Mindennap késő este kezdődött a villámlás az öbölben. Kis motelszobám ablaka előtt rázkódtak a mangófák a szélben, és a felhők az óceán fölött minden második pillanatban kigyúltak a Turner-féle hangtalan fénykitörésektől, mintha valaki az eget akarná röntgenezni. Másnap reggel a szobámat elhagyva olyan érzésem volt, mintha a meztelen, vörös föld körös-körül csak úgy vibrálna az intenzitástól. A puszta táj fölött csend honolt. Csak itt-ott guggolt néhány ausztrál bennszülött körben, a fák körül, a kevéske ritkás fűfolton, vagy kószált a zsinóregyenes trópusi utakon, elveszetten, mint a dél-afrikai feketék az apartheid zónában, miközben turistákkal tömött fehéren csillogó terepjárók húztak el mellettük.
 Broome egy teljesen eldugott, ugyanakkor mágikus és kísérteties egykori gyöngyhalászváros Nyugat-Ausztrália északi partvidékén. Alig öt perce álltam ott jegyzeteket készítvea világ állítólag legrégebbi szabadtéri mozija, a Sun Picture Gardens előtt, amikor valaki hirtelen rám förmedt: „Maga meg kicsoda?” Ott állt közvetlenül előttem egy őslakos, és dühödten meredt rám. Dadogtam valamit válaszul, amitől csak még jobban elborult a tekintete. Menekülőre fogtam, a fickó ott loholt a nyomomban, egyre gyorsabban, mint a saját árnyékom, mintha arra akarna emlékeztetni, hogy ki volna itt közülünk a hívatlan betolakodó. Zavarba ejtő találkozás volt.
 Ez rányomta a bélyegét életem  legkülönösebb napjaira, amelyeket az egyik legkülönösebb helyen töltöttem, ahol valaha jártam. Nem sokkal ezután néhány másik őslakos mellett haladtam el, akik szétdobált bevásárlókocsik között kuporogtak a turista információs iroda mellett. „Hát az esernyőjét hol hagyta?”, kiabálták minden mit sem sejtő látogató után, akik térképet keresve léptek az irodába. Olyan volt, mintha önmagam egy ritkán felkeresett zugába vetődtem volna, ahol mindent pusztaság vesz körül, és ezért sokkal maradandóbb nyomot hagy, ahol egy több mint 100 km hosszú, teljesen kihalt tengerpart mentén lehetett sétálni, és az ember soha nem tudhatta pontosan, hogy ébren van-e, vagy egy hangtalan álomban. „broome-i helyi idő szerint”, az annyit tesz, mint teljes egészében kiesni az időből.
 Aki Nyugat-Ausztráliába jön, elsőként arról értesül, hogy ez a szövetségi állam a leginkább távol eső (és ezért a legérintetlenebb, legérdekesebb, legősibb) vidékek egyike a földön. Perth, a főváros feltehetőleg szintén a legelhagyottabb város a világon, mert jó 2400 km-nyire fekszik a legközelebbi nagyobb településtől,  ahogy mindig mondják, közelebb esik Szingapúrhoz, mint Sidney-hez. Broome nyugat-ausztráliai fogalmak szerint is végtelenül messze van – olyan messze, hogy tulajdonképpen már nem is e világból való. Két és fél órát repül egy Boeing 737-es gép Perth-től északi irányba, míg aztán valahol a Lake Disappointment, a Csalódás taván és a nagy homoksivatagon túl földet ér. 
 Trópusi bádogkunyhóival és elfuserált különceivel a lomha plafonventillátorok alatt Broome úgy hat, mintha le volna csatolva a maradék normális világról, mintha önmaga provinciája volna. Aki ismeri Amerikát, azt talán a Key Westre emlékeztetheti. De a hasonlat nem egészen stimmel, mert ez a Key West Wyoming legszélső peremén terülne el, vagy voltaképpen – mivel Ausztrália az amerikai nyugathoz képest maga is elhagyott és kihalt – Wyoming Wyomingjának legszélső peremén.

A gyöngyhalászok városa
 Perth felé utazva volt egy pár szabad napom. Egy térképen megkerestem a legszembeszökőbben eldugott helyet, amit csak tudtam. Így akadtam rá Broome-ra. Amikor odaérkeztem, éppen esős évszak volt, tehát holtszezon. Árnyékban is 44 fokos hőmérséklet mellett az üzletek már délután háromkor bezártak, feltéve, ha a tulajdonosaik összeszedték magukat annyira, hogy egyáltalán kinyissanak. (Az ausztráliai téli hónapokban, június, július, augusztus folyamán soha nem esik az eső, és a turisták özönlenek a városba. Január-februárban Broome teljesen kihalt.) Tudtam, hogy 14 ezer embernek ez a minden ésszerű várakozásnak ellentmondó tömörülése nemcsak átmeneti állomás a Kimberley körzet vadonába tett kirándulásokhoz, hanem a világ leggazdagabb igazgyöngy-lelőhelyei mellett is fekszik. 
 Egy évszázaddal ezelőtt ezért kezdődött meg a japánok, kínaiak és malájok ideáramlása. A kagylók mélyén rejlő kincset és a nagy pénzt áhítva jöttek. De sejtelmem sem volt, milyen lepusztult, vad és kiszámíthatatlan lesz ez a hely a kihalt ausztráliai sivatag régi, kissé kísérteties jelenségeivel.
 Elhagyott és vég nélküli, nyílegyenes utcákon jártam. A szél belesüvöltött a fülembe, az út mentén időnként ott állt egy autóroncs vagy egy összetákolt kunyhó. Minden felől az óceán türkiz színű víztükre vett körül. A Pindan-bozót vörös földes útjai a fehér homokpartig vezettek vagy bele, egészen a kékes-zöld vízbe. Úgy tűnt nekem, mintha Key Westen jóval túl, legalábbis a Húsvét-szigeteknél kötöttem volna ki.
 Manapság Broome mindent nyújtani tud, amit csak ki lehet találni, ha eszébe jutna az embernek, hogy ilyesmit kérjen. A város egyik végében kezdődik a Cable Beach, amely alatt egy tengeri kábel van elvezetve Jáváig. Ez nem annyira tengerparti strand, mint inkább a sivatag kiterjedése egészen a tengerig, és teljes 20 km-es hosszában a mindenféle kerekes járművek vidám cikk-cakk nyomai rajta az egyedüli életjelek. Az egész vidék tele van természeti csodákkal és az emberi civilizáció stílusvirágzataival. Posta nincs, vannak viszont szelek, amelyek több mint 200 km-es óránkénti sebességgel viharzanak. Egyes teliholdas éjszakákon, apály esetén olyan lidércfény keletkezik a levegőben, amiben a hullámzó homok a holdhoz vezető aranylépcsőnek látszik. Egy óra Broome legelőkelőbb igazgyöngy üzletében három és fél órát késik (vagy nyolc és fél órát siet?). Az éttermekkel és páfrányokkal túlzsúfolt szállodákban  az ázsiai és a nyugati stílus keveredik, azt a hatást erősítve, hogy Broome sokkal jobban hasonlít Balihoz vagy egy thaiföldi szigethez, mint egy olyan vidékhez, amelyet Perthből kormányoznak. Egy egyszerű négycsillagos motel Jakab-kagylót  kínál felszolgálásra a szobákban,  meg lazacos raviolit, kecskesajtos soufflét vagy fürjpecsenyét citromos rozmaringmártásban – és ezek még csak az előételek!
 Hogy ebben a városkában úgyszólván minden részlet különösnek hat, ez részben a történetével függ össze. Az első angol, aki ausztrál földre lépett, egy Sir William Dampier nevezetű egykori kalóz volt. 1688-ban kötött ki Kimberley partjainál, aztán írt egy könyvet a világ körüli utazásáról. 1699-ben a brit admiralitás a „H. M. S. Roebuck” fedélzetén újra idevezényelte. A 19. században utazó francia kutatók jegyezték fel először a nyugat-ausztráliai tengerpart majdnem elképzelhetetlen természeti csodáit, a 220 különböző korall-fajtával, vízszintes vízeséseivel, a Pindan mérgező növényeivel és az özönvízszerű esőzésekkel, amelyek során akár 500 milliméter csapadék is lehullhat nem egészen 24 óra alatt. 1883-ban találták meg a világ legnagyobb tengeri kagylóját, a Pintada maximát a Roebuck-öbölnél.  Broome bekerült minden újságba, és ettől kezdve egyre több ember jött ide igazgyöngyöt keresni.
 1901-ben 132 európai és 1358 ázsiai élt a településen. Európaiak irányították az igazgyöngy-kereskedelmet. Japánok, malájok, ausztrál őslakosok, koepangiak (akiket a holland kelet-indiai Koepang után neveztek el, ahonnan származtak) merültek le a kincsért. Elég sokszor az életüket kockáztatták ezzel. Kínaiak telepedtek rá a kiskereskedelemre, ami miatt Broome kicsike belvárosát még ma is „Chinatown”-nak hívják, és a Yuen Ming General Store meg a Feng Sem étterem terpeszkedik benne. Broome durva terep volt azokban az időkben, tele kétes alakokkal és ópiumbarlangokkal, bordélyházak és játékkaszinók sűrű hálójával a kevéske lakott utcáin. Az egykori fogda, a börtön épületén, amely időközben galériává lett átalakítva, egy tábla emlékezik meg az egykori rendőrfőnökről, aki 1920-ban a japánok és a koepangiak közötti háborúságban próbált közvetíteni, és aztán napszúrás következtében vesztette életét.
 1900-ban a világkereskedelmi forgalomban lévő gyöngyházak 80 százaléka származott Broome-ból. Nem sokkal később már 400 csónak járt  ki rendszeresen a gyöngyhalászokkal a tengerre. Bár az igazgyöngy- és gyöngyházkereskedelem soha többé nem heverte ki a két világháborút és a 30-as évekbeli gazdasági válságot, Broome mégis beírhatta a nevét a történelembe. 1942-ben ez lett a „Nyugat-ausztráliai Pearl Harbor”, amikor japán harci pilóták Zero vadászrepülőikkel megsemmisítették a szövetségesek repülőgépeit.
 Az újabb időkben egy bizonyos Lord Alistair McAlpine Angliából kötött ki Broome-ban. Őt is megbabonázta a város. McAlpine megvásárolta a Sun Picture Gardenst, létrehozta a város meglehetősen fényűző üdülőhelyét, és még egy állatkertet is alapított fehér orrszarvúval és vadmacskákkal, akiknek naponta szállították az élelmet az egész világból. Bár McAlpine azóta már Olaszországban él, háza a pompás kerttel, mangófákkal és piros szárnyú papagájokkal nyitva áll a látogatók előtt. Elegáns, bár kissé különc panzió lett belőle.

Ausztráliában mindig érik az embert meglepetések. Konokság és sansculotte gondtalanság uralkodik errefelé, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy ilyen kevés ember él ilyen hatalmas térségeken, és egyszer csak rájöttek, hogy zavartalanul kialakíthatják a saját szubkultúráikat. Ausztráliában az emberek kölcsönösen békén hagyják egymást. Akárcsak az amerikai vadnyugaton, az ember itt is egy lakonikus vidékre kerül, ami épp annyira riasztó, mint amennyire hívogató is, ahol vad anekdoták burjánzanak, az elbeszélések pedig szűkszavúak maradnak. De ha még láthatólag Ausztrália nagyvárosai is jól megvannak a pénzhajhászás és a mindennapi búbánat nélkül, akkor voltaképpen nem csoda, hogy Broome „olyan laza, hogy majdnem felborul”, ahogy egy nőtől hallottam Perthben.
 Aki az elmúlt évtizedekben telepedett le a gyöngyhalászok városában, az elsősorban a mindennapi taposómalomból akart kimenekülni, és úgy élni, ahogy neki tetszik. Egyik este egy idős nő taxijába ültem be, aki rekedt hangon mesélte, hogy mindennap hajnali háromkor mossa le a kocsiját. Egy másik taxis, aki a tengerparton furikázott velem végig, 11 évet élt a Fülöp-szigeteken és három évet Indonéziában, és a tetoválásaival és emlékeivel kérkedett. „Három éve nem hordok hosszúnadrágot – kiabálta nekem egy buszsofőr, miután közölte velem, mikor lesz aznap apály és dagály. – Egyáltalán nincs is hosszúnadrágom.”
 A természeti környezet különleges, intenzív szépségének megfelelői lelhetők fel az emberi és természetfeletti különlegességekben is. Egy könyvesbolt kirakatában lévő hirdetésegy olyan tanfolyamot kínált spiritiszta médiumok számára, amelyet egy „látnoki képességekkel rendelkező lelki vezető” tartott, „aki angyali, elementáris és multidimenzionális látomásokkal” dolgozik. Az ilyen kifejezéseknek van egy másfajta, sötétebb jelentésárnyalata is a sok ausztrál őslakos jelenlétében, akik valamennyien mintha egy párhuzamos világban élnének, nem vesznek részt sem a gazdaságban, sem a város turizmusában – leszámítva azt, hogy időnként ráförmednek az idelátogatókra. A Hotel Roebuck Bayben van egy „Drive-Thru-Bottle-Shop” és egy bár, amely szerencsejátékot és „Live Girl”-öket kínál (csak péntekenként 15-től 21 óráig). Egy táblán ez áll: „Belépés csak tiszta és rendezett öltözékben és lábbelivel”. A Multiplex mozi Broome-ban hétfőnként egyáltalán nem nyit ki, és a nyilvános vécék is bezárnak már 15 órakor, legalábbis holtszezonban.
 Nem kellett hozzá sok idő, hogy saját magamat is kizökkentnek érezzem  a normális kerékvágásból– életem egy olyan részében (???), ami nem fordítható át egyetlen általam ismert világra sem. Első estémen Broome-ban elbaktattam a Sun Picture Gardensba, hogy megnézzem az Operaház fantomját. Broome-ban moziba menni annyi, mint vászonból készült nyugágyakba süppedni a csupasz földön, miközben feljön a hold a pálmafák között, és az ember lába előtt macskák hemperegnek. Olajban sült csemegéket kínálnak a Limpopo Gourmet pénztáránál, és nemrégiben még 1927-ből való hollywoodi filmeket is bemutattak egy vetítőgéppel, miközben az ifjú üzemeltetőnek egyetlen előadás leforgása alatt ötször kellett cserélnie a filmtekercseket. Egy tábla a büfében jellegzetes ausztrál közvetlenséggel adja tudtul, hogy a moziban 1967-ig fajok szerint szigorúan elkülönített ülésrend volt. Az európaiak ültek elöl a legjobb helyeken, mögöttük a kínaiak és a japánok, egész hátul a malájok és az abók. Ha a dagály különösen nagy volt, és elárasztotta az utcákat, a moziból kijövet át kellett gázolni a vízen. A hölgyeket a gálánsabb férjek a karjukban vitték haza.

A vadon zúgása
De Broome különlegessége ennél mélyebbre nyúlik. A Roebuck-öböl azon kevés helyek egyike Ausztráliában, ahol az ősidőkből még a dinoszauruszok lábnyoma is megmaradt. Sokszor jutott eszembe az összecsapás, aminek Amerikában valamikor a bevándorló telepesek és a hatalmas, majdnem nyomasztóan ellenállhatatlannak tűnő vadon között kellett lejátszódnia. Mert Ausztrália még mindig a leginkább az a hely a világon, ahol az emberek az életüknek helyet keresve mérhetetlenül gazdag és kimeríthetetlen földterületet találnak. Broome-nak megvolt valamikor nemcsak a saját külön tyrannosaurus rexe, de vannak itt krokodilok is, amelyek közvetlenül a 250 millió éves elődöktől származnak. Valami archetipikus történik ezen a helyen, ahol az ún. civilizáció beleütközik a vadonba, és ahol az értelmünk, akárcsak az itt épített utcák rasztere, szembetalálkozik a tudattalan mindent átfogó tágasságával.
 A hátország, a vadon alig három méterre az utolsó broome-i buszmegálló mögött kezdődik. Kiszállás után néha egy csaknem vibráló csöndben találtam magam. Egyik hektárt baktattam a másik után a vörös, puszta földön, amelyet olyannak éreztem (és már a repülőről is olyannak látszott), mint egy fölborult és minden irányban kinyújtott Grand Canyont. Ez a tuartfák és a „száraz kígyóbőr folyók” birodalma, ahogy Tim Winton ausztrál regényíró a maga tömör, himnikus lelkesültségével leírta. Itt olyan boabfákkal találkozik az ember, amilyenek csak a Kimberley régióban teremnek, és olyan virágokkal, amelyek úgy festenek, mint apró kis lábatlan madarak. A cunamik rendszeresen sújtják ezt a partvidéket, és évente akár tizenkétszer is elérik a forgószelek. Egy ilyen forgószél egyszer felfordította még a Sun Picture Gardens  vetítővásznát is. 
 Egyre másra tűnnek el emberek Broome-ban – összeomlanak, vagy olyan erők kerítik őket a hatalmukba, amelyeket nem lehet lebírni. A turistairodában a legkülönbözőbb óvó figyelmeztetéseket és kiírásokat láttam olyan utakra és üdülőhelyekre vonatkozóan, amelyek a következő három hónapban le lesznek zárva. (Behajtani csak sürgős esetben!) Hamar rájöttem, hogy Broome-ban a figyelmeztetések sűrűjében mozgok. Mi a teendő, ha az embert megcsípi egy medúza? – ez volt kiírva a Cable Beach tábláin. A teafőző a motelszobámban arra emlékeztetett, hogy „A hangyák a trópusi körülmények között bajt okozhatnak”. Egy „Fokozott körültekintést!” kérő táblán a golfklubban már meg se lepődtem. A recepció a motelemben este fél tízkor bezárt, és a vendégeket arra szólították fel, hogy értesítsék a rendőrséget, ha az éjszaka folyamán rendkívüli történéseket észlelnének. „Ha Broome-ba utazik, mindig legyen magánál víz” – tanácsolta már Perth-ben egy jóakaróm. – „Egy ismerősöm fia elakadt odafelé a kocsijával és szomjan veszett.”
 Valamikor aztán felötlött bennem a gondolat, hogy az abónak, akivel első este találkoztam, igaza volt: az emberek többsége nem arra lett teremtve, hogy ebben a fárasztó és elvarázsolt pusztaságban éljen. Broome városán üvöltő szél hasít keresztül, ami ezt a települést Ausztrália szedett-vedett, szétcsúszott egzisztenciáinak foglalatává teszi.

Cédulák a kávéházakban „Határozatlan ideig zárva” felirattal, „Eladó”-kiírás minden második házon. Itt mindenki mozgásban van, mintha az őslakók vándorlása és alvajárása minden ausztrált magával ragadott volna. Mind maguk mögött hagyják azt a világot, amit ismernek, és kiteszik magukat az elemek örök rendjével való szembekerülésnek.
 A törékeny emberi településeknek a vadonnal való találkozása az ausztrál mitológia meghatározó témája. Az olyan filmek, mint az Utolsó özönvíz, Walkabout, Valentin-napi piknik, Japán történet, a Nyúlbiztos kerítés vagy a Shame éppen erről szólnak. A gyerekeket dingók hurcolják el. Jó kislányok tűnnek el ruhástól. Egy idegen kultúra jelei jelennek meg a lakószobák falán. Sehol nem éreztem ezt az összecsapást mélyebben és határozottabban, mint Broome-ban. Egy vietnami ausztráliai mesélte nekem, hogy a legközelebbi McDonalds hat óra autózásnyi távolságban volt, míg aztán nemrégiben a központi park mellett Broome-ban is nyitottak egyet. Péntek éjjel majdnem hajnalig tartott a dorbézolás a Nippon Innben és a Tokyo Joe’sban. (A China Town mulató negyedében.) A tengerparton sétálva vagy a település valamelyik utcáját róva mindig az az érzés fogja el az embert, hogy egy minimalista képeslapra tévedt, ahol nincsenek más eleven organizmusok, csak a vörösesbarna, fehér és kékes-zöld primer színeiből álló hatalmas foltok mintázata.
 Ez a különös abban, ha Ausztráliában él az ember – gondoltam valamelyik nap, amikor kijöttem egy könyvesboltból, az öböl fölött súlyos fekete viharfelhők gyülekeztek, a tenger viszont még a legtisztább kobaltkékségben ragyogott. („Többnyire elvonul, a part mentén húzódik végig”, mondta közömbösen egy új-zélandi, aki kivándorolt Broome-ba, hogy elmeneküljön az előre kijelölt életút kerékvágásából.) Az élet itt nem hagyja magát apró fiókokba zárni. Széles ívben leszaladt a spulniról, ki van terítve a napra száradni. Csak percekkel később jött meg a zivatar, mint a világvége, néhány órával később pedig a távoli villámlás a mangrove-mocsarak fölött és a vakító felhőtakaró, mint természetes dagerrotípia, csillogó látványosságát kínált. Becsuktam a szobám ajtaját, és aludni tértem.
 Másnap korán reggel kiléptem a végtelenül tágas táj zúgásába. Broome-ban a csönd minden fajtáját hallani lehet.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA