Lángh Júlia
ELVBEN A KAKAS A TOTEMÁLLATA 
A franciák – afrikai szemmel
 
Minden fehérnek van órája, de idejük soha sincs.
(Szenegáli mondás)


Az alábbiakban a francia nyelvű afrikai regényirodalomból fogok szemezgetni. Ez a széppróza az elmúlt bő félévszázad alatt fejlődött ki a nyugat- és közép-afrikai volt francia (vagy belga) gyarmatok országaiban született, többnyire Párizsban publikáló, a világ sokféle táján élő írók és írónők sokaságának köszönhetően. Ezért aztán, ha a szövegekben fehér embert mondanak, az általában franciát (esetleg belgát) jelent, mivel ezek az ékes nyelvű gyarmatosítók képviselték fekete földjükön a fehéreket.
Az afrikaiak sokáig vízből jött embereknek tekintették az európaiakat. Emmanuel Dongala több változatban is idézi, miket meséltek róluk:
A vizek mélyéről jönnek, az árnyékok országából, ahol a holtak élnek... Hatalmas, füstöt fújó bálnák hasában érkeztek, az óceán mélyéből bukkantak elő, onnan, ahol a szellemek laknak... Nem szabad hozzájuk érni, mert törékeny bőrük színes pikkelyeket hagy a kezeteken, mint a csillámló palakő, arcuk olyan, mint a hold, mert ezek élő halottak, zombik... Soha nem szabad harcba szállni velük, mert különleges fegyvereik lesznek, amelyek mennydörgést köpnek ki magukból... 
Később elterjedt a híre, hogy a nagy sós tó túloldaláról jöttek, ahol sosem süt a nap. Óriási volt az ámulat, amikor először meglátták őket. Dongala ezt az emlékezetes pillanatot is megeleveníti.
Mindenki izgatottan előbújik a házakból, kíváncsiak, látni akarják ezt a különös lényt a vöröslő arcával, hosszú orrával, nagy, piros fülével... Ahogy az idegen kinyitja a száját, minden tekintet belemélyed: úgy tűnik, hogy rózsaszín nyelve és fehér fogai vannak, mint mindenkinek, de a hangok, amik kijönnek rajta, azok mások, érthetetlenek, furcsák. Micsoda barbár beszéd! Mama, mama, nézd, fehér a karja, mint a manióka liszt, és szőrös a mellkasa, mint a csimpánzé, te kis szamár, hát azért, mert onnan jön, ahol az árnyak laknak, olyan országból, ahol nem süt a nap, mama, mama, hozzányúlhatok a bőréhez, nem, kicsikém, szilánkok maradnának a kezedben, mint a hal pikkelyei, félek, mama, félek attól a pirosarcú, fehér karú alaktól, durrr, egy pofon, mondtam, hogy hallgass, morog egy mély férfihang. 
Jónéhány regényben olvashatunk a megrendítő első találkozásról a fehérekkel. Állítólag olyan világból jöttek, amely a szellemet megégeti, a szívet megfagyasztja. Thierno Monénembo egyik szereplője teljesen elborzad tőlük.
Efféle teremtményekre igazán nem lehetett számítani. A vér helyén takony, a bőr helyén pörsenéses takonykór. Tekintetük ide-oda siklik. Szemük, mintha kaméleon lenne, ördöngősen változtatja színét. Hajuk földig ér, kanyarog, mint egy kígyó, fénye, mint a napfogyatkozásé. Bőrük szánalmat keltően szomorú, törékeny, mintha egy simogatástól lehámlana. Vörös lesz, ha mérgesek. Kék, ha megsértődnek. Penészes zöldbe hajló, ha fáradtak. Megsárgul, ha betegek. Csak holtan szépek, olyankor gyöngyház fehérek, jól áll nekik a szemfödő. 
A trópusi sisakról – filmekből mindenki ismeri – azonnal tudjuk, hogy most egy gyarmatosítót láthatunk. A francia nyelv úgy is nevezi, hogy gyarmati sisak. A múlt század elején egy reggelen, miközben egy máli faluban az emberek koladiójukat rágcsálták és diskuráltak, teherhordók kíséretében lóháton megjelent egy sisakos férfi.
Ezen a nevetséges fejfedőn nem nevetett senki. Ellenkezőleg, inkább félelmet keltett az emberekben. Mert ez volt a fehér emberek hivatalos és szabályszerű fejfedője, ezeknek a démonfiaknak, akik a nagy, sós tó túlfeléről jöttek, és akik a kettétört csövű puskáikkal, amelyeket a feneküknél töltenek, néhány röpke év alatt megsemmisítették az ország hadseregeit és leigázták minden királyát és alattvalóját. Így aztán, ha feltünt egy férfi trópusi sisakban, még ha az piszkos és horpadt volt is, mindenkinek csak az járt a fejében, hogy sietve vigyen csirkét, tojást, vajat és tejet a «Sisakos úrnak», mintegy ördögűzés gyanánt a bajok ellen, amelyek a jelenléte miatt a nyakunkba zúdulhatnak.  
Az öregek nem értik, miért kell nekik a franciák szokásaihoz alkalmazkodniuk. Panaszkodnak a fiataloknak, akik tudnak franciául, tehát beszélhetnek a furcsa betolakodókkal:
 A fehér kötelez minket, hogy vegyük le a fejfedőnket, amikor köszönünk neki. Mondjátok meg neki, hogy minálunk egy öregember nem veszi le, ami a fején van. Mondjátok meg neki azt is, hogy a fiatal az, akinek köszöntenie kell az öreget.  
Hiába. Ezekkel a francia gyarmatosítókkal nem lehet beszélni. Újra és újra bizonygatják fölényüket: 
Mi vagyunk a főnökök mi szépek és okosak vagyunk Isten azért küldött minket hogy civilizáljunk benneteket, ti feketék vagytok az a démonok színe az éjszakáé a szolgálóé, ti makakómajom rabszolgák vagytok nézzétek a göndör hajatokat a husos ajkatokat a tömpe orrotokat míg nekünk pedig egyenes hajunk van finom és hegyes orrunk vékony ajkunk mi a nagyurak fajtájából vagyunk hátralépés föl a fejjel viiii-gyázzz!  
Franciák legtöbbször a gyarmattartás korszakáról szóló regényekben szerepelnek, hiszen később, a „demokratúrák” idején már más gondjaik volt az afrikaiaknak.
Kakatika parancsnok, érintőleges rasszizmusa ellenére, paternalistának nevezhető főnök volt. Minden fekete apjának képzelte magát – aki szeret, az büntet –, keményen, akárcsak az adminisztrációja, hitt a civilizációs küldetésében, Franciaország végtelen nagyvonalúságában, és abban a kötelességében, hogy az egész világra elvigye a legragyogóbb civilizációt, amit csak a történelem valaha ismert. Számára a feketék vademberek, történelem, kultúra, civilizáció nélküli primitívek voltak. Lusta, semmittevő, buta, nagy gyerekek, erkölcsi vagy intellektuális minőség híján... 
A gyarmatosítók a franciák nemzeti ünnepét megünnepeltetik a bennszülöttekkel. A fehér szónokok az emelvényen a franciák és az afrikaiak barátságáról, sőt testvériségéről beszélnek. Az öreg Meka dohog magában.
Ezek a fehérek tényleg túloznak. Mire föl mondhatták azt, hogy ők a bennszülötteknek több mint testvérei? A kormánybiztos és minden Doumban lakó francia fönn ült az emelvényen, egyetlen bennszülött sem ült ott velük. A Nagyfőnök egyetlen bennszülöttel sem beszélgetett, ahogy barátok egymás közt szoktak. Micsoda dolog barátságról papolni, ha másképp nem lehet a kormánybiztossal szót váltani, csak olyan módon, ahogyan a bíróság előtt áll az ember? 
És mi történik, ha az afrikai nem tűr csendben tovább?
Mour gyakran gondolt vissza azokra a nehéz időkre, amikor kirúgták a francia adminisztrációból, miután heves összeütközésbe került a főnökével. Nem bírta elviselni a francia bosszantásait, goromba sértéseit, aki annak tudatában, hogy meghódított országban van, még annyiba sem vette az embert, mint egy kutyát... Egy szép napon Mour közölte főnökével, hogy nem szereti, ha sértegetik, és a francia csúfondáros arckifejezése és testvéreinek, az ő áruló testvéreinek gúnyos vigyorgása hatására fölment a vér az agyában: máig sem tudja, hogyan s miként, de lekevert egy megalázó pofont szegény főnöke rózsaszín orcájára.
Két hét börtön. Évekig tartó munkanélküliség. Még a saját rokonai is elfordultak tőle. 
Egy tiszteletreméltó öreg afrikai herceg rangjához illően kelt ki magából, amikor, egy élet hallgatása után, megelégelte a franciák fölényességét.
– Nem! Nem! Nem fogok elhallgatni. Maguk már túl sokat beszéltek. Századokon keresztül önmaguknak tulajdonították az egyetemes jogot, hogy az egész emberiség nevében beszéljenek, miközben az emberiségnek lakatot tettek a szájára. A maguk hangja, a maguk szava volt az emberiség hangja és szava. A maguk igéje volt a teremtő ige, az isteni ige, amely mindent előhozott a sötétségből. A maguk bőrének fehérsége volt a világ igazsága, a szeplőtelen fogantatás. A maguk bőrének fénye ugrasztotta elő az alvó lárvaként nyugvó dolgokat a kezdetek fekete éjszakájából. A maguk hasa volt a világ öle, amelyből minden élet fakadt. De mára maguk sápadtak, betegek lettek. Öregek. Már szenilisek. 
Olvashatunk a francia-afrikai viszonynak egy nagyon nemes változatáról is, két, már nem fiatal férfi szemérmes barátságáról. Cheikh Hamidou Kane Kétértelmű kaland című szelíd és szomorú regényében egy francia férfi őszinte érdeklődéssel beszélget, a lenyűgöző afrikai alkonyatot figyelve, egy bennszülött munkatársával. A francia mondja:
– Szerencsétlenségünkre, az én világegyetemem az igaz. A föld nem lapos. Nincsenek szakadékba vesző lejtői. A nap nem egy kék porcelán boltozatra erősített lámpás. Az a világegyetem, amelyet a tudomány nyugaton fölfedezett, kevésbé közvetlenül emberi, ám, vallja be, szilárdabb...
– Az ön tudománya kerek és tökéletes, végtelen mozgásban lévő világot fedett föl. Visszahódította a káosztól. De azt hiszem, hogy ezáltal megnyitotta önöknek az utat a kétségbeeséshez.
– Éppen nem. Megszabadított a félelmektől... gyermekded és abszurd félelmektől.
 «Biztos voltam benne, hogy nem érti meg – gondolta Szamba Diallo apja. – Annyira el vannak bűvölve eszközeik hatékonyságától, hogy szem elől veszítették a nagy építkezés végtelenségét. Csak azt az igazságot látják, amelyet napról napra fölfedeznek, és amely napról napra korlátozottabb. Egy kis igazság minden nap... persze, az kell, az szükséges. De Az Igazság? Ahhoz, hogy az egyik meglegyen, le kell mondani a másikról?».  
Ritka az ilyen őszinte beszélgetés a világlátás különbségeiről. És nehéz a gyarmatosítottnak a franciák gondolati mélységeire figyelnie. Hétköznapibb dolgok zavarják. A guineai Ardo, a filozófus cipőpucoló már türelmetlen; közel a meghirdetett függetlenség.
– Ők azok, akik ránk föcskölik a sarat, ha elhúznak a négykerék meghajtású Citroenjükben, ők azok, akik mindig magasról néznek ránk, mintha velük soha nem fordulna elő, hogy vérzik valamijük vagy finganak.
– Hát akkor fröcsköljük le mi is őket! Egy szekér vagy egy taliga kereke, az még otthonosabban tud a pocsolyába hajtani!
– Miket beszélsz? Nemsokára lesznek saját autóink és a tengerbe hajítjuk az összes teknősbéka-hátú 2CV-t!
– Előbb talán tanuljuk meg, hogyan kell gyártani egy varrótűt. 
Ez a kínos érzés, hogy az európaiak többet tudnak, már az előbb idézett Kane-nál is megjelenik:
Hogyan is tudna a Nyugat meglenni nélkülünk, ha az, amit mi adni tudtunk, nem lenne fölösleges valamilyen módon? A Nyugat diadalmasan folytatja útját, befektet, valóságos dolgokba. Nincs semmilyen hiba az előrehaladásában. 
Láttuk, jelentős pillanat volt, amikor az afrikaiak először találkoztak a földjükre lépő fehér franciákkal. Annak is komoly súlya van, amikor ők lépnek először francia földre. Megérkezés a marseille-i kikötőbe:
Tekintetem körbefutott: amerre csak láttam, nem volt határa a kőnek. Amott a földpát jeges üvege, itt a kő világos szürkéje, az aszfalt tompa feketéje. Sehol a csupasz föld puha lágysága. Elkeseredett fülem, kiéhezett szemem hiába leste a kemény aszfalton egy csupasz láb gyöngéd felbukkanását. Köröskörül sehol nem volt egyetlen láb sem. A kemény páncélon csak kemény héjak ezrei kopogtak. Nincsen már az embernek húsból való lába? Egy nő ment el előttem, lábikráinak rózsaszín húsa két fekete, szörnyűséges, kürtforma keménységben végződött, ott, ahol az aszfalthoz ért. Amióta leszálltam a hajóról, egyetlen lábat sem láttam. Kürtformák tömege futott mindenütt az aszfalton.  
Bernard Dadié az 50-es években jutott el Elefántcsontpartról Párizsba; ezt a káprázatos élményét őszinte rácsodálkozással és rengeteg humorral osztotta meg az olvasóval, akinek ma sem unalmas ez a félévszázados útleírás.
Dadié szemében a párizsi ember...
...annyira odavan a szabadságáért, hogy állandóan őrködik a jogain. Annyira becsületes, hogy ezt még a gépeinél is érvényesíti, amelyek átveszik tőle a mentalitását, szokásait. Példa erre a nyilvános telefonkészülék, amely visszaadja a tantuszt, ha nem jött létre kapcsolat.  
Talán, töpreng Dadié, néhány furcsa tulajdonságuk a gall őseiktől származik, akiknek a kakas volt az emblémájuk, nem mindig gall kakast szokás emlegetni?
Ez a nép, amelynek elvben a kakas a totemállata, félelmetes vérengzést csap. A bulvárok mentén végig pecsenyesütő boltok állnak, nyárson aranyra sült csirkékkel. Ha meglátjuk ezeket az állatokat, ahogy énekelve forognak a tűz fölött, hiába totemek, győz a vágy, hogy megegyük őket. Megértem a párizsit, aki elfelejti a totemet, hogy élvezhesse a drága pénzért kínált sült csirke gyönge húsát. 
Július 14-e van, nemzeti ünnep, a Bastille bevételének napja.
És mégis: kevés nemzeti lobogót látni. A hivatalos épületeken igen, de az utcák, a bulvárok, az üzletek megőrizték hétköznapi arcukat. Zászló nélkül. Emellett a visszafogottság mellett a zászlók tobzódása minálunk botrányosnak tűnik... 
Én is mindig csodálkoztam azon az irigylésre méltó, laza természetességen, ahogy a franciák a nemzeti ünnepüket kezelik. Semmi görcsös igyekezet, mint a szomorúbb sorsú népeknél.
A 60-as évektől kezdve, a már függetlenné vált afrikai államokból áradtak az emberek Franciaországba, a régi gazdák országába. Kongói szerzőnél olvassuk:
Akik mérnökök akartak lenni, akik maguk akartak vonatokat csinálni, akik orvosok, tanárok, ügyvédek, hentesek, taxisoffőrök akartak lenni, akik teológusok akartak lenni, hogy megmentsék a lelkeket, akik gyorsan meg akartak gazdagodni: százával, ezrével mentek, dacoltak hóval, ólmos esővel,  északi széllel, ipartól szennyezett városokkal és folyókkal. Elviselték a rasszista támadásokat és a túlzsúfolt, tébécés szobákat... 
Egy csádi egyetemista fiú fölszed egy francia turistát, hiába hatvanéves a nő, feleségül fogja venni, mert így eljuthat Franciaországba.
„Végre valaki közülünk el tud menni innen”, mondogattuk. Pedig általában hevesen bíráltuk a francia nagyhatalmat. De Micheline Adidas teniszcipőket, Nike trikókat küldött Jo-nak, és mi félholtak voltunk az irigységtől. Jo hencegett ezekkel a cuccokkal. Mindannyian arról álmodtunk, hogy egy nap eljutunk ebbe a különleges országba.  
Egy kameruni fiatal lány szintén az öltözködés világából veszi csodálata példáit. Ne lepődjünk meg a szóhasználaton: a Párizsban élő sikeres írónő, Calixthe Beyala mindig öntudatosan a néger szót használja.
Egy négernek Párizs mindig selymet, csipkét, bizsut, áruházat jelentett, és még ruhákat, blúzokat, kabátokat és mindenféle mütyüröket, amiktől a lányok Csipkerózsához hasonlítanak. Továbbá híres nagy emberek, írók, színészek, tudósok csoportját, és zenét, a flitterek, a fodros, csillogó selyemruhák és a régi barátságra koccintások ütemére kirobbanó zenét... Franciaországban, ha azt mondjuk: "Akarom", százmillió frank zuhataga érkezik az égből... és a kórházak hatalmas bálteremhez hasonlítanak, amelyben a malária azon nyomban eltűnik, elolvad, mint csokoládé a napon. 
Más a tekintet, ha Afrikában élő franciákról van szó, akiket a helybéliek meglehetős iróniával szemlélnek. Kép a múlt század közepéről:
Bálokon, klubokban vagy teniszpályán találkoztak a fehérek hirhedett kolóniájának tagjai, híreket cseréltek gyerekeik köhögéséről, egymást nagyvilágias modorban megszólták, a néger bandát ócsárolták, előadták fényűző trópusi hóbortjaik széles skáláját.
A fehérek, mihelyt a trópusokra érnek, a négerek hátán táncolnak, válogatósak az étkezésben, kaviárról, operáról és légies költészetről beszélnek, mielőtt visszatérnek svábbogoras szülővároskáikba, hogy telezabálják magukat nehéz krumplival és zsíros disznóhússal. 
Itt már a 90-es években vagyunk, a kameruni Doualában lebzselnek a fehérek:
A Kakaókitermelő Társaság  légyszarral telepöttyözött épületével szemben van az Akwa Palace szálloda, ahol a nap minden órájában nyüzsög egy bizonyos népség: oda járnak hűsölni a franciák, akik állandóan váltják otthon a személyzetüket, a belgák, akik pénzt keresni jöttek, mind úgy ülnek a teraszon, mint a sorba rakott eprek... 
A naptól megpirosodó, színüket változtató emberek felosztják a világot fehérre és feketére.
 Akárcsak az emberek, az angyalok is kétfélék: vannak a jók és a rosszak. A jók fehérek, a rosszak feketék. Mint mi. Démonoknak hívják őket. Azon töprengek, hogy a párizsi ember angyal, én meg démon vagyok. Ha rám néznek, arra gondolnak, vajon nem magát az ördögöt látják-e. Mégis, micsoda ötlet, ennyire feketének lenni! Értem. Ez valóban a jóízlés hiánya. 
Akkor most ki az ördög? Egy guineai öregember szerint éppenséggel a fehérek.
Lahanfia bácsi szemében a fehér ember mindenekelőtt ördög volt, a mindenható Isten balvégzetű vetélytársa. Az öreg nem tudta megérteni, hogyan képesek változtatni a színüket, mint a kaméleon:  elvörösödnek, ha zavarba jönnek, ha harag önti el vagy ha nap éri őket. Lahanfia bácsi azt mondta, hogy a fehértől származó tanítás, és az a sátáni mód, ahogyan az életet felfogja, technikai tudásával Isten konkurensének adva ki magát, csakis veszélyt jelenthet a hagyományos afrikai élet tisztasága számára. 
Az öregembernek kötelessége tanítani a fiatalokat. Ez a kameruni öreg is ott ül a dús árnyékot adó majomkenyérfa alatt, és tanácsokat ad egy fiatalembernek, aki el akarja hagyni faluját.
Ne hagyjátok el atyáitok útját azért, hogy a fehéreket kövessétek: azok az emberek mást sem akarnak, mint becsapni benneteket. Egy fehérnek egyetlen vágya van: hogy sok pénzt keressen. És amikor már sokat keresett, elhagy téged, újra fölszáll a hajóra, és visszamegy a hazájába az övéihez, akiket egy pillanatra sem felejtett el, miközben veled elfeledtette a tieidet, vagy legalábbis a megvetésükre késztetett. 
Ahogy ez lenni szokott, nem mindenki hallgatott az öregekre. Akik kijárták a franciák iskoláit, olyanok lettek, mint a ők. Ezért a franciák «fejletteknek» nevezték őket, és a függetlenség kikiáltásakor az ő kezükbe adták az állam gyeplőit. 
Kezdtek úgy élni, mint a nyugatiak. Tetőtől talpig. Lélektől szellemig. Szextől szépségideálig. Megértették, milyen elavultak a hagyományaik. A fekete kultúrájuk. A vad természetük. Talán nem is volt más választásuk: a fehér csak azokat tudta megbecsülni, akik mindent úgy csináltak, mint ő. Akik emancipáltak voltak. Fejlettek a fejükben. A mozdulataikban. Mindenben. Akik méltók voltak arra, hogy a civilizáció fáklyáját továbbvigyék. 
Egy ideig szavazati joguk is csak a „fejletteknek” volt. Egy gaboni férfi emlékezik a második világháború utáni időkre: 
A háborúból Franciaország teljes nagyságában került ki. És a kis négerecskék, akik már amúgy is imádták a nagy fehér asszonyt, Franciaországot, most leborultak előtte. De Gaulle mindig büszkélkedett, hogy ő már 1945-ben megadta nekik a szavazati jogot. Méghogy megadta! Húszból egy afrikai szavazhatott! A fejlettek, ahogy a közigazgatásban nevezték őket. És egymás után, végeérhetetlenül rendezték az ünnepségeket. Népszerű volt de Gaulle: a gyerekek még akkor is szeretik a papájukat, ha az veri őket. 
És vajon milyenek az alabástrom bőrű francia nők? Mások, nagyon mások... Egy szenegáli férfi biztosítja feleségét, hogy a francia nők tejszínű árnyalata nem ragadta meg a figyelmét.
Amiben a fehér nő, kizárólag fizikai szinten, többet nyújt a néger nőnél, az a színek változatossága, a hajzat bősége, hosszúsága és rugalmassága. És ott van még a tekintet, amely lehet kék, zöld, gyakran olyan, mint az új méz színe. 
De a fehér nő nem tud szépen mozogni, táncolni. Egy sete-suta kislány anyja panaszkodik így egy togói novellában:
Ne így táncolj, lyányom, jaj de ügyetlen vagy! Lépj be a körbe, utánozd a többieket, ha magadtól nem tudod! Duzzogsz? Jaj, komámasszony, ez a lyány úgy mozog, mint egy fehér, nem követi a ritmust, miféle férfi fogja észrevenni őt, még táncolni sem tud, ahogy kellene... 
A fehér nő nemcsak ügyetlenül mozog, de az illendő viselkedés szabályait sem ismeri. A kameruni nők, megszólva a szomszédék temetését, ugyancsak megvetően hasonlítják az özvegyet a fehér nőkhöz.
És az özvegyasszony kényeskedett, ahelyett, hogy a földön fetrengett volna, ahogyan azt a bánat megkívánja. Ez a nő is úgy tesz, mintha fehér lenne, nem hajlandó a ruháját bepiszkítani ősei földjével! 
Persze van, amikor nagyon is vonzóak a francia nő szokásai. A fiatal lányok utánozni próbálják, a vénasszonyok nagy megbotránkozására. Egyszer, az iskolai varrás órán N’Deye, akinek már kezdett növekedni a melle, varrt magának egy melltartót.
Iskolatársnői között büszkén viselte művét, minden zavar és gátlás nélkül, de amikor a szünetekben hazatért, elrejtette... Egyszer, figyelmetlenségből, rajta maradt a melltartó, amikor hazament. A csípősnyelvű Máme Szofi vette észre.
Hé, hé! Gyertek ide, ezt nézzétek! Egy vemhes tehén sétálgat két lábon a házban, és ruhát visel! 
N’Deye zokogott a szégyentől... 
Ugyanezek a szenegáli nők később, amikor gyalog menetelnek Dakar felé, hogy szolidaritásukkal segítsék a sztrájkoló férfiakat, már azon mulatnak, hogy példát is vehetnének a francia nők szokásairól. Tubábnak az Afrikában élő fehéreket nevezik.
– Dakarban majd szép házakat látunk!
– Azok nem nekünk vannak, hanem a tubáboknak.
– A sztrájk után majd nekünk is lesznek.
– Én majd azt csinálom a sztrájk után, amit a tubáb-feleségek: elveszem a férjemtől a fizetését!
– És ha ketten vagytok feleségek?
– Akkor majd elvesszük együtt és elfelezzük, így aztán nem marad neki pénze, hogy más nőknek udvarolgasson! 
Egy másik szenegáli szerzőnél részletes leírást kapunk a látomásszerűen megjelenő fehér nőről, aki a fiatal afrikai lányt teljesen megbűvöli. Visszatér az ördög-hasonlat.
Amikor fölemeltem a fejem, ott állt velem szemben ez a fehér nő. Teljesen fehér nő volt, mindenütt fehér. Nem emlékszem rá, hogy fel volt-e öltözve, vagy sem. Azt hiszem, fel volt, különben másfelé terelődött volna a figyelmem. A fehér nőnek hosszú, fekete haja volt, földigérőnek látszott. Ott állt egy tamariszkuszfa alatt. A tamariszkusz az ördög kedvenc fája, ezt szokták mondani... Ez a fehér nő a tamariszkusz alatt rettenetes félelmet keltett bennem. Nálunk az ördög fehér volt. Tehát ez a fehér nő, aki ott állt velem szemben, és a tetejében egy tamariszkuszfa alatt, nem lehetett más, csak az ördög. A mi képzeletvilágunkban az ördög olyan teremtmény, aki mindenféle formában megjelenhet. Egy nő lehet az ördög. Egy férfi lehet az ördög. És az ördög fehér. Tehát ez a fehér nő az ördög, vagy az ördög felesége volt. 
És milyen a fehér férfi a szeretett nővel? Calixthe Beyala legújabb regényében egy szerelmes francia férfi naphosszat küldözgeti az sms-eket fekete barátnőjének. Egy interjúban megkérdezik a szép írónőt, hogy női és írói tapasztalatai alapján hogyan tudja összehasonlítani a feketék és a fehérek szerelmi viselkedését.
Azt hiszem, csak az érzelmek kifejezésének a módja különbözik. Kétségtelen, hogy egy afrikai nem fogja sorozatban küldeni sms-ben a szerelmének, hogy „szeretlek”, de ezt tetteivel fogja kimutatni. Fontos neki, hogy gondoskodjon a szeretett lényről. Szerelmének kifejezési módja anyagibb, pragmatikusabb. Az európai viszont szép szavakkal fejezi ki az érzelmeit.
Az afrikai városok hölgyei között nagy keletje van a fehér férfiaknak.
A bárpincérnőknek és a kurváknak a fehér férfiak olyan fontosak, mint a messiás. Befolyásosak és van pénzük. Meg aztán nem szoktak verekedni, és gyöngédek az ágyban. Sőt, úgy látszik, soha nem éccesek. Nem szoktak hitelt kérni, mindig szépen köszönnek, vaskos borravalót hagynak. Éppen ellenkezőleg, mint az itteni bunkók. 
Az afrikai férfinak viszont egészen már képe van a fehér férfiról. Egy ájtatoskodó szekta álorcája mögött néhány csirkefogó fiatal lányokat csempészik Európába. Az egyik lány máris, az indulás előtt, teherbe esik. De ez nem akadály. A stricik...
...arra gondoltak, hogy a különlegességet kedvelő férfiakat talán vonzani fogja egy állapotos fiatal lány. A klienseknek változatos árut kell biztosítani. Nyíltan beszélnek a nyugatiak perverzitásáról. Azt mondják, a fehérek romlottak, paráznák, és ez azért van, mert a testük törékeny, a szexet mentálisan élik meg, tehát az élvezethez a képzeletüknek mocskosságokra van szüksége. 
Távol a piszkos fantáziától, a fekete kislányok álmai a fehérek szerelméről – bizony rózsaszínűek. A dakari francia iskolában tanuló lányra mély hatást tesznek olvasmányai. 
A körülötte élő emberek többnejűek voltak, és N’Deye hamar rájött, hogy az ilyen jellegű kapcsolat kizárja a szerelmet, legalábbis úgy, ahogy a szerelmet ő képzelte. A könyvekben a szerelem ünnepekkel, bálokkal járt, szabad hétvégekkel, sétakocsikázással, pompás születésnapi ajándékokkal, yachton töltött nyaralással, divatszalonok látogatásával; az volt az igazi élet, és nem ez a tetves negyed, ahol minden lépésnél egy leprásba, egy sántába, egy csenevész nyomorultba ütközik az ember.  
Egy togói fiatal lány meséli, hogyan kápráztatta el világcsavargó apja az ivócimboráit franciaországi szerelmi kalandjának történetével.
– Fehér? – kérdezték tőle hitetlenkedve és irigyen a szerencséjére. Majdhogynem megtapsolták, diadalmasan végigvitték volna a város utcáin.
– Tetőtől talpig fehér – pöffeszkedett apám, és fejét hátravetve hosszú kortyot ivott a söréből, mintegy aláhúzva a dolog nyilvánvalóságát.
– És tényleg megdugtad?
Ha egy cickány hátán repülve megteszi az utat a Földről a Holdra, ha hagyja magát eltemetni egy öböl hajóroncsai alatt, hogy bebizonyítsa a kontinensek mozgását, akkor sem tehetett volna nagyobb hatást mindig csodákra vadászó kocsmai bámulóira. És azt senki nem merte volna mondani, hogy ez nem egy csoda! Maguk elé képzelték a jelenetet. Szinte látták az ő fekete fenekét, visszavetítve a hölgy budoárjának tükrében, amint föl s alá mozog a vörös bőrkanapén elnyúló alabástrom testen. Volt-e legalább a nőnek, ha már az óriási far hiányzott, két jól ellátott melle, amibe belekapaszkodhat a férfikéz? Mert ezek a hölgyek gyakran hiányosak ott, ahol nem kellene! 
A fehér nőket inkább el kell kerülni, magyarázza a Nyomdász szenvedélyesen barátjának, a Törött Pohár néven elhíresült alkoholista írónak egy kongói kocsmában. 
„...az igazat megvallva, nem gyűlölöm a franciákat, a francia férfiakat és a francia nőket, de gyűlölök egy francia nőt, egyetlenegyet, esküszöm neked”, a Nyomdász köpött egyet a földre, arcvonásai megkeményedtek, mint egy gorillának, ha vadorzót lát a területére hatolni, és azt mondta, „Törött Pohár, a fehér nőkkel nem lehet viccelni, ezt azért mondom neked, hogy ha egy nap fehér nő akad az utadba, menj tovább, rá se nézz, főleg ne nézz rá... 
A fehérek tudománya is óvakodásra, esetenként csúfolódásra készteti az afrikaiakat. Sony Labou Tansi egyik regényében a tengerparti sziklákból időnként – jelentős események előrejelzéseként – hosszú, panaszos sírás hallatszik. Ez a Szirt Kiáltása. És utána valóban súlyos napok következnek, ez mindig is így volt. A helybéliek mulatnak a fehérek furcsa módszerein, ahogy a hang rejtélyének nyitját keresik.
Szemközt, a Magányok szigetén letelepedtek a fehérek (azt mondják, nyolcszázan vannak), a szirt kiáltására keresnek magyarázatot. Fartamio Andra kuncog:
– A fehérek idejének vége. Marad az ember ideje. De hogy mondjuk meg ezt ezeknek a hülyéknek? Micsoda ostobaság: a Magányosok szigetének földjéből egy darabot elvittek magukkal a  hazájukba, hogy megtudják, miért nő újra a Quadrilla sziklája, mint egy fa, valahányszor levágnak belőle egy darabot.
– Nem tudják, hogy a rejtély a legszebb magyarázat a világon – mondta a húga.  
Nemcsak irónia van. Elbizonytalanodás is. Mert a fehérek mégiscsak tudnak valamit. Öregemberek vitáznak a franciák iskolájáról, amely az elismerés mellett félelmet is kelt bennük.
– Gondold meg: ha sikerült nekik fölégetni és hatalmuk alá hajtani az országot, akkor nyilván van valami titkuk, ami nekünk hiányzik. Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, az iskolájuk szerepet játszik ebben. Menjenek el oda a gyerekeink és nézzék meg. Így van ez a mi harci játékainknál is: ha egy ellenfél a földre teper, kutasd át a kunyhóját: ha megtalálod a talizmánját, tiéd a visszavágó. A fehérek új varázslatokkal vértezték föl magukat, a mi dolgunk, hogy ezeket leleplezzük és megszerezzük magunknak. A gyerekeink valamilyen értelemben felderítők.
– Megbabonázva kerülnek majd vissza onnan. Az az iskola egy csapda. Több, mint csapda, balvégzetű dolog, ami romba dönti az ember lelkét.  
Van, aki beletörődik a helyzetbe. Ehhez vallásosnak kell lenni.
– A tubábok itt vannak: ez Isten akarata. Nem mérhetjük magunkat hozzájuk, mert az erő Isten adománya és Allah azt nekik ajándékozta. Látjátok, hogy erősebbek nálunk... 
Pedig igazán nagyon furcsa szokásaik vannak a franciáknak, és azoknak a fehér-feketéknek, akik utánozzák őket. Ezek már nem is ülnének le egy gyékényre a földön.
Egy szolga lesegítette Wangrint a lováról. Karibou kezet fogott vele, két tenyere között tartotta Wangrin jobbját. Hozatott neki egy faszéket, amelyet kifejezetten abból a célból vásárolt, hogy minden fehér-fehér és fehér-fekete, aki ellátogat hozzá, úgy foglalhasson helyet, ahogy otthonában szokott. 
Wangrin fehér-fekete, mert tanult ember, európai módra öltözködik, a franciák szokásai szerint él. Például zsebkendőt használ, meg is kérdezi tőle egy fekete-fekete honfitársa: ugyan már miért tartja olyan nagyra a taknyát, hogy egy anyagdarabba csomagolva megőrzi? 
Egyes afrikaiak igyekeznek hasonulni a franciákhoz, egyes franciák pedig szeretnének közelebbről barátkozni az afrikaiakkal.
Isnard, a fehér művezető, és Dudu, a sztrájkoló fekete munkások egyik vezetője beszélget. A művezető tárgyalásokat ígér.
– Ha fölveszitek a munkát, utána meg fogunk tudni egyezni, ebben biztos vagyok. Tudod, hogy ha a szavamat adom, az komoly, és hogy a négereket ugyanúgy nézem, mint a fehéreket. Sőt, szeretem őket.
Dudunak végre alkalma nyílt egy kis bosszúállásra. 
– Bakayoko, a mozdonyvezető, állítja, hogy akik azt mondják nekünk: „Én szeretem a feketéket”, azok hazudnak.
– Nahát ilyet, majd meglátja Bakayoko a sztrájk után!
És Isnard még hozzátette, mint akit mélyen megsértettek: 
– Én? Én nem szeretem a feketéket?
– Hát akkor magyarázd meg, miért szereted őket. Egy fekete, az nem egy gyümölcs vagy egy ágy. Miért mondod, hogy „szeretem őket”?
Isnard egy pillanatig hallgatott. Ez az egyszerű kérdés meghökkentette. Kiutat keresett:
– A feketék ugyanolyan emberek, mint a fehérek, és ugyanolyan képességeik vannak, sőt, néha több. 
– Több: ez túl sok. Viszont akkor a munkában miért nem kapjuk meg ugyanazokat a kedvezményeket? 
Az ifjú Pierrot naív elképzelésekkel érkezett Afrikába. Ki is oktatják az franciák, edzett öreg gyarmatosítók.
– Szeretném tudni, hogyan élnek – mondta Pierrot kissé bátortalan hangon –. Sétálgattam kicsit, de nem sokat láttam: a repülőink leszállóhelye mellett valóságos odúkra bukkantam. Nagy nyüzsgés volt, és micsoda bűz! Le akartam fotografálni egy kiskölyköt, de az anyja előkerült, odajött hozzám és a képembe üvöltött. Úgyhogy nem erőltettem, de mondhatom, nem ilyennek képzeltem Afrikát... Adhatnátok nekem tanácsot. Szeretnék egy igazi afrikai családot megismerni.
– Túl sok könyvet olvashattál Afrikáról. Felejtsd el ezt az ostoba beszédet. Én vagyok itt az egyik legrégebbi ember, és semmilyen kapcsolatom nincs velük. Ők is megtartják a kellő távolságot, mi is. A szolgákon meg a munkán kívül nulla a kapcsolat. 
Más a helyzet Párizsban, és ma. A belleville-i afrikai közösségben felbukkanó franciák nagyon igyekvően viselkednek. Ngaremba, az afrikai bevándorlók hivatásos levélírója, párizsi otthonában vegyes vendégséget tart franciák és kameruniak számára. Afrikai vacsorát kínál. 
A két fehér nő, Angie és Joanne mohón evett, nagy igyekezetében, hogy a bevándorlók befogadják.
– Kitűnő! – kiáltott Joanna. – Ki-tű-nő!
– Nagyon finom – mondta Angie. – Miből készült?
– Krokodilból – válaszolta vígan Ngaremba.
Angie diszkréten eltolta magától a tényérját. Joanne fölállt, megkérdezte, merre van a toalett.
Ngaremba egy mozdulattal jelezte az irányt. Joanne imbolyogva indult kifelé, mint aki részeg.
– Mi baja? – kérdezte valaki az egybegyűltek közül.
– A kulturális sokk – kuncogott Ngaremba. 
Sorraya, szép, fiatal afrikai nő, aki a legjobb párizsi körökben forog gazdag francia férje oldalán, hirtelen identitás-rohamban előkelő francia vendégeinek afrikai ruhába öltözve afrikai vacsorát kínál.
 „A nők csillogtak, mint a halott égitestek. A férfiak csodálatraméltó szívélyességet tanusítottak irántuk. Hamiskás hangon bókoltak nekik, ruhájukat vagy frizurájukat dicsérve.
Sorraya úgy trónolt az asztalnál, mint egy afrikai remekmű. Kiosztotta a tányérokra a fufut és a gombószószt. Láttam, ahogy az arcokra kiült a zavar. Lassan kezükbe vették a kanalakat, villákat.
– Semmi villa – közölte Sorraya.
– Tessék? – kérdezte az egyik nő, bamba szorongással bámulva lakkozott körmeit.
– A kezünkkel eszünk, drága barátném – oktatta Sorraya. – Itt most Afrikában vagyunk. 
Fejezzük be a tiszteletreméltó Mariama Bâ szavaival, aki az afrikai női irodalom legelső jelentős regényében kedvesen megnyugtatja az olvasót:
 „...ugyanolyan piros vér öntöz ugyanolyan szerveket. Ezek a szervek, ugyanazokon a helyeken elhelyezkedve, ugyanazokat a feladatokat töltik be. Ugyanazok a gyógyszerek gyógyítják ugyanazokat a bajokat a világ minden táján, akár fekete, akár fehér az ember...      



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu