek. Mennek máshová is, de ide is mindig visszatérnek. Jól érzik itt magukat.” (…) „Nekünk a németekre kell alapoznunk, mert hát kinek tudjuk eladni a Balatont, ha nem a németeknek? Valamivel vissza kellene csábítani őket!  Most például, hogy a gazdasági helyzet romlik Németországban is, ők is meggondolják, hogy hová menjenek. Szerintem az még mindig előttük van, hogy ide bármikor jöhetnek. Ha jó idő van, süt a nap, ha tényleg jó a szolgáltatások minősége, és az árakkal arányban van, akkor miért ne jönnének vissza?” 
 Optimizmusa leginkább saját személyes sikereiből táplálkozik: elbeszéléseiben sorra jelennek meg olyan Németországban élő vagy Magyarországra települt németek, akik kötődnek hozzá, és sokat köszönhetnek neki. Az egyiket ápolja, mert idős korára betegen magára maradt, a másiknak segít felkutatni felmenője sírját, aki a háború alatt a környéken hunyt el. És ezek a kötődések gyakran saját honfitársaihoz fűződő viszonyát nehezítik meg. Rosszul érzi magát, amikor itt élő német ismerősein az önkormányzattól kezdve a helybeliekig mindenki keresni akar, és fájlalja, hogy nem elég, hogy újból és újból kirabolják a házaikat, utána még a biztosító is be akarja nekik bizonyítani, hogy nem jogosultak kártérítésre.  
 „A németek nem szeretik, ha hülyének nézik őket, és úgy állnak hozzájuk, hogy ha ők jobban keresnek, akkor fizessenek is többet. Egyes helyeken máig külön árakat alakítanak ki a külföldieknek. Ha valaki németül szólal meg, akkor neki már többet kell fizetnie. Ez nekik nagyon nem tetszik. Meg az sem, hogy 100 forintért lehet használni a mellékhelyiséget, ami egyébként úgy néz ki, mint ahol a '70-es években megállt az idő. Vagy amikor az állomáson a vasutas nem tudja nekik elmondani, hogy melyik vágányra érkezik a vonat, hanem amikor befut a szerelvény, akkor rohangálniuk kell a vágányok között.” 
 Egyszer pedig saját maga is belehelyezkedik a németek szemszögébe: „Volt olyan időszak, amikor a Zimmer Feris nepperek minden vendéget lekaszáltak a nyílt utcán, és már nagyon elegünk volt belőlük. Itt voltak éppen német ismerősök, hát fogtam, beültem a kocsijukba – német rendszám – és szépen lassan elindultam, mintha valamit keresnék. Alig jutottam a lakóházamtól 200 méterre, Zimmer Feri jön kismotorral, és menet közben kopog az ablakon. Megállok, leengedem az ablakot, de ő rám se néz – pedig ismer – csak kezdi darálni nekem németül, hogy milyen ajánlatai vannak. Hát mondom neki magyarul: Szevasz, nem ismersz meg? Erre néz rám bambán, megdöbbenve, aztán szó nélkül továbbhajt. És most gondolj bele, ha én történetesen német vagyok, mit adott volna el nekem?”
 Közben csomagot hoz egy futár. Mint kiderül, a hamarosan megérkező német sportolók tavaly, miután jól érezték magukat, sportszereiket az üdülőnek ajándékozták. Így egy hálót is a kézilabdakapura, ami viszont másnapra eltűnt. A futár egy új hálót hozott. Gyorsan kellett megrendelni, hogy hamarabb megérkezzen, mint a német vendégek. Nem volt olcsó, de hát mi lenne, ha kiderülne, hogy az ajándékuknak azóta már lába kelt.

II.
A következő történet elbeszélője a vendéglátóiparban élte meg a balatoni tömegturizmus korszakát. Tizenhét éves szakmai előélettel kerül a városba, ahol a '80-as évek elején előbb gebinbe, majd bérbe vesz egy nagy helyi éttermet, terasszal, kerthelyiséggel. Nem sokkal később egy másiknak is megkapja a működtetési jogát, ezt felesége vezeti, aki szintén vendéglátós, majd egy harmadik étterembe is belevágnak. Ekkor már összesen hatvan embert foglalkoztatnak, éttermenként egyszerre nyolc pincér dolgozik a placcon, a szezonban ugyanis alig győzik, annyi a vendég. Vendégeik kelet- és nyugatnémet, csehszlovák, orosz, lengyel, olasz és persze magyar nyaralók, ezért az étlapon öt nyelven szerepelnek az ételek, köztük: „libamáj, fogas, bélszín, meg minden”. Esténként sramlizenekar játszik. Ketten intéznek mindent, a beszerzéstől az elszámolásig, beszállítóik pedig állami vállalatok, amelyek nagy tételben hozzák az árut: ha sört rendelnek, akkor mindjárt egy teherautóval. De mindig minden pontosan érkezik: „itt nem volt hiánygazdaság”. 
 A hatalmas forgalomra részben az ad magyarázatot, hogy a keletnémet nyaralók csak meghatározott összegű forinttal rendelkezhetnek, ezen felül kuponokat (a helyi szleng szerint „fehér pénzt”) kaptak, amivel elsősorban vendéglátóhelyeken tudnak fizetni. „Ez volt az, amit ők nagyon nem szerettek. Úgy érezték, hogy lealacsonyítják őket azzal, hogy ők nem kaphatnak forintot. Pedig otthon volt pénzük, mert náluk meg áru nem volt. Itt meg volt áru bőven, csak a keletnémet márkát nem lehetett beváltaniuk. De az éttermekben megkaptak mindent, kuponért is. Sokszor kérték, hogy a visszajárót adjuk nekik forintban, de hát azt sem lehetett, a visszajárót is kuponban kellett adnunk” – veszi át a szót a feleség.
 Az általuk vezetett éttermek közül az egyik igazi kelet-nyugati találkozóhely. Máig sem értik miért, mert „az étlap ugyanaz volt, mint a másik étteremben”. Ezen a helyen a kuponforgalom jóval kisebb, ami arra enged következtetni, hogy a nyugatiak állják a cehhet. „Egyébként ugyanaz fogyott ott is, mint a másikban”. Ami pedig a legjobban ment: „A paradicsomlevest reggel, délben és este is meg tudták enni, nagyon szerették, nem tudom hogy miért, na meg hát a töltött paprikát meg a nokedlit”. 
 A beszélgetés során kiderül, hogy a férj és a feleség felmenői közül volt akit '47-ben kitelepítettek, mert „németnek vallották magukat”. Ők az NDK-ba kerültek, de gyerekeik nyaranta jöttek a Balatonhoz, azaz hozzájuk. Akkor ők nem a nyugati rokonokkal jöttek találkozni, hanem magukkal – csúszik ki a számon, miközben magamban a helyzetet értelmezem. „Hát nekik mi voltunk a nyugati rokonok!” – vágja rá a férj, nem kis iróniával. Ide vonatkozóan elmeséli, hogy amikor egyszer kilátogattak az egyik „keleti rokonhoz”, az kitolatott „a féltett Trabantjával” a garázsból, hogy beállhasson a helyére a magyar rendszámú Opel. Az egyik unokatestvérről pedig azt tudom meg, hogy a Balatonról indult nyugatra a '89-es határnyitáskor, családostul. „Azóta nem jelentkeztek” – válaszolja kérdésemre, majd ironikusan hozzá teszi: „már biztos felsőbbrendűnek érzik magukat”. 
 A rendszerváltást követően a házaspár nem újítja meg a régi szerződéseket, a korábban általuk vezetett éttermek pedig sorra bezárnak. Ők viszont 1991-ben megnyitják az akkor már több éve épülő saját éttermüket a városon kívül, az országút mentén. Kezdetben jól megy a bolt, jönnek a régi vendégek és újak is, egész évben üzemelnek. De szép lassan minden rosszra fordul: egyre kisebb a forgalom, a közeli útépítés okozta por ellehetetleníti a vendéglátást, folyamatos a hatósági ellenőrzés, „már több volt az ellenőr, mint a vendég” és „mindenért büntettek”. Végül – pár évvel ezelőtt – úgy döntenek, hogy bezárnak: kerítéssel veszik körül az út menti épületet (amelynek továbbra is a felső szintjén laknak), és kiraknak egy táblát, amelyen az olvasható: „PRIVAT”. Két fiuk korábban még a családi vállalkozásban dolgozik, de ekkorra már máshol próbálnak szerencsét: az egyik Pestre megy és szakmát vált, a másik Ausztriában pincérkedik. A velük élő unokától megkérdezem, hogy ő is vendéglátósnak készül-e, de ő még nem tudja. „Mivel mindkét ágon megörököl egy-egy éttermet, lehet hogy szüksége lesz rá” – fűzi hozzá a feleség.
 Beszélgetésünket az udvaron, az egykori kerthelyiség közepén folytatjuk, de később felajánlják, hogy nézzem meg belülről is az éttermet. Az asztalokon most is fehér abrosz. „Bármikor ki tudnánk nyitni, ha lenne elég vendég”. Így viszont csak ők vacsoráznak az egyik asztalnál, amikor a kedvük úgy tartja. A férfi jövőbe vetett bizalma mégis töretlen, és hisz benne, hogy „eljön még itt a Kánaán”. Reméli, hogy visszajönnek majd a németek, ha már az egész világot a kedvükre bejárták. A hazai viszonyokat pedig, így jellemzi: „Ma már mindenki nyugati kocsival járkál, de már senki nem jár étterembe. Ma a balatoni vendég otthon kirántja a csirkét, beteszi a hűtőládába a hazai bor meg a szódásszifon mellé, vagy bevásárol akciósan, és köszöni szépen jól van. És mikor hazaér és megkérdezik tőle, hogy hol voltatok? A Balatonon nyaraltunk. És mikor mentetek? Ma reggel”.
 Azután visszakanyarodunk a keletnémetekhez: „Nálunk mindenki vendég volt, és a keletnémet vendég nekünk nagyon jó vendég volt. Akkor még arról szólt a vendéglátás, hogy a vendég érezze jól magát, jót egyen-igyon. Aki bejött, annak, amíg nálunk volt, addig jó dolga kellett, hogy legyen. Akkoriban az emberek este felöltöztek, és elmentek szórakozni, és közben meg is vacsoráztak. Vacsora után pedig táncoltak, jól érezték magukat”.
 Búcsúzáskor megkérdezem a feleségtől, hogy a férje komolyan gondolja-e, hogy lesz még itt Kánaán, vagy ez csak gúnyos önirónia a részéről. „Nem, ő tényleg komolyan gondolja!” – válaszolja, majd hozzáteszi: „Fáj a lába ugyan, menni is alig tud, de optimista”.

III.
„Láttam én is a tévében, hogy most ünneplik az évfordulót, nagyon szép volt, csak hát szegény  Horn Gyula vajon fel tudja-e még ezt fogni” – e szavakkal válaszol következő interjúalanyom bemutatkozásomra, és arra, hogy milyen ügyben keresem. „Hát mi nagyon jól emlékszünk azokra az időkre, mert fiatalember, úgy képzelje el, hogy itt nálunk minden szobában nyaralók laktak” – mutat körbe a nyugdíjas asszony, majd hellyel kínál. A házat, amelynek előterében beszélgetni kezdünk, a ’70-es évek közepén kezdték építeni, saját célra, miután férjével faluról a Balaton parti városba költöztek. A telken felépül egy másik ház is – sógornője és annak férje viszont már eleve úgy építkezik, hogy ki tudjanak adni néhány szobát.  „Amikor ők már nem tudták elhelyezni a keletnémeteket, akkor, hogy jót tegyünk velük, mi is fogadtunk párat, nagyon megkedveltük őket, és azután már csak egyre többen lettek. Mert kérdezték, hogy visszajöhetnek-e a másik évben is, és így kezdődött, egyik adta a címet a másiknak, a végén meg már annyian lettek, hogy már nem is tudtuk elhelyezni őket, akkor már én adtam őket tovább. A végén már rengeteg keletnémet volt, csak úgy özönlöttek, olyan is volt, hogy még a garázsban is aludtak. Megcsináltam szépen nekik, és mondták, hogy: gut, super!”. 
 A közös telek nyaranta megtelik külföldi rendszámú kocsikkal, melyek egymást váltják. Mivel a férj és a feleség nap közben a helyi rendőrségen teljesít szolgálatot, nyugati vendégeket nem fogadhatnának, mert „meg voltunk fékezve a belügyi szervek által”, „hogy nehogy valami összeesküvés legyen, vagy valami titkot megtudjanak tőlünk”. Mivel összeesküvésről szó sincs, inkább az olaszokat tartják titokban: kiokosítják őket, hogy ellenőrzéskor azt kellett mondaniuk, hogy ők a szomszédban (a sógornőnél) laknak. „Hát különben kivágtak volna ezért a munkahelyünkről akkoriban” – teszi hozzá magyarázatképpen. Privát életükben pedig egyáltalán nem tartanak szolgálati fegyelmet. Még az is belefér, hogy az egyik keletnémet vendég a magyar rendőri egyenruhát magára öltve, gumibottal a kezében hadonászva és németül magyarázva ront be a lengyel lakótársakhoz. Ha pedig valamelyik vendégük fennakad egy közúti ellenőrzésen, elég csak szállásadójuk nevét említenie, és már mehet is tovább.  
 Beszélgetőpartnerem elmondása szerint otthonukban nyaranta folyamatosan nagy élet zajlott: „volt olyan, hogy az egyik szobában keletnémetek, a másikban csehszlovákok, a harmadikban meg olaszok voltak elszállásolva, a többiben meg lengyelek. És jól összefértek egymással.” (...) „A nyári konyha előtt volt egy szőlőlugasunk, este a családok ki szoktak oda ülni beszélgetni, velünk együtt.” (...)  „Mindenki érdeklődött a másik iránt, hogy mi van a másik országokban.” (...) „Főztem nekik, megvendégeltem őket, nagyon szerették a zenét, este szoktunk táncolni, szabályosan mulattunk velük.” (...)  „Apám tudott németül beszélni, mert ő sváb keverék, és ő fordított mindent. Úgy voltunk, mint egy nagy család, mintha rokonok lettünk volna, és amikor jöttek vissza a másik évben, hát olyan ujjongással szálltak ki a kocsiból! Össze-vissza pusziltak minket, és volt aki 15 évig visszajárt.” (...) „Jó volt, jó volt nagyon. Csak jókat tudok mondani. Bár most is olyan lenne!”– e szavakkal zárja visszaemlékezését.
 A múlt, melyre vágyakozva tekint vissza, számára nem a ’89 előtti időket jelenti, ugyanis elbeszélésében a történelmi évszám nem vonja maga után az addigiak megszűnését vagy lezárulását. A házaspár ’89 előtt sem csak a vendéglátásból él, munkahelyüket pedig azt követően sem veszítik el, ráadásul korábbi vendégeik továbbra is visszatérnek hozzájuk. Sőt, a dolgok mintha még jobbra is fordulnának, hiszen a következő nyáron „jöttek az új autóikkal, és milyen büszkén mutogatták! Mind másik autóval jöttek, a Trabant eltűnt.” (...) „Mint a család, úgy jöttek, és még a mai napig, levelet is írnak és látogatnak is bennünket.” A hozzájuk visszatérők elbeszéléséből pedig számára az derül ki, hogy „a keletnémetek mind nagyon jól jártak az egyesítéssel”, mindannyian „jól el tudtak helyezkedni.” (…)  „Hát gondolom nekik jót tett ez a fallebontás. Akkor ugye megnyílt előttük minden, akkor tudtak menni másik országokba, ahová addig nem mehettek”. 
  Ugyan ’89 után egyre kevesebb náluk is a vendég, de interjúalanyom elbeszélésében nem ebben, hanem az öregedésben fejeződik ki a korábbi idők elmúlása: először édesapja, majd férje is meghal, gyerekei elköltöznek otthonról, és önálló életet kezdenek. Egyedül él a nagy házban a 87 éves édesanyjával, és a gyerekeire főz, akik minden nap nála ebédelnek. „Harminc évig nyaraltattam, öt éve hagytam abba.” (…)  „Koromra való tekintettel már nem. Türelmem sincs már, meg elég sokat betegeskedek is. A berendezés sem olyan, mint amilyennek manapság lennie kéne. Meg már nincs, aki beszélni tudna velük németül”. Ami pedig a régi vendégeket illeti: „Megöregedtek ők is, már inkább csak levelet írnak. Már nem nagyon jönnek .” (…) „De még a lányom és a fiam lakodalmán is itt voltak páran, és hogy tudták a magyar csárdást járni!” Férje halálakor is régi visszatérő vendégek laknak éppen náluk: „ők is sírtak, és hát nagyon rosszul érezték magukat, mert ők nyaralni voltak itt, és hamarabb el is mentek, nem várták meg a temetést”.
 Ha még olykor bejelentkezik egy-egy régi vendég, az asszony a lányához irányítja őket, akiről megtudom, hogy már fiatalon a helyi idegenforgalomban helyezkedett el, és bár az állása időközben megszűnt, a mai napig sikeres szállásadó, és saját német vendégkört alakított ki magának. „Olyan kis 5-6 éves volt, és hát azok a kis német gyerekek is annyi idősek lehettek, akik jöttek hozzánk a szüleikkel, és a játszás közben megtanultak beszélni. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a lányom szépen beszél németül”. Kiderül, hogy a lánya azóta is szoros kapcsolatot ápol gyermekkori barátnőjével, aki ’89 előtt még minden évben náluk nyaralt a szüleivel. Bár életük azóta teljesen más irányt vett, azóta is mindent meg tudnak beszélni egymással – ezt már a lánya mondja el, miután másnap vele is interjút készítek. Délelőtt tud fogadni, mert akkor úgyis otthon kell tartózkodnia az érkező német vendégek miatt.     

 Másnap felkeresem a már említett „sógornőt” is: leparkolom a kocsit a közös telken, lényegében ugyanazon a helyen, ahol egy nappal korábban, csak most a másik bejáraton csöngetek. Ahol egy másik történet fogad. Pontosabban ugyanaz a történet, egészen más végkifejlettel. Vendéglátóm fényképek tömkelegét rakja ki elém az asztalra, és szép lassan rádöbbenek, hogy a képeken látott szereplőket már „ismerem” a szomszédban hallott történetekből. Kiderül, hogy a közös telken közös élet folyt, a háziak és a vendégeik sem zárkóztak el egymás elől. Az erről szóló emlékek közül leginkább az ragadja meg a fantáziám, amelyben egy keletnémet feleség „félrelépés” története bontakozik ki a férj, a háziak és a náluk elszállásolt nemzetközi „közönség” szeme előtt.       
 Az egykori „aranykor” azonban ebben a házban egyfajta űrt hagyott maga után. A háziak még korántsem érzik magukat idősnek a vendégek fogadásához. Máig aktívan dolgoznak is, de a fizetésük elmegy a nagy ház rezsijére. A régi berendezésű szobáikkal viszont nem tudják felvenni a versenyt a – kevés visszajáró német vendéget medencékkel és légkondícionálókkal felszerelkezve váró – konkurenciával. A régi időkből mára leginkább csak a férj által egykor nagy lelkesedéssel készített színes fényképek maradtak, melyeket nekem mutatva a feleség felejthetetlen emlékeiket éli újra át. Néhány képen egykori keletnémet helyszíneket fedezek fel. Kiderül, hogy egy alkalommal a család nekiindult a Skodával az NDK-nak, és váratlanul felkeresték nyári balatoni vendégeiket, azok saját otthonában. Megtudom azt is, hogy ennek a körútnak az volt az apropója, hogy a lányuk szerelmes lett. A fiú pedig családjával az NDK-ban élt, csak éppen az előző nyári balatoni nyaralásuk alkalmával a lány családjánál kaptak szállást. És míg a háziak és vendégeik összebarátkoztak, a két fiatal egymásba szeretett. Végül el kellett indulni családostul a Skodával az NDK-ba. (Ekkorra már a kutató régen megfeledkezett a saját történetéről, ami ide hozta, és foglyává vált annak a történetnek, amelyben találta magát. Másnap megint visszajön, és leül ugyanarra a helyre, ahol előző nap az anyát hallgatta. Sikerült a lányától is kikönyörögnie fél órát. Interjúra ugyan nem elég, mégis remegő kézzel kapcsolja be a diktafont.)      

IV.
„Hát ez nagy szerelem volt” – kezd bele a ’80-as évek közepéig visszanyúló történetébe az immár negyvenes évei elején járó nő. „Tizenhat éves voltam, amikor ide jöttek nyaralni. Itt laktak nálunk két-három hetet, és hát a diszkóban jöttünk végül is össze. Utána meghívtak minket, és akkor októberben meg mi mentünk ki, és ott voltunk náluk egy olyan két hetet. Utána már csak én mentem vagy ő jött, kéthavonta. Ez így ment két és fél évig. Mivel ő NDK-s volt, és jobb életre vágyott – végül is nem ezért szeretett belém, de mindegy –, szóval a jobb élet reményében itt apu szerzett neki a vízműnél munkahelyet, ilyen karbantartónak, mert amúgy villanyszerelő volt a srác. Meg hát elhalmoztuk mindennel. Volt egy 12 évvel fiatalabb öccse, és így gondoltuk, hogy jó is lesz, akkor egy gyerek még marad otthon, mert nekem nincs testvérem.” 
 A közös jövő tervezgetése és a papírok intézése közben azonban otthon a fiút behívják két évre katonának. Előtte még gyorsan eljegyzik egymást a Balatonnál. A bevonulás előtti hetet együtt töltik a fiú szüleinél, majd az elbúcsúzást követően a lány még marad pár napot. Csakhogy mihelyst kettesben találja magát leendő anyósával, az felhánytorgatja neki a gyors esküvőt, a „méreteit” és közli, hogy „ő a kolléganője lányát nézte ki a fiának”. Még aznap este összepakol és hazautazik. Otthonról megírja a történteket a fiúnak, aki ugyan elítéli anyja beavatkozását, de eljönni nem tud a katonaságtól, a lány pedig kimenni nem akar. A levelezésen keresztül pedig egyre kevésbé értik egymást: „Szóval hát ennek voltak ilyen előszelei, hogy lesz valami, és akkor egyszer csak nem akart már itt lakni majd. Nem akart ide költözni, hanem hogy én menjek oda, mert húúú, nemsokára nyugatnémet lesz, meg minden. Hogy majd jobb lesz. Akkor meg az én szüleim kezdték el, hogy az egy szem lányuk, meg így, megy úgy… Jól van, mondtam, és kész. Ennyi volt.”
 Miközben a fiú a laktanya zárt világában a jövőt tervezgetve már majdnem nyugatnémetté válik, a lány a bizonytalan helyzetet megoldandó otthon beleszalad egy kéthónapos kapcsolatba, amelyből megszületik első fia: „hát az ember bosszúból elkezd másokkal járni, és hát így jártam”. Fiának azonban „német” nevet ad. Azt a nevet, amelyet korábban szerelmével találnak ki, arra az esetre, ha majd egyszer közös fiúgyermekük születik. A hír a laktanyába is eljut, a fiú egyik barátján keresztül, aki nyaralása alatt a lány szüleinél lakik. „Mire leszerelt, az a lényeg, addigra már nyugatnémetként jött ide, egy bordó színű nyugati autóval”. Nem vesznek össze, a gyerek sem gond, csak az, hogy a fiú Magyarországon nem akar élni, a lány pedig vele menni nem akar. „Mit csináltam volna ott? Főleg úgy, hogy az anyjáékkal lakott egy emeleti másfél szobában. Hova mentem volna oda? Üvegvisszaváltó lehettem volna a boltban”. 
 A lány marad, hamarosan házasságot köt, megszületik második fia, majd elválik. Újra felveszi a kapcsolatot egykori szerelmével, aki addigra már külön él szüleitől, és kiutazik hozzá Németországba. Kiderül, hogy kapcsolatuk még mindig működik, egészen addig, amíg fel nem merül a „hogyan tovább”.  A lány itthon újra férjhez megy, majd újra válik. „Ő tíz évig nem nősült meg. De mire másodjára is elváltam, addigra már összejött valakivel. Most már van felesége, és két gyereke. De még tavaly előtt is voltak itt nyaralni”. 
 Ezen a ponton úgy érzem, hogy rosszul hallok. De nem. Az egykori „fiú” immár férjként, immár saját családjával, de ugyanúgy nyaralóként tér vissza, mint egykor, a balatoni házba, ahol kamaszkora minden bizonnyal legszebb nyarát töltötte. Minden bizonnyal felesége sem tud ennél többet arról, hogy miért éppen ebben a házban szállnak meg. Az egykori „lány” pedig szüleivel, gyerekeivel vendégül látja őket. Őket egyébként szívesen, egykori szerelme szüleit viszont annál kevésbé. Ugyanis ’89 után egy nyáron ők is visszajönnek. „Itt ültek, és kanalazták a nokedlit” – idézi fel felháborodottan. És ezen keresztül kiderül az is, hogy számára ez a ház már rég nem a vendégfogadásról szól: „ha nekünk is lenne egy ilyen ország, akkor mi is ott lennénk”. Ő azonban maradt a szülői házban, ahol immár három generáció él együtt. „Amíg nem fordul komolyra a dolog, addig minden jó. De amikor ott állsz, hogy most menj vagy maradj” – mondja, és ezen a ponton visszatér régi dilemmájához: „az ő szüleinek még maradt volna otthon egy gyerek, én meg hogy mentem volna oda, ha az anyja be sem enged. És hát két és fél évig végig úgy volt, hogy majd ő jön ide”. 
 A boldog végkifejletet megakadályozó, az egykori szerelmeseket végérvényesen elválasztó határ hol a meny- és az anyósjelölt között, hol a régi és az új (élet, ország, felállás) között húzódik. De bármi is választotta el őket végérvényesen, az otthon maradt nő elbeszélésében körvonalazódó határok éle újra és újra elmosódik: „Úgy külön, mindenütt jó lett volna, ha nincsenek ott a szülők, ha csak látogatóba megy az ember hozzájuk. Ha lett volna lehetőség ott is egy külön lakásra, úgy biztos, hogy jó lett volna. De így, így nem tudom. Így is sok a súrlódás az egyes generációk között, mert itt sincs rá lehetőség, hogy külön menjen az ember, de itt mégis itthon vagyok. Azt tudom, hogy én többet innen el nem megyek.” (…) „Az a röhej, az élet fintora, hogy végül itt is üvegvisszaváltó lettem. Adminisztrátor vagyok egy üzletben, de én veszem át az üveget is.” (…)  „Jó, hát persze lehet, hogy nekem kellett volna odamenni. Ő is biztosan azért akarta, hogy oda menjek, mert nekem is jót akart. És ha csak 100 eurót küldök a szüleimnek havonta, az nekik nagy segítség lenne. Mert hiába van a nagy ház, mert romlik, meg fenn is kéne tartani, de miből?”(…)  „Hát az életet esetleg bánom, hogy ott jobb lett volna. Meg a gyerekek tudhatnának anyanyelvi szinten németül is, meg magyarul is, és akkor több lehetőségük lenne, mint így. Mert amit az iskola nyújt, az semmi.” (…) „De hogy vele hogyan alakult volna, azt nem tudom. De szerintem jól, mert jó természete volt. Mert ég és föld a német fiúk meg a magyar fiúk, az biztos…”
 



Lettre, 2009 ősz, 74. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu