A. D. katonatiszt és vállalkozó
(Sokáig nem engedi, hogy bekapcsoljam a diktafont. Aztán hirtelen azt mondja: Ezt nyugodtan fölveheti. Ez történelem, nem a szokásos családi konfliktus apák és fiúk között. De ne írja ki a nevemet.)Mivel kezdjük? Szóval… Teljesen normális gyerekkorom volt. Még ma is szívesen nézek szovjet filmeket, van bennük valami, amit mai modern filmekben hiába keresünk. Ezt a „valamit” is szerettem. De hogy mi is volt ez igazából, azt nem tudom. Sokat olvastam, annak idején mindenki sokat olvasott, olvastam a Cseljuskin-expedícióról és Cskalovról, Gagarinról és Kovaljovról… De sokáig nem tudtam semmit az 1939-es évről… Egyszer megkérdeztem az anyámtól: „Tulajdonképpen hol halt meg nagyapa?”, erre elájult. Apám megtiltotta, hogy ezt még egyszer szóba hozzam. Pionír voltam persze, nem számított, hiszek-e benne, vagy sem. Lehet, hogy hittem is benne… Mindenesetre nem gondolkodtam rajta… A Komszomolban Viszockij-dalokat énekeltünk a tábortűznél. (Szünetet tart) 
 Mi volt az álmom? A hadseregbe akartam kerülni. Pilótának! Ez megbecsült és szép szakma. Egy katonatiszthez minden lány szívesen hozzámegy. Kuprin volt a kedvenc íróm. Ő is tiszt volt… Szép egyenruha… Szép halál… Férfitársaságban ülni és együtt inni… Bajtársiasság! Ez tetszett nekem, ez ifjonti lelkesedést ébresztett bennem. A szüleim támogattak ebben, ilyen szellemben neveltek. „Legfőbb érték az ember”. „Ember, ez szép, ez büszkén hangzik!” Ezt máig se értem – miért volt akkoriban annyi idealista? Ma már nincsenek ilyenek. Az idealizmus idegen szó a Pepsi-nemzedék számára. Pragmatikusok lettünk… 
 A katonai szakiskola után Kamcsatkán szolgáltam. A határnál. Ott csak hó volt, meg hegyek. Az egyetlen, ami mindig tetszett nekem a szülőföldemben, az a természet. Az csodálatos! Két év után elküldtek a katonai akadémiára, ahol kitüntetéssel végeztem. Még néhány csillag! Karriert csináltam. Dísztemetést kaptam volna…
 És ma?! Az egykori szovjet katonatiszt ma üzletember. Olasz egészségügyi berendezésekkel kereskedem… Ha valaki nekem tíz évvel ezelőtt ezt jósolja… Ezt a Nostradamust nem megvertem, kinevettem volna. 
 Én teljesen szovjetember voltam. A pénzt szeretni alantas dolog. Szeresse az ember az álmait… (Rágyújt és hallgat) Kár, hogy annyi mindent elfelejt az ember... Mert túl gyorsan megváltozik minden. Eleinte lelkesedtem Gorbacsovért, aztán csalódtam benne. Eljártam a tüntetésekre, és másokkal együtt: „Jelcin da! Gorbacsov nyet!”, azt kiabáltam. „Le a 6. paragrafussal!” (Ez volt a párt vezető szerepét rögzítő cikkely a szovjet alkotmányban.) Még plakátokat is ragasztottam. Folyton csak beszéltünk és olvastunk, olvastunk és beszéltünk. Mit akartunk tulajdonképpen?
 A szüleink szerettek volna mindent elolvasni, és mindent elmondani… Egy humánus szocializmusról álmodoztak… Szaharov… Lihacsov emberarcú szocializmusáról… És mi, fiatalok?… Mi is a szabadságról ábrándoztunk… De senki nem tudta, hogy mi az. Ugyanúgy akartunk élni, mint azok ott Nyugaton. Ez… (gondolkodik) szép volt… Örültünk és féltünk. Vártunk valamire… „Ideje, hogy valami megváltozzon” – énekelte Viktor Coj.  Forradalomról álmodoztunk… és egy háborútól féltünk… Szép volt és félelmetes! Az élelmiszerboltokban nem volt semmi, csak háromliteres üvegek nyírfavirágszörppel és savanyúkáposztával. Minden mást csak jegyre lehetett kapni – tésztát, vajat, rizst, grízt, dohányt –. A vodka fizetőeszköz volt. Egy vodkáért álló sorban agyon is üthették az embert.
De egyszercsak elkezdték kiadni Platonovot és Groszmant… 
1989-ben jöttem vissza Afganisztánból… Azt hittem, hős vagyok, hogy mi mind, akik ott voltunk, hősök voltunk. Hazatértünk, de a hazánk már nem volt meg! Hirtelen más ország lett… A hadsereg felbomlott… A hadsereget nyilvánosan gyalázták, meghurcolták, rágalmazták… Este valahol egyenruhában mutatkozni veszélyes volt, megverhették az embert. A mi ezredünkben a repülőgépek nem tudtak felszállni, mert nem volt üzemanyag. A legénység ott ült körben, kártyáztak és vodkát vedeltek. Egy tiszti fizetésből éppen tíz vekni kenyeret lehetett venni. Egyik barátom főbelőtte magát… Sok öngyilkosság volt a tisztek körében. Mindenkinek családja volt, nekem is volt két gyerekem, kutyám, macskám. A kutyának a húsról át kellett szoknia a túróra. Kár, hogy ez mind elfelejtődött... Mi, katonatisztek… éjszakánként vagonokat rakodtunk vagy éjjeliőrként dolgoztunk. Vagy az útépítésnél. Velünk együtt gürcöltek kandidátusi címet szerzett tudósok, orvosok, sebészek! Még egy zongoristára is emlékszem a filharmonikusoktól. Megtanultam csempét rakni és páncélajtókat beépíteni. És így tovább…
Aztán beindult az üzlet… Az egyik számítógépeket hozott be, a másik farmert gyártott… (Nevet) Két pasas üzleti vállalkozásba fog. Az egyik vesz egy hordó bort, a másik eladja. Megegyeztek: Az egyik elindul, hogy felhajtsa a pénzt, a másik azon spekulál: Hogyan lesz így egy hordó borom? Ez vicc, de van benne igazság. Hozzám is jöttek ilyen emberek, elnyűtt tornacipőben, de egy helikoptert akartak nekem eladni… (szünet)
De túléltük! Túléltük… Az ország is túlélte! Mit tudunk mi az emberi lélekről? Csak annyit, hogy van ilyen… Úgy értem, barátok… Jól megy nekünk, az egyiknek építőcége van, a másiknak élelmiszerboltja – sajt, hús, felvágott –, egy harmadik bútort árul… Az egyiknek külföldön van befektetése, egy másiknak van egy háza Cipruson –. Az egyikük azelőtt tengerjáró hajóskapitány akart lenni, a másik meg űrrepülő. Ha összejövünk, drága konyakot hozunk magunkkal, de vodkát iszunk. Vodkát iszunk, és hajnal felé összeölelkezve harsogjuk ifjúkorunk dalait, „Komszomolcok, komszomolcok, a barátság a mi erőnk”.  Miről beszélünk? Arról, hogy milyen törvénytelenség és káosz uralkodik, és hogy ide egy Sztálin kéne. 
És a gyerekeink? Űrhajós vagy tengerjáró hajóskapitány már egyik se akar lenni, csak könyvelő. És kérdezze csak meg egyszer a gyerekeket Sztálinról… Gőzük sincs róla.  Legfeljebb valami homályos elképzelés… Odaadtam a fiamnak Szolzsenyicint elolvasni. Csak nevetett rajta. Hallottam, ahogy nevet. Neki az, hogy valakit azzal vádolnak, hogy egyszerre három titkosszolgálat ügynöke volt, egyszerűen nevetséges. „Papa, az ügynökök félanalfabéták voltak, a jelentések hemzsegnek a helyesírási hibáktól. Még azt a szót sem képesek helyesen leírni, hogy likvidálni. Itt van, nézd meg…” Soha nem fog megérteni engem vagy az anyámat, mert egyetlen egy napot sem élt a Szovjetunióban. Az anyám… én… a fiam… Mindegyikünk egy másik országban él, még ha mindegyiket Oroszországnak hívják is. De rettentő sok szállal kötődünk egymáshoz.  Rettentően! Mindegyikünk úgy érzi, hogy becsapták…
Azt hiszem, hogy a szocializmus olyan, mint az alkímia. Egy alkimista elképzelés. „Kihez forduljak, ha be akarok lépni a kommunista pártba?” „Pszichiáterhez”. Ennél a viccnél hahotázik az egész terem. De a mi szüleink – az anyám –, ők azt akarják hallani, hogy az ő életük nagyszerű volt, nem pedig hiábavaló, hogy hittek valamiben, amiben érdemes volt hinni. És mit kell hallaniuk? Hogy az életük szart sem ért… Hogy nem volt semmijük, csak a rohadt tankjaik meg a rakétáik. Készek voltak szembeszállni az ellenséggel. És ez sikerült is nekik!  Most pedig minden háború nélkül csak úgy összedőlt minden, és senki sem érti, mért. Ezen kéne elgondolkozniuk. De gondolkozni, azt nem tudnak! Azt nem tanultak meg! Csak egyet tudnak: félni. És szenvedni. Valahol azt olvastam, hogy a félelem is a szeretet egy formája.  Azt hiszem, ez a mondás Sztálintól származik… (szünet) 
A múzeumok mind üresek… A templomok viszont tele vannak, mert mindannyiunknak lelki támaszra volna szükségünk.  Mi vagyunk egy kimúlt nagyhatalom utolsó gyermekei. Ettől borzasztóan magányos az ember! Mindenki magányos, a taxisofőrtől és kishivatalnoktól kezdve egészen a népszerű színművészig… Igen… Az élet teljesen megváltozott. A világ már nem fehérekből és vörösökből áll, olyanokból, akik ültek, meg azokból, akik lecsukták őket, nem olyanokból, akik olvasták Szolzsenyicint, meg akik nem olvasták, hanem olyanokból, akik meg tudnak vásárolni dolgokat, és olyanokból, akik nem. Ez magának nem tetszik? Megértem – maga – meg én is – mi romantikusok voltunk.. 
És a 60-as évek naiv aktivistái? Az egyenes emberek szektája… Azt hitték, ha a kommunizmus megbukik, az orosz ember teljes buzgalommal a szabadságba veti magát, de az orosz ember mindenekelőtt az életre vetette rá magát. Élni akart. Mindent kipróbálni. Jó ételeket, divatos ruhákat. Utazni… Pálmákat látni, a sivatagot és a tevéket. Nem folyton csak lángolni valamiért és elhamvadni, nem folyton csak a fáklyával és a baltával rohanni valahová. Nem, egyszerűen csak élni akart. Mint az emberek máshol… Franciaországban és Monacóban… Attól félnek, hogy ez nem fog nekik sikerülni. Földet kaptak, de valamikor megint elvehetik tőlük; kereskedni most szabad, de egyszer megint börtönbe kerülhet miatta az ember. És a gyárat megint elvehetik az embertől vagy a kis üzletét. Ez a félelem nagyon mélyen gyökerezik. A történelem miatt! Gyorsan kell pénzt keresni! Senki nem gondol nagy dolgokra, nagyszabású dolgokra… Abból mindenkinek elege van!  Az emberek valami emberit, normálisat akarnak. Valami teljesen közönségeset, egészen normálisat, érti?  Elsőként repültünk a világűrbe, a legjobb tankokat gyártottuk az egész világon, de nem lehetett mosóport és vécépapírt kapni. A mi átkozott vécécsészéink sose voltak rendesen tömítve. A nylonzacskókat kimosták, és kint szárították a balkonon. Ha valakinek videó-lejátszója volt, az olyan volt, mintha saját helikoptere lett volna. Aki farmerban járt, azt nem irigyelték, hanem csodálták… És így tovább… Ez volt az ára! Ez volt az ára a rakétáknak és űrhajóknak. Az egész nagyszerű történelemnek!

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA