Nyaranta a kávéházak teraszain vagy télen a „Schwarzer Adler” füstös hátsó termeiben Európa összes nyelvén újrateremtik a világot, és kitalálják az életet. A világ megfeledkezik a folyó fölött szálló ködfelhőbe vesző Csernovicról, melyet a váltakozó évszakok szerint hol zöld, hol fekete, hol fehér dombok takarnak, ám a városka az álom, a vágy és az emlékezet makacs szálaival kötődik a világhoz. A „kis Bécs” így az eszményített főváros tökéletes mikrokozmosza, egy már süllyedőben lévő világ visszfénye. Csernovic, akár az égbolton látható, már letűnt csillagok, még magán hordozza a birodalom dicsfényét, mely Bécsben lassanként elenyész.
A fiatalokat, akik éjszakáikat a dohányfüstös kávéházakban töltik, a múlttá váló jelen és a készülődő jövő feszültsége, a széteső monarchiák és a születő ideológiák feszültsége arra ösztönzi, hogy elhagyják az otthon falait, és átlépjenek a tükör másik oldalára. Megértik, hogy Csernovic pusztán a világ tükre, egy olyan élet visszfénye, amely máshol zajlik, s amelynek visszhangjai arra szólítják az embert, hogy útra keljen, és csatlakozzon az igazi „hadszíntérhez”. Az európai fővárosokat, Párizst, London, Berlint jobban ismerik, mint az onnan visszatérő utazók. Úgy ismerik őket, mint azt, amiről álmodik az ember. Így aztán készülnek az útra, a térképeket bújják, hogy érkezés után ne látsszanak majd turistának, hiszen megfelelő helyrajzi ismeretek és nyelvtudás birtokában a távolban is otthon érezhetik magukat. Falják hát a szótárakat, enciklopédiákat, könyveket, újságokat és képes magazinokat, mindent, ami csak a kezükbe kerül, és az „ottról” szól. Ha hiányzik egy információ, egy adat, egy könyv, felkutatják. Szerencséjük van, mert Josef Bernfeldnél, az előkelő zsidó családok jól bevált könyvkereskedőjénél minden kiadványt meg lehet rendelni. Pár héten belül megérkeznek, zöld papírba csomagolva. Érezni rajtuk a friss tinta, Bécs, a szökés illatát. A frissesség hamarosan elszáll, helyette cigaretta- és káposztaszagot árasztanak. Werfel, Zweig, Kafka, Musil könyvei így járnak kézről kézre, házról házra. Odakerülnek az elé az „irodalmi bíróság” elé is, ahol egy-egy adott témának szentelt este során mindig valaki másnak kell bemutatnia és megvédenie egy művet. A viták gyakran szenvedélyesek, olykor viharosak, mert mindenki ellent akar mondani a másiknak, még akkor is, ha egyetért vele. A vita öröméért folyik a szócsata, a vallásos iskolák gyakorlatából ismert glossza és ellenglossza világi változatát megteremtve. Egyszer ő is „bemutatta” a Törless iskolaévei-t, melyet több társa után éppen akkor olvasott el. Kétségtelenül beavatási könyvről van szó – jelentette ki, önkéntelenül átvéve a némettanár tudálékos hanghordozását –, de mibe nyerünk beavatást? – tette föl a kérdést. És több lehetséges értelmezést szeretett volna felsorolni, először is azt, hogy a könyv leleplezi a valamennyiünkben megbúvó erőszakot, mely különösen veszélyes a magukra hagyott kisfiúk között, ahol a beavatási rítusokban szükségképpen ott  rejlik ez a vagy önmagunk, vagy a másik ellen forduló erőszak. A többiek meg rádupláztak, felidézve azokat a sokáig elhallgatott gyötrelmeket és megaláztatásokat, melyeket a román diákoktól kellett elszenvedniük. Hirtelen mindenkinek megoldódott a nyelve, és egyre aprólékosabb beszámolók követték egymást, mert az egyikük által bátran felidézett, visszataszító részletek a másikat is arra biztatták, hogy elmesélje, amit sokáig még a maga számára sem tudott szavakba önteni. Neki szerencséje volt, őt személy szerint nem érte üldöztetés, ezért hatotta meg Törless története, a távolság, mellyel a kisdiák elhatárolta magát a többiektől, az, ahogy a maga távolságtartó módján beletartozott a többi fiú által alkotott közösségbe, a gyávaság, melyet ez a távolságtartás magába foglalt, s mely ugyanakkor az egyetlen lehetséges magatartás volt ahhoz, hogy továbbra is befogadják. A befejezés, bár tulajdonképpen „happy end”, nem jelentette a korábbi tettek jóvátételét. Ezt próbálta elmagyarázni, azt, hogy a bűn ragályos, hogy cinkossá tesz, ami rosszabb, mint ha az ember maga követné el a tettet. A többiek akkor nem nagyon értették, mert mit tehet az ember egymaga a többséggel, az erővel, a törvényes uralommal szemben? Ezek során az esték során a könyvekről gyakran áttértek a valóságra, mert a könyvek igazából csak rávilágítottak a valóságra, arra, amit átéltek és arra, ami várt rájuk. Így aztán egy este, a Trier felé tartó hosszú menetelés közben, amikor átirányították a Stalagra, látva maga körül a sok rongyos embert, aki valaha bátor harcos volt, eszébe jutott az az este, amikor Werfel A Musza Dagh negyven napja című művét „vitatták meg”, és a törökök barbárságáról beszéltek, ami – mint mondták – szerencsére elképzelhetetlen a civilizált Európában, mely ilyen csodálatos könyveknek adott életet...

       LŐRINSZKY ILDIKÓ FORDÍTÁSA