Vallasek Júlia
A világirodalom kerülő útja –
Nicolae Balotă az erdélyi magyar irodalomról
Az erdélyi magyar irodalomnak (most tekintsünk el attól, hogy létezik
vagy sem ez a kategória, hogy művi úton, bizonyos célok érdekében létrehozott,
megkonstruált vagy organikusan született, formálódó, változó és változatos
tartalommal megtölthető formának tekintjük, csupán a kifejezés hétköznapi,
mindenki számára nagyjából érthető jelentését vegyük alapul), nos, ennek
az irodalomnak három olyan összefoglalója, „története” is van, amit különböző
időpontokban egy-egy román irodalmár írt.
Az első Ion Chinezu 1930-ban kiadott doktori disszertációja (Aspecte
din literatura maghiară ardeleană), amely összefoglalásként megelőzi a
„belső körökből származó” kortárs-értelmezők (Jancsó Elemér, Ligeti Ernő)
munkáit. Az aktualitása, mint az aktualitás általában, egyszerre előny
és hátrány, hiszen 1929–30-ban egy irodalomtörténeti összefoglalás még
nemigen lehetett más, mint egy formálódó, magát a magyar nyelven írott
irodalmon belül sajátosként, különállóként meghatározó irodalom (talán
helyesebb azt mondani, hogy művek) látlelete. Kénytelen volt átvenni a
helyzet diktálta játékszabályokat: a nagy irodalomtörténetek bevált kategóriáit
szűk tíz év esetleges, nem is mindig maradandó minőségű munkáira húzta
rá. Olyan ambiciózusan hangzó fejezetcímeket találunk könyvecskéjében,
mint A szabadvers, Nőirodalom, vagy A „modernista” regény.
A két másik összefoglaló nagyjából egyidőben született. Gavril Scridon
Istoria literaturii maghiare din România 1918–1989 (A romániai magyar irodalom
története 1918–1989) című vaskos munkája már csaknem hetven évet fog át,
több korszak, nemzedék, irányzat formálódásából, változásából áll össze
a kutató rendelkezésére álló anyag. Sajnos a címben jelzett 1989-es időhatár
inkább a könyv ideológiai horizontjára és kérdésfeltevési módjára vonatkozik.
A kötet első változata 1982-ben készült el, 1996-os megjelenéskor a kézirat
aktualizálása csak a bibliográfiai adatok szintjén történt meg. Emiatt
időnként elavultabbnak tűnik, mint a csupán az első évtized eseményeit
rögzítő Chinezu, vagy az ugyancsak tág időintervallum (60 év) átfogására
vállalkozó, de sokkal kisebb merítéssel dolgozó Nicolae Balotă munkája.
És ezen a ponton térjünk rá arra a kérdésre, hogy a könyv fordítójának
szemszögéből is nézve, az előbbiekhez (és az ismert magyar irodalomtörténeti
összefoglalókhoz) képest miben más Balotă irodalomtörténete.
„Mennyiben elfogadható egy román író, irodalmár beavatkozása egy más
nyelvi regiszterhez tartozó irodalom értékeiről folyó vitába, amikor tudjuk,
hogy az irodalom egy adott nyelv sajátosságait szólaltatja meg?” – teszi
fel a kérdést könyve előszavában Balotă. (Ugyanezt a kérdést talán más
is felteszi magában, valahogy olyanformán, hogy „vajon miért ír egy román
irodalomtudós éppen az erdélyi magyar irodalomról?”)
„Szerettem volna megismerni és ismertté tenni egy olyan irodalmat,
amely nem lehet idegen a számunkra” (ti. az előszóban megszólított román
nyelvű olvasóközönség számára). Balotă válaszában egyaránt benne van a
könyv megjelenésének idején (1981) jobbára szlogenként használatos „verjünk
hidat egymás felé!” gondolat és a (szimpatikusabb és hitelesebbnek érzett)
személyes kutatói kíváncsiság. Az a kíváncsiság, amely még a legzsengébb
gyermekkorban elsajátított nyelvi ismeretekbe és a fiatalkori olvasmányokba
gyökerezik, hogy aztán a módszeres irodalomtörténeti ismeretekkel felvértezett
kutató kezében eszközzé válhasson…
Nicolae Balotă kívülről, a világirodalom, az univerzális értékek tágas
tere felől közeledett szülőföldje (román és magyar nyelven írott) irodalmi
hagyománya felé, ahonnan már a természetes kíváncsiság vezette a közelmúlt
és a jelen irodalma felé. Egy interjúban arról beszél, hogy noha mind klasszikus,
mind kortárs magyar irodalmat sokat olvasott (első ilyen irodalmi élményeit
a kisgyerekként, édesanyjától hallott Petőfi, Arany és Ady versek jelentették!),
az erdélyi íróktól kifejezetten ódzkodott. „Fiatal koromban oly szenvedélyesen
rajongtam mindenért, ami egyetemesnek nevezhető, olyan kétségbeesetten
próbáltam kitörni provinciám szűknek érzett köréből, hogy minden, ami erdélyi,
legyen az román vagy magyar, számomra vidékiesnek, kicsinek, említésre
se méltónak tűnt. Francia irodalomért rajongó, a német filozófia által
megigézett kamaszként ostoba megvetéssel tekintettem apám olvasmányait,
az erdélyi történetírókat, régi erdélyi teológusokat, szépírókat. Így aztán
időbe telt, amíg odáig értem, hogy olyan írókat olvassak, mint Agârbiceanu
vagy Pavel Dan, és fiatal koromban mellőzött értékeket fedezzek fel az
erdélyi magyar írók műveiben. Petőfitől Weöresig, Jókaitól Máraiig különböző
írókról már számos esszét, bevezető tanulmányt, cikket írtam és közöltem,
amikor rádöbbentem, hogy mellettem, Erdélyünkben rendkívül eredeti írók
és művek jelentek, jelennek meg folyamatosan.”
Talán éppen a „kívülről érkezés”, a világirodalom felől történő fókuszálás
a legnagyobb értéke Balotă könyvének, amely így tágabb összehasonlítási
körben mozog, mint a legtöbb erdélyi irodalmat vizsgáló irodalomtörténeti
munka. Az a hivatkozási alap, ahonnan az abszurd és a groteszk, illetve
a román avantgárd jeles kutatója az erdélyi irodalom többé-kevésbé kanonikussá
vált szerzőit/műveit olvassa, nem annyira a magyar irodalom (ahogy ezt
a belső recepció esetében megszoktuk), hanem a világirodalom, elsősorban
francia és német munkák (lényegesen kisebb mértékben, többnyire egy-egy
utalás formájában a román irodalom). Ennek köszönhetően más, a megszokottól
eltérő megvilágításba helyeződnek szerzők és művek. Ez a látásmód képes
felemelni, érdekessé, szokatlanná tenni akár másod-, sőt harmadvonalbeli
szerzőket is, ugyanakkor sokszor rámutat az egyetlen nyelvi hagyományba
zárt értelmezési módszerek hiányosságaira.
A fordító számára az igazi kihívást nem a jellegzetes, franciásan-románosan
bonyolult körmondatokkal és ritka szakkifejezésekkel teli, latin és francia
eredetű, románul választékosan, magyarul mesterkélten hangzó szavakat használó
esszényelv magyarra ültetése okozta (ez végső soron technikai kérdés),
hanem a mögöttes tartalomé, amelyből végül össze kellene állnia egy építménynek,
egy irodalomtörténetnek.
Balotă irodalomtörténete lazább szerkezetű, esszéisztikusabb nyelven
íródott, mint ahogy azt az irodalomtörténetektől megszoktuk. Nem egy történetet
ír, hanem a különböző szerzőkről, pályájuk különböző szakaszában készült
portrékat helyez egymás mellé, így nem egy narratíva születik, hanem több,
egymással kapcsolatban álló, egymást kiegészítő történet. A virtuális arcképcsarnokba
bekerülő szerzők köre Kós Károlytól Vári Attiláig, a tárgyalásra kerülő
műveké Kós korai (még 1919 előtt írt) munkáitól a hetvenes évek végén megjelenő
novellás- és verseskötetekig terjed. A portrészerkezet velejárója az, hogy
a szövegértelmezés amúgy is érzékeny esszényelve az éppen tárgyalt szerző
stílusának, jellegzetes nyelvi eszköztárának hatására árnyalódik. A fordító
így nem csak Nicolae Balotă irodalmi igényességű esszéjét fordítja, hanem
azt is, ahogy az értelmezés tükrében megjelenik Kós Károly vagy Bodor Ádám,
Dsida Jenő vagy Szilágyi Domokos jellegzetes nyelve.
A két világháború közti szerzők pályaképén dolgozva Nicolae Balotă (ha
támaszkodott is korábbi olvasmányélményeire) irodalomtörténészként, kritikusként
a hatvanas évek közepétől megjelent újrakiadásokat használta hivatkozási
alapul. Ezek viszont többnyire cenzúrázott, itt-ott kihagyásokat tartalmazó
szövegváltozatok. (Az Ábel a rengetegben híres kezdőmondatából kimaradt
például a Trianonra utaló „kézhez vettek minket a románok” kifejezés, a
Légy jó mindhalálig diákkönyvtári kiadásából az a jelenet, amelyben a kisdiák
a térképet nézi, és Romániát hatalmasra nyitott, Magyarországot elnyeléssel
fenyegető szájként látja. Sőt, a fentieknél jóval kevésbé „kényes”, áttételesebb
kifejezések, jelenetek is törlődtek.)
Probléma olyankor adódhat, amikor Balotă gondolatmenete éppen egy olyan
bekezdésre, felvetésre épül, amely az eredeti kiadásban nem, vagy nem pontosan
úgy szerepel. Molter Károly Zene című írásának zárlatát a humanista gondolkodás
példájaként idézi, arról a gyógyító hatásról beszél, amelyet a zene, a
művészet tölthet be a háború rémségeitől megirtózó lélekben. Az eredeti
(a Szabad Szóban 1944. december 29-én) megjelent szövegben az író a város
átadására készülő magyar ezredes Lavotta-hegedűjátékát hallgatja, a letűnőfélben
levő „magyar idő” siratása helyett az otthonmaradás, a jellegzetes „magyar”
értékek csendes megőrzése mellett foglal állást. Molter 1968-as Szellemi
belháború című kötetében, illetve a Termitele c. román nyelvre fordított
válogatott kötetében (amelyekből Balotă is dolgozott) természetesen egy
általánosabb érvényű, minden nemzeti utalást mellőző változat szerepel.
A Balotă által forgatott kötetek visszakeresése során időnként maga
a fordítás okozott problémát. A versidézeteket ugyanis a szerző többnyire
nem az eredeti kötetekből, hanem a megcélzott román olvasóközönségre való
tekintettel azok román fordításaiból választotta ki, nemegyszer azokkal
a sorokkal példázta mondanivalóját, amelyek a fordító-költő kolléga és
nem az eredeti szerző fantáziáját dicsérik… A korabeli központilag támogatott
fordításpolitikának hála ezek többnyire kiváló román költők remek fordításai.
Nicolae Balotă irodalomtörténetének értelmezését mindenképpen befolyásolja
az a tény, hogy 1981-ben jelent meg. Ez bizonyos mértékben meghatározza
egyes szerzők kimaradását, mások bekerülését az arcképcsarnokba. (A Budapestre
költözött Tamási Áronra például csak más szerzők tárgyalása közben utal
Balotă, hiszen a róla írott tanulmány egy a „magyarországi íróknak” szentelt,
tervezett kötetben szerepelt volna.) A tárgyalt szerzők mintegy felének
esetében csupán részleges pályaképet adhat, esetleg egy-egy fontosabb korai
munkára összpontosítva az indulás éveit vázolja fel. Ha csak a legfontosabb
kortárs szerzőket nézzük, hiányzik Szilágyi István és Mózes Attila, Bodor
Ádám még nem jelentette meg a Sinistra körzetet, Kányádi itt még nagyjából
a Fától-fáig és a Szürkület verseinél tart. Az elhunytak közül Székely
János költő és prózaíró, drámáiról nem esik szó, Sütő kései darabjai még
nem készültek el, így Balotă a Káin és Ábel alapján a szertartásdráma,
a szimbólumok és mitikus reprezentációk irányában látja továbbfejlődni
az író munkásságát.
Ha szabadabb körülmények között jelent volna meg, Nicolae Balotă írói
arcképcsarnokát rövidesen átültetik magyar nyelvre, s minden bizonnyal
eljátszotta volna a maga szerepét a recepciótörténetben. Fontos hivatkozási
alap lehetett volna az erdélyi irodalom iránti, a nyolcvanas években a
romániai politikai helyzet által is generált magyarországi irodalomtudományos
érdeklődésben. Irodalmat, művészetet univerzalista szemszögből láttató
viszonyulásmódjának köszönhetően szerepet kaphatott volna a kilencvenes
években zajló, az (erdélyi) irodalom szerepét regionális/egyetemes paradigmák
mentén tárgyaló vitákban.
Mire magyarul megjelent (2007), az az irodalom, amelyről az esszék
szólnak (sőt az irodalomfelfogás), távolról sem azonos azzal, amelyről
az eredeti íródott. Meglehet, a mai olvasók virtuális arcképcsarnoka és
a Balotáé közt kevés az átfedés, de Balotă Szerb Antalosan művelt és szellemes,
művekhez, szerzőkhöz kötődő szimpátiáját, olvasói élményeit, helyenként
pedig sajnálkozását sem leplező esszéhangja szerencsére változatlan marad.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|