(SZÓFIA) Talán nem érdektelen arról beszélni, milyen hatásai vannak a gazdasági válságnak a globális kapitalizmus perifériáin  élő emberek képzeletvilágára, például Bulgáriában, amely eddig az átalakulás jó tanulója volt. Ha jó tanulót mondok, úgy értem, igyekvő, nem úgy, hogy sikeres. Mint Kelet-Európában mindenütt, a 90-es években ide is csak úgy tódultak az amerikaiak és az európaiak, és itt is rávetették magukat a bankok privatizálására. Szép beszédeket tartottak a piacról mint legfőbb jóról, és előszeretettel támogatták Hayek és Friedman írásainak lefordítását. Most aztán hirtelen, micsoda meglepetés, államosítják a sajt bankjaikat, egyiket a másik után!
 Még a profi politikusoknak is elég nehéz átlátni az aktuális történések politikai jelentőségét. Vajon milliárdoknak a gazdaság védelmére, következésképpen munkahelyek millióinak védelmére való szétosztása baloldali jellegű intézkedés? Vagy inkább egy nagyon jómódú kisebbség érdekeit szolgálja, amelynek még a felelőtlenséget és a nyerészkedést is elnézik? Sehol a világon nem könnyű a válasz ezekre a kérdésekre; Bulgáriában a politikai osztály valamiféle egykedvű fatalizmussal reagál minderre, anélkül hogy megosztottságot váltana ki, és politizálná a társadalmat. Minden, amit az EU és az Egyesült Államok tesz, az jó, és ha összehangoltan cselekszenek, az még jobb. (Ahogy a gyerek is örül, ha a mama és a papa nem veszekszik.) A mainstream konszenzuson kívül ott van még a szélsőjobb, amely létjogosultságának alátámasztására egyszerűen minden kérdésben az ellenkező álláspontra helyezkedik – ami azt jelenti, hogy minden rossz, ami a hatalmi centrumokból jön. De ebben sincs sok politika.
 A fatalizmus következménye a tétlenség. A kormány gyakorlatilag sehogy sem reagált a válságra. Az elején a politikusok, a szakértők és az üzletemberek merészen azt állították, hogy a provinciális Bulgária számára mindez nem probléma, mert a bankszféra elmaradottsága kivételesen előnynek fog bizonyulni, hiszen mi nem rendelkeztünk azokkal a rafinált, frankensteini (ördögi?) financiális eszközökkel. Emellett a bájos „mi túl kicsik vagyunk ehhez” elmélet mellett  olyan is akad, amelyik egyfajta immunitásra alapoz. A mi válságunkon mi már túl vagyunk, mondják némelyek, ez volt az 1996-97-es hiperinfláció, még egyszer nem kaphatjuk el ugyanazt a vírust. A „Business as usual” (Csak a szokásos ügymenet) elmélet is előkerül. Alapjában véve a szakemberek ethoszát valami lazaság jellemzi, ami történik, azt teljesen normálisnak találják, mivel az amerikaiak a megelőző években annyi pénzt kerestek.
 Amikor aztán kiéleződött a válság, bevallották, hogy ezt az ország, amely éppen ügyesen beilleszkedett a világgazdaságba, aligha fogja megúszni. Végül a média elkezdte a lakosságot felkészíteni az előttük álló nehézségekre, még ha Bulgária más országokkal szemben, mint például Magyarország, nagyon jól felkészültnek is látszik  arra, aminek jönnie kell, mivel a nemzetközi intézmények nyomására hatalmas adóbevétel többletre lehet számítani. A 2008-as év végére ez az éves bruttó nemzeti jövedelemnek majdnem az egyötödét teszi ki. Az ellenzék bírált minket amiatt, hogy ilyen sok pénzt tartottunk a matrac alatt, de mint látható, igazunk volt.
 Az ember azt hihetné, az volt a legjobb a két legutolsó kormánytöbbségben, hogy egyáltalán nem csináltak semmit: az államnak ebben a mentségében láthatólag egyetértenek az amerikanizálódott gazdasági szakemberek és a szocialista oligarchák. Ha komolyan befektettek volna bármiféle politikába, akkor adósságokat kellene törleszteni, és nem volnának tartalékok, amelyekre pillanatnyilag számítani lehet. Miközben a nagy gazdaságok csökkentik, a bolgár központi bank ténylegesen emelte a kamatokat, mivel a fizetési eszköz stabilitása itt fontosabb, mint a termelés.
 Hogyan lehetséges olyan gazdaság, amelyik nem termel? Nem kell hozzá amerikai diploma, hogy ezt megértsük. Bulgária 6% fölötti gazdasági növekedése a külföldi befektetéseknek volt köszönhető, amelyek a nemzeti összterméknek mintegy egyötödét teszik ki. Ha hozzászámítjuk a vendégmunkások által hazautalt pénzeket, amelyeket nyilvánvalóan senki nem tud pontosan kiszámolni, ez a szám még tetemesebb lesz (mivel a lakosságnak több mint 10 százaléka hagyta el az elmúlt két évtizedben az országot). Ez tehát a válság: a Bulgária nevezetű lufi kipukkad, a külföldről jövő pénzáradat elapad, a deficit még sötétebben vetíti előre az árnyékát.
 Az ingatlanok állnak itt is a válság központjában, mivel az építőipar volt éveken át a gazdaság legdinamikusabb szektora. Egy üzletember épít egy nyaralót a tengerparton, eladja a barátjának, aki pénzkölcsönt vesz fel és belefekteti, hogy aztán eladja, a lánc végén pedig ott áll az angol (valójában többnyire inkább ír) vevő, akinek igazán magas áron kell megvásárolnia magának  a nyaralót. A külföldiek egyébként egyáltalán nem gyanútlan vevők, mert ezt az ingatlan-szerencsejátékot évtizedekig játszották globális terepen. Ők jobban tudták, mikor kell felhagyni a piac fellendülésébe vetett hittel, és ők voltak az elsők, akik kivonultak a piacról, miközben romokban hagyták maguk mögött a befektetési láncolatot (vagy mi az, amit a kipukkadt lufik hagynak maguk után: cafatok?). A senkinek nem kellő tengerparti strandokat és hegyoldalakat ezért lebetonozzák, és a szállodákat odaadják egy euróért, ha valaki hajlandó átvenni a megfizethetetlenné váló törlesztő részleteket.

Olyan, mint a piramisjáték
Ezek a folyamatok nem ismeretlenek Kelet-Európában. A 90-es években ezeknek az országoknak a többsége megtapasztalta az ún. piramisjátékokat, amelyek a rendkívül nagy nyereség ígéretén alapultak, amit eleinte a rendszer bővülése tesz lehetővé. Ráadásul ne felejtsük el, hogy olyan társadalomról beszélünk, amelyek elvesztették minden bizalmukat a hivatalos helyről jövő tájékoztatásban, és ahol a kapitalizmust úgy képzelték el, mint mesés fogyasztást – munka nélkül. A piramisjáték összeomlása Albániában, amely több mint egymilliárd dollárnyi megtakarított pénzt nyelt el, és kétezer ember életébe kerülő felfordulásba torkollott, áll a legközelebb ahhoz, ami most folyik.
 Persze különböznek is ettől a jelenlegi történések, mert a pénzösszegek mesterséges felduzzasztását lehetővé tevő pénzügyi eljárások nem piramisjátékok. Mégis van hasonlóság Tirana és a Wall Street között: a szürreális nyereségre való törekvés. A kontroll hiánya – ha nem éppen cinkosság – a politikai hatalom részéről (Sali Berisha után most George Bushnak kellett állnia a cechet). A gyorsaság, amivel a hírek terjednek, és amiket egy még gyorsabb összeomlás követ. Mondjuk azt, hogy a Reagonomics, amit először arra találtak ki, hogy meghódítsa a világgazdaságot, most bumerángként tért vissza, hogy épp az azt elindító országot találja el?
 Nem ez az egyetlen párhuzam, amit Kelet-Európában vontak a gazdasági tornádó megértésére. Eszünkbe jutottak megint a hotelmilliárdosok. A 90-es években sikerült néhány embernek óriási hiteleket fölvennie. Menő üzletemberekké váltak márvánnyal borított irodákkal és luxusterepjárókkal, míg aztán hirtelen felszívódtak Dél-Afrikában. Milyen különös, hogy a liberális normalitás templomában, az Egyesül Államokban ilyen hitelmilliárdosok láthatólag nyugodtan járkálhatnak a Wall Streeten, és még állami támogatásban is részesülnek!
 A közszereplőként ismert makrogazdasági szakértők, akik Bulgáriában mind neoliberálisok, furcsa módon elhallgattak. Egyikükben sem volt annyi intellektuális tisztesség, hogy elismerje, tévedett, és hogy a gazdaság mégis bonyolultabbnak látszik, mint gondolta. A konokabbak megpróbálják a történteket továbbra is a nyugati normalitás kifejeződéseként értelmezni, és azt állítják, hogy csak a piac korrekciójáról van szó, egy gazdasági ciklus szokásos végéről. Az engedékenyebb fajtából valók belátják, hogy nem értik, hátradőlnek, és figyelnek. De abban valamennyien egyetérteni látszanak – és velük együtt privát agytrösztjeik szponzorai is –, hogy még mindig túl sok a szabályozás Bulgáriában, és nem kevesebb, hanem még több piacra van szükségünk, mivel az állami beavatkozás eltorzítja a dolgokat, és egyből más irányt vesznek, mint ahogy a nagykönyvben, a könyvekben meg van írva. Ez a régi jó sztálinistákat juttathatja eszünkbe, akik a szocialista társadalom hiányosságait „még több szocializmussal” szokták kúrálni.
 Egy korszak végére értünk volna? Tévedett volna Margaret Thatcher a jóléti állam ellen indított keresztes-hadjáratával? Jobb- és baloldalon egyaránt újra kéne gondolnunk gazdaság és politika, szabadság és kötelesség viszonyát? Ezek a dilemmák ritkán vetődnek fel a periférián folyó közbeszédben. A poszt-Bretton-Woods világban az új politikai álláspontokat máshol találják ki, lezárt csomagokban, felcímkézve érkeznek, a gazdasági kultúrahordozók következő nemzedékének magyarázatától kísérve. Éppen ezzel lehet definiálni a perifériát: a fontos dolgok máshol történnek, és aztán valahogy ott is kicsapódnak.
 Közben pedig vendégmunkások ezrei térnek vissza Bulgáriába, mert azok közé tartoznak, akiknek válságos helyzetben elsőként mondanak fel. A nagyobb kínálat a munkaerőpiacon le fogja szorítani a béreket, amelyek éppen csak elkezdtek emelkedni (az Európába irányuló migráció egyik visszahatásaként), a társadalombiztosítás pedig megroggyan a rászorulók tömegének terhe alatt.
 Az infláció magasabb, mint a banki kamatok, úgyhogy még a privát nyugdíjalapok is a piros sávba süllyednek, a hitelkamatok növekednek. Rekordszámba menően alacsony adókat kivető, ultraliberális adórendszer mellett az állam teljesen az üzemanyagok adójára van utalva, az olajárak azonban csökkennek, tehát a kiadásokat fogják megnyirbálni. Azok a kevesek pedig, akik bizalmat előlegeztek a kapitalizmusnak, és a bolgár részvénypiacba invesztáltak, különben is jómódúak, ha pedig hitelt vettek volna fel ahhoz, hogy részvényeket vásároljanak, akkor inkább orvoshoz kéne fordulniuk, mint makroökonómushoz.
 A fűtési számlák váltják majd ki az idei tél végén a legnagyobb sokkhatást, ráadásul az EU több száz milliós Bulgáriának szánt pénzügyi támogatást fagyasztott be a korrupció miatt. Nehéz volna egy olyan termelőcéget megnevezni, amelynek az állam támogatást nyújtott volna, persze a kedvező megegyezéseket leszámítva. Szarvasmarha-tenyésztők elkezdték levágni az állataikat, vagy azzal fenyegetőznek, hogy a zöldhatáron át kiviszik Görögországba, mert nem tudnak talpon maradni az EU által támogatott tej- és húsárakkal folytatott versenyben. Tanárnők hagyják ott az állásukat, hogy takarítónőként vagy titkárnőként helyezkedjenek el, mert nem képesek havi 200 euróból megélni. A legnagyobb acélüzem Szófia mellett a bezárás előtt áll, mivel a kontrollálatlan privatizálás független vállalatok egész sorának csődhullámát váltotta ki…

Nos, mindez nagyon úgy hangzik, mint egy természeti katasztrófa. Nem lehet szembefordulni a globalizációval, ahogy a kommunista ideológia történelmi szükségszerűségével sem lehetett szembeszállni. De fontoljuk meg: a vacogó nyugdíjas, aki lekapcsolta a fűtést, most szabadon nézheti a CNN-n, hogyan tüntetnek az emberek a távoli országokban.
       
        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA