Horia Ursu
Bécs ostroma
(Asediul Vienei)
1.
A rendes évi szabadságát és a törvényes ünnepnapokat kivéve, Sebastian
Gavril Gheret? nap mint nap küldetéstudattól vezérelve járja a negyed utcáit.
Az egyenruhán és postástáskán kívül a felszereléséhez tartozik egy Simson
márkájú bicikli is. Télen persze gyalog jár.
Mára már majdnem végzett, csak egy újságot és egy levelet kell
még kézbesítenie. Úgyhogy még két ház van hátra. Ebben a körzetben
az Alverna utca, ahogy mondják, a végállomás. Nagyrészt öreg és magányos
emberek lakják. Nyugdíjasok. Gyerekeik nincsenek, vagy, ha vannak is, ki
tudja, hol s merre élnek.
A takaros udvarok, a házak előtt nyíló virágok, a kertekből kikukucskáló
gipsztörpék mintha minden erejükkel azon lennének, hogy a környékbeliek
szelíd tekintetéből áradó bánatot és haláltól való félelmüket valahogyan
leplezni tudják.
Aki nap mint nap erre jár, bizony gyorsan megöregszik. Veszélyességi
pótlék járna érte, és ingyen Cavinton.
Sebastian Gavril Gheret? már sokszor elhatározta, hogy ezt szóba
is hozza a főnökei előtt. Nem lenne nehéz bebizonyítani, hogy az öregség
éppoly ragályos, mint a skarlát vagy a himlő… Végül is bármi bebizonyítható.
Csak jó érvelés és megfelelő érdekeltség kell hozzá…
Az is igaz, hogy az itteniek nagyon kedvesek vele. Nem inna egy
kávét, kedves Sebastian úr? Kóstolja meg ezt a zölddió-kompótot. Egy márkás
cigarettát? Csomag jött a gyerekektől. Kérem, fogadja el ezt a bort, az
van az üvegben, amit a címkéjén ír. Nézze ezt a sminkkészletet. Adja a
kedves feleségének, mindjárt itt a karácsony. És mindehhez még mentegetőznek
is...
Horacsek úr ingyen javítja a biciklijét. Micu úr féláron talpalja
a szolgálati cipőjét. Tényleg mindenki szereti.
A minap is nem azt mondta Zegrea úr, hogy milyen elszigeteltségben
élnének, ha nem lenne ő, a postás? Maga, tisztelt Gheret? úr, olyan, mint
egy magányosság elleni védőoltás. Nekem elhiheti, én értek a gyógyszerekhez!
És Gheret? úr hisz is neki.
Szerencsére nagyon szereti a foglalkozását. Különleges gonddal
bánik minden levéllel. Mondhatni, szeretettel. Mindegyik levélben ott rejlik
egy ember. A táviratokat viszont nem szereti. Pedig nem mindig jelentenek
rossz hírt. De a jó hír is okozhat bajt, ha túl későn érkezik. Látott ilyet,
amióta a hivatását gyakorolja! Mert ő hivatásos postás. Hivatásos, mint
a katonák.
A levelekkel más a helyzet. Elég ránéznie a borítékra, és máris
tudja, hogy férfi vagy nő küldte. Meg sem kell néznie a feladót, a címzésből
látja, hogy fiatal írta, vagy öreg.
Minden részlet számít: a boríték színe, a formája, a pecsét,
és végül a bélyegek. Mindegyik elárul valamit a feladóról, de a címzettről
is. Mutasd meg, milyen leveleket kapsz, megmondom, ki vagy.
Az ajánlott levelektől kiborul. Csak aláírás ellenében adhatók
ki. De az emberek járnak a dolguk után, vagy betegek lesznek, kórházba
kerülnek, sőt némelyik bizony meg is hal. Hát akkor hogyan írassa alá?
Dionisie Precup a konyhában van, éppen az újsággyűjteményét rendezgeti.
A tűzhelyen lábosok, közepes lángra állítva. A kakukkos óra pontosan delet
jelez.
- Micsoda pontosság, Gheret? úr! – mondja Precup, és lelkesen a plafon
felé lendíti a karjait, amikor meglátja.
- A gyűjteményt rendezgeti ? – kérdi megértően a postás.
- Szó sincs róla! Látja ezt a füzetet?
- Látom.
- Tele van.
- Igen. És mivel?
- Hírekkel.
- Hogy mi minden van az újságokban…
- Már ha valaki tényleg tud olvasni. Illetve, ha megérti, amit írnak.
- Hát, csakis úgy.
- Értelmezni kell tudni, az számít igazán.
- Igen, értelmezés nélkül semmit sem ér.
- Helyes, kedves Gheret? úr. Mindjárt mondok is egy példát.
Dionisie Precup gyorsan lapozgatni kezd a füzetében, szemmel láthatóan
keres valamit. Gheret? kigombolja a kabátját. Csodálkozva nézi az oszlopba
rakott újságokat. Más előfizetők csomagolópapírnak használják. De Precup
úr kivétel. Ő a kenyeret meg a szalonnát, esetleg szalámit egy hímzett
PD-monogramos asztalkendőbe csomagolja. Az újságpapír nem higiénikus, nem
esztétikus. És nem is felel meg egy nyugdíjas állami iskolai technikaoktató
és egyben kiváló hazafi társadalmi helyzetének. Igazi néptribun, bárki
azonnal láthatja.
- Valami fontos, Precup úr?
- Még hogy fontos? – Precup vizsgálódó tekintetet vet vendégére, az
orrhegyére csúszott szemüveg bepárásodott lencséi fölött. Életbevágó, Gheret?
úr! Várjon csak.
És az asztal átelleni oldaláról – nem minden büszkeség nélkül – odalök
Gheret? úr elé egy eléggé koszos füzetecskét. A postás csak két számoszlopot
lát a lapokon, olyan szigorú sorba állítva, hogy azon túl már csak a véletlenek
vagy valami homályos logika birodalma kezdődhet. A lap alján a jól megnyomott
tollal írt piros számjegyek a fölöttük sorjázó számok összefoglalásaként,
kikezdhetetlen következtetéseket sugallnak.
- Micsoda matematika, Precup úr – mondja még Gheret?, és leplezetlen
tisztelettel nyújtja vissza a jegyzetfüzetet.
Dionisie Precup elnézően mosolyog. Számított erre a félreértésre.
- Azt mondod, matematika? – kérdezi, most már tegezve, miután bebizonyosodott
a (nem csupán a korkülönbségből adódó) felsőbbsége. – Ez maga az élet,
Sebastian! Az élet!
- Az élet, az élet – motyogja bizonytalanul Gheret?. – De, tisztelt
uram, mire jó ez az egész, kérdem én…
- Hogy mire jó az élet? Hát, az életre…
- ?
- Nem érted?
- Nem.
- Na, mindjárt megérted.
És hogy még világosabban el tudja magyarázni, Dionisie a háta mögé
tett kézzel, a plafonról a fazekakra, majd a fazekakról a plafonra kalandozó
tekintettel, sétálni kezd az asztal körül. Papucsai ütemes csosszanásainak
zaja egy hanggal mélyebb fekvésben kíséri a fedők alatt fővő ételek rotyogását.
Procop látható elégedettséggel hallgatja a neszeket, és tovább magyaráz:
- Amióta sajtó a sajtó, kétféle hírt különböztetünk meg: vannak, ugye,
a belföldi hírek, meg a külföldi hírek. Érthető?
- Azt hiszem, igen – motyogja Gheret?. Tekintete lassan felderül, mint
amikor a Föld is kivilágosodik egy teljes napfogyatkozás után.
- A belföldi hírek nem érdekesek, semmin nem változtatnak. Ez is érthető?
- Azért mégis…vannak dolgok… Néha meghal valaki, meg…jön egy határozat,
egy törvény, egy fénykép… vagy egy forradalom…
- Hát… Ezek akár vannak, akár nincsenek, a helyzeten nem sokat változtatnak.
A külföldi hírek, hogy is magyarázzam, hogy megértsd, Gheret?… Azok adják
a történelem sava-borsát. Ezek fűszerezik meg az eseményeket. És én most
a nagybetűs történelemről beszélek, érted, Gheret??
A hosszú magyarázattól kissé kifulladva Precup ünnepélyesen a szívére
tett kézzel szünetet tart. Gyöngyöző homlokán mintha néma taps lenne minden
verejtékcsepp…
- A sava-borsa… Igen, a só…a történelemben, vagyis… Hát, ami a sót
illeti, mi pont egy nagy darab són ülünk itt. Már a római időkben… Bevallom,
erre még soha nem gondoltam, Precup úr, pedig maholnap nyugdíjba megyek.
Mi még exportáljuk is a sót. Például a magyaroknak. A gulyásuk a mi sónk
nélkül fabatkát sem érne.
- Most ne a gulyáson járjon az eszed, Sebastian, minket az élet érdekel
– mondja némi éllel Precup. Láthatóan nincs ínyére, hogy a postásnak így
megeredt a nyelve. Alig néhány perce teljes tudatlanságban hallgatta a
szavait, most meg már a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokról értekezik!
- Nagyon jól mondja, Precup úr. Nem érdemlik meg, hogy foglalkozzunk
velük, mert ők aztán a legszívesebben jól beszuszakolnának minket valahová,
a sónkkal meg a Történelmünkkel együtt...
Gheret? fészkelődik egy kicsit a széken, mert elég szorosan fér el
a feneke. Erről eszébe jut Dózsa György, az a székely, akinek ugyanaz a
neve, mint az egyik kolozsvári utcának.
- A külföldi hírek olyanok, mint a szívdobogás – folytatja a kiművelt
Dionisie Precup. Amikor ritkábban hallunk ilyen tudósításokat, az
rosszat jelent: ha a szív nem dobog, akkor meghalunk…A magányosságtól,
az unalomtól, az elszigeteltségtől. Gondolj csak Kubára, Észak-Koreára…
Irakra…
- Hát emiatt nekünk igazán nem kell panaszkodnunk.
- Semmi esetre sem – teszi hozzá gyorsan Precup. – A bizonyíték: az
utóbbi két évben ötven százalékkal nőtt a külföldi hírek száma a sajtóban.
Már ahhoz képest, amikor egyáltalán nem is voltak még az újságokban.
- Ez már jelent valamit.
- Persze, Gheret?. És ez még nem minden: ma már sokkal több hír jelenik
meg a nyugati országokról, mint a keletiekről…
- És mert a hírek olyanok, mint a szívdobogás – következtet villámgyorsan
Sebastian, cinkos pillantást vetve a Mesterre…
- Pontosan – kiáltja Precup, és odakészít az asztalra két pohárkát
és egy üveg cujkát.
- És mert az ember meghal, ha nem dobog a szíve, akkor… mi… itt, Keleten…
– folytatja Gheret? a kimondatlan következtetésektől feldúltan, elfúló
hangon.
- Bizony, Sebastian, bizony!
- Milyen jó, hogy az Úristen az utamba hozta magát, Dionisie úr, mert
én már éppen kezdtem elveszíteni minden reményemet.
Dionisie tölt. Gheret? feláll, felemeli a poharát, bólint, majd egyetlen
mozdulattal kihörpinti az italát.
Most már indulna, de még az ajtóhoz sem ér, mikor hirtelen egy halaszthatatlan
kérdés ötlik fel benne. Megtorpan:
- És ezt a többiek is tudják?
- Mindenki abban a világban él és hal meg, amit megért, mondja ábrándos
hangon Dionisie Precup, és kezét nyújtja a vendégének, mert nem vette észre,
hogy Gheret?, kissé előredőlve, határozott mozdulatokkal éppen a postástáskája
mellén átvetett széles vállpántját igazgatta. Kigombolt kabátja gyűrött
szárnyai kárvallott zászlókként lógnak le a két oldalán.
Mosolya és kézfogása valaki másnak szólt tehát, valakinek, aki maga
helyett egyelőre ezt a nehézkesen bajmolódó, de tiszta lelkű és rendes
postást küldte el hozzá. Bal felső fogsorában megcsillant egy viplakorona,
mint egy elemlámpa apró körtéje. A biztató, szelíd fénysugár láttán Gheret?
hirtelen megérti, hogy fölösleges köntörfalaznia. Visszafordul, hátát a
kilincsnek veti, szemét képmutatóan lesüti, és végre megkérdezi:
- Az lenne a kérdésem, mert szeretnék még egyvalamit kérdezni, mégpedig,
Precup úr, a következőt.
Elhallgat, majd a torkát köszörülgeti. Egyszerre nagyon melege lesz,
még jó, hogy nem gombolta be a kabátját. Megint köhint párat, aztán csak
kiböki:
- Szóval, ha nem értelmeznénk, nem is tudnánk? Mert hát élőben mutatták
a tévében… Sokan meghaltak… Mind láttuk…
- Idefigyelj, Gavril?! – Dionisie arca vörös lesz.. Az ujjai az asztal
szélét markolásszák, mintha valami támasztékot keresne, amire – jutott
hirtelen Gheret? eszébe –, egy ilyen, sok újságot olvasó ember létére nincs
is szüksége. Félig lehunyt szemmel, mozdulatlanul állt, mint egy május
elsejére feldíszített hirdetőoszlop, gondolja Gheret?, és gratulált magának:
tetszik neki a kép, amely egyben a főnök vasegészségét is érzékelteti,
aminek híján bizony a főnökre korai temetés várna…
- Nem érzi jól magát, Dionisie úr? – kérdi alig hallhatóan Gheret?.
Bár lehet, hogy a házigazda csak a megfelelő szót keresi. Mert ez az ember
szavakkal van belülről kitapétázva. Mégpedig több rétegnyi szóval. Persze,
hogy időbe telik, amíg rátalál a megfelelőre. Remélhetőleg a benne keringő
vér nem mosott le belőle egyetlen szót vagy kifejezést sem…
A keresgélés valószínűleg jót tett Precupnak, mert a bíborszín visszahúzódik
az arcáról a megfelelő helyre, azaz a szívébe. Mint egy kutya, amelyik
előrohan a déli verőfénybe, hogy megugasson egy arra tévedt járókelőt,
de dolga végeztével visszabújik az árnyékba. A ház urának hangja megint
tisztán, bölcsen, kissé feddően cseng:
- Mióta szólnak bele a halottak az élet dolgaiba? És, végül is, ki
tudja, hányan is haltak meg? Egy forradalmat össze sem lehet hasonlítani
egy vonat- vagy repülőszerencsétlenséggel. Hogy a földrengésekről ne is
beszéljünk…
- Azért mégis lenne itt valami, mondja nagy bátran a postás. Egy szerencsétlenségben
az emberek nem önszántukból halnak meg, kivéve a… Isten óvjon és őrizzen
minket, de egy forradalomban…
- Nem tudhatjuk, hogy miért élünk, hát még, hogy miért kell meghalnunk
– sóhajt Dionisie.
Nagyon elégedett saját éleselméjűségével, amit ez az együgyű postás
persze képtelen értékelni. Elég kár.
- Hát, ez már igaz.
Dionisie kelletlenül hallgatja Gheret? váratlanul érkező helyeslését.
Úgy látszik, azért neki is vannak világosabb pillanatai.
- Csak hát ez nem válasz a kérdésemre – folytatja zavartalanul Gheret?.
- Miféle kérdésre?
- Hogy most akkor volt, vagy nem volt?
- Na látod, ezért kell értelmezni a dolgokat! – feleli Dionisie, rácsapva
az asztalra.
Az üres poharak felborultak, de ez senkit nem zavar, mert Dionisie
már megint a kedvenc témájánál tart:
- Ez pont olyan, mintha el akarnád dönteni, hogy van-e Isten.
- Hát, az attól függ, hogy mit érez az ember – feleli félénken Gheret?.
- Hogy mit érez? Ördögöt! Uram-Teremtőm, irgalmazz! Erről rengeteg
könyvet és kötetnyi érvet összeírtak eddig…
- És nekünk nincsenek érveink?
- Bizony hogy vannak!
- Mellette is, ellene is, vagy csak mellette?
- Ellene is, Gavril?, ellene is, mert már demokráciában élünk!
- Hát akkor, volt – kiált fel boldogan Gheret? – mégiscsak vó-ó-ólt!!
- Persze, magától értetődik, hogy volt. Csak éppen egy kicsit másféle.
- Hogyhogy?
- Ilyen csak nálunk történhetett!
- Bizony! Hol énekeltek annyi betlehemes dalt? Tudja, mit mondott Káin?
Hogy ez volt az évszázad végének a legmuzikálisabb forradalma, Gheret?,
tartson meg titeket a Jóisten!
- Na látod, hogy mégis érted? – kérdi fáradtan Dionisie. – Még az ellenségeink
is…
- Értettem én már azelőtt is, de szólhattam valamit? A betlehemes énekeket
is csak suttogva mertük… Ha nem jön a forradalom, elvesztettük volna a
hangunkat…
- Bizony, a népköltészetünk majdnem odalett...
- Micsoda egy szomorú nép lett volna belőlünk, Dionisie úr, a dojnáink
nélkül, a vitézi énekeink nélkül…
- Így viszont sokkal jobban esik a vasárnapi meg a munkaszüneti napokon
a sült hús.
- Szóval mégis volt…
- Igen, én úgy látom. A külső jelek erre utalnak.
- És a belföldiek nem számítanak, ahogy az imént mondta.
- Nem, mert azok szubjektívek: a sok kóbor kutya, a nomenklatúra, a
munkanélküliség, az infláció, a korrupció, a hozzá nem értés…
- Micsoda bajba kerültünk, Precup úr.
De Dionisie már nem figyel rá. A tűzhely mellett áll, nyakában egy
tarka köténnyel, odaadóan és jó étvággyal kóstolgatja, felváltva, hol a
levest, hol a húst. A párolt káposzta még azelőtt elkészült. Már csak a
püré van hátra.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|