Henning Mankell
Timbuktu

Hosszú volt az út Timbuktuig. Bamakótól, Mali fővárosától két napig tartott az utazás egy forró terepjáróval a poros és járhatatlan utakon. De számomra valójában már az ötvenes évek végén elkezdődött. Tízéves voltam, Härjedalenben éltem, amikor először olvastam valamit Timbukturól, a mitikus városról. Emlékszem, hogy az én képzeletemben Timbuktu a világ végén volt. De legalábbis Orsa erdein túl.
 Ötven évre volt szükségem, hogy eljussak odáig. Amikor ott álltam a Nigert átszelő kompon, és belegondoltam, hogy közel járok ehhez a városhoz, nem bántam, hogy ott áll mellettem még valaki: tízéves önmagam.
 Ketten voltunk hát, amikor megérkeztünk Timbuktuba ezen a napon, 2008 májusában. A hőmérséklet elérte az ötven Celsius fokot, a város külső kerületeiben keringett a por, a szállodában áramszünet volt.

II.
Nem egyedül utaztam. Timbuktuba tett utazásomnak volt oka. Egy német televíziós forgatócsoport kísért el Maliba. Számos afrikai országon keresztül tett hosszú utazásunknak volt ez a befejező állomása. Alkalmat kaptam arra, hogy egy kétórás dokumentumfilmben mutassam meg azt az Afrikát, ahol 1972 óta élek, és ahol elég sokat utazgattam. 
 Harminchat éve tettem először a lábam a fekete kontinensre. Bissau-Guineában jártam, ami akkor még portugál gyarmat volt. Egy kis repülőgéppel repültem, amelyen a fedélzeti műszerek fele nem működött.
 Azóta már több mint egy emberöltő eltelt. Akkor 24 éves voltam, most lettem hatvan. Egy kérdés foglalkoztat: mi történt ezekben az években Afrikával? És mi történt velem? Kérdések, amelyekre nem lehet választ adni. És mégis fontos kérdések, ha az ember veszi a fáradságot ezekre a nehéz utakra – földrajzi és történelmi utakra, régi és új tudásokon keresztül.
 Előre megmondtam Jens Monathnak, a német tévétársaság producerének, hogy Mali és Timbuktu kihagyhatatlan állomásai ennek az utazásnak. „Ott meg lehet cáfolni a Szaharán túli Afrikáról állított egyik nagy hazugságot. Az egyik nagy hazugságot, amivel a Nyugat folyton áltatja magát Afrikával kapcsolatban”– mondtam neki. Erre a hazugságra majd rátérek.

III.
Úgy döntöttünk, hogy két nap alatt tesszük meg ezt az utat. Az első este megálltunk Moptiban. Bár a Nigeren átkelő komp még mérföldekre volt, mégis megéreztem a sivatag szagát, ahogy ott álltam az éjszaka sötétjében. A homoknak nagyon jellegzetes az illata, ahogy az óceán közelében is érezni a levegőben a só szagát. A sivatagban ez valami más, valami keserű, nehéz meghatározni, mi is pontosan.
 Az egyik sofőr ott állt cigarettázva a kocsinál. Mosolygott. „Holnap még rosszabbak lesznek az utak. De még a sötétség beállta előtt odaérünk Timbuktuba.”
 Így is lett. Késő délután szálltunk fel a Nigert átszelő kompra. A folyó hatalmas igénybevételnek van kitéve. A Niger nélkül óriási területek néptelenednének el. Nemcsak Maliban, de a vele szomszédos országokban is. A szennyezés és az intenzív használat súlyosan megterheli a folyót. Többektől is hallottam, hogy a víz szintje évről évre alacsonyabb lesz. A korrupt politikusok és a szegénység átka miatt.

IV.
Egy dologgal tisztában kell lenni: Maliban a döntő probléma a szegénység. Mint sok más afrikai országban, közvetve vagy közvetlenül minden a szegénységgel függ össze. Bármiről legyen is szó: AIDS, malária és bélhurut vagy munkanélküliség, analfabetizmus vagy az ipari fejlettség alapvető hiánya – folyton a szegénység problémájához jutunk vissza.
 Jó okunk volna abból a tényből kiindulni, hogy az afrikai országok többsége természettől fogva gazdag. Elszegényedtek. A jelenlegi szegénység semmiképpen sem tekinthető normálisnak. A gyarmatosítás korszaka idézte elő. Ha Svédország és Mali történelmet cserélne, mi is szegénységben és nyomorban élnénk.
 Persze nem mindenki. A mindenütt jelenlévő szegénység akkor válik nyilvánvalóvá, ha megnézzük, mennyi a luxusautó az utcákon. Nem csoda, ha a gazdag embereknek egyes kelet-afrikai országokban wabenzi a csúfneve, ami annyit tesz, „olyan ember, akinek Mercedese van.” És nem muszáj fehérnek lennie, van sok fekete wabenzi is.
 Ezen elmélkedtem, amikor kiléptem a tapadós, forró mopti éjszakába. Mali ma szegény ország, Svédország segélyezi. Erről nincs mit beszélni. De ezt a segélynyújtást nagyon is lehet a korábbi kizsákmányolás jóvátételének tekinteni. Függetlenül attól, hogy Svédországnak nem voltak gyarmati érdekeltségei Afrikában. Próbáljanak egyetlen olyan svéd vállalkozást találni, amelyik nem üzletelt Dél-Afrikával az apartheid-rezsim idején. Nem fog sikerülni. Amikor egyes svéd cégek inkább távol tartották magukat tőle, az  csupán stratégiai jellegű visszavonulás volt, miközben az egész rendszer kész volt kollaborálni. Átmenetileg veszélybe került a nyereségük: ezért vonultak vissza az érintett vállalkozások. Ma megint ugyanúgy folyik az üzletelés, mint azelőtt. Nemcsak Afrika déli részén, hanem az egész földrészen.
 De térjünk vissza Malihoz. Ezer éve Maliban volt az egyik legerősebb királyság. Európai és arab utazók, akik ide érkeztek, olyasmiről számoltak be a leveleikben, amit soha azelőtt nem láttak. Sem Európában, sem az arab enklávékban nem létezett olyasmi, ami a hatalmas Mali Királysághoz lett volna fogható.
 És most érünk az Afrikára vonatkozó nagy hazugság közelébe. De ha arról akarunk beszélni, nem árt jobban szemügyre venni az Ádámról és Éváról szóló mítoszt.

V.
Ahogy ott álltam a sötétben, hirtelen Leonardo da Vinci Ádámja, bibliai ősapánk jutott eszembe. Leonardo festményén Ádám fehér, európai, bőrszínéből ítélve azt hihetnénk, hogy olasz, talán némi északi génbeütéssel. Ádám és Éva minden művészi ábrázolásban fehér, noha, mint tudjuk, ez nem felel meg a valóságnak.
 Az ember az afrikai kontinensen emelkedett ki a majmok közül, kezdett két lábon járni, és fejlődött ki belőle egy külön faj, a Homo sapiens. A genetikus kód, amelyet ma értelmezni tudunk, világosan megmutatja: Afrikából jöttünk. Ezért természetes volna, hogy Ádámot és Évát sötét bőrűnek képzeljük. Mindannyiunknak fekete az őse.
 De vissza Malihoz. Ebben a pusztaságban egy gazdag társadalom bontakozott ki, materiális és kulturális szempontból egyaránt. És ha holnap eljutok Timbuktuba, egy olyan városban találom majd magam, amely valamikor az emberi tudás igazi központja volt, jóval azelőtt, hogy Svédországnak fogalma lett volna a bölcsesség lényegéről vagy az egyetemek szükségességéről.
 Ez tényleg jó hosszú út volt, gondolom magamban. Ötven év. Odalépek a sofőrhöz, aki éppen elnyomta a cigarettáját. – Holnap ne hajtson túl gyorsan – mondom neki. – Szeretnék élve megérkezni.
 Kérdő pillantást vet rám. És tudom, hogy alig tíz mérfölddel Mopti után megint kérlelnem kell majd, hogy vezessen lassabban. Itt úgy száguldoznak, mint az őrültek.

VI.
Eljutottam Timbuktuba, és három napig maradtam. Napközben a hőmérséklet ötven fok fölé emelkedett, éjjel lement harmincra. Nemigen tudtam aludni. Némi enyhet adott, ha vizes törülközőkkel takarózott az ember.
 Az első éjjel az járt a fejemben, amit Amadou Hampâté Bâ mondott néhány éve az Ahmed Baba Intézet avatásán. „Ha kultúráról beszélünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy valamikor régen minden ország egy hosszú sort alkotott, és Timbuktu állt az első helyen. Egy nap Isten így szólt: Forduljatok meg! És Timbuktu egyszeriben a sor végére került. De talán nincs messze az a nap, amikor Isten megint Timbuktut helyezi az élre.”
 És ez tényleg így volt. Valamikor Timbuktu volt az a központ, ahol sok különböző kultúra találkozott. Ez volt az a hely, ahol összefutottak az északról és délről jövő kereskedelmi utak. Bár a régióban uralkodó tuaregek a várost már a 11. században megalapították, csak a 15. században ébredt rá saját jelentőségére. Ekkoriban  nyitotta meg kapuit a Sankoré Egyetem. Timbuktu az iszlám egyik központjából a tudomány valódi fellegvárává fejlődött.
 Akkoriban a szövegek másolása volt az egyik legjobban fizetett tevékenység. Ez sokat elárul arról, milyen nagy becsben tartották a könyveket és a kéziratokat. Számos magánkönyvtár is létezett. De amint a gyarmatosítás destruktív erői elérték Timbuktut, a város hanyatlásnak indult, a tudós intézmények  lassan tönkrementek, és végül semmi sem maradt.

VII.
De a homoknak is megvannak az előnyei. A száraz éghajlat mellett, a homokba ágyazódva érintetlenül megmaradtak a régi írások, egészen máig, amikor elkezdték őket kiásni. Akárcsak az északi tőzeglápban, itt is megvannak a múlt konzerválásának természeti feltételei.
 Most ott járkálhattam az archívumokban és könyvtárakban, ahol a régi kéziratokat őrzik, és aprólékos gondossággal restaurálják őket. Barátságos könyvtárosok rakták elém óvatosan az írásokat, amelyeket  tanulmányozni akartam. Volt ezek között a szövegek között például egy  olyan 9. századi muszlim kézirat, amelynek írásjeleit még jól fel tudtam ismerni. A margón 12., 14. és 17. századi  olvasók hagytak hátra jól látható kommentárokat. Egymásra rétegződve olyan emberek hangjai, akik tanulmányozták ezeket az írásokat, és továbbadták a tudásukat.
 Különleges élmény volt ez, mélyen megrendített annak megtapasztalása, milyen elevenen folyt ez az eszmecsere évszázadokon keresztül.

VIII.
A megmaradt könyvek és kéziratok többsége persze így vagy úgy az iszlámhoz kapcsolódik. De Timbuktuban való tartózkodásom során láttam írásokat olyan egymástól távoli témákban is, mint a csillagászat és az orvostudomány.
 Hogy a vallási témák vannak túlsúlyban, az nem csoda. Más kultúrákban, ahol a régi írások és könyvek megmaradtak, ugyanez a helyzet. Az igazán régi szövegek rendszerint a hit kérdéseivel foglalkoznak.

IX.
Az egyik archívumban egy kiállítás volt látható a másoláshoz használt különböző írószerszámokból.
 Talán ez volt az a pillanat, amikor a leginkább megvilágosodott előttem, hogyan követte a gyarmatosítás egy fehér Ádám elképzelését, és alakított ki belőle egy olyan hazugságot, amelyet az egész transz-szaharai Afrikára kiterjesztett. Egy olyan Afrika képét, amelyben nem létezett írásos hagyomány, írott történelem, és olyan tudás, amely másként is megőrződött volna, mint primitív szájhagyomány útján.
 Itt, Timbuktuban, az írott szövegek hatalmas tömbjei között – amelyeknek száma csak növekedni fog, hiszen majdnem mindennap  újabb leleteket tárnak fel – ez a hazugság egyszer s mindenkorra megcáfolódik. Igenis van írásban rögzített történelem Afrikában, a Szaharától délre is. Amikor a gyarmatosító Európa hamis alibit keresett magának Afrika gyarmatosításának feltétlenül szükséges voltára, az egyik legfontosabb érv úgy szólt, hogy Afrikát civilizálni kell. Fegyverrel, kereszttel, pénztárkönyvekkel és ellenőrzött tudással kell kimenteni primitív elmaradottságából.
 Az írástudatlan Afrika mítosza abszurdumként lepleződik le itt, Timbuktuban. A homokban vagy az európaiak tudatos hazugságai mögött rejtőző történelmet vissza lehet szerezni.
 Így nézve különösen felemelő ezek között a kézirathegyek között járkálni.

X.
De be kell vallanom, hogy szorongtam is, amikor megpillanthattam ezeket a kincseket. Az ajtón lakat volt, az ablakokra vasrácsokat szereltek. És a főbejárat előtt is biztosan strázsál egy éjjeliőr.
 Mégis könnyű volna fogni ezeket a kéziratokat, és elárverezni a ritka könyvek aukcióján Amerikában vagy Japánban. Nagyon magas árat lehetne kapni értük.
 Ez nagyon veszélyes helyzet Mali számára, hiszen az ország szegény. A szegénység önmagában is növeli annak a kockázatát, hogy valaki kicsempéssze az országból ezeket a kincseket.
 Ezért fontos, hogy a világ többi része magára vállalja a felelősséget ezért a kulturális örökségért. Ez költséges. Eleinte különösen, hogy szavatolni lehessen a kéziratok biztonságát.
 Miközben ezt írom, levelet küldök azoknak az egyetemeknek, amelyek együttműködnek Timbuktuval, és felhívom a figyelmüket a kéziratgyűjtemény biztosításának szükségességére.

XI.
Beszéltem az egyik könyvtárossal, akinek a nevét nem tudtam megjegyezni.
„Ez a mi saját történelmünk. De egyetlen történelem sem áll magában. Ezért örülünk, ha külföldiek érkeznek hozzánk, hogy itt kutassanak az archívumainkban és könyvtárainkban. Meg akarnak tudni rólunk valamit. De saját magukról is.”
 Igaza van. Az egyik történelmet nem lehet megírni a másik nélkül. Az afrikaiak számára nyilvánvaló ezeknek a kéziratgyűjteményeknek a jelentősége. De vajon átlátjuk-e, hogy a saját történelmünket is újra kell írnunk?
 Ebben nem vagyok annyira biztos. Mégis úgy vélem, hogy ez logikusan következne abból, amit a könyvtáros mondott.

XII.
A Timbuktuból való elutazásom előtti napon eltöltöttem néhány órát azokban a termekben, ahol a sérült kéziratokat restaurálják. Valahogy úgy éreztem, hogy az itt folyó munka arra hasonlít, amit valamikor azok végeztek, akik az írásokat másolták.
 Nem volt semmi sietség, csak hihetetlen türelem az elhalványult vagy elszakadt szövegek helyreállításában. 
 Azok az emberek, akik itt dolgoznak, gondoltam magamban, tudják, hogy erőfeszítéseik eredménye dacolni fog az idővel.
 Ahogy itt ülnek, előttük az asztalon a múlttal, lehetővé teszi, hogy ezeket a szövegeket a jövőben is tanulmányozni lehessen.

XIII.
Pár órával az indulás előtt vettem magamnak a bazárban egy fekete turbánt.  Nagyon hosszú volt. Egy öregember, aki a bolt előtt üldögélt egy széken, megmutatta nekem, hogyan kell feltekerni a fejemre.
 – Megóvja Önt a hőségtől – mondta. – Megőrzi a gondolatainkat és az emlékeinket. Úgy tekerjük fel, hogy a fejünk és a kendő között maradjon valami levegő. Így a turbán arra szolgál, hogy megóvjon a hőségtől, sőt hűsítsen is némileg.
 Majd egyedül is feltekertette velem a turbánt, hogy biztos legyen benne, hogy jól csinálom.
 Aztán visszaindultunk Bamako felé. A turbánt belehajtogattam a táskámba.

Timbuktuban jártam. Hosszú utazás volt ez Svegtől a Szahara déli határáig.
 Ötven évembe tellett. Most végre sikerült.
 És láttam a kéziratokat, amelyek a sivatag alatt rejtőztek, de most előkerültek.
 Nagyszerű élmény volt.
 Érdemes volt kivárni.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu