MERÜLÉS A FÜRDŐKÁDBAN

Nemlenni nem sötét.
Inkább van benne valami fény,
mintha a fa fürdőszobaajtóra
valaki kintről rávilágítana,
én meg becsuknám a szemem,
és lemerülnék a víz alá a kádban.
De a kád alját sehogy sem 
érném el. Egy éve merülök lefelé.
Vak halak csipdesik az arcom,
a szemem zavarja őket. De én
nem vagyok vak. Fény jött be velem.
Vagy a halak világítanak,
mint a színes neoncsövek?
Lila fényben egy polip közelít.
Egyik-másik karján óra, bár
ketyegnek, de nincs mutatójuk.
A mélyben csillagképek látszanak,
egy kisbolygó dübörögve
gurul, mint nehéz műanyaglabda
a tekepályán. Úszom a naprendszer
széle felé. Vagy gurulok én is?
Esetleg kuglibábként állok,
és csak az idő meg a fény mozognak
alattam, felettem? Szétszóródom,
esküszöm, szétszóródom, számban 
már csillagközi por.
 
 
 

A FÖLD SZÁJÁBAN

    Kálnoky Lászlónak

A föld szájában megalszik a tej.
Megalszanak az évszakok.
Hogy mit képzelt ez az isteni fej,
magyarázatot nem tudok,
legfeljebb pár hasonlatot.

Vékony réteg a világ, csak papír,
kicsit gyűrött ugyan, de már
az elképzelt teremtő arra ír,
és mindegyik szava vidám
(így lép túl rajtam és magán),

vagy legalábbis nem túl szomorú.
Hasadt patákon lép a múlt,
őz-homlokán légből font koszorú,
mi rég jövőnek bizonyult.
Léte nem lét, de bonyolult.

Vadász rohan nyomában – persze fél,
zsebéből aprópénz potyog,
és hamis vadászati engedély,
megsárgult, tépett évszakok –
de árnyéka rég nem mozog.
 
 
 

AZ EZERÉVES EMBER 

Az ezeréves ember olyan 
mint egy hegy, fején 
bokrok nőnek, testében
szervek helyett üregek
és barlangok továbbítják
a befolyt esővizet.

Gerince helyén cseppkő.
Lába vastag: rohadó 
avar gyűlt bele. És
papírszemét. Műanyagdarabok.
A szeme két csillogó tócsa.
Az egyiken olajfolt úszik.

Hátában kavicsbánya. 
Mecsbokszok hordják el az 
ötszáz éves havat és vért. 
Nyelve mohaszőnyeg. Lelke kóbor
kutya. Ugatása kihallatszik 
a koponya bunkeréből.