Ha nem bírod, hogy közel jönnek, s átütik azt a falat, amit megszoktál, hogy tartasz magad és mások közt, vesztettél. Ha nem bírod, hogy hozzád érnek, hogy megfognak, hogy a válladra teszik a kezüket, hogy amikor eltávolodnak, csak füst jön közétek, és zaj, vesztettél. Állsz a régi Delhi piacán (Chandni Chawk) vesztesként, a hangok tejesen eltöltik az agyadat, azt sem tudod fejben tartani, hogy hová mész, a müezzin kántál. Hangszóróról jön. Ezt a technikai eszközt nem veti meg a régi vágású vallás. Látod a törésvonalat a hindu és muzulmán delhi között, ahogy itt-ott átüti a hang. Néha persze terroristák is határt akarnak sérteni, középületek mellett homokzsákok mögé húzódott géppisztolyos katonákat óvják, mint a Mumbai merénylet is bizonyítja: látszólag a biztonságot. Megrettensz, bárhol bármi megtörténhet, de ha rettegsz, vesztettél. Aztán, hogy igen, tovább a világ legnagyobb fűszerpiacára, ahol mindenki köhög és köpdös, bálákban alig ismerős fűszerek, a szag olyan sűrű, hogy nem lehet nem köpni és te is köpsz, rá az utcakőre, a többi köpés tetejére. Itt senki nem rejti el zsebkendőbe bugyolálva a váladékot. Szívd az orrodból a szádba és köpj! Riksásokat hajtasz el és önkéntes idegenvezetőket. Szinte ingyen megmutatnak mindent, szűk utcákban megbújó márványfaragásos paloták, a középkori falakat át meg áttörik a vízvezetékek, fölötted összevissza villanykábelek futnak, bármikor rád szakadhat a kettőhúsz, sötét zugokban az ipari forradalom idejét idéző gépeken dolgoznak a munkások, múzeumipar, arrébb aranyat olvasztanak, kicsi tégelyekben, ezeréves kőkohóban, véletlen rádakadt idegenvezetőd útközben üzletekbe visz be, hogy vegyél valamit, százalékot kap, de azt mondod: nem. Ha nem tudsz nemet mondani, vagy elfogadni az igen következményeit, hogy egy átláthatatlan rendszerbe kerültél, ahol kézről kézre adnak, s itt is, ott is leszednek rólad egy kicsi pénzt, vesztettél. Ha mindig jól akarsz járni, ha nem tudod: azzal, hogy Indiában vagy eleve jól jártál, vesztettél. Ha a szüleid mindentől óvtak, ha nincs benned elég baktérium, ha sterilizálták otthon a vécét, és baktériumölő szappannal mosdattak, vesztettél. Az első adandó alkalommal, amikor bemész egy kifőzdébe, utcán a konyha, sárból tapasztott kemencék, belül asztalok, helyiek ülnek és esznek kizárólag jobb kézzel, a balt másra használják, nézd meg az utikönyvekben, mire, fémtányéron érkezik az étel, lepények és szaftos erős zöldségek, amikor ezt az ételt elfogyasztod, a hasadból kitör a láva és rohansz üríteni, frecskel ki belőled az olvadt ürülék, vagy nem, várat magára két hetet, s valami féreg nő a beleidben, amit kiirtani hónapokba telik. Ha steril környezetben nőttél föl, vesztettél. Nevet rajtad a sok indiai, és a szemedbe néz, mert szembe mernek nézni, ha te nem mersz velük egynézésre jutni, vesztettél. A távolságtartó viselkedést megvetik, nem tekintenek senkinek csak egy külföldi tárgynak, akinek pénze van. Ha nem tudsz a szemükbe nézni, ha nem tudsz odahajolni hozzájuk, ha nem látod a nyomorultságban az érvényességeket: vesztettél. Turista vagy, s India egy turisztikai célpont. Idegen maradsz egy idegen helyen.
  Meglopnak, becsapnak, alkudozol reggeltől estig, mit mennyivel olcsóbban, holott az egész már így is olcsó. Része leszel annak a világnak, amelyik megalázta a föld kétharmadát. Te a gazdagok közül jössz, akik nem gondolkodnak azon a neokolonizáción, amit a világ pöffeszkedő fele a mai napig folytat. Idejétmúltnak gondolod a baloldali ideákat, azt hiszed a gyarmatok felszabadításával megoldódott a fehér rémuralom a földön. Nem figyelsz arra, hogy a szétvert gazdasági és társadalmi tradíciók helyébe nem épült semmi csak szolgaság és nyomor. Része vagy annak a világnak, amelyik a lesoványodott kelet zsírján élősködik. Az általuk gyártott árut veszed itthon is nyomott áron, hisz éhbérét dobták össze, Európában elfogadhatatlan körülmények között a keleti munkások, nem ritkán gyerekek. Tanulják meg, amit mi tudunk, gondolod, legyenek olyan flexibilisek, mint az európai kultúra. Mi nem tehetünk arról, hogy jobbak vagyunk, nem kellett volna bemerevedni ezer évekkel ezelőtt. Már akkor csődöt mondott az ázsiai termelési mód, csak nem vették észre, mert nem jelent még meg náluk Európa. Észre kellett volna venni, hogy az ember egyetlen elérhető célja az anyagi fejlődés, más területen, például, hogy lélekben javuljunk, úgysem érhetünk el eredményeket.
   Új metró, új ipari parkok, új üzletközpontok, ha nem látod, hogy India felkapta a fejét és tanul, vesztettél. Tör előre, mint a tank. A darwini felvetésben ők győztek, márha a fajfenntartást eredendő célnak tekintjük. Szaporodjatok és sokasodjatok, mondja a biblia és ők sokasodnak. Minden hatodik ember a világon indiai, akkor, amikor minden hatszázadik magyar. Nekünk annyi utódunk sincs, hogy a nyugdíjunkat kitermeljék. Igaz, náluk a nyugdíjat legtöbben csak hallomásból ismerik. Lassan zajlik a népvándorlás, folyamatosan érkeznek a túlnépesedett világból a munkavállalók. Észrevételen cserélődik Európa lakossága. Mi acsarkodunk rájuk, idehozzák a csadorjukat, meg az olcsó munkaerejüket, az elviselhetetlen erkölcsi elveiket, basznak beilleszkedni, holott belőlünk élnek, acsarkodunk, pedig épp ellenkezőleg, nem ők, mi nem tudunk nélkülük élni. Ez már nem az az Európa, ami harminc éve volt, német kisváros utcáján törökök török-németet beszélnek, ez nekik a lingva franka, London kiskereskedelme teljes egészében indiaiak és pakisztániak kezében van. Amikor mi a munkaidő rövidítéséért harcolunk és az emberhez méltó életért, az egyre hosszabb nyári szabadságért, de azért egy kis síelés is beleférjen télen: ők dolgoznak. De India sem az, ami harminc éve volt. A Gandhi-féle szelíd forradalomra most gazdasági intenzitás épül. Ez India ideje – hirdetik a plakátok. Itt három ország van játékban: Kína, Oroszország, India, a többiek már az elődöntőkön kiestek. Delhiben úgy tartják India fog nyerni, Pekingben nyilván Kínára voksolnak. Európa és Amerika csak mint vásárlóerő jön számításba, és az a gyűlölt világ, ahonnét a megaláztatás jön. De fáradt és leszerepelt, nem számítanak rá a jövőben. Bár egyelőre nem tudni, mi lenne a keleti gazdaságokkal a mi luxusfogyasztásunk nélkül.
  A megunt balodali elvek úgy törnek elő a földből, mint a dudva. A vallás a nép ópiuma, viszki mellett mondja a hayderabadi egyetem rektora, épp Kínából érkezett. Budapesten senki nem hiszi, hogy az életben még egyszer hallja ezt a szentenciát. Ha nevetsz, amikor hallod, vesztettél, mert ott a vallás a nyugatiak Indiától való elragadtatása ellenére sem értelmezhető pusztán a spiritualitás irányából. A vallás intézmény, amelyik lelki presszióval őrzi a kasztrendszert, a tanulatlanságot, és beleragaszt a nyomorba. Nem létezik szabad demokrácia, a demokratikus elvek a tőke szolgálatában állnak - mondja egy keralai ember, a magyarok csak segget váltottak, nem rendszert, és hevesen agitál a szocializmus mellett. Felhozza az államot példának, mármint Keralát, ahol kommunista kormányzat van és tényleg megszüntették az analfabétizmust, pozitív diszkriminációval elérték, hogy az alsóbb kasztokból valók arányosan bekerüljenek az elitbe, hogy megtörjenek mindenfajta tekintélyelvűséget. India külön kormánnyal rendelkező államok szövetsége. Színes a politikai paletta a Kongresszuspárti konzervatívoktól a kiköpött komcsikig. Ahogyan színesek az emberek is, színes szárikba öltözött nők, itt az értelmiségtől sem idegen, hogy a hagyományos indiai hacukákat hordja, senki nem gondol róluk olyanokat, mint én arról magyarról, aki lajbiban vagy bocskaiban jelenik meg. A bőrszín az egészen világostól a vaksötétig. Állítólag India Paradicsom a rasszistáknak, vagy humánantrpológusoknak, mert a tradíció évezredeken át statikusan tartotta a társadalmat, s impakt megőrizte nem csak a kultúrákat, a vér-csoportokat is. 
   A szolidaritásról beszél a helyi nyelv (malayala) akusztikájához igazított angolsággal a keralai ember, hogy miképpen köteles egy elit gondoskodni azokról, akiknek nincs lehetősége befolyásolni a döntéseket, akik rászorulnak arra, hogy az életüket megsegítse valaki. A gyerekeim már csak könyvekből ismerik ezt az értelmiséget Európában, én még találkoztam olyan balosokkal, akik hittek a társadalmak, s ezen keresztül az ember megjavításában, én még láttam felvilágosodás lángjának utolsó őreit, akiket aztán az eszme hazai megvalósulása vitt végérvényesen taccsra. Európában múzeumba került az eszme és azok, akik hittek benne. Az old meg magad és uralkodj az életeden mozgalom uralja a társadalmi gondolkodást, s ha elbuksz a megoldás során, a te hibád volt, senki nem gondol arra, hogy a felelősségek és a kompetenciák mennyire tartoznak az egyénre és mennyire a társadalomra. Egy válság kell, a középosztály létbizonytalansága kell, hogy legalább érzésre megjelenjen, a bárki elveszíthet bármit, akár tehet róla, akár nem, hogy megjelenjen a senkinek nem jár semmi automatikusan gondolata. Bár a középosztály még mindig a nyaralását és a síelését félti, a gyerekek angliai nyelviskoláját, a kockázatossá váló bankbetéteket, s nem a vacsorát. Az indiai értelmiség szarul érzi magát ennyi nyomorulttal körbevéve. Szarul érzi magát, mert pontosan tudja, hogy a nyomorban India vezérei is ludasak. Jajpurban vagyok a maharadzsa palotájában, az egyik utolsó uralkodóról készült fotókat nézem. A lovaspóló volt a legkedvesebb szórakozása, Angliában az élen jegyezték, mint lovaspólóst. Akkor volt a legbüszkébb, mikor meglátogatta az alkirály. Ott feszített az oldalán. Ömlött a ruházatából és a palotából a gazdagság, nem érdekelte, hányan nyögnek a falakon kívül. Angol szeretett volna lenni, de csak indiai lehetett. Az európai elit épp úgy pöffeszkedik a jólétében és a provincialitásban, mint a jajpuri maharadzsa, s mennél jelentéktelenebb országba lépünk (például a mi hazánkba, ami persze ettől még nekünk a legkedvesebb), annál nagyobb a pöffeszkedés, annál lehangolóbb a provincialitás. Figyelő szemünket New Yorkra vagy Washingtonra vetjük, tapsolunk az iraki háborúnak, ha kell és fujjolunk, ha már nem kell, s elfelejtünk akárcsak odapillantani, hogy mi van a harmadik világban, mi van a külvárosokban, a lecsúszó régiók falvaiban, hogy mi történt a romákkal az elmúlt húsz évben, hogy a romaalapok pénzének jelentős része el sem hagyta a főváros határát, s csodálkozunk, ha eljönnek érte azok, akiket illet. Mi tudunk élni úgy, hogy az ország fele a nyomorszinten tengődik, csak akkor szorul össze a gyomrunk, ha az összegyűjtött vagyonkánkat valaki veszélyezteti. Amíg a gettók és nyomornegyedek tartják fogva az aljanépet, addig nem érzünk felelősséget, addig semmi nem zavarja meg a konfortérzetet. Maguk hibájából kerültek oda. S hogy mobilitás legyen az országban, senkit nem érdekel, holott az előbbrekerülés érzése erőn felüli erőt képes mozgósítani a lakosság minden szintjén, s az új energiák beemelése az elitbe olyannyira szükséges volna, mint egy falat kenyér. Nem jövünk zavarba az épp most kiépülő kasztrendszertől, aminek falait először pénzből húzták föl, de mára már a habarcsba belekerült az iskolázottság is. Csak akkor csodálkozunk, ha a lehetőségektől elzárt rétegek agyából kifröccsen a pokol, s gondolkodást mellőzve, érzelmektől hajtva a förtelmes eszmék hírnökei mögé felsorakoznak.
  Egy középosztálybeli családnál vagyok vendégségben, kicsit csodálkoztak, mikor kiderült, hogy szeretem a helyi ízeket, szívesebben vendégeltek volna meg franciás vacsorával. Szolgák hadát dolgoztatják. India tele van szolgákkal. Járja egy mondás az elvénült Angliában: azért érdemes itt élni, mert az indiaiak a legjobb szolgák. A költőknek és a tanároknak is van szolgája. Olyan olcsó az emberi munkaerő, hogy bárki alkalmazhat a háztartásban segéderőt. A középosztály mindenütt egyforma. Ha van elég pénzed, pont azokat a szolgáltatásokat tudod megvásárolni, amit bárhol megvásárolhatsz a világon. A család épp, mintha egy svábhegyi családot látnék, a biztonság megnyugtató érzése. Rendes emberek, de olyanok, mint akiket ismerek szerte a világon. Mindenütt a szegények érdekesek, akik leginkább rá vannak arra szorulva, hogy a helyi adottságok szerint éljenek. A jómód standardizálja az embert. Tucatlénnyé teszi. Csak a szegényekhez képest mások, a világhoz képest egyformák. Ugyanakkor mégiscsak van valami különbség: ezek a gazdagok is nyíltak és egyenesek. Az indiai kultúra nem reflektív, mint a miénk. A vicc, a humor jelen van, de az irónia, a cinizmus idegen a társadalomtól. A dolgok megnevezése valóban a dolgokat jelenti. A világ egyenes és direkt megragadása uralja a kommunikációt. A hamisjátékra a csalafintaságra nincs idő. Az öröm öröm, a fájdalom fájdalom és a tíz rúpia tíz rúpia. Az élet direktben megtapasztalható. Az európai kultúra átka, hogy ellehetetlenítette az élet közvetlen megélését. Elszakadtunk a dolgok eredetétől, minden termék absztrakció. Nem tudjuk miből lett és hogyan. A világ megértésének elemi fokáról mondtunk le a kényelemért. A világ alapja olyan, mint az egyszerű emelő. Egy jól átlátható ok-okozati rendszer, akár a fizika terepén járunk, akár a biológiáén. Indiában éhen halsz, ha nem ismered a mindennapok egyszerű szerkezeteit. És halott leszel, a halott pedig egy nem reflektív kultúrában nem más, csak egy élettelen tetem, ami már semmire nem jó.
  Benarasba (Varanasi) utazom, a világ egyik leghíresebb spirituális központjába, egy belga-francia vallástörténésszel, meg két amerikai lánnyal egy kupéba. A vallástörténész elmeséli, hogy Síva speciális reinkarnációjával foglakozik. Most épp egyéves tanulmányúton van, hogy rájöjjön valamire, azt pontosan nem értem mire, mesél azokról a régi hindu könyvekről, amelyek írnak erről a különös, csak bizonyos vidékeken, például itt Benárasban elterjed istenről. Az amerikai lányok vidámak, teát vesznek, vacsorát vesznek, rettenetesen boldogok, hogy a pénzükhöz képest ennyire olcsó itt az élet, s hogy ők vállalkoztak erre a nagy útra. Néha ugyan megfogják őket az indiaiak, a hajukat például, mert szőkék, vagy megérintik intimebb helyen is, de tovább nem mennek, nem kell tartani erőszaktól, ők még amúgyis a szexuális forradalom előtt vannak. A lányok kortyolják a teát, ezt az indiai fajtát, amit bivalytejjel cukorral és fűszerekkel főznek fel, s hiába az angol uralom, nem tínek, hanem csájnak hívnak, s azt latolgatják átmenjenek-e Nepálba, ami még ennél is olcsóbb és ott az indiaiaknál is rendesebbek az emberek, mert annyira szegények, hogy nincs miért rossznak lenniük. Vajon száz év múlva kik lesznek a vidám lányok és ki a belga vallástörténész, kikből áll majd össze a világ boldogabb fele? Az egzotikus túrák nyugatról tartanak-e majd keletre, vagy keletről nyugatra? Senki nem tudja, hogyan fog kinézni akkor a világ szegénység- vagy dominancia-térképe.
  Leszállok a vonatról, szűk utcák, tehenek, kutyák, szerzetesek, ürülék, ókor. A szállodában veszem észre, hogy ellopták a pénzemet, rögtön egy materiális élmény a spiritualitás központjában. Hasist kínálnak mindenütt, olcsó és természetesen a legmagasabb minőség. A fehérek nekik idióták, idejönnek, hogy ámuldozzanak attól a vallástól, amiről fogalmuk sincs, a majd háromezer istenből csak párról hallottak, azt is keverik. Jönnek, hogy indiai slafrokat öltsenek magukra, meditáljanak a Gangesz partján, s olcsón bekokózzanak. Pár öregedő európai arc a zsolozsmázó szerzetesek között, ők még az első turnussal érkeztek a hatvanas évek végén, otthon hippik voltak, vagy csak megunták a középosztálybeli jólétet, lelki feloldozást kerestek, s úgy vetődtek ide, aztán ittragadtak, talán, mert a papától örökölt pénz csak egy indiai életet tudott finanszírozni, talán, mert valami tényleg mélyen belekavart az agyukba: Visnu, Krisna herceg, az elefántfejű Ganesi vagy a kokain.
  Szemét mindenütt. Egy ország, amelyiknek a szeméthez való viszonya a középkorból származik, amikor nem volt szemét, amikor minden anyag szerves volt és beleolvadt a környezetbe, egy gyorsétterem Tamil-Naduban, még mindig banánlevélre dobják rá az ebédet, a teázóban félig kiégetett cserepekben adják a teát, eldobod összetörik és beleporlad a földbe. Egy ilyen országot lepett el a műanyag, aminek a lebomlási ideje túléli a civilizációt. Nem tudják, mit kell vele csinálni, évezredeken keresztül nem gyűjtöttek szemetet. A legszebb helyeken a Himalája vízesésénél cirkuszi mutatvány olyan képet csinálni, hogy ne legyenek benne az ágakon lebegő nejlonzacskók vagy a minden földhajlatban felgyülemlett pillepalackok. 
  Ülök a szálloda teraszán, éppen megy le a nap. Magam sem hiszem, hogy elértem annak a napnak a célját, s hogy még a lemenő nap is rádolgozik az élményre. Ki tudja, milyen buszra kell szállni, az épp odavisz-e, ahová akarod vagy egy másik állomáson tesz le, ahonnét motoros triciklivel kell továbbjutni. Vagy nem jut el sehová, hisz olyan állapotban van, hogy csodának véled, hogy egyáltalán elindul. De úgy látszik, India működik, s kis figyelemmel erre a működésre rá lehet érezni. Ez a legmagasabb pont, ahol Indiában lehetek, közel háromezer méter. Csendet akartam, a városok kimerítettek, Benaras vagy Rishikes hiába minden sarkon egy templom, hiába papok, jógik és szerzetesek hordái nem tudnak felérni a csenddel, ami mégiscsak az egyetlen út a befeléforduláshoz. 
 Ülök a teraszon, viszkit is szereztem, hogy könnyebben fordulhassak befelé. Milyen nagy dolog, gondoltam, hinni egy társadalomban, s az apám jutott eszembe, akinek volt egy pozitív világképe, hogy az emberi történelem halad valami felé, s hogy az a valami: a jó. S hogy a közösség megbünteti azokat, akik ártanak, hogy a vezető elit, akikhez falusi szinten ő is tartozott, hisz egy nagy szövetkezet irányítója volt, az az elit örökösen azon töri a fejét, hogyan teheti jobbá azok életét, akik mindezen legfeljebb haszontalanul törhetik a  fejüket, hisz lépni önállóan nem tudnak. Apám fejében véletlenszerűen keveredett Marx és Toynbee, bár egyikeket sem olvasta. Csak kertészeti szakkönyveket olvasott, de neki úgy látszik a Korszerű ribizlitermelés is elég volt ahhoz, hogy a közösségre vonatkozóan helyesen gondolkodjon. Szégyelltem magam, hogy mennyire távol lettünk ettől a felelősségtől, szégyelltem magam, hogy mennyire keveset tudunk a világról a világban való helyünkről és jelentéktelenségünkről. Hogy mennyire nem ismerjük fel az alapvető kérdéseket. Hogy hiába nyitott ránk a világ, mi rögtön zártunk és zárt ajtók mögött nézzük saját civilizált köldökünket, legtöbbször nagyképűen, elragadtatva a jólétünktől. És észre sem vesszük, hogy vesztettünk.