Vincze Ferenc
Szoknyabolond
Ez a nagyapám derűs és kopaszodik. Kicsit fent, kicsit középen, de állítólag,
ezt ő maga szokta mondogatni, ez jót tesz a vonzerejének. Nagyapám lassan
nyolcvan éves, de a mai napig bolondja a szoknyának. Ha megyünk az utcán,
s elmegy mellettünk egy húszas éveiben járó lány, utána fordul, és csettint
a nyelvével. Olyan hangot ad, mint amikor az ínyenc szarvasgombás őzpörköltet
kóstolgat. Ráadásul ő még csak nem is kóstolgatja, csupán nézi, nézegeti.
Csodálkozó tekintetemet látva már többször is megjegyezte:
- Fiam, mit csodálkozol? Az esztétikai élvezet mindennél fontosabb.
Jó, nem mindennél, de ennyi idősen az ember érje be ennyivel. S ha már
így van, akkor legalább élvezzük ki a pillanat minden lehetőségét.
Nem, egy kicsit sem csodálkozom. Legalább tudom, honnan örököltem
a szoknyaimádatot. Ez egy biztos pont az életemben, ez nem változik. És
a pillanat lehetőségeiben ott rejtőzik az esztétikai élvezet minden varázsa.
Persze ezt is nagyapámtól tanultam. Hogy varázs és élvezet abban a bizonyos
pillanatban. Bezzeg arról már nem szólt a fáma, hogy melyik is az a pillanat.
Hogy mikor jön, és mikor megy. Mert tudom, nagyapám nem a seggbámulás különleges
pillanatáról beszél. Annak nem tulajdonít ekkora jelentőséget. Van egy
másik, egy ritka, mégis létező töredéke az időnek, amikor minden kimerevedik,
s végtelenné tágul. Minden addigit magába ölelő töredék, ami duzzadt szeméremajakként
feltárul, és magába fogadja a tapasztalatok vérbő farkát. Na, erről a pillanatról
beszél nagyapám, amikor a világról és a nőkről értekezik. Csak éppen erről
nem beszél, mindig másról, a tapasztalatokról.
- Tudod, fiam, egy nő látványa…
Ez a nagyapám újságíró volt, végzettsége szerint erdész, s emellett,
ezt mindig elmondta beszélgetéseink alkalmával, sohasem lépett be a pártba.
Ezért nem léphetett előre, nem lett belőle író. Erdész pedig azért nem
lehetett, mert államosították dédnagyapám erdőit. Ez viszont egy másik
történet, egy jóval hosszabb és bonyolultabb történet, melyet már többször
is elbeszélt nagyapám, de még nem igazán látom át a mese cselekményét.
Mert valljuk be, ennek egy nagy része mese. Mese az apáról meg a fiáról,
az erdő közepén álló házról, a juhokról meg a medvékről. Még így tőszavakban
is mesének tűnik, hát még elbeszélve, kitérve a részletekre és bonyodalmakra.
Ez a nagyapám szeretett mesélni. És azt nem tőszavakban, vagy szűk, egyszerű
mondatokban tette, hanem mindig bővített konstrukciókban, és csak bővített,
összevont, és a gondolatmenet sohasem ért véget. Valahogy az egésznek se
eleje, se vége nem volt.
- Vannak történetek, amiket nem lehet elmesélni – mondta néha
sejtelmesen, kicsit felhúzva a szemöldökét, majd tovább folytatta a megkezdett
történetet. A tapasztalatok löttyedt farka.
Ilyenkor eszébe jutott valami, amit aztán nem engedett a felszínre
törni. Valami, amiről mélyen hallgat. S a hallgatás mögött ott lapul a
duzzadt szeméremajkak és a vérbő farok találkozásának pillanata. A végtelenné
tágulás megismételhetetlen lehetősége. Erről viszont nagyapám nem mesél.
Ez az a történet, amit sohasem fog elmondani. Mert biztos, hogy van egy
ilyen pillanat nagyapám életében, csak éppen homály fedi. Amúgy nagyapám
nem titkolja az életét. Többször is kijelentette, nincs semmi szégyellnivalója.
Ő vállal mindent és mindenkit. Minden cselekedetét és gondolatát. Ezért
nem lett író, csak egy egyszerű újságíró a helyi lapnál. Nem ment neki
a megalkuvás. Nem volt hajlandó aláírni semmit, mindig csak magáért felelt.
S ez nem tetszett a felsőbb köröknek. Persze az alsóbbaknak sem. De korábban
is ilyen volt. A háborúban sem lett belőle tizedes vagy bármi más. Egyszerű
közkatonaként szolgálta végig a frontot. A frontot és a fogságot. Ugyanis
az egyik orosz offenzíva közben elfogták. Állítólag már mindenki menekült,
mikor ő még mindig ott gubbasztott a lövészárokban. Egyedül. Hát nem csoda,
hogy fogságba került. Nem, nem hiszek a hősökben, különösen abban nem,
hogy nagyapám hős lett volna. Szerintem nem akart ő kitartani az utolsó
töltényig, annál több esze volt, inkább elaludt. Szinte biztos vagyok benne,
hogy átaludta a támadást. S miközben a többiek már javában menekültek,
mint ahogy ezt bármelyik normális ember tette volna, nagyapám összegubózva
horkolt a katonaköpenyében. Állítólag a fogságból is csak azért szökött
meg, mert levelet kapott hajdani első feleségétől. Hogy az nem fog várni
rá, míg letelik az a bizonyos tíz év, vagy több. Hogy ő most fiatal, s
nagyapám vagy most veszi feleségül, vagy soha. Erre nagyapám, ezt tartja
a szájhagyomány, megszökött. Ekkor lőtték seggbe. Mondják egyesek. Mások
szerint ekkor huppant bele egy szögesdrótba. Mindenesetre egyszer láttam
a tomporán néhány forradást. Ha őszinte akarok lenni, nem tudtam eldönteni,
hogy golyó ütötte sebekről van-e szó, vagy csupán egy szögesdrót lenyomatáról.
Másfelől pedig nem sokáig bámultam, mert nem igazán hozott lázba a látvány,
azaz nagyapám segge. Állt a szoba közepén, majdnem a tükör előtt, meztelenül,
s az ajtóból jól láttam rojtosra szántott seggét. S a tükörben ott volt
ő, a másik nagyapám. Kopasz feje, szőrös mellkasa, megereszkedett hasa,
löttyedt farka. Amit annyira akart Kerekes Ilona.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|