Szvetlana Alekszejevics
Az egyik hajóskapitány akart lenni, a másik meg űrrepülő
(Szovjet-orosz életutak)
A. D. katonatiszt és vállalkozó
(Sokáig nem engedi, hogy bekapcsoljam a diktafont. Aztán hirtelen azt
mondja: Ezt nyugodtan fölveheti. Ez történelem, nem a szokásos családi
konfliktus apák és fiúk között. De ne írja ki a nevemet.)Mivel kezdjük?
Szóval… Teljesen normális gyerekkorom volt. Még ma is szívesen nézek szovjet
filmeket, van bennük valami, amit mai modern filmekben hiába keresünk.
Ezt a „valamit” is szerettem. De hogy mi is volt ez igazából, azt nem tudom.
Sokat olvastam, annak idején mindenki sokat olvasott, olvastam a Cseljuskin-expedícióról
és Cskalovról, Gagarinról és Kovaljovról… De sokáig nem tudtam semmit az
1939-es évről… Egyszer megkérdeztem az anyámtól: „Tulajdonképpen hol halt
meg nagyapa?”, erre elájult. Apám megtiltotta, hogy ezt még egyszer szóba
hozzam. Pionír voltam persze, nem számított, hiszek-e benne, vagy sem.
Lehet, hogy hittem is benne… Mindenesetre nem gondolkodtam rajta… A Komszomolban
Viszockij-dalokat énekeltünk a tábortűznél. (Szünetet tart)
Mi volt az álmom? A hadseregbe akartam kerülni. Pilótának! Ez
megbecsült és szép szakma. Egy katonatiszthez minden lány szívesen hozzámegy.
Kuprin volt a kedvenc íróm. Ő is tiszt volt… Szép egyenruha… Szép halál…
Férfitársaságban ülni és együtt inni… Bajtársiasság! Ez tetszett nekem,
ez ifjonti lelkesedést ébresztett bennem. A szüleim támogattak ebben, ilyen
szellemben neveltek. „Legfőbb érték az ember”. „Ember, ez szép, ez büszkén
hangzik!” Ezt máig se értem – miért volt akkoriban annyi idealista? Ma
már nincsenek ilyenek. Az idealizmus idegen szó a Pepsi-nemzedék számára.
Pragmatikusok lettünk…
A katonai szakiskola után Kamcsatkán szolgáltam. A határnál.
Ott csak hó volt, meg hegyek. Az egyetlen, ami mindig tetszett nekem a
szülőföldemben, az a természet. Az csodálatos! Két év után elküldtek a
katonai akadémiára, ahol kitüntetéssel végeztem. Még néhány csillag! Karriert
csináltam. Dísztemetést kaptam volna…
És ma?! Az egykori szovjet katonatiszt ma üzletember. Olasz egészségügyi
berendezésekkel kereskedem… Ha valaki nekem tíz évvel ezelőtt ezt jósolja…
Ezt a Nostradamust nem megvertem, kinevettem volna.
Én teljesen szovjetember voltam. A pénzt szeretni alantas dolog.
Szeresse az ember az álmait… (Rágyújt és hallgat) Kár, hogy annyi mindent
elfelejt az ember... Mert túl gyorsan megváltozik minden. Eleinte lelkesedtem
Gorbacsovért, aztán csalódtam benne. Eljártam a tüntetésekre, és másokkal
együtt: „Jelcin da! Gorbacsov nyet!”, azt kiabáltam. „Le a 6. paragrafussal!”
(Ez volt a párt vezető szerepét rögzítő cikkely a szovjet alkotmányban.)
Még plakátokat is ragasztottam. Folyton csak beszéltünk és olvastunk, olvastunk
és beszéltünk. Mit akartunk tulajdonképpen?
A szüleink szerettek volna mindent elolvasni, és mindent elmondani…
Egy humánus szocializmusról álmodoztak… Szaharov… Lihacsov emberarcú szocializmusáról…
És mi, fiatalok?… Mi is a szabadságról ábrándoztunk… De senki nem tudta,
hogy mi az. Ugyanúgy akartunk élni, mint azok ott Nyugaton. Ez… (gondolkodik)
szép volt… Örültünk és féltünk. Vártunk valamire… „Ideje, hogy valami megváltozzon”
– énekelte Viktor Coj. Forradalomról álmodoztunk… és egy háborútól
féltünk… Szép volt és félelmetes! Az élelmiszerboltokban nem volt semmi,
csak háromliteres üvegek nyírfavirágszörppel és savanyúkáposztával. Minden
mást csak jegyre lehetett kapni – tésztát, vajat, rizst, grízt, dohányt
–. A vodka fizetőeszköz volt. Egy vodkáért álló sorban agyon is üthették
az embert.
De egyszercsak elkezdték kiadni Platonovot és Groszmant…
1989-ben jöttem vissza Afganisztánból… Azt hittem, hős vagyok, hogy
mi mind, akik ott voltunk, hősök voltunk. Hazatértünk, de a hazánk már
nem volt meg! Hirtelen más ország lett… A hadsereg felbomlott… A hadsereget
nyilvánosan gyalázták, meghurcolták, rágalmazták… Este valahol egyenruhában
mutatkozni veszélyes volt, megverhették az embert. A mi ezredünkben a repülőgépek
nem tudtak felszállni, mert nem volt üzemanyag. A legénység ott ült körben,
kártyáztak és vodkát vedeltek. Egy tiszti fizetésből éppen tíz vekni kenyeret
lehetett venni. Egyik barátom főbelőtte magát… Sok öngyilkosság volt a
tisztek körében. Mindenkinek családja volt, nekem is volt két gyerekem,
kutyám, macskám. A kutyának a húsról át kellett szoknia a túróra. Kár,
hogy ez mind elfelejtődött... Mi, katonatisztek… éjszakánként vagonokat
rakodtunk vagy éjjeliőrként dolgoztunk. Vagy az útépítésnél. Velünk együtt
gürcöltek kandidátusi címet szerzett tudósok, orvosok, sebészek! Még egy
zongoristára is emlékszem a filharmonikusoktól. Megtanultam csempét rakni
és páncélajtókat beépíteni. És így tovább…
Aztán beindult az üzlet… Az egyik számítógépeket hozott be, a másik
farmert gyártott… (Nevet) Két pasas üzleti vállalkozásba fog. Az egyik
vesz egy hordó bort, a másik eladja. Megegyeztek: Az egyik elindul, hogy
felhajtsa a pénzt, a másik azon spekulál: Hogyan lesz így egy hordó borom?
Ez vicc, de van benne igazság. Hozzám is jöttek ilyen emberek, elnyűtt
tornacipőben, de egy helikoptert akartak nekem eladni… (szünet)
De túléltük! Túléltük… Az ország is túlélte! Mit tudunk mi az emberi
lélekről? Csak annyit, hogy van ilyen… Úgy értem, barátok… Jól megy nekünk,
az egyiknek építőcége van, a másiknak élelmiszerboltja – sajt, hús, felvágott
–, egy harmadik bútort árul… Az egyiknek külföldön van befektetése, egy
másiknak van egy háza Cipruson –. Az egyikük azelőtt tengerjáró hajóskapitány
akart lenni, a másik meg űrrepülő. Ha összejövünk, drága konyakot hozunk
magunkkal, de vodkát iszunk. Vodkát iszunk, és hajnal felé összeölelkezve
harsogjuk ifjúkorunk dalait, „Komszomolcok, komszomolcok, a barátság a
mi erőnk”. Miről beszélünk? Arról, hogy milyen törvénytelenség és
káosz uralkodik, és hogy ide egy Sztálin kéne.
És a gyerekeink? Űrhajós vagy tengerjáró hajóskapitány már egyik se
akar lenni, csak könyvelő. És kérdezze csak meg egyszer a gyerekeket Sztálinról…
Gőzük sincs róla. Legfeljebb valami homályos elképzelés… Odaadtam
a fiamnak Szolzsenyicint elolvasni. Csak nevetett rajta. Hallottam, ahogy
nevet. Neki az, hogy valakit azzal vádolnak, hogy egyszerre három titkosszolgálat
ügynöke volt, egyszerűen nevetséges. „Papa, az ügynökök félanalfabéták
voltak, a jelentések hemzsegnek a helyesírási hibáktól. Még azt a szót
sem képesek helyesen leírni, hogy likvidálni. Itt van, nézd meg…” Soha
nem fog megérteni engem vagy az anyámat, mert egyetlen egy napot sem élt
a Szovjetunióban. Az anyám… én… a fiam… Mindegyikünk egy másik országban
él, még ha mindegyiket Oroszországnak hívják is. De rettentő sok szállal
kötődünk egymáshoz. Rettentően! Mindegyikünk úgy érzi, hogy becsapták…
Azt hiszem, hogy a szocializmus olyan, mint az alkímia. Egy alkimista
elképzelés. „Kihez forduljak, ha be akarok lépni a kommunista pártba?”
„Pszichiáterhez”. Ennél a viccnél hahotázik az egész terem. De a mi szüleink
– az anyám –, ők azt akarják hallani, hogy az ő életük nagyszerű volt,
nem pedig hiábavaló, hogy hittek valamiben, amiben érdemes volt hinni.
És mit kell hallaniuk? Hogy az életük szart sem ért… Hogy nem volt semmijük,
csak a rohadt tankjaik meg a rakétáik. Készek voltak szembeszállni az ellenséggel.
És ez sikerült is nekik! Most pedig minden háború nélkül csak úgy
összedőlt minden, és senki sem érti, mért. Ezen kéne elgondolkozniuk. De
gondolkozni, azt nem tudnak! Azt nem tanultak meg! Csak egyet tudnak: félni.
És szenvedni. Valahol azt olvastam, hogy a félelem is a szeretet egy formája.
Azt hiszem, ez a mondás Sztálintól származik… (szünet)
A múzeumok mind üresek… A templomok viszont tele vannak, mert mindannyiunknak
lelki támaszra volna szükségünk. Mi vagyunk egy kimúlt nagyhatalom
utolsó gyermekei. Ettől borzasztóan magányos az ember! Mindenki magányos,
a taxisofőrtől és kishivatalnoktól kezdve egészen a népszerű színművészig…
Igen… Az élet teljesen megváltozott. A világ már nem fehérekből és vörösökből
áll, olyanokból, akik ültek, meg azokból, akik lecsukták őket, nem olyanokból,
akik olvasták Szolzsenyicint, meg akik nem olvasták, hanem olyanokból,
akik meg tudnak vásárolni dolgokat, és olyanokból, akik nem. Ez magának
nem tetszik? Megértem – maga – meg én is – mi romantikusok voltunk..
És a 60-as évek naiv aktivistái? Az egyenes emberek szektája… Azt hitték,
ha a kommunizmus megbukik, az orosz ember teljes buzgalommal a szabadságba
veti magát, de az orosz ember mindenekelőtt az életre vetette rá magát.
Élni akart. Mindent kipróbálni. Jó ételeket, divatos ruhákat. Utazni… Pálmákat
látni, a sivatagot és a tevéket. Nem folyton csak lángolni valamiért és
elhamvadni, nem folyton csak a fáklyával és a baltával rohanni valahová.
Nem, egyszerűen csak élni akart. Mint az emberek máshol… Franciaországban
és Monacóban… Attól félnek, hogy ez nem fog nekik sikerülni. Földet kaptak,
de valamikor megint elvehetik tőlük; kereskedni most szabad, de egyszer
megint börtönbe kerülhet miatta az ember. És a gyárat megint elvehetik
az embertől vagy a kis üzletét. Ez a félelem nagyon mélyen gyökerezik.
A történelem miatt! Gyorsan kell pénzt keresni! Senki nem gondol nagy dolgokra,
nagyszabású dolgokra… Abból mindenkinek elege van! Az emberek valami
emberit, normálisat akarnak. Valami teljesen közönségeset, egészen normálisat,
érti? Elsőként repültünk a világűrbe, a legjobb tankokat gyártottuk
az egész világon, de nem lehetett mosóport és vécépapírt kapni. A mi átkozott
vécécsészéink sose voltak rendesen tömítve. A nylonzacskókat kimosták,
és kint szárították a balkonon. Ha valakinek videó-lejátszója volt, az
olyan volt, mintha saját helikoptere lett volna. Aki farmerban járt, azt
nem irigyelték, hanem csodálták… És így tovább… Ez volt az ára! Ez volt
az ára a rakétáknak és űrhajóknak. Az egész nagyszerű történelemnek!
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|