(MOSZKVA) Nemrégiben az orosz pénzügyminiszter, Alekszej Kudrin az egyik beszédében felidézte a bibliai történetet, amelyben József megfejti a fáraó álmát a hét kövér és hét sovány tehénről. Kudrin ezzel arra célzott, hogy a hét bőséges esztendő már mögöttünk van, és nehéz időkre kell felkészülnünk. Az orosz vállalkozók részvényárfolyamai rohamosan zuhannak, nagy építési beruházásokat fagyasztanak be, a cégek elbocsátják az alkalmazottaikat, és az állami duma azt tervezi, hogy élelmiszerjegyeket vezet be a rászorulóknak.
 A Putyin által bevezetett rendszer nem válságbiztos. Kormányzása idején az olaj, a gáz, a fémek és más nyersanyagok ára folyamatosan emelkedett. Az exportjukból származó nyereség elég magas volt ahhoz, hogy Oroszország fizetni tudja belőle az államadósságát, milliárdosainak száma minden 2-3 évben megduplázódjon, a hivatalnoki kaszt növekvő étvágyát kielégítse, és szerény mértékben, de emelni tudja a lakosság túlnyomó részének életszínvonalát is. Ez volt Putyin népszerűségének alapja. Az új körülmények között ez a rendszer már nem fog tudni működni. 
 Valamikor lefordítottam oroszra James Frazer Az aranyág című könyvét. Ebben a könyvben ún. esőcsinálókról is szó esik, olyan emberekről, akik a törzs tagjai szerint befolyásolni tudják az időjárást. Amikor jó idő van, akkor tisztelik őket érte, ajándékot kapnak, és áldozatokat mutatnak be nekik.  Ha viszont aszály jön, a termés kiszárad, és éhínség fenyeget, a törzs noszogatni kezdi a varázslót, először csak kérve, majd követelve tőle, hogy csináljon esőt.  Ha nem sikerül neki, sanyarú sors vár rá, mert az emberek azt hiszik, hogy nem akarja teljesíteni a kívánságukat, vagy elhagyták esőcsináló képességei. Mindkettő halálos bűnnek számít. A bennszülöttek arra nem gondolnak, hogy a csodatévőként tisztelt társuk soha nem is rendelkezett az időjárás befolyásolásának képességével. Mint a falusi ember Kafka egyik elbeszélésében: még nem értek meg a törvényre. Fejlődésük során a társadalmak egyre inkább lemondanak az esőcsinálók szolgáltatásairól, és magukra veszik a felelősséget a jó és a rossz idő következményeiért. 
 Putyin politikai ellenfelei a válság dinamikáját némi kárörömmel figyelik. „Nem megmondtuk nektek – oktatják a miniszterelnök még mindig nagyszámú híveit – hogy a nyersanyagárak emelkedése nem  egy személy érdeme? Lám, igazunk volt. A ti esőcsinálótoknak van ugyan egy stabilitási alapja, de ez az alap észrevehetően olvad, és hamarosan nem marad más hátra, mint hogy azt kérjétek az esőcsinálótoktól, tegyen csodát, és fakasszon  olaj- vagy gázesőt az égből. Akkor majd kiderül, képes-e rá.”
 Az ellenzéki Garri Kaszparov nehezményezi az oroszok politikai passzivitását. Kiért szól a tőkeharang? c. cikkében ezt írja: „Hogyan viselkednek az orosz polgárok? Jobbnak látják még most is behunyni a szemüket, bár ez egyre nehezebb lesz. Népünknek joga van értesülni a fontos gazdasági és politikai döntésekről és részt venni a döntéshozatalban. De nem akarja felcserélni erre a viszonylagos kényelemben és jómódban töltött életet, és nem veszi észre, hogy az állami tisztviselők szégyentelenül a zsebében kotorásznak.” (www.kasparov.ru)
A volt sakkvilágbajnok neheztelése  érthető: évekig fáradozott a híveivel azon, hogy sikerüljön néhány ezer embernél többet mozgósítaniuk a tiltakozó felvonulásokra, tüntetésekre az olyan nagyvárosokban, mint Moszkva és Szentpétervár, az orosz vidékről nem is beszélve. Még most is, amikor az élet már nem olyan kényelmes, és a jómód a hét bőséges esztendőhöz képest eltűnőben van, alig lehet a tömegeket mozgósítani. 
Még nyíltabban juttatja kifejezésre kárörömét Eduard Limonov, a Nemzeti Bolsevik Párt vezére: „A destabilizálódás keserű, finom illatát szimatolom. (…) Az izolálódás és a tervgazdaság tudja csak Oroszországot a világgazdasági válságtól megmenteni. (…) Saját külön univerzumot kell magunknak teremtenünk. (…) Azt akarjuk, hogy Putyin és csapata annyira megrémüljön, hogy szabad választásokat tartsanak. (…) Azt akarjuk, hogy zenekarok muzsikáljanak az utcákon, az emberek jóindulatát akarjuk érezni. (…) Azt akarjuk, hogy a Putyin-elit hájas hivatalnokait elkergessék a hatalomból.” (www.grani.ru)
A válság eufóriát váltott ki az író és politikus Limonovból. Örül annak, hogy az államhatalom tehetetlennek bizonyulhat, és kijelenti, hogy kész az utca erejét bevetni. (Ezt a kifejezést Lenin használta 1917-ben.) A nemzeti bolsevikok vezére abban bízik, hogy a tömegek, ha megszabadultak az egyik esőcsináló varázserejétől, majd egy másikat fognak hívni, aki még annál is tekintélyelvűbb, és hogy meghiúsult fogyasztói reményeiket etnopolitikával akarják majd kompenzálni.

A paternalizmus válsága
Putyin második elnöksége idején a társadalom represszív depolitizálása ment végbe. A depolitizálás minden újabb lépésével és a demokrácia gyenge palántájának kigyomlálásával a jólét növekedése járt együtt (egyeseknél csak kis mértékben, másoknál valamivel jobban, megint másoknál rendkívüli módon). A „vertikális hatalom” égisze alatt egy paternalista társadalmi modellt alakítottak ki: az államhatalom magára vette a gondoskodást passzív és éretlen alattvalói fölött, és ennek fejében feltétlen bizalmat és engedelmességet követelt. Az emberek elkezdtek hinni a szociális mágiában. Hirtelen – meglepő módon – az oroszok 93 százaléka volt azon a véleményen, hogy a népnek az állam által képviselt érdekeit az egyéni érdekek fölé kell helyezni, és konfliktus esetén nincs lehetőség arra, hogy az egyén érdekeit jogi vagy politikai úton védjék meg.
 A jelenlegi rendszerben az a legveszedelmesebb, hogy lejáratta a demokráciát, és elősegítette a vallásos-nacionalista csoportok és tendenciák befolyásának növekedését. Ennek előterében ügyesen a kisebbik rossznak állíthatta be magát. A rendszer ideológusai egyre gyakrabban emlékeztetnek arra, hogy ha egyszer sikerül felszámolni a „manipulációt, cinizmust és korrupciót”, sokkal elszántabb és radikálisabb erők fognak megjelenni a színen. „És akkor az, ami egyelőre rejtve van, nyilvánvalóvá fog válni, és bírálóink közül sokan szedhetik a sátorfájukat.”
 A nacionalizmus valami tartalék-ideológiává vált, és a jelenlegi válság azzal fenyeget, hogy ezt a szellemet engedi ki a palackból. Limonovval szemben én attól tartok, hogy nem a szabad választások, az utcai zenekarok muzsikálása és a demokráciától megmámorosodott emberek örömujjongása vár Oroszországra, ha a jelenlegi válság kiéleződik. Inkább úgy gondolom, hogy a nacionalista erők fognak megerősödni, és építik ki politikai hadállásaikat.  Nehéz időkben a depolitizálódott emberek könnyű zsákmányává válnak azoknak a patkányfogóknak, akik Oroszországban patriótáknak számítanak. (Más országokban sovinisztáknak hívják őket.)
 Ha az említett új erőknek sikerül a korrupciót legalább valamelyest megfékezni, a tőkekiáramlást mérsékelni, és némileg összébb csukni a szegénység és a gazdagság között kinyílt ollót (az ultranacionalista rezsimek nagyon is sikeresek voltak a múltban ezen a téren), akkor a képviselőiket új esőcsinálókként fogják ünnepelni. Ezen kívül az új rendszer legitimálásának költségeit is megtakaríthatja magának, az az irányú erőfeszítéseket, hogy az autoritárius Oroszországot demokráciaként fogadtassák el külföldön, amire a hipergazdag oroszok kénytelenek, hogy Nyugaton megvethessék a lábukat. Más szóval ez éppen az autarkiának az a formája lesz, amire az annyira szabadságszerető Limonov gondol, amikor arról beszél, hogy Oroszországot „az izolálódás és a tervgazdaság” fogja a válságtól megmenteni.

Obama győzelmének orosz fogadtatása
Az orosz elitek számára egy további destabilizáló tényező Barack Obama győzelme az amerikai elnökválasztáson. Számukra eddig a Bush-rezsim volt a legfontosabb külpolitikai hátvéd, egy olyan gubó, amelyben Putyin autoritárius rendszere ki tudott fejlődni. Az iraki háború, Guantanamo, Abu Ghraib és az emberi jogok korlátozása nemcsak Amerika tekintélyét rontotta a világban. Az USA ezzel erősítette az antidemokratikus trendeket azokban az országokban, ahol a demokratikus intézmények még csak kialakulóban voltak. Az USA lett az a negatív példa, amire hivatkozni lehetett – a véres háborúk folytatása, a média kontrollja, a másként gondolkodók terroristának minősítése közben, és ráadásul mindezt a demokrácia színeiben próbálták elővezetni.
 Nem véletlenül reagált az orosz média olyan visszafogottan egy fekete elnökjelölt választási győzelmére; nem véletlenül nevezik őt fiatal, tapasztalatlan, kiszámíthatatlan politikusnak, egyenesen marionettfigurának. Az Oroszországban olyannyira közkedvelt összeesküvés-elméletek szellemében még azzal is megvádolták Obamát, hogy ő provokálta ki a gazdasági válságot, hogy beköltözhessen a Fehér Házba. (Ahogy John McCainről is azt állították, hogy azért bélyegezte meg a Grúzia elleni hadjáratot, hogy jó pontokat szerezzen magának a választási küzdelemben.) Az ilyen ellenérzéseknek megvan a maga oka. A Bush-rezsim megsemmisítő kritikája, ami Obamának meghozta a győzelmet, az orosz politikusoknak az amerikaiakkal folytatott tárgyalások során a legfontosabb adut veszi ki a kezéből: a saját bűneikre való hivatkozás lehetőségét, ami mellett a demokráciáról való prédikálás értelmetlennek és képmutatónak látszott. Az új elnök szájából ugyanezek a szavak másként fognak hangzani, és sokkal nehezebb lesz velük szembehelyezkedni. Obama példája megmutatta, hogy a választások demokratikus rendszere Amerikában még a Bush-kormány 8 esztendeje után is eleven, hogy működik, sőt olyan meglepetésekkel is tud szolgálni, amelyek a legutóbbi időkig elképzelhetetlennek tűntek.
 Mindezekkel a háttérben Dmitrij Medvegyev előre beharangozott győzelme az elnökválasztáson, 2008 elején atavizmusnak minősül. A két elnök hasonló életkora és az internet iránti közös lelkesedésük sem képes szépíteni ezen a képen. Az orosz fiataloknak, akik figyelemmel kísérték a szenvedéllyel és hévvel vívott küzdelmet a Fehér Ház körül, észre kellett venniük a kontrasztot azzal, amivé a saját hazájukban a politikai élet silányult; a nem is olyan távoli jövőben ennek a belátása még tényezővé válhat. 
 Befejezésül az egykori oligarcha és jelenlegi börtönlakó Mihail Hodorkovszkijt szeretném idézni, akitől az októberi forradalom 91. évfordulóján jelent meg egy cikk a Vedomosztyi c. újságban. „Obama győzelme az amerikai elnökválasztáson nem csupán hatalomváltás egy országban, még ha ez az ország egy szuperhatalom is. Paradigmaváltás előtt állunk az egész világ fejlődésében.” Ami most történik, azt Hodorkovszkij „baloldali” fordulatnak nevezi, a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által 30 éve beharangozott liberális korszak lezárulásának. Úgy látszik, egy szibériai lágerből sokkal jobban át lehet látni az aktuális történéseket, mint a Kremlből.

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA