Az egypártrendszer keretei között tartott utolsó keletnémet helyhatósági választás idején (1989 májusában) már folyamatban volt egy másik, egyre tömegesebbé váló szavazás – amelynek során az NDK-polgárok a lábukkal szavaztak. A menekülési mozgalom legális és illegális formákat egyaránt keresett magának. Az 1961 augusztusa és 1989 decembere között beadott kiutazási kérelmek felét, több mint félmilliót, az 1989-es évben nyújtották be, és „az NDK törvénytelen elhagyása” (Republikflucht) elnevezésű büntetőügyi tényállás is ebben az időszakban tetőzött mintegy kétszáz ezer esettel. A feldolgozott kérelmek száma hónapról hónapra növekedett (januárban: 3741, októberben: 30 598 engedélyt adtak ki), de így se tudott lépést tartani az illegális határátlépések számával (januárban: 4627, októberben: 57 024 volt a menekültek száma). A „jogellenes” megoldás esetében teljesen új volt a hangsúlyeltolódás az egyéni szöksésektől a csoportos disszidálás megkísérlése felé, amely végül egész tömegmozgalommá vált. A saját államuktól való elszakadás vágya a legdrámaibb módon a nyugati követségek tömeges elfoglalásában jutott kifejezésre, amivel szemben mind Kelet-Berlin, mind pedig az érintett diplomáciai képviseletek teljesen tehetetlenek voltak. A nyári hónapok vége felé a kiutazni kívánók a követségek kimerülő befogadóképessége láttán a vadkempingezésre tértek át, a visszatérés sztrájkszerű megtagadására, és megtöltötték a sietősen felállított menekülttáborokat.
 A gazdasági csőd, a lakosság körében növekvő elégedetlenség és az ellenzék erősödő aktivitása mellett ez az exodus kétségtelenül nagyban hozzájárult a Német Szocialista Egységpárt (a SED) uralmának morális megrendüléséhez. Ahhoz, hogy ezt a jelenséget meg tudják magyarázni, a pártiskolákon elsajátított szokásos „dialektikus” rabulisztika sem volt elegendő. A nyugati összeesküvésekre való hivatkozás sem segített, itt bizony a problémát mint problémát kellett tudomásul venni. Mielke Stasi-főnök a maga utánozhatatlanul otromba stílusában ekként panaszkodott a „Cég” (ez volt az állambiztonsági minisztérium „beceneve”) megyei vezetőinek maratoni értekezletén: „Azok nagyrésze, akik most elmennek, csupa szarházi. Ez tényleg így van. Persze, lehet, hogy kicsit túlzok. De mégis disztingválni kell. Mert a számuk, azoké, akik  elmennek, az érzékeny dolog. Még ha csupa szemétláda is, aki elmegy, tény, ami tény, hogy munkaerő megy el.”
 Meg is kezdődött, bár csak szeptember 9-én, amikor a magyar-osztrák határ már félig nyitva állt, az okok felmérése. Azt ezt rögzítő dokumentum címe így hangzik: Lényeges inditékképző tényezők a nem-szocialista külföldre való tartós kiutazási kérelmekkel és az NDK törvénytelen elhagyásával összefüggésben. A szovjetbarokk stílusban megfogalmazott cím ellenére az elemzőknek mégiscsak sikerült néhány valós indokot találniuk a migrációra: „Elégedetlenség az ellátási helyzettel, bosszúság a szolgáltatások rossz minősége miatt, értetlenség  az egészségügyi ellátás fogyatékosságaival, az NDK-n belül és kívül korlátozott utazási lehetőségekkel, a nem kielégítő munkakörülményekkel és termeléskiesésekkel, a teljesítményelv érvényesítésének hiányosságaival szemben, elégedetlenség a bérek és a fizetések alakulásával, bosszúság az állami szervek vezetőinek és munkatársainak bürokratikus viselkedése miatt (…), eégedetlenség  az állampolgárokkal való szívtelen bánásmód miatt, értetlenség a médiapolitikával szemben.” És még csak ezután következik a bajok részletes taglalása.
 A sok „fogyatékosság” fölötti redundáns sajnálkozás imponáló teljességre törekvése mellett mégiscsak felmerül a kérdés: Mit csinált volna az Állambiztonsági Minisztérium, mondjuk egy íróval, aki a nyilvánosság előtt tárja fel ilyen árnyaltan a munkás-paraszt állam rosszpontjait?
 Bizonyára „indítékképzően” hatottak a menekülési hullámra az idézett jelentésben felsorolt negatív tapasztalatok, döntően azonban mégiscsak az nyomott a latban, hogy a menekültek, akik az MfS (az Állambiztonsági Minisztérium) által precízen kimutatott statisztikai keresztmetszetét képviselték az NDK-lakosságnak, már nem reménykedtek ezeknek az áldatlan állapotoknak a javulásában. Még kevésbé számíhattak arra, hogy bevonják őket a társadalmi gondok megoldásának folyamatába. Amikor Hegyeshalomnál, Chebnél vagy Treffurtnál maguk mögött hagyták a határt, nem sok kétségük lehetett afelől, hogy a szocialista haza már régen leírta őket. A hangulatot le lehetett olvasni a képernyőről – az idős emberek rezignáltnak látszottak, a fiatalabbak inkább reménykedőnek. Passauba érve kihajoltak a vonatablakból sörösüveggel a kezükben, magabiztos V-t mutattak, és a riporter kérdésére, hogy hogy érzik magukat, egybehangzóan válaszoltak: „Minden oké”.

Bizonyos értelemben elmondható, hogy az eltávozott tízezrek nagyon is otthon maradtak: az NDK legnagyobb belpolitikai problémáját jelentették az 50-es évek végének és a 60-as évek elejének nagy menekülési hulláma óta. Amikor a prágai, varsói és budapesti külképviseletek megszállása tarthatatlanná vált, az ország nemzetközi presztízse mélypontra zuhant, és a politikai bizottság eldöntötte, hogy legalábbis az NDK-n kívül tartózkodóknak szabad elvonulást enged, bizony meg kellett magyarázni az otthon maradt hűségeseknek és a kiutazási engedélyre türelmesen várakozóknak, hogy ez a humanitárius gesztusként beállított intézkedés miért éppen az „illegálisaknak” kedvezett. Wolfgang Meyernek, a Külügyminisztérium sajtószóvivőjének idevágó közleményét előbb a tévéhiradóban, majd másnap reggeli Neues Deutschlandban névtelen kommentár egészítette ki, amelynek legmarkánsabb mondatai állítólag magától Erich Honeckertől származtak: „Egyes polgárok most majd joggal teszik fel nekünk a kérdést, miért engedjük ezeket az embereket kiutazni az NDK-ból az NSZK-ba, holott súlyosan megszegték az NDK törvényeit. Az NDK kormányát az a megfontolás vezette, hogy ezek, mégha egyáltalán visszatérhetnének is az NDK-ba, akkor sem találnák már meg helyüket a társadalmi folyamatban. Maguk szakadtak el a munkahelyüktől és az emberektől, akikkel eddig együtt éltek és dolgoztak. (…) Ráadásul megállapítást nyert, hogy ezeknek az embereknek a sorában aszociális elemek is találhatók, akiknek nincs se munkahelyük, se normális lakáskörülményeik Viselkedésükkel lábbal tiporták a morális értékeket, és saját magukat rekesztették ki társadalmunkból. Ezért nem kell utánuk könnyeket hullatni.”
 Az állam itt a sértett atya szerepében lép fel, aki eltaszítja neveletlen gyermekeit, és megtagadja tőlük a visszatérés lehetőségét a szülői házba. Hogy is nézne ki ez a kitagadás, azt az újságolvasók hamarosan egy apró betűs hírből tudhatták meg: „A volt NDK-polgárok lakásait haladéktalanul újra kiutalják. A helyi szervek saját hatáskörben kiadhatják erre igényt támasztó új bérlőknek a felszabadult lakásokat.” Különösen a berlini lakáshiányra való tekintettel találhatott nagy helyeslésre ez a „szociális intézkedés”. 

De vajon rendelkezett-e az NDK vezetése olyan lehetőségekkel, amelyekkel megállíthatta volna polgárai elvándorlását? Ekkor már biztosan nem. Tekintettel az akkor még szocialistának számító partnerországok, Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia viszonylag laza utazási gyakorlatára, a kelet-berlini politikusoknak voltaképpen már 1987 elején fontolóra kellett volna venniük egy liberális utazási törvényt, és a speciális német-német vonatkozások miatt erről tárgyalásokat kellett volna kezdeniük az NSZK-val – például Honecker 1987 novemberi bonni látogatása alkalmával. Igazán sürgőssé mégis 1988 januárjában vált a dolog, amikor Magyarország bevezette állampolgárai számára az ún. világútlevelet. Ezzel mintegy felmerült a kérdés, hogy vajon a Magyarország és Ausztria között húzódó demarkációs vonal még mindig a szocialista tábor közös határát képezi-e a varsói szerződés doktrínája értelmében. Ha pozitív választ adtak erre a kérdésre, akkor a magyar belügyi hatóságok és a MfS közötti 1969-es titkos megállapodásnak is érvényben kellett lennie, amely szerint a keletnémet állampolgárokat, akik mondjuk Hegyeshalomnál vagy Sopronnál próbálták átlépni a határt, a magyarok kötelesek voltak feltartóztatni és átadni az NDK hatóságoknak. Ezt a barbár eljárást a magyar határőrség még 1988-ban is rendszeresen alkalmazta.
 1989 januárjában azonban a Magyar Népköztársaság csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez, amely az aláíró országoknak kifejezetten megtiltja, hogy a politikai menedéket kérőket kiadja azoknak az államoknak, ahol feltehetőleg büntetőeljárás alá esnének. 1989. június 27-én Magyarország és Ausztria külügyminisztere, Horn Gyula és Alois Mock átvágta a vasfüggönyt. Jóllehet, ez akkor már csak szimbolikus aktus volt,  médiahatása miatt – hiszen a jelenetet aznap este a nyuganémet média többször is sugározta, s ezeket az adásokat NDK-szerte nézték, kivéve azt a szászországi és thüringiai területet, ahonnan az ARD-t és a ZDF-et nem lehetett fogni, s amelyet ezért „a gyanútlanok völgyének” neveztek. Néhány nappal a nyári szezonnyitás előtt az NDK vezetésének e képek láttán minden oka meg lett volna az oka a riadalomra. A funkcionáriusok azonban most is teljesen érzéketlennek bizonyultak, aminthogy a polgáraik szükségleteivel szemben is azok voltak: egy keletnémet turista az állami banknál évente 2054 forintot igényelhetett utazási célokra, ami névlegesen nagyjából 500 keleti márkának felelt meg. A magyar valuta ugyanakkor már megkezdte mélyrepülését. Ez fokozta a társadalmi feszültségeket Budapesten és kiváltképpen a Balatonnál, mert az embereknek sohasem volt elég költőpénzük. Ehhez járultak még az 1989 nyarán szállongó rémhírek, amely szerint a nyitott határ miatt az NDK a magyarországi utazást is meg fogja tiltani polgárainak. A cáfolatok, mint keleten mindig, most is kontraproduktívnak bizonyultak, és csak növelték a hivatalos helyekkel szembeni bizalmatlanságot. Ez azonban éppolyan krónikus volt, mint a hatóságok képtelensége arra, hogy belássák a polgárok valódi motívumait. Még a rendszer hívei is kénytelenek voltak egyetérteni azzal a diagnózissal, amelyet a Neues Forum, az 1989. szeptember 10-én alapított mozgalom kiáltványa állapított meg: „Hazánkban nyilvánvalón nem működik a kommunikáció az állam és a társadalom között.”

A demokratikus ellenzék kiáltványa, amelyet Bärbel Bohley, grafikus, Jens Reich, természettudós és Rolf Henrich, jogász kezdeményezett, nem program volt, hanem végső soron a minimális konszenzus dokumentuma, azzal a céllal, hogy az érdekeltek kimozduljanak a holtpontról. Párbeszédre szólítottak fel mindenkit – a párttagokat, a pártonkívülieket, a bíráló értelmiségieket és az ellenzéket. Ennek megfelelően fogalmazódtak meg a kívánságok: „Egyfelől az árukínálat bővülését és jobb ellátást kívánunk, másfelől látjuk ennek szociális és ökológiai költségeit, és ezért a korlátlan növekedéstől való tartózkodás mellett szállunk síkra. Játékteret akarunk a gazdasági kezdeményezések számára, de nem akarjuk, hogy ez a könyöklés társadalmává torzuljon. Meg akarjuk őrizni azt, ami értékesnek bizonyult, de helyet akarunk teremteni az újítás számára is, hogy takarékosabban és a természetet kevésbé károsítva éljünk. Rendezett viszonyokat akarunk, de nem gyámkodást. Szabad, öntudatos embereket akarunk, akik a közösség iránti felelősséggel cselekszenek. Azt akarjuk, hogy meg legyünk védve az erőszaktól, de nem akarunk eközben egy szolgalelkű, spicli államot elviselni. A naplopókat és szájhősöket el kell kergetni kényelmes állásaikból, de közben nem akarjuk a társadalmilag gyengéket és védteleneket hátrányos helyzetbe hozni. Hatékony egészségügyet akarunk mindenki számára, de senki se igényeljen indokolatlan betegállományt mások rovására. Részt akarunk venni az exportban és a világkereskedelemben, de nem akarunk sem a vezető ipari országok adósaivá és szolgáivá, sem pedig a gazdaságilag gyenge országok kizsákmányolóivá és hitelezőivé válni.”
 Ez a szociáldemokrata, zöld és keresztény felhangú harmadik utas elképzelés volt a sajátos német hozzájárulás a fordulat ideológiájához. A precízen kimért vezérelvek egyfelől arra törekedtek, hogyne ijesszenek el senkit, másrészt a polgárjogi mozgalomnak azt a mélyen átérzett szándékát tükrözték, hogy a változásokat a konfliktusoknak nem a kiélezésével, hanem a minimalizálásával lehessen elérni. Így a Neues Forum nem követelte a kormány lemondását, és nem tette fel a válságos helyzetért viselt felelősség kérdését sem. Nem volt forradalmi platform, de elég közérthető volt ahhoz, hogy rövid időn belül kétszázezer aláírót nyerjen meg. Csak kevés, kifinomultabb politikai érzékű embert szólított meg a szeptember 12-én alakult Demokráciát most! polgárjogi mozgalom – közéjük elsősorban  máskéntgondolkodók és az egyházhoz közelálló intellektuelek tartoztak, mint Ulrike Poppe, Wolfgang Ulmmann, Ludwig Mehlhorn és Konrad Weiß. Alalpító nyilatkozatuk, a „Tézisek az NDK demokratikus átalakításához” címmel jelent meg (természetesen a nyugatnémet médiában) s a polgári demokrácia olyan klasszikus kritériumát vette át, mint „a törvényhozó (népképviseletek) és a végrehajtó (tanácsok) hatalom  szigorú szétválasztása”. Burkolt formában többpártrendszert hírdettek: „Kell, hogy lehessen különböző politikai programok és képviselőik között választani. (…) Biztosítani kell társadalmi egyesületek alakításának teljes szabadságát.”
 Ugyanakkor ez a program mai szemmel nézve meglepően balos utópista vonásokat is tartalmazott. A szovjet peresztrojkához hasonló átalakulási folyamatot a szerzők a következőképpen határozták meg: „Azt akarjuk, hogy a szocialista forradalom, amely megrekedt államosított formájában, folytatódjék, és ezzel továbbra is legyen jövője.” Különösen meglepő az a magabiztosság, amellyel az NDK radikális átalakulását beillesztették az össznémet napirendbe: „Felhívjuk a Szövetségi Köztársaságban élő némeket, hogy vegyenek részt saját társadalmuk átalakításában, ami lehetővé tenné a német nép új egységét az európai népek közös házában. Mindkét német államnak meg kellene magát reformálnia az egység érdekében.” A fordulat idején ezzel a naiv felhívással pendítették meg először az újraegyesítés kényes témáját.

(A szerző „Felmegy a függöny. A kelet-európai diktatúrák vége” című könyvéből. C. H. Beck Verlag, München, 2009.)
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA